Korintusiaknak írt I. levél (1Kor)

Full text search

Korintusiaknak írt I. levél (1Kor)
Az apostol valószínűleg Szosztenésznek mondta tollba a levelet. Az ApCsel 18,17-ben egy ilyen nevű ember a korintusi zsinagóga elöljárója. Talán azóta keresztény lett, és az apostollal együtt volt Efezusban.
Az Egyházat tér és idő fölött Krisztus tartja össze. A híveknek, bárhol vannak, tudatosítaniuk kell az egymással való összetartozást, hiszen mindnyájan Krisztus titokzatos testének tagjai.
A korintusiak állhatatossága a kegyelem felhasználásának jele. Az apostolt örömmel tölti el a tudat, hogy munkája nem volt hiábavaló. A hit és a keresztény erkölcs megtartása egyúttal tanúságtétel Krisztus mellett. Ő a kinyilatkoztatásnak, mint a természetfölötti ismeretnek és a kegyelmi segítségnek a forrása, tehát érdemes hozzá ragaszkodni. Kell, hogy a keresztény embernek a lelke üdvözítésén túl célja legyen a tanúságtétel, vagyis Krisztus tudatos megdicsőítése is. Krisztus napja az ítéletet jelenti.
Isten hűsége ígéreteinek teljesítésében mutatkozik meg.
A hívek vitája alkalmat ad az apostolnak, hogy kifejtse az Egyház kegyelmi egységéről szóló tanítást. A keresztség mindenkit beolt Krisztus titokzatos testébe, mindnyájan az övé vagyunk. Kloe tekintélyes keresztény nő lehetett Korintusban, akinek hozzátartozói fölkeresték az apostolt Efezusban. Apolló alexandriai zsidó származású keresztény volt, aki Szent Pál után járt Korintusban, s a görög bölcseletben való jártassága meglátszott igehirdetésén is (ApCsel 18,24; 19,1). Egyeseknek ezzel nyerte meg tetszését, és külön pártot alakítottak körülötte. Kéfás Péter apostol arám neve. Nem tudjuk, mikor fordult meg Korintusban. Talán antióchiai tartózkodása után, mielőtt Rómába ment. „Krisztus híveinek” valószínűleg azok mondták magukat, akik kétségbe vonták az igazi apostoli hatalmat.
Kriszpuszt az ApCsel 18,8 említi. Szent Pál a keresztség kiszolgáltatásának szertartását rendszerint átengedte munkatársainak. Ő maga a fontosabb feladatot, a tanítást választotta. Kijelentésével nem értékeli le a szentségek kiszolgáltatásának fontosságát. Inkább csak arra utal, hogy igazi karizmatikus tanító kevés volt a nagy feladathoz viszonyítva. Továbbá először hitet kellett adni az embereknek, és utána megkeresztelni őket.
Szent Pál igehirdetésének középpontja a Krisztus keresztjéről, illetőleg a megváltásról szóló tanítás. A csupán földi értékekben gondolkodó ember nem látja meg, hogy Isten az embert erkölcsileg és kegyelmileg akarja naggyá tenni. Krisztus a szolgálatnak, az önfeláldozásnak és az elegettevő szenvedésnek az útját választotta, a görögök az emberi ész vívmányaitól várják a megváltást, a zsidók pedig olyan Messiást reméltek, aki hatalmával eltiporja a bűnösöket. Ezért Krisztus keresztje előtt a pogányok is, a zsidók is értelmetlenül állnak. A hívő azonban felismeri Isten bölcsességét, amikor látja, hogy az Isten gyermekévé teszi és megszenteli a gyarló embert. A kegyelem azt nyújtja, amit természetes erőinkkel nem érhetnénk el. Az apostol erre a lényegre mutatott rá igehirdetésében, ezért nem volt szüksége arra, hogy a földi tanítás színeivel csillogjon.
A Krisztussal fennálló kegyelmi kapcsolat megadja a hit bölcsességét, a bűnök bocsánatát, a megszentelődést és az örök életet.
A lélek és az erő bizonysága a csodatevés, a jövendölés, a nyelvek adománya és a szeretet meggyőző ereje.
Tökéletesek a hívők, ha előre haladtak a hitbeli megismerésben és az erkölcsi magatartásban.
A világ fejedelmei itt általánosságban azok, akik hatalmukat rosszra használják, s a bukott angyalok kísértő befolyása alatt állnak.
A dicsőség ura Jézus Krisztus, aki feltámadásában emberileg is osztozott istenfiúi dicsőségében.
A mennyei boldogságnak mint felfoghatatlan titoknak leírása Iz 64,3 és Jer 3,16 szavaival.
Utalás a Szentlélek istenségére. Minthogy ismeri és kinyilatkoztatja Isten elrejtett mélységeit, maga is isteni személy, egylényegű az Atyával és a Fiúval. A tőle kapott kegyelmi megvilágosítás alapján ismerjük fel a hitben Krisztust mint az Atya irgalmas szeretetének ajándékát. A Szentlélek teszi a hívőt lelki emberré, és ő adja az apostolnak is a képességet, hogy lelki, azaz kinyilatkoztatott tanítást nyújtsanak.
Aki csak földi keretekben gondolkodik, az nem érti meg a kinyilatkoztatás természetfölötti értékrendjében gondolkodó és cselekvő apostolt, hiszen az apostol Isten gondolatait közvetíti, azok pedig kifürkészhetetlenek (Iz 40,13).
Pál és Apolló, az ültető és az öntöző egyek a pártoskodás megítélésében, hiszen az eredményt Istennek tulajdonítják, nem maguknak.
A keresztény hit és az egyházi közösség alapja Krisztus. Egyházát csak evangéliumának szellemében lehet terjeszteni. Aki így működik, az az ítéletkor jutalomban részesül. Aki azonban egyéni érdeket is belevisz munkájába, annak műve nem maradandó, s ő is nehezen menekül meg az ítélettől. A tűz a prófétai iratokban Isten napjának, az ítéletnek a jelképe. A szöveget a tisztítóhely létezésének igazolására is fel szokták használni, bár az világosabban megtalálható a Mt 12,32; 18,34-ben.
Az Isten temploma kifejezés itt az egyházi közösségre vonatkozik, amit a széthúzás leront. Isten Lelke mint az egység forrása lakik az Egyházban. Minthogy azonban a Szentlélek benne lakik, az egyes hívő is nevezhető Isten templomának, mint a 6,19-ben olvasható.
Az egész természetes rend Isten országáért van, ezért a hívőt ne vezesse félre semmiféle földi szempont. Annak örüljön, hogy Krisztuson keresztül Istenhez tartozik.
Isten titkai a kinyilatkoztatott igazságok és a megváltás kegyelmi erői.
Az apostol talán közmondásszerűen használja a szavakat, és az ószövetségi Szentírásra vonatkoztatja. Az értelme mindenesetre ez: Mindenki tartsa magát a kinyilatkoztatott igazságokhoz, s akkor nem fog magasabbrendű ismeretre vagy bölcsességre való hivatkozással másoktól elkülönülni.
A kegyelmi rendben mindent adományként kapunk.
Az apostol ironikus szavai a történelmi helyzetből adódnak. A Krisztusért vállalt áldozat gyakran értelmetlenséggel találkozik, nemcsak a kívülállók, hanem a felületes keresztények körében is.A hitből való élet azonban mindennel megbirkózik, sőt másoknak is juttat lelki gazdagságából, és képes a rosszért is jóval fizetni. Az áldozatos élet a hitből és a szeretetből fakad, nem pedig a természetes értékek lebecsüléséből. Az apostol nem a szenvedésben és a megvetettségben akar gyönyörködni, ellenben, ha ilyenben van része, azt is nagy lélekkel viseli.
A követés a lelkület átvétele.
Szó szerint: útjaimat Krisztusban. Az erkölcsi kötelességek összefoglalásáról lehet szó, amilyeneket a levelek végén találunk (Róm, Ef, Fil, Kol).
Lásd előbb 2,4: nem emberi bölcsességen, hanem Isten erején nyugszik.
Az illető a mostohaanyjával élt, amit a római törvény is tiltott. A nő valószínűleg még pogány volt, mert az apostol róla nem beszél. A közösségből való kizárás jogát Krisztus megadta az apostoloknak (Mt 18,18). Az átadás a sátánnak valószínűleg nem jelent egyebet, mint azt, hogy az Egyház kegyelmi és közösségi javainak elvesztése előbb-utóbb magábaszállásra bírja a vétkezőt, és így üdvözül.
Az apostol húsvét táján írja levelét, amikor a zsidók kovásztalan kenyeret ettek, és bárányt áldoztak. A régi kovász itt a bűn, az új tészta a megigazult ember, aki a feltámadt Krisztus kegyelmé-ből él.
Az említett levél nem maradt ránk, valószínűleg nem tartalmazott külön tanítást, ezért veszett el.
A keresztények éljenek egyetértésben és szeretetben. Pereskedésükkel rossz hírbe hozzák az evangéliumot. A világ végén Krisztussal együtt a bukott angyalok fölött is ítélkeznek, tehát éljenek természetfölötti hivatásuk szerint.
Célzás arra, hogy a halálos bűnnel az ember elveszti a kegyelmet és az örök életet.
A keresztségben a Krisztustól kiárasztott Szentlélek eltörlia bűnt, és megszentel, tehát teljes megigazulást ad.
A pogány korintusiak között az ókorban közmondásosan laza volt az erkölcs. A környezet sok kísértésnek tette ki a keresztényeket. Az apostol a bűnnel szembehelyezi a test természetfölötti hivatását. Az ember testével együtt Krisztus tagja és a Szentlélek temploma. Krisztus saját vérével váltott meg, lefoglalt a maga számára, ezért kell kerülni a bűnt.
A házassággal kapcsolatban az apostol csak azokat a kérdéseket érinti, amelyeket a korintusiak fölvetettek levelükben. Ezért von párhuzamot a szűzi állapot és a házasélet között. Tagadhatatlan, hogy az ősegyházban föllelhető Krisztus közeli megjelenésének várása, nem mint hitbeli tanítás, hanem mint emberi vélemény, ezért „az idő rövidsége” miatt hangoztatták a tökéletesebb életmódot. A szűzesség azonban nem mindenkinek való, általánosabb életforma a kereszténységben is a házasélet, ahol az ösztön törvényes keretek között kielégíthető. Erre utalnak a szavak, hogy a felek adják meg egymásnak, amivel tartoznak. Ezért köthetnek az özvegyek is új házasságot.
Az érvényes házasság felbonthatatlanságát Krisztus is hangoztatta (Lk 16,18 Mt 5,32 19,9).
A „többiek” azok, akiknek házastársa pogány vagy zsidó maradt. Ezeknek szól a Szent Pál-i kiváltság. Ha a meg nem keresztelt fél nem akar békésen együttélni hívő házastársával, akkor az elválhat. Ha azonban megvan a jószándéka, a hívő fél nem hagyhatja el. Rajta keresztül a pogány fél és a még meg nem keresztelt gyermekek is valamiképpen az egyházi közösségre irányulnak, és javaiban részesülnek.
A hívő köteles több gondot fordítani a kötelességteljesítésre és a szeretet gyakorlására, mint külső életformájára. Minden hivatásban lehet üdvözülni, ha valaki lelkiismeretes, és végeredményben ez a döntő.
A 23. versből kitűnik, hogy a rabszolgaságot az apostol méltatlannak tartja az emberhez és még inkább a keresztényhez, de az akkori viszonyok között a szabaddá levés nem ment könnyen, ezért ad vigasztalást azoknak, akik kénytelenek szolgasorban maradni.
A földi élet megpróbáltatásai között könnyebben szentelheti magát az ember Isten országának, ha szabad állapotú, és nem köti le a család gondja.
Az idő rövidsége célzás arra, hog Krisztus eljövetelére mindig készen kell lennünk. A földi élet feladataiban nem szabad úgy el-merülnünk, hogy megfeledkezzünk a lélek üdvösségéről. A szűzi élet igazi értéke az, hogy az ember egész lélekkel keresheti Isten tetszését.
Nem akar senkit tőrbe csalni azzal, hogy rábeszéli a szüzesség követésére. Csak az válassza, aki kegyelmi indíttatást érez. A többieknek a házasélet való.
A szöveg erősen tükrözi a szülői jog érvényesülését, ami általános volt a régi világban. A „kényszerítő ok” említése mutatja, hogy az apostol minden körülményt figyelembe akar venni. A keresztény apa vagy gyám csak akkor ajánlja leányának a szűzi élethivatást, ha biztosítva van megélhetése, és más emberi szempont nem mond ellene.
Az özvegy második házasságot köthet, de csak az „Úrban”, azaz kereszténnyel.
A pogány áldozatokon leölt állat húsát közfogyasztásra is eladták. A zsidók idegenkedtek tőle. A keresztények között azonban fölmerült a kérdés, hogy fogyasztható-e. Az apostol azzal felel, hogy Isten az egész természetet az embernek adta, a bálvány pedig nem valami természetfölötti erő, tehát az áldozatból származó húst is úgy lehet tekinteni, mint bármilyen más ételt. De senki nem élhet úgy ezzel a tudásával, hogy megbotránkoztatja gyengébb lelkiismeretű testvérét. A szeretet törvénye előbbrevaló mindennél.
Az apostol saját példáján mutatja be, hogy a szeretettől indíttatva nemcsak a botránkozástól óv, hanem még anyagiakban sem akar híveinek a terhére lenni, bár joga volna ahhoz, hogy igehirdető munkájáért ellenszolgáltatást kérjen tőlük.
Egyes apostolok, különösen amíg zsidó területen működtek, igénybe vették jámbor női csoportok szolgálatát, mint ahogy azt Krisztus esetében is láttuk. Bár az „asszony nővér” az apostolok feleségét is jelentheti.
Az Ószövetségben az áldozat egy része az oltár szolgáinak jutott (Szám 18,8-32).
Az apostol megtérésekor külön parancsot kapott az evangélium hirdetésére. A nagyobb mennyei jutalom vágya hajtja, hogy a földön lehetőleg ne fogadjon el semmit fáradozásaiért.
Külső életmódjában is alkalmazkodott azokhoz, akik között működött.
Korintus mellett rendezték az isztmoszi játékokat innen a hasonlat.
Az egyéni önfegyelmezés alól nem ment fel a közösségi munka sem.
„Atyáink” az Egyiptomból kivándorolt zsidók. A felhő aza füstoszlop, amely vezette őket a pusztában (Kiv 3,21). A lelki eledel utalás a mannára, a lelki ital a csodálatosan fakasztott víz (Kiv 17,6). Megkeresztelkedni Mózesben itt csak annyit jelent, hogy akik vele együtt átkeltek a Vörös-tengeren, azok elfogadták az isteni kinyilatkoztatást, és ígéretet tettek a szövetség megtartására. A rabbik hagyománya szerint a vizet adó szikla csodálatosan kísérte a népeta pusztában. Szent Pál azt akarja mondani, a kegyelem egyetlen forrása Krisztus. A régiek is az ő elővételezett kegyelmét kapták.
Kiv 32,6. A régi népeknél a bálvány előtti tánc vallásos szertartás volt.
A keresztények nem vehetnek részt a pogányok áldoza-ti lakomáin, mert akkor részt vennének a bálványimádásban.A keresztény oltár és áldozat Krisztussal egyesít. Amikor a kenyérés bor színe alatt magunkhoz vesszük testét és vérét, növeljükmagunkban a titokzatos testéhez való tartozást, amit már a keresztség megalapozott. Az oltáriszentség az egyház kegyelmi egységé-nek biztosítéka. A bálványimádás a vallási élet legnagyobb süllyedése, széles körű elterjedése csak a gonosz lélek hatásával magyarázható.
Lásd a 8,1-13 jegyzetét.
Nem értékkülönbségről van szó a férfi és nő között. Az egyenrangúságot a kinyilatkoztatás mindig hangoztatta. Az apostol itt vallásos magyarázatot ad arra a természetes magatartásra, ami a nő családi és társadalmi helyzetéből folyik. A nő támaszt keres a férfiban, ezért mondhatja az apostol, hogy az asszony feje a férfi. Viszont a férfi inkább hivatott az eszmék képviseletére, a jogrend érvényesítésére, a közéleti szereplésre, de mindent köteles Krisztus mértéke szerint tenni.
A korintusiak valószínűleg megkérdezték az apostolt, hogy a nők az istentiszteleten kötelesek-e a keleti szokáshoz híven fedett fővel megjelenni. Az apostol itt a helyi követelmények és szokások szerint ad utasítást, nem általános törvényt közöl. Ez kitűnik a 16. versből. A Szentírásra való utalással azt akarja elérni, hogy egész viselkedésüket hassa át a vallásos gondolat. Mindent Istenért tesznek, amikor a tisztesség követelményeit figyelembe veszik. Az őrangyalok előtti tisztelet is javallja a szerény viselkedést, hiszen ők különösképpen jelen vannak a keresztények vallásos összejövetelein. A 12. vers kifejezetten említi a férfi és nő egyenrangúságát a házasságban.
Úgy látszik, a korintusiak szeretetlakomával emlékeztek meg az utolsó vacsoráról. Egyesek előtt azonban az ilyen összejövetel elvesztette szociális és vallásos jellegét, sőt magatartásuk szeretetlenséggé fajult.
Pál az utolsó vacsora történetét az ősapostolok elbeszéléséből, tehát a „hagyományból” kapta. Valószínűleg ez a legrégibb írott tanúság az oltáriszentség szerzéséről. A kenyér áldozati jellege benne van e szavakban: az én testem, amelyet értetek adok. A bornál pedig: Ez az újszövetség az én véremben. Mt, Mk és Lk „az érettetek és sokakért kiontott vérről” beszélnek. Az „új” szövetség Jer 31,31-re mutat. Az oltáriszentség ünneplése a keresztáldozat megújítása, azért hirdeti az Úr halálát. Krisztus testének és vérének jelenléte a kenyér és a bor színe alatt jelképezi vérének kiontását a testéből, vagyis feláldozását a kereszten. Ezért mondjuk, hogy az oltáron Krisztus áldozati teste és vére van jelen.
A kenyér és bor valóságos átváltozását mutatja a kijelentés, hogy aki méltatlanul veszi magához, vét az Úr teste és vére ellen. Lehetséges az egy szín alatti áldozás is, ezért mondja, hogy eszi e kenyeret, „vagy” issza az Úr kelyhét. Az áldozáshoz csak tiszta lélekkel lehet járulni, az ember vizsgálja meg előbb lelkiismeretét és szabaduljon meg bűneitől. Isten betegséggel és egyesek korai halálával figyelmeztette a korintusi híveket az Úr teste és vére iránti tiszteletre.A csapás és szenvedés másutt is úgy szerepel, mint Isten figyelmeztetése (Jud 8,27; 2Makk 6,12).
Isten a megszentelő kegyelmen kívül más természetfölötti erőket is adott az egyháznak. Ezeket nevezzük karizmáknak. Részben csodák és más jelek véghezvitelét célozták, részben az egyház vezetését és szervezését könnyítették meg. A karizmatikusok között az adományok megítélésében lehetett némi versengés és téves értékelés, azért az apostol a következő elveket szögezi le: Minden adomány a Szentlélektől jön, céljuk a közösség java, értéküket a kifejtett szolgálat mutatja meg, a prófétálás, vagyis a buzdító tanítás több, minta nyelvek adománya, és végül a legértékesebb adomány a szeretet. Megjegyezzük, hogy a nyelvek adománya nem idegen nyelvek ismeretét jelentette, hanem abban állott, hogy az illető ihletett állapotban idegen nyelven dicséretet zengett Istennek. Ezért kellett azt értelmezni.
Jézusnak hittel való megvallása is a kegyelem hatása. Ez a legrégibb és legrövidebb ősi hitvallás.
A Lélek, az Úr és az Isten a Szentháromság személyei: a Szentlélek, a Fiú, Jézus Krisztus és az Atya.
Az Egyház a misztikus Krisztus, a főnek és a tagoknak a közössége. A hívő a keresztségben válik a misztikus test tagjává, a beoltást a Szentlélek végzi. Az új hivatás véget vet a természetes különbségnek. A misztikus test csak akkor életképes, ha különböző tagjai vannak, és a tagok kölcsönösen együttműködnek. Ezért találhatók az Egyházban különböző kegyelmi adományok és feladatok.
A kegyelmi egybetartozásnak a hívek életében is meg kell mutatkoznia. Legyenek egyek az örömben, bánatban, viseljék egymás terhét, segítsenek egymáson.
Az apostol szó itt nem a tizenkettőre vonatkozik, hanem azokra a vándorapostolokra, akik a pogányok térítésével foglalkoztak. A próféták a kegyelemtől ihletett tanítók voltak, akik ébren tartották a hívek buzgóságát. A tanítók valószínűleg azok, akik a hitújoncok oktatását vállalták. A segítőkészség a szeretet műveinek gyakorlásában nyilvánult meg.
Az Egyház minden időben rendelkezett és rendelkezni fog karizmatikus adományokkal. Az elinduláskor feltűnőbb volt ez, mivel Isten meggyőzően igazolni akarta az Egyház természetfeletti eredetét és küldetését. Szükség volt rájuk azért is, mert a vezetőkből hiányzott a tapasztalat, és még nem alakultak ki az egyházi intézmények. Csodák, jövendölések azóta is előfordulnak, de az Egyház igazi nagy karizmája a szeretet marad, amivel a hívők és vezetők teljesítik kötelességüket, vállalják az áldozatot és nemritkán egész életüket a magasabb tökéletességnek szentelik.
A szeretet értékét a többi adománnyal való összehasonlítás emeli ki. A nyelvek adománya, még ha angyali nyelvnek látszik is, csupán a hangszer csengése mindaddig, amíg a dicséret és imádás nem szeretetből fakad. A buzdítás, jövendölés, csodatevés és bármiféle buzgóság csak akkor értékes, ha Istennek és az embereknek a szeretete fűti. A szeretet tulajdonságait az apostol úgy sorolja fel, hogy szembetűnjön az önzetlenség, az áldozatkészség ésa jóakarat. A kegyelmi adományok közül egyedül a szeretetetvisszük át az örök életbe. A buzdítás, jövendölés, kinyilatkoztatás csak részeket tár fel a természetfölötti világból, azért Isten színről színre látásának állapotában ezek megszűnnek.
A földi élet az üdvösség állapotához viszonyítva olyan, mint a gyermekkor összehasonlítva a férfikorral. Itt csak a hit homályában ismerjük meg Istent és reménykedünk, hogy egykor bírni fogjuk. A színről színre látásban megszűnik a hit és a remény, hiszen Isten jelen lesz, a szeretet azonban ott is megmarad. Az apostol elsősorban az Istenre irányuló szeretetről beszél, de Isten szeretetéből nem lehet kizárni embertársainkat sem. Tehát az emberek iránti őszinte szeretetünk is megmarad az egész örökkévalóságon át.
Az egyháznak azóta is legnagyobb karizmája a szeretet erénye. Isten országának és embertársaink javának őszinte munkálása, az önzés háttérbe szorítása meggyőzőbben igazolja az Egyház isteni eredetét, mint bármilyen más kegyelmi adomány. A csodákat lehet félremagyarázni, a szeretetnek ellenben hódító és vonzó ereje van. Megszünteti az előítéletet, fogékonnyá tesz a hitre.
Az istentiszteleti összejövetelen főleg a nyelvek adománya és a prófétálás kapott helyet. A nyelvek adománya abban nyilatkozott meg, hogy az illető elragadtatásszerű állapotban szokatlan nyelven imádkozott, dicsőítette Istent. A prófétálás inkább ihletett beszéd, a 25. vers szerint együtt járt vele a szívek titkaiban való olvasás is. A közösségben a nyelvek adományának csak akkor volt értelme, ha az illető vagy más jelenlevő értelmezni tudta a mondottakat.
Ebből a versből látjuk, hogy az értelmezés adománya nélkül az sem értette a nyelvet, aki elragadtatásban szólt.
Lásd: Iz 28,11-12.
A jelek azt mutatják, hogy a korintusi egyházban gyakori volt a nyelv adománya. Ezért kellett szabályozni alkalmazását. Az apostoli kormányzó hatalom illetékes a karizmatikus jelenségek megítélésére is.
A prófétálás tudatos tanítás volt, amit természetfölötti hatékonyság kísért, tehát könnyen fölébresztette a hitet az idegenekben is.
A tilalom csak az istentiszteleti összejövetelre szólt. A 11,5-ből úgy látszik, hogy más összejöveteleken (pl. katekézis) ők is felszólalhattak.
Az evangélium Jeruzsálemből indult el, tehát a korintusiak tartsák magukat az anyaegyház szokásaihoz.
A körülményes bevezetés egyrészt a következő tanítás fontosságát akarja kiemelni, másrészt hangsúlyozza, hogy amit tanított, azt az ősapostoli hagyományból, tanításból vette. A föltámadás kérdése a pogányok hitének erős próbája volt (lásd: ApCsel 17,32). Némelyek a korintusi hívek közül is kétségbe vonták, ezért ír az apostol ilyen bőven róla.
Krisztus halálát és feltámadását az ószövetségi próféták is megjövendölték. Feltámadásának, megjelenésének tanúi vannak, s ezeket meg lehet kérdezni. Az ötszáz testvér előtti megjelenésről közelebbi adataink nincsenek. Csak Pál említi. A „tizenkettő” alatt egyszerűen az apostolok csoportját érti. Szent Pál saját apostolkodását abból vezeti le, hogy neki is megjelent a feltámadt Krisztus, és tőle kapta küldetését. A damaszkuszi úton tehát nem látomása volt, hanem valóban találkozott Krisztussal.
A görögök általában vallották a lélek másvilági életét, csaka test feltámadása volt új tétel. Ezt vonták kétségbe némelyek a korintusi egyházban. Az apostol Krisztus feltámadásával igazolja a tételt. Ha ő feltámadt, akkor lehetséges a feltámadás a mi számunkra is. Feltámasztásával az Atya igazolta, hogy elfogadta áldozatát, tehát van bűnbocsánat. Krisztus visszajött a túlvilágról, tehát van örök élet. Feltámadása magával hozza a mienket is, hiszen a kegyelmi rendben hozzá tartozunk. Viszont, ha feltámadása nem volna valóság, az egész keresztény remény hiábavaló volna. Ha csak ez az élet van, akkor nem érdemes erőlködni és erkölcsi értékekért áldozatot hozni. Igaz, a halhatatlan lélek test nélkül is tovább élhetne, sőt jutalomban, vagy büntetésben is részesülhetne, de az apostol erről külön nem beszél. Az ember testből és lélekből áll, s ha van megváltás és örök boldogság, akkor az egész embernek el kell oda jutnia, lelkével és testével együtt.
A háttér az eredeti bűn tana. Az első emberben mindnyájan vétkeztünk, s a bűn büntetése a halál. Krisztus éppúgy feje az emberiségnek a kegyelmi rendben, mint Ádám a testi rendben, tőle kapjuk a megváltást. Az örök élet dicsőségének először az ő emberségén kellett megvalósulnia. Különben a feltámadás egyetemességét követeli Krisztus győzelme is. A megváltás csak akkor teljes, ha a bűnnek minden következményétől megszabadít. A bűnök bocsánatát és a kegyelmi segítséget már itt megadja, erőt ad a gonoszlélek kísértése ellen is. Krisztusnak utolsó ellenségként a halált kell legyőznie a világ végén.
Úgy látszik, az ősegyházban volt olyan szokás, hogy a saját keresztségük alkalmával a holtak „nevében”, „őértük is” járultak a keresztséghez. Az vezette őket, hogy még segítségükre lehetnek vele. Az apostol csak említi a szokást, se nem ajánlja, se nem tiltja. Később a szokás meg is szűnt. Szent Pál bizonyítékul hozza fel saját buzgóságát és reményét is. Ha nem várná az örök boldogságot, nem tenné ki magát annak a sok veszélynek, ami együtt járt apostoli munkájával. Az efezusi vadállatok csak ellenfeleit jelképezik. A 32. vers idézet Menander görög költőnek Thais című verséből: a sor valószínűleg szállóige lett.
A test föltámadása természetfölötti átalakulás. Nem az elvetett búzaszem jön elő, hanem új élet hajt ki belőle. Így az ember teste is elenyészik, mégis előjön a feltámadt test. Az egyház vallja a feltámadt test azonosságát a régivel. Az azonosságot azonban nem a részecskék összességében kell látnunk. Testünk anyaga földi életünkben is állandóan cserélődik, mégis ugyanaz a testünk van. Az azonosságnál döntő az anyagnak a lélekkel való egyesülése. Különben Isten megőrizhet a régi testből annyit, amennyi elegendő, hogy belőle mint magból, előjöjjön a feltámadt test.
A feltámadt test valódi anyagi test, mégis különbözik a régitől. Nem lesz többé alávetve romlásnak, betegségnek, halálnak. A szellem könnyedségét, erejét, harmóniáját hordozza magán. Az apostol csak az üdvözültek testéről szól, ezért mondja testüket dicsőségesnek. Tükrözni fogja a lélek szellemiségét és a kegyelem szépségét. Megvalósul benne a feltámadt Krisztus képe, rajta lesz az Isten gyermekeinek méltósága. Ádám örökségével szemben ezt a mennyei örökséget kapjuk Krisztustól.
A test és vér jelenti a mostani halandó testet. Akiket Krisztus eljövetele életben talál, azoknak is át kell menniük valamilyen átváltozáson. Levetik a halandó testet és felöltik az újat. Mindez azonban hirtelen történik, tehát a halál enyészetében nem részesednek. A harsonaszó és az angyal szava hagyományos apokaliptikus kifejezés az ítélő Isten közeledésének leírására.
A halál fullánkja a bűn, hiszen a halál az eredeti bűn következménye. Az apostol a halált nem mint természetes jelenséget nézi, hanem mint az elveszett paradicsomi kiváltság következményét. A törvény vagy akár a természettörvény csak a kötelességet írta elő, de kegyelmet nem adott, nem erősítette az akaratot, tehát szándéka nélkül szaporította a bűnt. Krisztus kegyelmével azonban legyőzhetjüka bűnt, megszerezhetjük az örök életet, tehát életünk nem reménytelen.
A szentek itt a jeruzsálemi hívek. Szegénységük miatt rászorultak a segítségre, de az apostol a segítésben a keresztény egység jelét is látta. Az anyaegyházhoz való tartozást külsőleg is ki akarta fejezni.
A hét első napja a vasárnap. Már az apostolok idejében istentisztelettel ünnepelték (vö. Jel 1,10 ApCsel 20,7).
A széles kapu az evangélium hirdetésének kedvező alkalma.
Úgy látszik, Sztefanász volt az első görögországi keresztény. Két társával meglátogatta az apostolt Efezusban. Ők hozták Pálnaka korintusiak levelét, amelyre a 7. fejezettől kezdve válaszol.
Ázsia itt a kisázsiai római provincia. Aquila és Priszka római származású megtért zsidó házaspár (lásd: Róm 16,3).
Szent Pál a levél hitelesítésére az üdvözletet saját kezével írja. A „Marana tha” arám kifejezés: Urunk eljő, vagy Urunk, jöjj! Minden bizonnyal a liturgiában használt fohász volt (lásd: Jel 22,20).

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages