A TÖBBHELYISÉGES HÁZ ELTERJEDÉSE (14–16. sz.)
A TÖBBHELYISÉGES HÁZ ELTERJEDÉSE (14–16. sz.)
Bátran nevezhetnénk ezt a ciklust a népi építészet újítási korszakának, mert talán ebben az időben tűnik fel a legtöbb változás, közöttük egészen alapvetőek. Az épületek felszínre kerülése és a többsejtűség elterjedése mellett ugyanilyen lényeges mozzanat a füstmentes, meleg lakótér megjelenése, valamint a gazdasági épületek meghonosodása, de említhetnénk még az építőtechnika több újítását is. Lényegesen javultak a kutatás lehetőségei, főleg azért, mert a régészeti feltárás kedvezőbb körülményein túl az írásos források száma is döntően megnőtt, s ezzel a nyelvészeti és néprajzi elemzések szilárdabb talajra épülhettek.
A jelentős építészeti fejlődés a társadalmi változásokkal jól magyarázható. A városhálózat az előző korszakhoz képest számottevően kibővül, s ez együtt járt a munkamegosztás átrendeződésével, a kézművesipar és kereskedelem szerepének növekedésével. Jelentősen kiterjedt a szántóterület, s ennek következtében a gabonatermelés. Fontossá válik az ércbányászat, az állat- és borexport. A lakosság száma dinamikusan növekszik, tehát minden szempontból prosperitásról beszélhetünk (Szabó István 1969: 9; 1971; Maksay F. 1971: 51–53; Mályusz E. 1984). A lendületes fejlődés a török hódítással az ország nagy részén a 16. század második felében megszakadt.
Egyre inkább felerősödtek azok a törekvések, hogy az épületek kerüljenek a felszínre, s méretük is növekedjék. Ennek jelei már a 13. század második felében feltűntek, de igazában csak a 14. században erősödtek meg (Mesterházy K. 1991). Ebből a századból már több tucatnyi feljegyzéssel rendelkezünk, amelyek leginkább hatalmaskodás vagy osztozkodás során a házak lerombolásáról, felgyújtásáról stb. tudósítanak. Többször 297közlik a források, hogy faházról van szó, de ha az anyagmegjelölést mellőzik, csupán szétszedésről, elszállításról esik szó, akkor is faházra kell gondolnunk. Csák Máté – amikor őt 1311-ben az egyház kiközösítette – pusztítani kezdte az esztergomi egyház falvait, amelyek döntően Esztergom, Komárom, Bars, Hont és Nógrád megyében voltak. „A falvak többségében még a házakat is elhordatta Máté (ami azt bizonyítja, hogy jobbára fából épültek a feldúlt falvak)” (Kristó Gy. 1986: 177). Ezek nyilván felszínre épített falas épületek voltak. Szinte minden dunántúli megyében van nyoma a faháznak, de előfordulnak ezek az ország minden pontján, meglepő módon még az olyan, fában szegény vidéken is, mint a Bodrog megyei Böködön. Ez utóbbi is – mint a faházak többsége az erdős területeken – boronaépület lehetett (ZsOklt. I. 3836. sz.; Szabó I. 1969: 35).
69. ábra. Lakóház Túrkeve-Móricról (Szolnok m.)
Az Alföldön mégis inkább a sövényfal terjedésével kell számolni. Ez igen nagy múltú technika, amely az építkezésben is régtől alkalmazott. 1283-ban Sövényvárról (Swyn-war), 1430-ban Sövényházáról van tudomásunk (OklSz). A régészeti vizsgálatok előbb városokban, az Árpád-korban szórványosan falvakban mutatták ki, de igazi jelentőségre csak a 15. századtól jutott, ahogy ezt a Nyársapáton, valamint Túrkeve-Móricon végzett ásatások bizonyítják (Méri I. 1954; Bálint A. 1960–1962). A feltárt sövényfalak mindig cölöpvázas szerkezetek, a födém és tető súlyát nem a fal, hanem az oszlopok hordták, így a vesszőfonadékot helyettesíthették náddal is, amire sok példát ismerünk. A paticsfal nem szerencsés elnevezés, mert ez későn (1790) felbukkanó tájszó, s csupán a magyar nyelvterület északkeleti részén ismeretes. Cölöpváz esetén csak vízszintes vesszőfonadékkal számolhatunk.
Sokkal problematikusabb s nehezebb a földfalak felismerése. Baracson a földfal szinte csak a föld elszíneződéséből s némi domborulat alapján észlelhető (Papp L. 1931: 140). Így érthető, hogy a földfal készítési technikájára vonatkozó megállapítások gyakran megkérdőjelezhetők. Technikatörténeti meggondolásból a rakott sárfal és a gömbölyeges sárfal alkalmazása feltételezhető, de a vályogfal és a tömésfal előfordulása nem valószínű 298(Barabás J.–Gilyén N. 1987: 59–62). Kővel, téglával a falusi közrend házainál nem számolhatunk. A kőház még a 19. században is a jómód és gazdagság jele a kőben gazdag vidékeken is. A középkor végi Magyarországon minden bizonnyal a fa a legfontosabb építőanyag. A fenyő-, bükk-, tölgyerdők zónáiban a boronafal, másutt a cölöpvázas sövény- és nádfal uralkodott.
Míg a falazat alakulásában a természeti tényezőknek döntő szerepük volt, az épületek méreteiben, alaprajzában, tüzelőberendezésében jelentkező eltérések okai inkább társadalmi-gazdasági körülményekben kereshetők. Ennek megfelelően a 15–16. században jóval differenciáltabb kép figyelhető meg az országban, mint ezt megelőzően. Jelentkezik ez a változatosság egy falun belül, de nagytáji viszonylatban is. Általánosan megfigyelhető az immár felszínre került épületek méreteinek növekedése. A Kecskemét környéki ásatások házai 11–18 m hosszúak és 5–6 m szélesek, valamennyi két- vagy háromhelyiséges (Papp L. 1931). Csepelyen egy háromhelyiséges kőház feltehetően nemesi kúria, 23 m hosszú, 8 m széles (Kovalovszki J. 1969). Túrkeve-Móric házai mind háromhelyiségesek, hosszúságuk 17–21 m, szélességük 4–6 m között váltakozott (Méri I. 1954: 42). A Sümeg melletti, a 16. század első felében elpusztult s elnéptelenedett Sarvaly háromhelyiséges lakóházainak hosszúsága ugyancsak 17 méter körül van, de vannak négy- és öthelyiséges épületek, ezek közül a leghosszabb 36 m (Holl I. 1979: 37). Itt a más településeken nem ismert változat is jelentkezett, amennyiben a házhoz csatlakozóan pincék épültek, feltehetően a bortárolás okából (Parádi N. 1979). A magyar nyelvterület északi hegyvidékén a második helyiség, a kamra nem épült össze feltétlenül a kemencés lakótérrel, maradhatott külön épületként is (Bakó F. 1978: 124; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 168). Keleten, a szamosi házterületen a kétosztatú ház szintén elterjedt, a hármas építése talán megkezdődött. A Székelyföldön az eresz mint második helyiség a 16. századból már jól igazolható, de ezen még nem lép túl (Barabás J. 1973).
A 14–15. századi építészeti változások a szókincsben is jól tükröződnek. A lakóház részei között feltűnik a szoba (1395), pitvar (1300), kamra (1372), konyha (1395), a telek építményei közül a pince (1336), pajta (1363), istálló (1291), csűr (1416), szín (1456). Csak a fontosabb elnevezéseket soroltuk fel, de vannak még további kisebb méretű építmények, épületrészek, amelyek jelzik a 14–15. században bekövetkezett jelentős változást.
A tüzelőberendezés részleteiről egy korábbi fejezet már szólt, most ezzel kapcsolatban csak a korszak jellemzésére vonatkozó fontosabb meghatározó jegyeket érintjük. A tűzhely – akár zárt, akár nyílt – változatlanul a ház központja, de formáját illetően megfigyelhető az a táji differenciáltság, amelyre más részletek kapcsán már láttunk példákat. Korszakunkban a legfontosabb újítás a kívülfűtés megjelenése, amely megteremtette a meleg, de füsttelen helyiséget. Ez úgy történt, hogy a házban lévő kemencét úgy fordították meg, hogy szája a szomszéd helyiségbe, az Alföldön és peremvidékén a pitvarnak nevezett részbe nyíljon. Ez némileg belépőtér jellegű volt, hisz innen lehetett az egy vagy két oldalán elhelyezkedő helyiségekbe jutni. Továbbá itt főztek, a hátsó sarokhoz közel fekvő kemenceszáj nyílása előtti földön, alkalmilag másutt is. A házban lévő tüzelő, a szemeskemence feneke nagyjából megegyezett a padlószinttel. A boltozatába épített „szemek” valójában igen változatos formájú, leginkább mázas vagy mázatlan cserépedényszerű darabok voltak, amelyek szájukkal kifele agyagba ágyazva alkották a szemes-, kupás-, cserép-, bögréskemencét.
29970. ábra. Földbe mélyített lakóház a gödör falába vájt tüzelőberendezéssel a 12. századból. Székelykeresztúr (v. Udvarhely m.)
Ezeknek a cserepes kemencéknek viszonylag legjobban feltárt területe a Duna–Tisza köze, Kecskemét körzete (Szabó K. 1938). Hiteles feltárás igazolta a tiszántúli létét is (Méri I. 1954). Gyakori előfordulását Alföld-szerte az ásatások során előkerült rendkívül sok kerámiatöredék valószínűsíti, amelyek minden bizonnyal cserepeskemence tartozékai voltak (Michnai A. 1981: 236–237; Balassa M. I. 1985a: 81–85, 93). A zárt tüzelős vidékek közül a Dunántúlon a kívülfűtős rendszer korántsem terjedt el úgy, mint az Alföldcentrumban. Sarvaly kiásott házmaradékai közül csupán egyben volt kétség nélküli a kívülfűtés, egy másikban valószínűnek tekinthető. Ebből s Ete ellentmondásos adataiból arra lehet következtetni, hogy a kívülfűtés rendszerének elterjedése a Dunántúlon még csak kezdeti állapotban van (Holl I. 1979: 37–45; Csalogovits J. 1935: 1–4, 1937: 325–328). Ez azért tűnik meglepőnek, mert ugyanakkor a háznagyság, a helyiségek száma s a melléképületek fejlettebb szintre utalnak. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a föld- és sövényfalú házaknál a közfal áttörése a tüzelőnyílás számára nem okoz nehézséget, viszont a boronafal esetén – a tűzveszély miatt – különleges megoldást tett szükségessé, ahogy ez a házbontások során kitűnt (Bárdosi J. 1981: 270–271). Magyarázatra szorul, hogy Etén és más dunántúli pontokon ugyanolyan kerámiaedények, feltehetően kemenceszemek kerültek elő, mint a Duna–Tisza közén, viszont nincs kívülfűtés. Ez is arra utal, hogy a dunántúli szemeskályhák és az alföldi szemeskemencék egymástól független fejlődés termékei. Előbbiek nyugati átvételek, utóbbiak belső keletkezésűek.
A nyílt tűzhelyes terület, nagyjából Sárospatak–Orsova vonalától keletre egyszerűbb képletet mutat, miután a kétosztatúság kialakulása után a főzés helye nem módosult, a ház változatlanul megőrizte komplex szerepét. Erdélyben érdemes elgondolkozni azon, hogy a legtöbbet ásató régész számos település vizsgálata során a kőtűzhelyekről nyilatkozva egyikről sem meri állítani, hogy kemence lenne (Székely Z. 1971; 1974–1975; 1976–1977). Talányos az is, hogy a veremház oldalába vájt üreget boltozatos tűzhelynek 300s nem kemencének nevezi. Szempontunkból nem perdöntő az a fontos megállapítása, hogy a cserépbográcsokat a Székelyföldön a 13. században váltja fel a füles fazék, de lényeges az, hogy középtűzhelyet is észlelt (Székely Z. 1976–77: 75). Nincs adatunk arra, hogy a házbeli szikrafogó mikor és hogyan alakul át kandallóvá, mindenesetre a 16. században már bőven akadnak csempével borítottak is.
A 14–16. században az északi hegyvidéken is felszínre kerülnek az épületek, de marad a belülfűtős kemence, a ház nem lesz szükségszerűen kétosztatú, hanem a telken külön kamrákat, épületeket emelnek.
Igen bizonytalan ismereteink vannak az épületek födéméről, mert az ásatások erről érdemi bizonyítékokat nem hozhattak. A ház helyén talált törmelékek, még az agyagdarabokon észlelt nád- és vesszőfonat-lenyomatok sem bizonyíthatják a födém létét. Egyáltalán nem kézenfekvő, hogy a felszínre épített falas épületeknek egyúttal födéme is legyen, erre sok élő példát láthatunk. Mégis a kívülfűtés megjelenésekor a födém készítésével is számolni kell, mert enélkül nincs értelme, a szoba hideg, sőt füstös marad. Azt mondhatjuk, hogy a 15–16. században a szobának leginkább van már födéme, de a többi helyiségeknek még nincs.
Tanulságos lenne annak az ismertetése, hogy a korszak emberei miként éltek ezekben a házakban. Sajnos erről a források nem szólnak, s csak találgatásokra vagyunk utalva. Az életmódot valamennyire érzékelteti egy 1526. évi feljegyzés, amely arról tájékoztat, hogy a Tolna megyei Alsónyéken 44 ház állt, s ezekben – a nemeseket és a papot nem számítva – 346 személy élt, házanként átlagosan 7,9 személy. Egy esetben tudjuk, hogy az özvegyasszony két házas és két nőtlen fiával lakott együtt. Az egyik fiúnak hat, a másiknak három gyermeke volt, így összesen 16-an éltek a házban (Kubinyi A. 1984: 221–222). E ház méretéről, jellegéről nincsenek ismereteink, csak a közeli Ete ásatási tanulságai nyújtanak bizonyos támpontot. A kemence léte biztosra vehető, de nem valószínű, hogy a ház három osztatnál nagyobb lett volna. Valamilyen gazdasági épület létét feltételezhetjük, mert az istálló ebben az időben a közrendűeknél sem ritkaság.
Bármilyen jelentősek a 14–16. században bekövetkezett építkezési változások, ezt nem lehet úgy értelmezni, hogy az újítások mindenütt és kizárólagos jelleggel elterjedtek, s a régi nyomtalanul eltűnt. A földbe mélyítés, az egyhelyiséges ház, a belülfűtés fokozatosan szorult háttérbe, a régi – főleg a szegényebbeknél – továbbra is fennmaradhatott, de már nem volt kormeghatározó jellegű. Például a veremház annyira szívós, hogy léte minden században, a 20. századot is beleértve, kimutatható, igaz, hogy csak alkalmi jelleggel, háborúk, tűzvészek idején, elemi csapások esetén átmenetként. A régi és az új egymás mellett élésével néha 2–3 évszázadig számolni lehet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
