A SZÁLLÁSKERT ÉS A TANYA KÖZÖTT ÁLLÓ, ÁTMENETI TARTOZÉKTELEPÜLÉS-TÍPUSOK

Full text search

A SZÁLLÁSKERT ÉS A TANYA KÖZÖTT ÁLLÓ, ÁTMENETI TARTOZÉKTELEPÜLÉS-TÍPUSOK
Elméleti, körülhatárolási kérdések
Az alábbiakban olyan tartozéktelepülésekről lesz szó, amelyek átmenetet képeznek a szálláskertek és a korai tartozéktanyák között. Mindkét formára emlékeztetnek, de igazából se nem szálláskertek, se nem tanyák. Legalábbis, ha a szálláskert és a tanya fogalmát a tudományban kialakult hagyományoknak megfelelően értelmezzük.
A szálláskertek és a korai tanyák elhatárolását úgy végezzük el, hogy mindkét tartozéktelepülés-formát három szempontból vesszük szemügyre.
Első szempont a távolság, amelyről sietünk kijelenteni, hogy tulajdonképpen nem szempont. A felületes szemlélő ugyanis azt mondhatná, hogy az a gazdasági paraszti telephely, amelyik a lakótelepüléshez közel fekszik, szálláskert, amelyik pedig távol áll, az tanya. Ennek az elhatárolásnak fölöttébb kevés alapja van. Második szempontunk a csoportosság-szórtság kérdése. Általánosságban megállapítható, hogy a szálláskertek csoportokba rendeződtek, a tanyák pedig legtöbbször szétszórtan álltak. Harmadik szem-pontunkat a telephely jogi helyzetének és elkülönülésének kérdése alkotja. Más szóval, azt vesszük tekintetbe, hogy a paraszti gazdasági telepnek van-e telke vagy nincs? Telek alatt itt olyan telephelyként használt földdarabot értünk, amely funkciójával és jogi helyzetével különbözik a mezőgazdasági termeléssel hasznosított földektől: a szántóktól, 22rétektől, szőlőktől, erdőktől, legelőktől. Más az értéke, más a társadalmi megítélése, más-ként adóznak utána, másként hasznosítják stb.
A telek léte vagy nem léte döntő fontosságú a szálláskert és a korai tanya elhatárolása szempontjából. A szálláskertnek ugyanis mindig volt telke. Vagyis olyan földdarabot neveztek szálláskertnek, amely elkülönült a szántóföldektől és jogilag bel-teleknek vagy legalábbis elismert gazdasági telephelynek minősült. Ezzel szemben a korai tartozéktanyáknak nem volt szántóföldtől elkülönült és jogilag megkülönböztetett telkük.
A fent bemutatott szempontok alapján tehát a szálláskertet és a tartozéktanyát a következő ismertetőjegyekkel különböztetjük meg egymástól:
Szálláskertnek nevezzük azokat a paraszti gazdasági telephelyeket, amelyeknek a többi paraszti birtokoktól funkcionálisan és jogilag elkülönülő telkük volt, és e telkek a település belső határában, legtöbbször a lakótelepülés közelében csoportosultak.
Tartozéktanyáknak nevezzük azokat a paraszti gazdasági telephelyeket, amelyek a lakótelepüléstől távol eső, pusztai, külső-határbeli magánbirtokok tetszés szerint megválasztott pontján jöttek létre. Körülöttük szántóföldek, rétek terültek el, következésképp a telephelyek egymással nem érintkeztek és így nem képezhettek zárt csoportot.
Az átmeneti tartozéktelepülések fajtái
A 17–18. században alig akadt olyan alföldi mezőváros és nagyobb falu, amely meg tudott volna élni a szűk belső vagy történelmi határából. A középkori eredetű belső határok kicsinységét újabb és újabb területek, legtöbbször elpusztult szomszédos helységek határának megszerzésével igyekeztek ellensúlyozni.
A középkori falu- vagy városhatárhoz tartós bérletként, adományként vagy vett földként hozzácsatolt és pusztává lett középkori falvak területéből lassan egységesült távoli határrészt külső határnak nevezzük tanulmányunkban. Ezáltal megkülönböztetjük a belső határtól, amely kifejezéssel a település kis kiterjedésű történelmi határát értjük. Ez sok esetben azonos volt a lakótelepüléssel, a különböző kertekkel és a belső legelővel. A külső határ fogalmába tartoztak a sokfelé előforduló szállásföldek, az alföldi városok szántói és kaszálói, valamint a külső legelők.
A külső határok szántóföldjeit a távolságok, valamint a közlekedési és vízrajzi viszonyok kedvezőtlensége miatt nehéz volt a belterületi udvarokból vagy a belső határban lévő szálláskertekből művelni. Ezért a parasztgazdák a külső határban szántóföldjeik és kaszálóik közelében gazdasági telephely szerepű tartozéktelepüléseket hoztak létre. Az alföldi mezővárosok többségének határában, illetve e határok egy részén valamilyen formában kötetlen földhasználat és szabad paraszti birtoklás virágzott. Ezeken a helyeken a gazdák szétszórtan hozták létre gazdasági telepeiket. Mindenki a maga földjének arra alkalmas pontján. Ezzel megteremtődött a tanyafejlődés alapja. Néhány helység külső határában földrajzi, úrbéri vagy határhasználati okokból nem lehetett tanyákat építeni. Külső telephelyekre azonban szüksége volt itt is a parasztságnak. Ezért e helységek határában a szántóföldektől elkülönített telkeken, csoportokban hozták létre a szállásokat. Ezáltal a telephelyek nem akadályozták a nyomásos gazdálkodást.
A távoli elhelyezkedés tanyákra, a szállástelkek csoportosulása viszont szálláskertekre emlékeztető vonás.
23A külső, határbeli vagy pusztai szálláscsoportokat az különböztette meg a tényleges szálláskertektől, hogy utóbbiak a lakótelepülés mellett vagy attól eltávolodva, de a belső határban, előbbiek pedig a lakótelepüléstől távol, a külső határban jöttek létre. Ez a távoli elhelyezkedés tanyákra emlékeztető vonás.
Alábbiakban a pusztai szálláskertcsoportok leghíresebb, legismertebb és legjellemzőbb példáit egyenként mutatjuk be.
A kalocsai szállások és a nyíregyházi „bokortanyák” a külső határbeli szálláskert-csoportok legismertebb példái. Nemcsak a tudományos kutatók tartják számon őket, hanem a földrajztanítás jóvoltából hallott róluk a nagyközönség is. Jóval ismeretlenebbek a Kalocsai Sárköz Duna menti falvainak a legutóbbi évtizedekben föltárt pusztai tartozéktelepülései, és a tarnalelesziek különleges szállásai.
Valószínűleg voltak még másutt is külső határbeli, pusztai szálláskertcsoportok, csak feltárásukkal, leírásukkal adós a néprajztudomány.
Kalocsa mezőváros a 18. század első felében fokozatosan szerezte meg azokat a pusz-tákat, amelyekből 40 000 holdas határa kiformálódott. A várostól keletre elterülő külső határ az 1760-as évek végén, az úrbérrendezés idején, árendált földből úrbéres jogállású jobbágybirtokká vált. Kalocsa belterületét vizek választották el szántóföldjeitől, sőt pusztáit is vízfolyások és mocsaras földsávok tagolták. A vizektől szabdalt távoli földeket nem lehetett a városból művelni. Városszéli szálláskertek létrehozásának tehát nem volt értelme. Így a jobbágygazdák a határban alakították ki gazdasági telephelyeiket. Nem hozhattak létre azonban olyan szétszórt tanyákat, mint más alföldi mezővárosokban élő paraszttársaik. Gazdasági telephelyeik szórt elhelyezését akadályozta a sok árvíz, a föld úrbéres jellege és legfőképpen a határhasználat rendje: nevezetesen a pusztánként szerveződő nyomásos gazdálkodás. Ezért a kalocsai jobbágyparasztok a város külső határának árvízbiztos, kimagasló pontjain, szántóföldektől elkülönülő telkeken, csoportokban hozták létre gazdasági telephelyeiket, amelyeket egyenként és együttesen is szállásnak neveztek.
A szállásépületek portái, telkei, a Kalocsa környéki nyelvben tanyának nevezett kis földparcellák, az úrbéri felfogás szerint belteleknek számítottak. A feudalizmus utolsó évszázadában hozzátartoztak a jobbágytelkekhez, részét képezték a jobbágyok telki állományának. A szállások a földművelés és az állattartás érdekeit egyaránt szolgálták. A földművelő tevékenység elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Éppen ezért egyidősek egy-egy puszta kollektív árendálásával, illetve városi birtokba vételével. Különleges földrajzi, úrbéri és határhasználati viszonyok által meghatározott paraszti gazdálkodási rend velejárói, kezdettől fogva elengedhetetlenül szükséges eszközei, tartozékei voltak. A hatóságok nem tilalmazták a szállástartást, sőt elismerték szükségességét.
Minden kalocsai jobbágygazda azon a pusztán tartott szállást, amelyen földjeit birtokolta és amelynek szomszédsági közösségébe tartozott. Egy-egy pusztán két szálláscsoport is kialakulhatott. Ezek egy része a középkori falunevet őrző pusztanevet viselte, amelyet megtoldottak az alsó és felső vagy a kis és öreg jelzőkkel. Más csoportokat az ott legnagyobb számban birtokló kalocsai családok nevével jelöltek. Összesen 25 csoport alakult ki.
A kalocsai jobbágycsaládok, illetve azok egyes tagjai a 18. században általában csak annyi időt töltöttek pusztai szállásukon, amennyit a mezőgazdasági munkák végzése, elsősorban a gabonatermesztés és az állattartás érdeke megkívánt. Az 1780-as, 1790-es 24években megnőtt a kinntartózkodás ideje és a kinntartózkodók száma. A munkaképes lakosság ekkor már az évnek nagyobb részét töltötte szállásán, mint városi házában. A 19. század első felében a családok megosztottsága jellemezte a szálláshasználatot. Az öregek többnyire a városi házban laktak, a fiatalabb, munkabíró nemzedék pedig a szállásokon. A jobbágyfelszabadítás után a legtöbb pusztabirtokos család eladta városi házát. A szállásokon, amelyek falusiasodtak építészetileg és szervezetileg egyaránt, az állandó kintlakás vált általánossá. 1898. jan. 1-jén a szállások önálló községekbe szerveződve elszakadtak Kalocsától. Az egykori kalocsai határban létrejött Homokmégy és Szakmár, majd belőlük önállósulva Öregcsertő és Drágszél község (Bárth J. 1975a).
A Kalocsai Sárköz Duna melléki falvai – Ordas, Géderlak, Dunaszentbenedek, Uszód, Foktő, Bogyiszló és Dusnok – nem tudtak megélni a saját belső határukból, ahol jobbára csak kertészkedtek és állatokat tartottak. Ezért a kalocsai érsekségtől távoli pusztákat béreltek. Itt termeltek gabonát és az év egyes szakaszaiban itt teleltették állataikat. A bérelt puszták a Mária Terézia-féle úrbérrendezés idején a jobbágyok telki földjeivé váltak.
A Duna melléki falvak külső határaiban létrehozott szálláscsoportok a 18. században és a 19. század első felében hasonló képet mutattak, mint a kalocsaiak pusztai gazdasági telepei. Volt azonban a Duna melléki falvak pusztai szállásainak két olyan sajátossága, amelyekkel különböztek a kalocsai szállásoktól. Az egyik eltérő vonás a használatuk rendjében mutatható ki. A Duna melléki falvak jobbágyparasztjainak ugyanis egy időben két szálláskertjük volt: egy a belterületen, a lakófalu szomszédságában, a másik pedig a külső határban. A többszörös megosztottság rendszerében a belső szálláskert a belső határ, a külső szállás a külső határ gazdasági központja volt. Az állatokat évszakonként vándoroltatták a kétféle szálláskert között.
A másik eltérő sajátosság a pusztai szálláskertek történelmi sorsából adódik. A kalocsai szállások falvakká alakultak és viruló településekként érték meg a 20. század közepét. A Duna melléki falvak pusztai szálláskertcsoportjai a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején jórészt elpusztultak. Utolsó hírmondóik elhagyott, romos, hallgatag álomfalvakként szenderegtek a 20. század közepén (Bárth J. 1975b).
A kalocsai szállásokhoz sok vonatkozásban hasonló, tartozéktelepülés eredetű apró falvacskák alakultak ki Nyíregyháza határában is. A 20. században bokortanyaként emlegetik őket. Korábban szállásbokor volt a nevük. A szállásbokor kifejezést Sexty József mérnök használta rájuk először 1823-ban. Valójában ezek sem tanyák, hiszen a kalocsai szállásokhoz hasonlóan épületeik kis „beltelkeken” állnak, és a telkek a falusi települések mintájára csoportosulnak. Minden bokornak önálló „határa” van a nyíregyházi határ egészén belül. Eredetüket, régi formájukat tekintve e telepek is a külső határbeli szálláskertek kategóriájába sorolhatók.
Nyíregyháza Károlyi Ferenc gróf és Palocsai Zsigmondné földesurak telepítő akciója révén 1753 és 1757 között jórészt szlovákokkal népesedett újra. A pusztai szállások a művelhető területek használatba vételével egy időben keletkeztek. Kb. egy évszázadon át tartozéktelepülések voltak. Fenntartásuk elsősorban a földművelés érdekeit szolgálta. Általában cselédek éltek kint huzamosabban a határbeli épületekben. A gazdák városi házukban laktak és csak a nagy munkák idején tartózkodtak kint szállásukon. A 19. század közepén megindult a tömeges kiköltözés. A szállásbokrok tartozéktelepülésekből állandóan lakott apró falvacskákká váltak.
25A nyíregyházi határ szállásainak csoportos alakulását többen etnikus okokkal magyarázták. A nyíregyházi szállások bokros elrendeződésének valóságos okát Balogh István fejtette meg. 1970-ben, a Nyíregyháza határhasználatáról írt tanulmányában hangsúlyozta, hogy a csoportosságnak nem etnikai, hanem határhasználati okai voltak. A határ első foglalása annak idején úgy történt, hogy rokonsági vagy más okból egymással szoros kapcsolatban álló kisebb embercsoportok vettek birtokukba egy-egy határrészt. A földet a birtokos közösségek három fordulóban, ugarnyomásos rendszerben használták. Ez a határhasználati rend nem tette lehetővé szétszórt szállások építését. A nagy távolságok miatt viszont a városból való földművelés megoldhatatlan volt határbeli telephelyek nélkül. Így a birtokló csoportok tagjai szántóföldektől különálló és csoportot alkotó kis „beltelkeken” építették fel szállásépületeiket. 1823–25-ben 482 jobbágygazda birtokaként 45 szállásbokor állt Nyíregyháza határában. Közülük 43-at családnévvel jelöltek. A szállásbokrok legtöbbje a 20. században is családi nevet visel, mégpedig annak a családnak a nevét, amelynek rokoni kötelékébe tartoztak a hajdani tartozéktelepülést létrehozó birtokos csoport tagjai. Településszerkezeti szempontból változatos képet mutatnak a szállásbokrok. Van köztük halmazos elrendeződésű, utcás szerkezetű, sőt kör alakú is (Simkó Gy. 1909; Erdei F. 1942: 227; Györffy I. 1943: 73; Márkus M. 1943; Balogh I. 1970).
Bakó Ferenc az 1980-as évek elején közölt leírást a tarnalelesziek Bolya-pusztán használt szálláskertjeiről, amelyek a földrajzi és társadalmi különbségekből eredő eltérések ellenére máig a legjobb párhuzamai a korai kalocsai szállásoknak, a Duna melléki falvak pusztai szálláscsoportjainak és Nyíregyháza feudalizmus kori szállásbokrainak.
Bolya a középkorban falu volt, de elpusztult. A 18. század közepe óta a tarnalelesziek birtokolták. Határát valószínűleg nyomásokban művelték. A paraszti gazdasági telephelyeket csoportokban alakították ki a pusztán. 1785-ben a József-kori térképfelvételen már jelölték a szálláscsoportot „Szalas zu Lelesz gehörig” felirattal. 1876-ban Bolya puszta határa 180 birtokos között oszlott meg. A szálláscsoport 30 belteleknek számító kertből állt, amelyek egy út két oldalán utcasort alkottak. A helybeli hagyomány szerint minden nemzetségnek jutott egy kert. Ezen a tájon, ahol a falvak belterületét gyakran jellemezte a zsúfolt nemzetségi vagy hadas településrend, a szálláskertek használatában is nagy szerep jutott a nemzetségek és hadak élénk összetartozás-tudatának. Ez egyben a legnagyobb eltérés az alföldi pusztai telephelyekhez viszonyítva. A Bolya pusztai szállás szántóföldektől elkülönülő és utcasorba rendeződő telkei egy-egy rokonsági csoport közös használatában voltak. A legtöbb telek egyszerre több gazda pusztai gazdálkodását is szolgálta. A nemzetséghez tartozó rokon gazdák nem osztották föl a birtokukban levő szálláshelyet, hanem egy darabban hagyták, és úgy építettek rá ólakat, csűröket.
A szállási épületekben teleltették a juhokat és a félszilaj szarvasmarhákat. A szálláscsoportnak négy kútja volt. Ezeket egy-egy nemzetség ásta, de négy-öt nemzetség használta. A teleltetett állatok számára a szálláson tartották a takarmányt. Itt halmozták föl és innen hordták a közeli földekre a trágyát. A gabonát a szállások földjén nyomtatták. A tehetősebbek csűrt is építettek a szálláson a szálasgabona és a takarmányfélék tárolására. Az állatokkal öreg férfiak és gyerekek tartózkodtak kint a szállásokon. Előfordult, hogy a gazda cselédekkel végeztette a teleltetést. A kinntartózkodók leginkább a kisházként emlegetett épületekben aludtak. 1907-ben négy „kisház” állt a szálláscsoport területén. Egyet-egyet 4–7 kinntartózkodó használt. Fölváltva tartották rendben.

262. ábra. Szeremle (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) határának falutáji területe 1819/1820-ban
A bolyai szállások a 20. század derekán is használatban voltak. Ezért nyílt lehetőség néprajzi tanulmányozásukra. A 18. században valószínűleg más településeknek is voltak hasonló pusztai szálláscsoportjaik a környéken. Ezek azonban nem érték meg a 20. századot (Bakó F. 1981: 254–260).
Az ártéri (réti és erdei) szállások fogalma fölöttébb nehezen definiálható, mert sokféle szállást takar. Kötetünkben azokat a tartósan használt, illetve magánbirtoklású paraszti állatteleltető telepeket nevezzük ártéri szállásoknak, amelyek folyó menti tájak mocsári erdeiben és irtott rétjein léteztek a lecsapolások előtt.
Az ártéri szállások nagy néprajzi és agrártörténeti jelentősége abban rejlik, hogy sok évszázadra visszanyúló állatteleltetési rend eszközei, tartozékai voltak. A folyók mentén szabad téren, illetve hevenyészett akolban végzett réti, mocsári teleltetés feltehetőleg olyan sajátossága a régi magyar állattartásnak, amely a honfoglalás korában, sőt a honfoglalást megelőző évszázadokban is jellemezte a magyarság gazdasági tevékenységét.
Valószínűnek látszik, hogy az Alföld és a Dunántúl vízjárta, folyó menti tájain sokfelé léteztek családi birtoklású állandó ártéri szállások, de feltárásukkal, bemutatásukkal még adós a néprajztudomány. Alábbiakban egy ilyen szempontból viszonylag jól kutatott terület ártéri szállásait mutatjuk be példaként. Kiválasztott területünk a magyarországi Duna-völgy Dunapatajtól Mohácsig terjedő déli szakasza. E táj ártéri szállásai méltóképpen reprezentálják a nagy múltú magyar víz menti szállástartást.
Az ártéri szállásoknak többféle formája élt egymás mellett a 17–18. században a Patajtól Mohácsig húzódó Duna-szakasz mindkét oldalán. A vízparti szénafeletető helyektől az istállóval ellátott erdei gyümölcsöskertekig terjedt e telephelyek változatainak 27sora. A szállás fejlettségét, illetve fajtáját az határozta meg, hogy a teleltetésre használt telephely mennyire állandó, mennyire tartós birtoklású, és mennyire van ellátva épületekkel.
Legkezdetlegesebbnek tűnnek az alkalmi „szénázó szállások”, amelyeken épületek nem épültek és helyük sem kötődött tartósan egy-egy teleltető családhoz. Ezért alig tekinthetők valódi tartozéktelepüléseknek. Ilyen „szénázó szállásai” voltak pl. a szerem-leieknek és a bajaiaknak. A 18. század eleji határperekben sokszor emlegették e telephelyeket a török időkre vonatkoztatva is (Bárth J. 1989). A „szénázó szállásokat” víz menti fűzfabokrok enyhelyében alakították ki, viszonylag magasan fekvő földsávokon. Területükön gallykerítéssel, ún. megyékkel körülvéve rakták össze a környéken kaszált szénát, amelyet télen föletettek a szarvasmarhákkal és a lovakkal. Valamivel fejlettebb változatot jelentett, amikor már rögzült birtokjogú kaszálókertekben végezték a teleltetést, de még mindig épületek nélkül. Egy-egy gazdának általában több kaszálója is volt az ártérben. Ezek között általában nehezen lehetett közlekedni, különösen terhet szállítani. Így legtöbb kaszálón volt „szénáskert”, és ha egyik helyen elfogyott a takarmány, továbbhajtották az állatokat.
Az épületekkel jobban ellátott, tartósan birtokolt, tulajdonképpeni ártéri szállások a 18. században leginkább kis területű irtott erdei kertecskék voltak, amelyek füzér- vagy méhsejtszerűen kapcsolódtak egymáshoz. Az erdők fogyatkozásával vagy esetenként bel-ső átrendeződés eredményeként fűzfákkal tarkított vizes kaszálók „szénáskertjei” adtak helyet a szállásoknak. A telephelyek legtöbbször vízfolyások partján, természetes magaslatokon vagy töltéssel magasított földhátakon csoportosultak.
Az állandóbb ártéri szállások magja is a kerítéssel védett szénaállás, szénáskert volt, ahol összegyűjtötték a kaszálókon termelt szénát. Mellette állt a prostya-akol vagy akókert, amelybe télire a szarvasmarhát rekesztették. Legtöbb szálláson volt kút és az állatokat gondozó emberek számára kerek gunyhó vagy csücskös gunyhó. A jelentősebb szállásokon fészert, sőt istállót is építettek.
Az ártéri szállások birtoklása a 18. században még nem jelentette a szálláshely földjének és fáinak jogilag is szentesített magánbirtok voltát, csupán a régi szokás, az „usus” alapján biztosított folyamatos használati lehetőséget. Az első foglalásból származó szálláshasználati jogot adták-vették.
Az ártéri szállásokon általában öregemberek és fiatal legények tartózkodtak kint az állatokkal. A sárközi férfiak szállási pásztorként kezdték munkás életüket és szállási pásztorként fejezték be azt. Szabad sihederkoruk után akkor tértek vissza haza a faluba, ha szóba került, hogy megházasodnak. Munkaképes életük javát házasemberként a faluban töltötték. Megöregedvén, hátat fordítottak a családi és a közéleti viharoknak, gondoknak. Visszavonultak a szállásra, gyermekkoruk színterére, hogy hátralévő napjaikat nyugalomban tölthessék. A szállásra vonulás egyfajta jelkép volt. A közéletből való kiszakadás kinyilvánítása.
A réti teleltetőhelyek és az erdei kertek szállásai a vízjárta természeti táj, valamint az általa meghatározott gazdálkodási rend velejárói voltak. Ahogy a 19. századi ármentesítések és lecsapolások során az évszázados természeti adottságokat megváltoztatták, és az eddig vizenyős határok jól termő szántókká alakultak át, fokozatosan eltünedeztek az egykori ártéri szállások. Velük együtt megváltozott a régi paraszti életforma is (András-falvy B. 1965; 1970; Bárth J. 1975b).
28A borospincék és az előttük álló présházak sok esetben elkülönültek a lakótelkektől és a nagyobb szőlőterületektől. Magánbirtoklású kis parcellákon sorakoztak a pinceépítésre alkalmas domboldalakon. A pincesorok legtöbbször a lakófaluk közelében húzódtak. Előfordult azonban, hogy 1–2–3 kilométerre is eltávolodtak a lakótelepüléstől. A pincesorok néha többutcás pincefalut alkottak, amely térben elkülönült a lakófalutól.
A pince és a présház telke, valamint a falubeli lakótelek összetartoztak, egységet alkottak. Együtt képezték gazdájuk darabokra tagolt belsőségét. Esetenként az egységbe szálláskert is tartozhatott. A lakótelkektől elkülönült, csoportot alkotó pincék és présházak elsődleges rendeltetése az volt, hogy bennük bort készítsenek és tároljanak. Emellett azonban más feladatokat is elláthattak. Átvehettek olyan funkciókat, vonásokat, amelyek másutt a szálláskereteket jellemezték. Esetenként más mezőgazdasági terményeket, pl. krumplit, gyümölcsöt is tároltak bennük. Helyet adhattak a gazdasági eszközöknek. Mintegy „támaszpontjai” lehettek a határbeli földművelésnek. Munkába menet és jövet útba ejtették őket. Innen indultak a határba, ide is érkeztek vissza este. Nagy szerepük lehetett a férfiak társaséletében. Az ilyen sokféle funkciójú pincecsoportok joggal tartozéktelepüléseknek tekinthetők. Példaként felhozhatjuk a Duna–Tisza közi Hajós német lakosainak pincefaluját (Bárth J. 1992c).
A napjainkban állandóan lakott hegyi szórványtelepüléseknek és kis házcsoportoknak az esetek többségében volt tartozék jellegű korszaka. A hegyek meghódítása valószínűleg a mindig kijjebb és kijjebb tolt gazdasági telephelyek fokozatos állandó lakóhellyé válása útján valósult meg. Erdély hegyvidékein a 20. század közepén is előfordultak időszakosan használt távoli paraszti szénatároló és teleltető szállások (Gunda B. 1941: 241–245; Márkos A. 1958; Imreh I.–Pataki J. 1970).

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages