AZ OSZTOTT TÜZELŐBERENDEZÉS

Full text search

158AZ OSZTOTT TÜZELŐBERENDEZÉS
A lakóház kéthelyiségessé válása lehetővé tette olyan tüzelőberendezés építését, amelyiknél az egyik helyiségben tüzelnek, s – a válaszfal áttörésével – a másik helyiségben épül fel a zárt tüzelő, a kemence vagy a kályha. Ezt a szerkezetet kívülfűtős tüzelőberendezésnek nevezzük, amely történetileg azért nagy jelentőségű, mert ezzel jött létre először a meleg, füstmentes lakótér, a szoba. A közrendűek körében ez a folyamat a 15–16. században kezdődött, a főrendűek házaiban s a városokban egy évszázaddal korább.
A folyamat kezdetéről a hódoltság korában elpusztult Kecskemét környéki falvakból van legtöbb adatunk. A török uralom elején elpusztult Baracs község feltárása során 33 ház került napvilágra, s ezek nagyobb részénél igazolható volt a pitvarból fűtött szobakemence ismerete. Kecskemét határában több elpusztult falu ásatása során kimutatható e típus széles körű ismerete (Papp L. 1931; Szabó K. 1938; Bálint A. 1960–1962; Pálóczi Horváth A. 1976; Michnai A. 1981). A leggondosabb ásatási bizonyító anyag a Tiszántúlról, Túrkevéről áll a rendelkezésünkre, ahol szintén dominált a füst nélküli szoba, zárt tüzelővel, amelyet kívülről a pitvarból fűtöttek (Méri I. 1954: 145).
A szobai szemeskemencék – leghelyesebb talán így nevezni ezeket – alaprajza, ugyanúgy, mint az Árpád-koriaké, leginkább kör és ovális, de a szögletesek sem ritkák. Összeomlott romjaik között az ásatások során mindig igen jelentős mennyiségű és változatos formájú, minőségű kerámiaanyagot találtak. Legnagyobb részük bögre, kupa, csupor, tál stb. alakú lehetett, amelyek kifele nyíló szájjal vastag sárrétegbe voltak ágyazva. Úgy te-kinthetjük ezt a szemeskemencét, mint a sárkemence továbbfejlesztett változatát, amelynek cserépedények biztosították a szilárdságát.
Az osztott tüzelő – nem tekinthetjük ezt két tűzhelynek –, azaz a kívülfűtés a Dunántúlon is megjelenik, talán valamivel később, ahogy erre Sarvaly példájából következtetni lehet, ahol a 16. század első felében a házak döntő többségében belső tüzelésű kemence van (Holl I. 1979). Más jelekből is arra lehet következtetni, hogy a tüzelőberendezés fejlődése a Dunántúlon másként zajlott le. Sopron város vezetősége 1432-ben átalakíttatja a toronyőr lakását, s a benne lévő kemencét „von einem newn kachelofen zu setzen” rakatnak (Mollay K. 1982: 377). A városokban ebben az időben a délnémet területről kiindulva már kezdenek elterjedni a kemencékből kifejlődött, teljes felületén csempével borított kályhák (Gerő L. 1972: 87; Gebhard, T. 1981: 12; Mályusz E. 1984: 256–257; Sabján T. é. n.: 9–13). De ugyanebben a században kimutatható már a jobb módú nemesek falusi kúriáiban is, mint ezt a Veszprém megyei Külsővaton talált csempeleletek bizonyítják, amelyekből még a kályha formáját is rekonstruálni tudták (Ilon G.–Sabján T. 1989). A kályha szó eredetileg csak az ismeretlen eredetű, s későn (1708) feltűnő csempe szó értelmét tartalmazta, a tüzelőberendezését nem.
Átmeneti típust jelentett a kemence és kályha között a cserépkemence vagy szemeskemence, amely, mint láttuk, az Alföld nagy részén a 15. századtól ismert volt, s valószínűleg a kívülfűtés rendszerével együtt terjedt. Formájáról sajnos semmi képet nem tudunk alkotni, mert az egyetlen rekonstrukció nem számításokra, hanem a 19–20. századi formák visszavetítésére épült (Szabó K. 1938: 95). Sokkal valószínűbb a domború alakzat némi magasítással történt továbbfejlesztése. A kemencepadkára vonatkozó eddig ismert első adat 1693-ból, Kecskemétről származik, amikor feljegyezték, hogy pénzt rejtettek ebbe (Papp L. 1939). A változásoktól függetlenül a neve mindig kemence volt, későbbi néprajzi gyűjtésekből tudjuk, hogy nevezték így önállóan is, de gyakori a 159banya-, búbos-, boglya- jelzőkkel ellátott megjelölése. Az elsőt főleg Kecskeméttől délre, a másik kettőt ettől északra és a Tiszántúlon használták, de nincs éles elhatárolódás (MNA 244. térkép).

24. ábra. Nyeregkemencék formai változatai: 1. Szőny (Komárom m.); 2. Bélaudvarnok (v. Nyitra m.); 3. Dég (Fejér m.)
Az alföldi szemeskemence létéről az utolsó híradást 1870-ben jegyezték fel (Madarassy L. 1870: 108). Ezek szerint a 18. század végén még ismerték a szemes-kemencét, de ez az idő lehetett eltűnésének az utolsó szakasza. Mindenesetre 1853-ban a kecskeméti szobabelsőt már azzal a padkás, csonkakúp alakú kemencével mutatják be, amely Alföld-szerte a 10. századból is jól ismert (Kubinyi F.–Vahot I. 1853: 120).
Valószínűleg a szemeskemencék módosult változatainak tekinthetők az Alföld peremén, a dunántúli Mezőföldön s szomszédságában a dóri, dorkó, dórikályha vagy más néven a 20. század elejéig fennmaradt tüzelők egynémelyike (Ébner S. 1933: 3–5; Vajkai A. 1940: 311–313; Kücsán J. 1979: 313; Lukács L. 1982: 143–151). Formájuk eltérő, éppúgy, mint csempeborításuk mértéke.
A kemenceformákról – bizonyára rendkívüli változatosságuk miatt – a mai napig nincs igazában áttekintésünk, noha számos munkában bőséges anyagközléssel találkozunk (pl. Ébner S. 1931a; Gunda B. 1934; Vajkai A. 1940; Barabás J.–Gilyén N. 1987; Sabján T. 1988; Dám L. 1992; MNA; MNL). A formai változatok létrejöttének megismeréséhez a készítési technika nyújt némi támpontot. A kemence elkészítésének menetében a fenékrész, azaz a sütőfelület megépítésének minden változat esetében különösen fontos szerepe van. A 18. század előtt cseréptöredékekből alapozást készítettek – esetleg több rétegben is, s ezeket lesározták, végül gondosan lesimították. A tégla legelőször a kemencefenék készítésénél (majd a kémény építésénél) vonult be a falusi építkezésbe. A megemelt padka esetén is fontos volt a téglafenék gondos alapozása. Sárkemencéknél régebben a félgömbszerű vesszővázat sározták be kívül vastagon. Amikorra a vesszőváz kiégett, akkorra az agyag már önhordóvá vált, a boltozat megszilárdult. Ezt az eljárást követte, bár nem mindenütt szorította ki, a szemeskemence technikája, a vastag sárfalba rakott cserépedényekkel. Az Alföldön ezt válthatta fel a csonka-kúp alakú forma, amelyeknél az alapzatba rögzített karókat keréksín, hordóabroncs vagy valami más karika fogta körbe, megszabva ezzel a kemence formáját. A vázat ugyancsak sárgombócok vették körül, de magassága jelentősen megnőtt. Feltehetően ennek a technikának az egyszerűsége, megbízhatósága, olcsósága miatt szorultak ki 1–2 évszázad alatt a cserépkemencék, 161tehát aligha volt ez gyors típusváltás. Lehet, hogy a vályog elterjedése is hozzájárult a cserépkemencék elhagyásához, hisz a szögletes magas kemencék búbbal vagy anélkül ebből épültek fel. Újabb megoldás a cserépdarabokból, különlegesen formázott téglákból, agyaghurkákból készített kemence az ismert csonkakontyos formában (Sabján T. 1988: 41–59). A tégla elterjedése során alakult ki a 20. században az ún. sifonkemencék magas, szögletes típusa.

16025. ábra. Kívülfűtős alföldi kemencék formai változatai: 1. Mezőberény (Békés m.); 2. Bihar-nagybajom (Hajdú-Bihar m.); 3. Nyíregyháza (Szabolcs-Szatmár m.); 4. Hódmezővásárhely (Cson-grád m.); 5. Bácsbokod (Bács-Kiskun m.); 6. Szeremle (Bács-Kiskun m.); 7. Temerin (v. Bács-Bodrog m.); 8–9. Sükösd (Bács-Kiskun m.); 10. Dunapataj (Bács-Kiskun m.); 11. Hódmezővásárhely (Csongrád m.); 12. Haraszti (v. Verőce m.)
A felföldi területről forrásaink már csak a nagyméretű szögletes belülfűtős kemencék előfordulását regisztrálják, amelyek szinte kizárólagosnak tűnnek. Halovány emlékek ugyan a kúpos és boglya alakú formáról is szólnak, de ez csupán annyit jelent, hogy nem zárhatjuk ki elvben az alacsony, gömbölyded formák korábbi létezését (Bakó F. 1978: 93). Gömöri területről ismerünk félgömbszerű, Liptó megyéből pedig süveg formájút, de mindegyik kívülfűtős és kályhaszemekkel borított, ugyanakkor nevük kemence. Igazában ezek kályhák, de formájukkal mégis utalhatnak a korábbi, a négyszögletest megelőző kemencékre (Mencl, V. 1980). A kürtő használata azonban csak a padkás, szögletes változattal párosulhat, így valószínűnek látszik, hogy legkésőbb a 17. század második felétől már ezek uralkodnak, ha nincs is mindig kürtőjük. A területet jól ismerő kutatók sem ismernek – a szórvány és halvány nyomoktól eltekintve – szögletes formát megelőző kemencetípust (Bakó F. 1973–1974; 1978; Balassa M. I. 1991b). Ennek viszont számolni lehet az Istvánffy bemutatta változattól eltérő alakjaival is, ahogy ezt sajátos terminológiájának (szapha, cseresznyeg stb.) elemzése és szlovákiai analógiák alapján gyanítani lehet (Istvánffy Gy. 1911; Mencl, V. 1980; Sopoliga, M. 1982; Balassa M. I. 1991b).
A szoba, a ház másik zárt tüzelője a kályha, a kívülfűtős kemencéből, közvetlenül a szemeskemencéből jöhetett létre, amikor ennek teljes felületét összefüggően csempével borították. Fő elterjedési területe Közép-Európa déli fele, s feltehetően itt is keletkezett. Nagyon sokféle formája közül Magyarországon a leggyakoribb az állított s osztott hasáb alak, amelynek alsó része, a tűztere általában vaskosabb. Felső része legtöbbször keskenyebb, s lehet hengeres vagy négyszögletes. A borító csempe formája, színe, díszítése igen változatos. A főúri palotákból előkerült 14–15. századi csempeanyag mázas, domborműves, áttört, megformázott műves darabjai fejlett művészi és technikai értékkel készültek (Holl I. 1958; 1971; Voit P.–Holl I. 1963).
A falusi kályhák elterjedési területe a Dunántúl és a Kisalföld nagyobbik része, továbbá szórványosabban a Börzsöny-hegység térsége. A Dunántúlon nem építik a Mezőföld körzetében, itt a szobában kemencéket találunk. A Nyugat-Dunántúlon jól lehet igazolni, hogy a kívülfűtés bevezetése itt úgy történt, hogy a füstösház lakókonyhája mellé egy új helyiséget építettek, benne a konyhából fűtött kályhával, így jött létre a meleg, füstmentes lakótér. Itt tehát az „őssejt” a kemencés lakókonyha volt, ezért nem is nevezték a szobát „ház”-nak, mert ez elsősorban a tüzelővel ellátott épületet, illetve – több helyiség esetén – a tűzhelyes részt jelentette. Miután a ház többhelyiségessé (kamra, istálló, pajta) válása a Dunántúlon korán (a 15. század előtt) megtörtént, a ház szó általánosabb jelentéstartalmat kapott. A szoba első jelentése kétségtelenül kemence, s csak másodjára helyiség, de további vizsgálatot igényel, hogy a jelentésváltozás mikor és hogyan történt (TESz; Mollay K. 1982: 518–520).
Valószínű, hogy a kéttüzelős alaptípus az egész Dunántúlon és Kisalföldön ismert volt, bár a fejlődésmenet lebonyolódásában még több tisztázni való van a keleti és északi zónákban. Láttuk, hogy a 16. század elején Sarvalyon még alig van kályhás szoba, viszont 163Körmenden – bár ez mezőváros – 1649-ben a házak döntő többségében már van kályhás szoba (Szentmihályi I. 1980 I: 106–110). Az biztos, hogy folyamatosan elég egyenetlen tempóban terjed el a kályha, a kisalföldi részeken előbb, mint ettől délre és keletre. A csallóközi Tany községben és a Vág bal partján fekvő Kamocsán 1627-ben már feljegyzik a kályhát. Figyelemre méltó, hogy 1900 körül éppen ezeknek a környékén van a kályhasiska és a padka nélküli kemence határvonala. Másutt, pl. Vas, Zala, Veszprém megyékben csak a 18. század elejétől vannak adataink erről. Nemesnépi Zakál leírása alapján az Őrségben a kályhás szoba megjelenését a 18. század végénél korábbra nem tehetjük. Igaz, ez szegény és lassan fejlődő terület, de feltehetően a jobb módú kisnemesi falvakban – Körmend példájára gondolva – a Dunántúl más pontjain már a 17. században sem lehetett ritkaság. Arra is van viszont példa, hogy a füstösház (lakókonyhás) még a 19. század közepén is létezett (Barabás J. 1969; Szentmihályi I. 1974c). A kályha feltehetően a városi gócokból terjed, s húzódik kelet fele, megközelítve a Dunát. Valahol ettől 164nem messze találkozhatott a kályhás ház a szemeskemencés területtel, s itt jöttek létre a keverékformák.



16226. ábra. Belülfűtős, kürtős kemencék változatai: 1. Füzér (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 2. Semjén (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 3. Kisgyőr (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 4. Magyarkékes (v. Szatmár m.); 5–6. Palócföld

27. ábra. Cserépkályhák formai változatai: 1. Decs (Tolna m.); 2. Törökkoppány (Somogy m.); 3. Szokolya (Pest m.); 4. Kisrákos (Vas m.); 5. Fertőhomok (Győr-Sopron m.); 6. Szentbékkálla (Veszprém m.)

28. ábra. Konyhai kemencék formai változatai: 1. Bakonygyepes (Veszprém m.); 2. Bogdása (Baranya m.); 3. Kadarkút (Somogy m.); 4. Szalafő (Vas m.)
A Kisalföld északi felén, Szlovákia területén valamivel bonyolultabb a tüzelőberendezés alakulása. E terület nyugati részén a szobai tüzelő a kályha, a konyhában kemence van. A Vág és Garam között a szobában nyeregkemence található – ez a forma átnyúlik a Duna jobb partjára is – siska, siskó, siskakemence néven. Kelet felé, az Ipoly mente meglehetősen kevert terület, ahol található kályha, siska és egyéb kemenceváltozatok. Ezen a bal parti területen a tüzelőszerkezet térstruktúrája további vizsgálatot igényel, a recens és a történeti anyagban egyaránt.
A Dunántúl kályhás-szobás területén a konyhában mindenütt megtalálhatók a döntően szögletes kemencék. A terület déli felén maradtak meg szórványosan a félgömbszerű formák, de már nagyobbrészt padkára építve, amelyen főztek. A Kisalföldön nagyjából a Szombathely–Veszprém–Pápa–Győr vonaltól északra és nyugatra padka nélküli, közel kocka alakú kemencék épültek a konyha hátsó falának közepére, s ennek tetején nyílt tűzön főzni is szoktak (MNA 243. térkép). Az alacsonyan elhelyezkedő kemenceszáj előtt többször mélyedést is kialakítottak, hogy a kenyér bevetését megkönnyítsék. Másutt megemelték a kemence fenékszintjét, de tüzelő vagy rakodó padkát nem építettek melléje.
Szólni kell még az olyan konyhai kemencékről, amelyek hátsó fele a szabadba, a falon kívül nyúlott, de szája a konyhába nyílt. Ez a típus a Duna jobb parti sávjában a Szigetköztől 165a Szentendrei-szigetig a legismertebb. Ez a megoldás középkori hagyatéknak tűnik, de vannak ez ellen szóló érvek is.

29. ábra. Különféle formájú, szabadban levő kemencék: 1. Jánoshalma (Bács-Kiskun m.); 2. Karcag (Szolnok m.); 3. Kunmadaras (Szolnok m.)
A másik, az ugyancsak ilyen korai párhuzamokkal rendelkező tüzelő, a szabadban lévő kemence. Ennek feltehetően több történeti rétege is van, amelyek szükségszerűen nem kapcsolódnak össze. Az alföldi Árpád-kori ásatások a veremházak közelében több tucat szabadtéri kemencét tártak fel. Aligha függ össze ezzel a Szigetközből a 20. század elején ismertetett szabadban lévő kemence, amelyet a tűzveszély elkerülése érdekében építettek a kemencés kertben vagy a falu szélén (Timkó Gy. 1905). Ilyen kemencés kertet már 1627-ből ismerünk a Csallóközből – Felsőgellér, Szakállas (Csefkó Gy. 1926: 140). A tűzveszély nyilván már ekkor is fennállott, Kecskeméten viszont 1697–98-ban szintén a tűzveszélyre hivatkozva a szabadban lévő kemencék fedél alá vitelét vagy lebontását rendelték el (Papp L. 1939: 389). A 20. század első felében országszerte sokasodnak a szabadban lévő kemencék, mert a házbelieket kezdik lebontani.
A sütő-főző berendezés döntő változását országszerte a takaréktűzhely megjelenése hozza meg a 19. század második felétől, különösen a század utolsó évtizedétől. A köznyelvben gyakran használt neve sokféle alakváltozattal a sparhelt, amely német jövevényszó, és első feljegyzett előfordulása 1846-ból való (TESz). A 20. század első harmadában ezek lényegében kiszorítják a kemence és kályha szája előtti padkán történt nyílt lángú főzést, eszközanyagával, a tűzikutyákkal vagy vasmacskákkal, vaslábakkal együtt. Épülhettek a konyhába vagy a szobába, attól függően, hogy minek a helyére léptek, s a régibb berendezésekhez hogyan csatlakoztak. Előbb a sárból, vályogból, téglából épített takaréktűzhelyek terjedtek el, amelyeket főzésre és melegítésre egyaránt használtak. Századunkban ezeket folyamatosan kiszorították a teljesen fémből készült, ún. „csikótűzhelyek” – előbb bádog, majd zománcozott – változatai, amelyek napjainkra jórészt már a gáztűzhelyeknek adták át a helyet.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages