TETŐFORMÁK

Full text search

129TETŐFORMÁK
A tető formája az épület tömeghatásának fontos eleme, s mindenkor szoros összefüggést mutat a tetőszerkezettel. Ennek alapján a magyar népi építészetben a tetőzet két alapformáját különböztetjük meg: a nyeregtetőt és a kontyolt vagy kontyos tetőt. Az alapformáknak több változata alakult ki.
A nyeregtető vagy oromfalas nyeregtető a századforduló táján már a legelterjedtebb és legjellegzetesebb tetőforma volt a magyar nyelvterületen. Mindkét tetőszerkezeti típusnál alkalmazták. A nyeregtető két ferde, lejtős, felül élben vagy gerincben összekapcsolódó tetősíkból áll, és a két végén függőleges háromszögű oromfalakkal záródik. Ezek anyaga, díszítése, kiképzése vidékenként változó volt. Az oromfalas nyeregtetőnek régi hagyományai vannak a Nagy- és Kisalföldön, a Dunántúl középső és keleti részén, míg az ország más részein csak a múlt század folyamán terjedt el. A peremterületeken az alföldi háztípus elterjedésének következtében, míg a Dunántúlon inkább a városi kőművesek hatására vált jelentőssé (Barabás J. Gilyén N. 1987: 130).
A kontyolt vagy kontyostető négy ferde tetősíkkal lezárt tetőforma, mely a 19. század végéig Dél- és Délnyugat-Dunántúl, Északkelet-Magyarország és az Alföld keleti peremén, illetve Erdélyben a domináns forma volt és ma is gyakori. Alkalmazása a keleti országrészeken valószínűleg összefüggött a taposott szalmatető alkalmazásával. Csonkakontyos tetőnek nevezzük azt a változatot, amikor a ház elején a homlokzat felső harmadáig, közepéig csonkakontyszerű, előre lejtő tetősíkot képeztek ki az első szarufapár módosításával. A csonkakonty a függőleges oromzat alsó részét szabadon hagyta. Az Alföld nagy részén kanfaros, a Felső-Tisza vidéken félsvábos tető a neve, megkülönböztetve ezzel a svábosnak nevezett oromfalas nyeregtetőtől (Gilyén N.Mendele F.Tóth J. 1975: 76). Európa-szerte ismert, átmeneti tetőforma volt, mely elsősorban a hagyományosan kontyolt nyeregtetős vidékeken terjedt el, szórványosan másutt is a 19. század második felében, amikor ennek a típusnak a virágkora volt. A Dunántúl délnyugati részén már a 19. század elején is kimutatható. Elsődlegesen esztétikai szerepe volt, amit jól mutat az is, hogy szinte kizárólag a lakóház utcai frontján találhatjuk meg. Jellegzetes megjelenési formája a csak Göcsejben és az Őrségben ismert, L alakú házak fölé boruló hatalmas csonkakontyos tető.
A füstlyukas tető vagy más néven alsó csonkakontyos tető Észak-Magyarország jellegzetes tetőformája volt. A ház eleje voltaképpen kontyos megoldású volt, vagyis a ház elejét a falig lenyúló tetősík fedte, felső részén a gerinc alatt azonban kisebb, háromszög alakú, függőleges nyílást hagytak a füst kivezetésére. Ez a megoldás eredetileg a kémény nélküli házakhoz kötődött, ahol a padlástérbe vezetett füst ezen az oromzati nyíláson távozhatott. A 19. században e vidéken még általánosan elterjedt lehetett, majd a füstelvezetés megoldásával számaránya fokozatosan csökkent.
A vízvetős tető a füstlyukas tető továbbfejlesztésével jött létre. A kémény megépültével ugyanis a füstlyukat lezárták és a felső oromzat fokozatosan megnagyobbodott. Ezzel együtt a kontytető alsó síkja keskeny vízvetővé csökevényesedett, ami már sokkal inkább díszítő, mintsem homlokzatot védő elem. Az oromfal közepéig, alsó harmadáig érő vízvetős tetőre jó példa Hollókő híres épületegyüttese, míg az egy-két tetősornyi szélességű vízvetős tetőket Perkupa és körzete lakóházai példázzák. A vízvetős és a füstlyukas tető a magyar népi építészetben a felföldi magyarság és a szomszédos szlovák lakosság jellegzetes 130tetőformája, eredete feltehetően a felvidéki szász városok polgárházainak hatásában keresendő.

14. ábra. Tetőforma-változatok a magyar nyelvterületen: 1. nyeregtető; 2. kontyos, farazatos tető; 3. sátortető; 4. kis csonkakontyos tető; 5. féltető; 6. csonkakontyos tető; 7. vízvetős tető; 8. füstlyukas tető; 9. bukós tető
Az üstökös tető (más néven buggyos tető) szintén az északi országrészeken, elsősorban a matyó községekben és környékükön alakult ki, a kontyolt tető helyi változataként. Ennek az ágasos-szelemenes tetőszerkezethez kapcsolódó tetőformának a lényege az, hogy különböző szerkezeti megoldásokkal a ház oromzata elé ugró, a ház elejét védő, domborúan hajlított tetőzetet, üstököt alakítottak ki. A recens kutatások ezt a típust nemcsak a matyó falvakban rögzítették, a 1819. században területileg nagyobb elterjedtsége volt (Bakó F. 1978: 102103). A csonkakontyos tető sajátos helyi változata az őrségi házak ún. kalabukos tetője is. E szerkezeti megoldásnál a gerinc- és oldalszelemenek a ház homlokzata elé nyúlnak, melyre a homlokzatot védő, kissé előreálló csonkatornyot építették. Ezzel a megoldással a ház látszólag előre dől. Feltehetően a fejlettebb ácstechnika 131térhódításával alakult ki és terjedt el, de ennek idejét és körülményeit nem ismerjük (MNL 5: 281283).
A sátortető négyoldalú, gúla alakú tető, négyzet vagy sokszög alaprajzú épületen, ahol a tetőélek egy csúcsban futnak össze. A hagyományos magyar paraszti építészetben a 1920. század fordulójáig nem volt szerepe. Kivételt képeznek ez alól az északi-északkeleti országrészek magas színvonalú faépítészetének emlékei, a templomok és a harangtornyok. A 20. század második felétől a kockaház, tömbház elterjedésével egyre inkább általános és egyeduralkodó tetőformává válik. (A tetőformákról lásd még: Bakó F. 1976; 1978: 100103; Barabás J.Gilyén N. 1987: 130133; Dám L. 1992: 5359.)
Végezetül említést kell tenni a kör alaprajzú épületek fölé emelt tetők formájáról is. Az állandó lakásként szolgáló épületeknél ez a forma ismeretlen. Gazdasági épületek, főleg kisebb kunyhók, disznó- és baromfiólak és más kerek alaprajzú melléképületek fedésénél alkalmazták a különféle szerkezeti megoldású, kerek, bogárhátú tetőformát. Készítése egyszerű volt: az épületet előbb rudakkal, dorongokkal, lombos ágakkal és gallyakkal lefedték, majd rá földet hányva, bogárhát formát alakítottak ki, hogy a víz lefolyjon róla. Más esetben a bogárhát formájú tetőt magasra rakott szalmából vagy egyéb növényi anyagból képezték ki. Egykor jellegzetesek voltak a pásztorok, csőszök, halászok ideiglenes szállásaként használt kúpos kunyhók és az ún. kontyos kunyhók, melyek nevüket sajátos tetőformájukról kapták (MNL 3: 259260; MNL 3: 303305).
A tetőforma meghatározó tényezője a tető hajlásszöge és magassága. Ebben a tekintetben a Kárpát-medence átmeneti zónát képez a szomszédos európai nagytájak között. Az Alpok vidékén a tető hajlásszöge a magas tetőkre jellemzően az 5060 fokot is eléri, míg tőlünk délebbre a Balkán-félszigeten és az Al-Duna vidékén a laposabb, 2025 fokos tetősík volt a jellemző. A Kárpát-medence túlnyomó területén a középmagas tető, a 3045 fokos hajlásszög volt az általános. Kivételt képeznek ez alól az erdélyi s a vele szomszédos erdőháti, beregi, szatmári, tiszaháti területek, ahol a magastető volt az uralkodó, 5060 fokos hajlásszöggel.
A tető magassága a szerkezet mellett a tetőfedő anyagoktól függött. Legmeredekebb volt a szalmatető és a zsúptető, hiszen ezek hajlamosak voltak a beázásra. A növényi tetőfedő anyagok közül kisebb lejtést kívánt a nád és a zsindely, még kisebbet a cserép és főleg a pala. Nem véletlen tehát, hogy a 19. század második fele óta a magyar falusi lakóházak tetőmagassága fokozatosan csökkent. A tetőforma változását természetesen egyéb tényezők is befolyásolták, pl. a tetőszerkezetek átalakulása, az ízlés változása, valamint az építőközpontok, építőmesterek tevékenysége (Barabás J.Gilyén N. 1987: 132).

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages