IRODALOMKRITIKA

Full text search

IRODALOMKRITIKA
A két világháború közötti romániai magyar irodalomnak volt néhány jelentős kritikusegyénisége, mégis azt kell mondanunk, a kritikai gondolkodás nem örökített ránk olyan hagyományt, amely a próza és a líra korabeli s művészileg máig érvényes teljesítményével mérhető. Kuncz Aladárt kivéve a műfaj szinte valamennyi számottevő művelője megéri, sőt alkotóereje teljében éri meg a történelmi sorsfordulót: Gaál Gábor, Molter Károly, Szentimrei Jenő alig lépte túl az ötvenedik évét, a Helikon, a Korunk, a Termés fiatalabbjai, Jancsó Elemér, Balogh Edgár, Vita Zsigmond és a költészet, a próza mellett a kritikában, esszében is kitűnt Szabédi László, Szemlér Ferenc, Méliusz József innen vannak a negyvenen, számukra tulajdonképpen most következne a beérés korszaka. A kérdés azonban sokkal bonyolultabb, mint amilyennek 1945-ben, illetve 1946-ban, az Utunk indulásakor látszott. A történelmi feladatok, az 183alkotás társadalmi-politikai feltételei a prózánál és a líránál is nagyobb mértékben befolyásolták a kritikai termést, nem segítették az egyéniségek differenciálódását, a művek elmélyült elemzésénél fontosabbnak látszott az azonnali közösségi célok szolgálata. Így az irodalomkritika már az irodalmi élet újraszerveződésekor sem, de különösen 1948-tól nem választható el a publicisztikától; nem a műalkotás, hanem az irodalompolitikai vonal áll a lapok és kritikusok érdeklődésének homlokterében. Minthogy pedig ez sok változáson megy át – külső és belső tényezők függvényeként –, a romániai magyar irodalombírálat közel két évtizeden át kampány jellegű: hol az esztétizmus, a kozmopolitizmus, hol az énközpontúság, hol a negativizmus, hol pedig az apologetizmus ellen küzd normatív követelmények alapján. Noha meg-megújuló vitáknak lehetünk tanúi a kritika jellegéről, feladatairól, a romániai magyar irodalomkritika nehezen növi ki gyermekbetegségeit, mindenekelőtt a szociologizálást, az elemzést kiküszöbölő deskriptivizmust, illetve az újabb divatjelenségeket, a modern irányzatok (strukturalizmus, stíluskritika) külsőséges követését, mímelését.
1945–1947 között az erdélyi irodalmi élet tekintélyes kritikusai között ott találjuk még Benedek Marcellt, a kolozsvári egyetem esztétikatanárát, aki jelentős részt vállal a lapok (Világosság, Utunk) vitáiból, a gyakorló kritikából, az új irodalomeszmények alakításából. A Toldi-vita azonban, Gaál Gábor állásfoglalása ebben a kérdésben, jelzi, hogy e társadalmi-politikai korszak nem a higgadt esztétaszempontokra kíváncsi, hanem az egyértelmű, rövidebb távra tekintő elkötelezettségre tart igényt. Bizonyára ezzel magyarázható más idősebb kritikusok elhallgatása is: Molter Károly ugyan fizikailag ma is jelen van a romániai magyar irodalomban, új művet azonban sem a prózában, sem (egy-egy cikket, emlékezést leszámítva) a kritikában nem alkot; Szentimrei Jenő a színházszervezésben és nevelésben, majd öregkori költészetében találja meg magát, de az irodalomkritikából lényegében ő is eltűnik 1945 után.
Jóllehet Gaál Gábor (1891–1954) a háborúból való hazatérése után vezető szerepet tölt be a romániai magyar irodalmi életben – egyetemi katedrát kap, akadémikussá választják, az írószövetségben, a könyvkiadásban fontos szava van, ő indítja el az 1940-ben megszűnt Korunk helyett, arra címében is emlékeztetve az Utunkat (neve 1953-ig nem került le a lapról, noha 1950 után szerepe a szerkesztésben egyre csökken), – az ő esztétikai-kritikai tevékenysége sem töretlen, egy-egy ragyogó villanás ellenére nem éri el a Korunk-korszak maradandó teljesítményét. Gaál Gábor munkásságának ebből a szakaszából hiányoznak a nagy felfedezések (az olyan telibe találó bírálatok-üdvözlések, amilyeneket például Nagy Istvánról, Illyés Gyuláról, Szilágyi Andrásról írt), a kritikai alkatában kétségtelenül meglevő merevség a proletkult szűk normativizmusától erősítve, nem egy igaztalan esztétikai ítélethez vezetett. A próza vonatkozásában a 184naturalizmus és a "lélektani kritikai realizmus" leküzdésének szükségességét hirdeti (természetesen nem a modernebb nyugati irányzatok, hanem a politikai tételesség érdekében), síkra száll az egyéni, a személyi jelleg eltűnéséért a lírában, sürgeti az elbeszélő költeményeket, és pálcát tör a ballada műfaja fölött. Néhány találó kritikai jellemzése mellett (mint amilyen a fiatal Hornyák József bemutatása, Horváth István Törik a parlagot című regényéről írt második közleménye, vagy Markovits Rodion nekrológja) 1945 után született írásai közül kiemelkednek az Utunk G. G. jelzésű kis vezércikkei, formai erényeikkel, mozgósító erejükkel, a napi feladatok igényes megfogalmazásával. A romániai magyar irodalomkritika alakulásában figyelembe kell vennünk azt a rendkívüli szerepét, amelyet személyes példájával és nevelői szigorával az új nemzedék alakításában betöltött, és amelyről az Utunknál keze alatt indultak legendásan emlékeznek.
Gaál Gábor azonban nemcsak alakítója volt egy átmeneti, történelmi feladatokkal terhes kor irodalompolitikájának, hanem szenvedő alanya is: a Valóság és irodalom (1950) című cikkgyűjteményét ért egyoldalú, igaztalan, durva bírálatok és támadások nem kis mértékben járultak hozzá későbbi hangjának alakulásához, sőt, korai halálához is.
Viszonylag szerencsésebben alakul a két világháború közötti korszak ugyancsak jelentős szervező-író-szerkesztő egyéniségének, Kacsó Sándornak (1901–) a pályája. Bár a székely népéletből s a történelmi múltból ihletődött novelláinak és Vakvágányon című, társadalmi tettként is emlékezetes regényének, valamint a Brassói Lapok vezető publicistájaként, illetve főszerkesztőjeként kifejtett munkásságának közéleti és esztétikai súlyával nem mérhető 1945 utáni nemzetiségpolitikai, könyvkiadói és kritikusi szereplése, irodalompublicisztikai, kritikai írásai mentesek maradnak a nagy tévedésektől, s közülük a legjobbakban, mindenekelőtt az emlékezés jellegűekben (Salamon Ernő, Asztalos István) átmentődik a prózaíró Kacsó Sándor egyik fő erénye, sajátos ízű, a tájhagyományt őrző, érzékletes-láttató stílusa. Az Írók – írások (1964) című gyűjteményes kötet ezzel az emberközelségével emelkedik ki a korabeli esztétikai tárgyú írások átlagából. (Önéletrajzi visszaemlékezéseinek két kötete – Virág alatt, iszap fölött, 1971; Fogy a virág, gyűl az iszap, 1974 – az irodalomszervező mellett ismét a prózaíróra irányítja a figyelmet.)
De a felszabadulást követő első éveknek Gaál Gábor mellett nem Kacsó Sándor a hangadó irodalompolitikusa-kritikusa. Erre a szerepre továbbra is aktív szépírók vállalkoznak, elsősorban Nagy István, aki a "tiszta osztályvonal" kérlelhetetlen érvényesítője a romániai magyar irodalom életében. (A harc hevében című 1957-es kötete e lényegében lezárult korszak dokumentumait gyűjtötte össze.) A Gaál Gábor-i hagyományt a szerkesztő halála után is őrző Méliusz József ítéletei differenciáltabbak ebben a szakaszban. Szabédi László a realizmus esztétikai pozícióiról 185szigorúan utasít vissza minden "rendbontó" kísérletet. Csehi Gyula az irodalom eszmei tisztaságának, a szovjet példának az ébren tartója. Balogh Edgár inkább politikai-kultúrpolitikai téren tevékenykedik, az irodalmi publicisztikában később, a hatvanas években aktivizálódik. Jancsó Elemér elég sűrűn jelen van a lapok hasábjain, csak később vonul vissza az irodalomtörténetírásba, de a heves vitákba nem kapcsolódik be. Korabeli lírájával ellentétben, az esszében Szemlér Ferenc őrzi saját jó színvonalát.
Az ötvenes évek elejétől mind gyakrabban és egyre nagyobb irodalompolitikai súllyal szerepelnek a fiatal, főleg Gaál Gábor nevelte kritikusok. Az Utunk főszerkesztője már egy 1949-es cikkében (Az Utunk és az elvszerű, pártos műbírálat) a "hallgató" Szabédi Lászlóval szemben Csehi Gyulára és a "rátermett" fiatalokra, többek közt Marosi Péterre, Szász Jánosra, Páll Árpádra, Hajdú Győzőre hivatkozik. A romániai magyar irodalomkritikában valóban elsősorban övék ez az évtized, Marosié, Hajdú Győzőé, Földes Lászlóé, Gálfalvi Zsolté, a valamivel idősebbek közül Sőni Pálé, Robotos Imréé. Hetilapokban, napilapokban és folyóiratokban szétszórt, részben kötetekbe gyűjtött cikkeik, kritikáik természetesen nem ítélhetők meg tárgyilagosan a kor ismerete nélkül, irodalomszemléletük, műértésük újabb keletű tárgyi bizonyítékai, a mához időben közelebb eső bírálataik, könyvvé vagy könyvekké nőtt tanulmányaik viszont már biztosabb fogódzót nyújtanak.
Sőni Pál (1917–1981) novellistaként indult, 1953 és 1956 között az Utunk főszerkesztője, majd a romániai magyar irodalom előadója a kolozsvári egyetemen. Több éves kritikusi és tanári munkájának tükre A romániai magyar irodalom története (1969) című egyetemi kézikönyv, amely a szerző pályájának szakaszait is híven tükrözi. Noha Sőni nézőpontja az egyes életművek megközelítésében változó, az úttörés érdeme mellett figyelemre méltó a szociologizálást egyes portrékban már felváltó műközpontú elemzés. Sőni fogékonysága az új iránt (mind tárgyát – a két háború közti legjobb hagyományokat folytató fiatalok műveinek értékelését –, mind pedig az elemző módszereket tekintve) egyértelműbben mutatkozik meg Művek vonzása (1967) című tanulmánygyűjteményében és az erdélyi avantgarde-dal foglalkozó újabb értekezéseiben (Avantgarde sugárzás, 1973).
Földes László (1922 – 1973) szellemes vitázó, higgadtan érvelő tanulmányíró. Esztétikai pályája a szociologizálás jegyében indult, az ötvenes évek közepétől azonban, amikor irodalomszervező munkája is jelentős (1956 és 1958 között főszerkesztője az Utunknak), írásai egyre elmélyültebbé válnak, s bár társadalmi-politikai érdeklődése nem csökken, az ő bírálataiban, költői művekkel foglalkozó tanulmányaiban jut először szóhoz a műközpontú, elemző kritika (A lehetetlen ostroma, 1969). Az irodalomnak és művészetnek különösen a logikailag megragadható, kategorizálható 186elemei iránt fogékony. Az elsők között szállt síkra egy újhangú intellektuális költészet mellett.
Marosi Péter (1920–) neve jó ideig, közel húsz éven át összefonódott az irodalompolitikai célkitűzésekkel. Ebben a hosszú szakaszban ő volt az Utunk szerkesztőségében az a jól tájékozott, gyors helyzetfelismerésű kritikus, aki az általános irányelveket a romániai magyar irodalom jelenére (vagy közelmúltjára) alkalmazta. Az irodalomértő Marosi Péter valódi lehetőségeit igényes Salamon Ernő-monográfiája (1969) mutatta meg, amelyben különösen az árnyalt életrajz és Salamon Ernő költői fejlődésének bemutatása meggyőző.
Az esztétikai viszonyítás bizonytalansága jellemzi Izsák József (1921–) Asztalos Istvánról írott könyvét (Asztalos István, 1967); a teljesség igényével fellépő tanulmány magán viseli a proletkultos irodalomszemlélet számos terhét. Tamási Áron (1969) című kismonográfiája mind szemléletében, mind stilárisan előrelépést jelent pályáján.
Az Utunkban indult Gaál Gábor tanítványaként, de a marosvásárhelyi Igaz Szó vezéregyéniségeként vált ismertté Hajdú Győző (1929–). Az irodalomkritikai gyakorlathoz korán hűtlenné vált, energiáit az irodalompolitika, a lapszerkesztés köti le. Ennek bizonysága Műhely (1967) című gyűjteményes kötete is (alcíme: Egy szerkesztő feljegyzései). Gálfalvi Zsolt (1933–) figyelemre méltó irodalomkritikusi indulás után hosszabb időre az irodalom- és művészetpolitika, valamint -szervezés felé fordult. Első kötetében (Írók, könyvek, viták, 1958) a kor szintjén jelentős kritikák és alkalmi irodalompolitikai eszmefuttatások keverednek. Realizmuseszményének magasabb szintű kifejtésével találkozunk újabb tanulmányaiban (Az írás értelme, 1977). Az Utunk és az Igaz Szó hasábjain vált ismertté Veress Dániel (1929–). Élénk vitázó kedv és világirodalmi tájékozottság (olykor heves modernizmusellenesség), a hazai kötődés (a mikesi példa) hangsúlyozása jellemzi reális esztétatehetséget igazoló nagyszámú írását, mindenekelőtt irodalomtörténeti esszéit (Vándorúton, 1971).
A legismertebb és legolvasottabb polemikus Szőcs István (1928–), akinek szüntelen párbajai mozgalmasságot visznek az irodalmi, sőt napilapok életébe. Általában a ráérző képesség, elemző- és asszociatív készség, szókimondás és következetlenség a fő jellemzői. Szellemes, fordulatos írásmódját egyaránt kamatoztatja irodalom- és színibírálataiban, művelődéspolitikai és művelődéstörténeti esszéiben, valamint személyeskedő jegyzeteiben. Regényei és festményei kevesebb sikert arattak.
Ennek a nemzedéknek a tagja Deák Tamás (1928–), drámái, prózai írásai, műfordításai mellett először világirodalmi esszéivel hívta fel magára a figyelmet. Ahogy Odysseus üzenete (1966) című kötetének egésze tanúsította, számára az esszé nem a kísérletezés, a szellemi kaland műfaja (a kalandot, például a "tovairamló izmusok"-at mélységesen lenézi), hanem a személyes hangú ismeretközlésé. Hasonló álláspontot képvisel a 187műfordító Jánosházy György is (1922–), legalábbis Bábel tornya (1966) címen kiadott, a modern nyugati drámáról egyoldalú képet festő könyvében.
A derékhad szépírói közül egyébként többen kezdték kritikusként pályájukat (Bajor Andor, Székely János), s nem egy közülük ma is több-kevesebb rendszerességgel műveli ezt a műfajt. Sütő András prózaírói elnémulása idején számottevő irodalompolitikai esszékkel volt jelen a folyóiratokban, Huszár Sándor a pályatársaival készített interjúkból kötetet állított össze (Beszélgetések kortárs írókkal, 1969). Páskándi Géza intuitív esszéi, szellemes rögtönzései eredeti színt képviseltek az elméletibb jellegű munkákban évtizedeken át meglehetősen szegényes értekező prózában. Említésre méltók Bálint Tibor érzékeny prózaelemzései, Szilágyi Domokos kritikái és Arany Jánosról írt esszéje, a legfiatalabbak közül Farkas Árpád irodalmi jegyzetei.
Ez utóbbi szerzőkkel együtt nőtt fel, érett be egy új kritikusnemzedék. Az első Forrás-nemzedék csatáit – szépírótársaikkal együtt – ők vívták meg (nemegyszer nemzedéki elfogultsággal) egy új, korszerűbb irodalomeszményért, amely nem tagadja a társadalmi elkötelezettséget, a népszolgálatot, de nem hajlandó művészi értékként elfogadni a puszta tematikai időszerűséget. Formai igényeik túlmutatnak a klasszikus realizmuson, felfedezik a maguk számára a századeleji izmusok nálunk már-már elfeledett vívmányait, ami egyikük-másikuk írásaiban olykor divatjelenségek túlértékelésével jár együtt. Az ötvenes évek végén (a szabadvers körül) kezdődött és időről időre (például a pozitív hős kérdésében) felbukkanó polémiák nem zárulnak le a hatvanas évek végéig. Az irodalomkritikai gyakorlatban a szociologizálással való leszámolásnak s a sokoldalú elemzésnek a hívei. Bizonyos differenciálódás természetesen a kritikusnemzedéken belül is végbement, jóllehet újabb történelmi próbák kevésbé osztották meg őket.
A műközpontú elemzés Földes László írásai mellett elsősorban Láng Gusztáv (1936–) kritikáiban ismerhető fel. A kortárs költők műveinek bírálatában érvényesíti a 20. századi magyar irodalom terén végzett kutatásainak eredményeit (Ady, Babits, Szabó Lőrinc), Dsida-tanulmányaiból egy korszerű, teljes Dsida-kép körvonalai bontakoznak ki. Az erkölcsi kérdések iránt megnyilvánuló erős érdeklődéséről tanúskodik irodalmi értékű publicisztikai munkája, a Veress Zoltánnal váltott fiktív levelek gyűjteménye, a Boríték nélkül (1970).
A Forrás első nemzedékének kritikusaként indult Kántor Lajos (1937–). Vitázó hevű, a proletkultos torzulásokat támadó tanulmányok, kritikák után (Írástól emberig, 1963) érdeklődése egyre inkább az irodalomtörténet felé fordul; Móricz-könyve (Vallomásos Móricz Zsigmond, 1968), valamint huszadik századi novellistákról írott tanulmányai (Alapozás, 1970) a lírai elemeknek a modern prózában való jelenlétét elemzik.
188Egészen fiatalon szerzett tekintélyt kritikával K. Jakab Antal (1942–). Elméleti beállítottsága, fegyelmezett gondolkodása figyelemre méltó tanúságát adta líra- és drámaelméleti írásaiban. Szilágyi Júliát (1936–) elsősorban a modern világirodalom jelenségei foglalkoztatják (bár első könyvét Swiftről írta). Baróti Pál (1930–1981) az ifjúsági irodalom legjobb ismerője.
A hetvenes években új, erősen elméleti-filozófiai érdeklődésű kritikusgárda jelentkezik: az ún. esszéíró nemzedék. Tamás Gáspár Miklós, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, majd Szőcs Géza és Egyed Péter (s inkább az irodalomtudomány felől Cs. Gyimesi Éva) azt az elméleti igényt képviseli, amelyben az indítást Bretter György (1932–1977) filozófiai és művelődéstörténeti esszéi adták meg. Bretter noha a kortárs irodalmi jelenségekkel csak alkalomszerűen foglalkozott, teoretikai és etikai következetességével nemcsak ifjú tanítványaira hatott, jelenléte a kortárs romániai magyar irodalom utóbbi évtizedében nem hagyható figyelmen kívül. Vágyak, emberek, istenek (1970) és Párbeszéd a jelennel (1973) című kötetei a filozófiai és irodalmi gondolkodásnak egyaránt nyereségei.
A romániai magyar irodalomkritika erősödését eredményezte a napilapok irodalmi rovatának rendszeresebbé, átgondoltabbá válása. A könyvkritika és a színibírálat területén mérhető le mindenekelőtt a mennyiségi gyarapodás, bár ez nem hozta feltétlenül magával a minőségi javulást. Különösen a színibírálat ellen hangzott el sok kifogás. Az utóbbi években bizonyos fejlődésről beszélhetünk; a színibírálatok alatt új nevek tűntek fel, olyan rutinos szerzők után, mint Oláh Tibor, Jánosházy György, Jordáky Lajos, Páll Árpád, Nagy Pál, Marosi Péter, friss vérkeringést vitt ebbe a műfajba is többek között Szőcs István, majd K. Jakab Antal, beleérzőbb, illetve elméletibb közelítési módjával. Esztétikai, etikai, általánosabb filozófiai kérdéseket állít középpontba a színház- és irodalomkritikában Rácz Győző. Általában a filozófus-közbeszólások, akárcsak a kifejezetten irodalomesztétikai tanulmányok (például Jánosi János részben magyarra is lefordított regényelméleti munkája vagy régebbi, a képalkotással foglalkozó közleményei, vitacikkei) a példa erejével vagy ellentmondásra ingerelve, serkentően hatnak a romániai magyar irodalombírálatra. Itt említendők Gáll Ernő cikkei és nemzetiségpolitikai közelítésű tanulmányai, amelyek az irodalmi jelenségeket tágabb, társadalomtudományi távlatban láttatják.
Csehi Gyula (1910–1975) mint irodalomteoretikus, -kritikus és nevelő tett szolgálatokat a nemzetiségi irodalom szocialista fejlődésének. A régi Korunk munkatársai közé tartozott, Nagyváradon volt gimnáziumi tanár, a felszabadulás után a kolozsvári egyetem tanára lett. Az ötvenes években irodalomkritikai tevékenységet folytatott, egyforma szigorral képviselte a marxista világnézetet és a merev kritikai normativitást. Később visszavonult az irodalomkritikától, s elméleti tanulmányokat, valamint irodalomnépszerűsítő cikkeket közölt. Munkásosztály és irodalom (1963) című munkájában 189a szocialista realizmus genezisének elméleti és történeti kérdéseivel foglalkozott.
Érdeklődését ezután az epikus műfaj elmélete kötötte le: a széppróza és a valóság, az epikus fikció és az alapjául szolgáló valóságmodell összefüggéseit vizsgálta. Elemzései elsődlegesen szociológiai jellegűek, nem a regényformának mint esztétikai értéknek a vizsgálatára irányulnak. Kutatásainak eredményét két nagyobb könyvben foglalta össze: Klió és Kalliopé (1965) című műve a történettudományi és a szépirodalmi megismerés eltérő vonásait rajzolta meg, Modern Kalliopé (1969) című munkája a 19. és 20. századi regény különböző áramlatainak valóságfeldolgozó módszereit vette szemügyre, az egyes áramlatok kompozíciós és stiláris jegyei mögött ily módon mutatva rá a formasajátságokat létrehozó szemléleti tulajdonságokra. A baloldali forrásvidék (1973) című kötetének tanulmányaiban a romániai magyar irodalom szocialista hagyományait dolgozta fel. A kritika jelentése és utóélete (1977) című könyvében a marxista irodalomelmélet klasszikus megállapításainak pontosabb értelmét tárta fel. Világirodalmi és esztétikatörténeti tanulmányait Felvilágosodástól felvilágosodásig (1972) címmel gyűjtötte össze. Jelentős szerepe volt a Kriterion Kiadó Téka elnevezésű művelődéstörténeti könyvsorozatának megindításában és szerkesztésében.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT