Kannás Alajos (1926–)

Full text search

Kannás Alajos (1926–)
Kannás Alajos az amerikai magyar irodalom termékeny költője. Nem újító, inkább a hagyományokat követi és őrzi, egyszerűségre és közérthetőségre törekedve fejezi ki érzéseit, gondolatait, melyekben majdnem mindig az emigránssors igazságát, teljes emberformáló hatását igyekszik kifejezni:
Az elmenőnek elmosódik arca,
az embertelentől az emberebb
nem válik el – a távolság kimarja
a szem színét – a tiszta lényeget.
 
De e mögül az álarc mögül gyakran felvillan igazi arcmása is: telve kétkedéssel, bizonytalansággal, egyensúlyzavarral. Nem véletlen, hogy költészetének visszatérő jelképe a terhei alatt bénultan összecsukló ember látomása, azé az emberé, aki oly sok változatban tűnik fel a modern művészetekben, de mindig árván, kiszolgáltatottan és magára hagyva. Egyik leghatásosabb, az emigránsközérzetet leghívebben kifejező versében, az Elkésett Kolumbuszban így fogalmazza meg ezt az élményt:
… kitárja végre néked
magát egy új világ s a bárgyúk
nevedben nem beszélnek.
 
Ma már tudod, hogy jégtáblára
kapaszkodtál, a napnak
elébe sodródsz, s nem jut bárka
és ők magadra hagynak.
 
A nyugati magyarság életének és életérzésének egyik legbonyolultabb, meghatározó összetevője ez a kérdés: sikerül-e beilleszkedniük az új világba? Sikerül-e "hasonulniuk", vagy örökre magukon kell hordaniuk a 397kiközösítettség bélyegét? A kérdésre sokféle válasz adható. De a változatos hangokon megszólaló költői kórus legzengőbb, legmélyebb, legfájdalmasabb hangja a kétkedésé és a magányé. És ezt a nyelvet beszéli a legotthonosabban Kannás Alajos is. Még akkor is, ha Keserű pohár címmel versciklust írt 1956 tragikus eseményeiről, s a Hazám című József Attila-parafrázisban – mely tudatosan utal vissza a Hazám szonettjeire – éles hangú ítéletet mond arról a hazáról, melyet elhagyott. De a keserű hang mögött tulajdonképpen annak az embernek és annak a költőnek a fájdalma szólal meg, az kiáltja vissza átkait, aki világrészt cserélt, de otthont és szülőhazát nem cserélhetett. Hiába rejtőzik különféle mezekbe, hiába ölti magára az események fölé emelkedő költő talárját, aki "kilép a bégetők menetéből", hiába próbálja újraélni a klasszikus antikvitás hagyományát, e kísérleteknél lényegesen erősebbek kötelékei, melyek eltéphetetlenül és elszakíthatatlanul megkötik s hozzá láncolják mindahhoz, amitől el akart szakadni.
Lehet, hogy valóban végtelen távolságban tudja magát mindattól, amit az Óvilágban hagyott, ahogy a Forgácsok egyik kétsorosában írja:
Oly közel érzed a régi világot, a múltat, az álmot,
Ám ez a kis köz végtelen idő már.
 
Valójában azonban sokkal inkább hihetünk ugyane ciklus egyik önvallomásának, mely szinte összefoglalja a gondolati kísérletet: "Aki önmaga elől menekül / sehol sincs biztonságban." Talán csak a szerelemben talál kiegyensúlyozottságot és harmóniát. Egyik legjobb kötetében, a Miért is félnél? -ben (1963) az Egymás keresztjén ciklus szép és átfűtött szerelmi költeményei vallanak arról a harmóniáról és benső békéről, melyet másutt hiába keres a költő.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT