Major Nándor (1931–)

Full text search

113Major Nándor (1931–)
Majd egy évtizedes kísérletező szakasz után bekövetkező gyors magára találás és kibontakozás jellemzi Major Nándor pályáját. A hagyományos magyar novella világképéből indult ki, s érzelmes lírai versekkel jelentkezett, azonban az ötvenes évek első felében az olasz neorealizmussal találkozva, s Hemingway művészetével megismerkedve már kialakított egy lazább szerkezetű, a tér és az idő kategóriájával szabadon gazdálkodó novellaformát, felszabadult elbeszélőstílust, amelyet az Udvarra nyílik az ablak című, 1956-os kötetének írásai példáztak. A hétköznapok tragikus poézise érdekelte ekkoriban elsősorban, s ez az érdeklődés szövődik novelláinak világába. Az emberi helyzetek belső gazdagságát kutatta ezekben a novellákban, s az epikus művészet szempontjából jelentéktelennek tűnő mozzanatok többsíkúságát felfedezve, szimultaneista technikával, a gondolattársítások lehetőségeivel, dúsító "technikájával" élve, "rálátásos módszert" alakított ki, így teremtve meg prózájának első jelentős eredményeit.
A lírai fogantatású életkép azonban nem elégítette ki, mert az ötvenes évek második felében tovább folytatja "prózai kutatásait", és kialakítja a nagy novellának azokat a példáit, amelyeket Vereség című, 1959-es kötetének elbeszélései példáztak. Az elemző kedv és a bölcseleti kérdések iránt megnövekedett érdeklődés jegyében íródtak a Vereség tételes elbeszélései, amelyekből a társadalmi lét elidegenült világának képe bontakozik ki. A novellák már címükben is jellegzetes gondolati kategóriákra utalnak: Az áldozat, Magány, Az üldözött, Ítélet. Ezeket egészítik ki azután a hatvanas években készült elbeszélései, bővítve és tágítva világképének határait és bölcseleti rendszerét, amelyet az író intellektusának kontrollja jellemez. Major Nándor ugyanis már művészi anyanyelveként él azzal a prózai előadásmodorral, amelyet az ember világának ilyen filozófiai felmérése és szemlélése alakít ki. Nem véletlen tehát, hogy elbeszéléseiben a modern irodalmak vívmányaival találkozunk, de már a természetes közlés minden ismérvével kamatoztatva Franz Kafkától Michel Butorig a modern próza kínálta lehetőségeket. Major művészetének problematikája tehát századunk prózairodalmának általános törekvéseibe illeszkedik, s természetes nála, hogy a történések lelki síkjai, tehát azok a koordináták, amelyek között az elidegenült ember él, érdeklik elsősorban, ebből a szempontból elemzi a múltat, amely beleszövődik a jelenbe. Foglalkozik a tettek és a vágyak jellegzetes helycseréivel, egymást helyettesítő szerepével, a megtörténtnek és vágyottnak, elképzeltnek és valóságosnak az egyenrangúságával, melyek a vízbe hullt kavics hullámgyűrűiként mozgatják meg az emberi lélek rétegeit. Törekvéseinek eddig legteljesebb összefoglalóját Hullámok (1969) című regényében adta, melyhez tovább érlelte 114a Délben felvetett regényelméleti és társadalmi problematikát, most már az "itt és most" vajdasági viszonylatában.
Az írónak a forma, a mesterség problémái iránt felébredt érdeklődését jelzi Dél (1967) című regénye is, melyben folytatja küzdelmét egyfelől az ún. "vajdasági" problematikával, s ebből következően a képzelet megkötöttségeivel, az epika hagyományos szemléletmódjával, másfelől pedig az életlátás általános és egzisztenciális vonásainak kiteljesítésével. A Dél költői regény, s a költészetnek és a regénynek az összefüggéseit is fel akarja deríteni s műalkotásként realizálni. Ezzel magyarázható, hogy a regény hősei mediterrán környezetben lépnek fel, amit a regény címének metaforikus, több jelentésű volta külön is hangsúlyoz (égtáj, szűkebb értelemben déli vidék, de napszak, s a delelő, zenitre futó gondolat illúziójának a hordozója is). A regénynek ez az experimentális jellege az idő kategóriája mellett a regénybeli térnek a kérdését is felvetette. Ám a Délnek csak látszólag nincs közvetlen köze az író szűkebb értelemben vett vajdasági világához: a betöltetlen tér képzete, amelynek kérdését regénye vizsgálta, azzal a reflexióval, hogy "ahol az idő hígan iramlik, ott a teret kell telíteni", helyhez és időhöz kötött regényt alkotott, hiszen egészen nyilvánvaló, a "hígan iramló hős" gondolata közvetlenül is az írónak a hétköznapi életet célzó kritikáját jelzi. Újabb regénye, a Hullámok, viszont már azt bizonyítja, hogy a hazai "tér" is betölthető, és a szerző arra vállalkozik, hogy egy új Apák és fiúk jellegű művet alkotva, az elmúlt huszonöt esztendő sorskonfliktusait ragadja meg, írói eszközeiben a hagyományosabb regénytípus felé közeledve.
Major Nándornak a művészetek elmélete iránti érdeklődése azonban nemcsak szépprózája alakulásával fonódott össze, hanem a jugoszláviai magyar esszéirodaloméval is. Évek óta ostromolja az epikának, s ezen belül a regénynek a kérdéseit mind az esszé rövid és villantó, mind pedig a tanulmány okfejtőbb eszközeivel, s e munkája első eredményeit tette közzé Esti órák című kötetében, valamint a regényelméletekről írt hosszabb dolgozatában és Krúdy-tanulmányában. Az egyetemes magyar irodalomban is aránylag ritka írói képlet az övé: a prózaírói gyakorlat elméleti munkálkodásra ösztönzi, az esztétika területén végzett vizsgálatai pedig ismét csak szépprózájában szintetizálódnak, miközben újabb elméleti kérdések felvetése válik lehetővé.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT