Laták István (1910–1970)

Full text search

Laták István (1910–1970)
Az 1945 utáni korszak Laták István számára mindenekelőtt háború előtti költészete terhes, nyomasztó levegőjének kitisztulását és feloldódását hozza magával. "Új hangokat üt meg a külvárosi nyomorúságok költője: a fölszabadult ember merész és boldog öröme ez, ami megkap bennünket. A harc beváltotta mindannyiunk hitét, amit éppen Laták énekelt meg:
A kültelek nem marad a nyomorúság fészke,
mert itt belefáradtak a nyomorúságba"
 
– ezzel vezeti be a Híd 1946. októberi száma az újból megszólaló költő verseit. A szorongást, a tehetetlen dühöt, a keserűséget, ami prózai írásainak és verseinek érzelmi alaptónusát adta, a derűs bizakodás váltja fel, de sem stílusában, sem költői eszközeiben lényegesebb változás nem következik be nála: lírája továbbra is életrajzi-epikus-leíró marad, amelyben az én-tartalmak csak a témához való viszonyban jutnak kifejezésre anélkül, hogy feltárnák a költő lelkének mélyebb rétegeit. Érzelmi skálája eléggé szűkös: a vonzás és taszítás, a befogadás és elutasítás két szélső kilengési pontja között rajzolódik ki; mindennek örül, amiben az új élet legapróbb jelét is látja, s mindent gyűlöl, ami másfelé mutat. A "várostromlóból" "várvédő" lett (mindezt egyik kritikusa mondja róla), s éppen ez az oka, hogy költészete szűkebb élménykörre zsugorodik össze. A harmincas években az osztályelnyomás, a kisebbségi sors, a hagyománytalanság és meg nem értés viszonyai között alapvetően harcos természetének nagyobb ellenállást kellett leküzdenie, s ez a harc gyakran ihletett hangokat szólaltatott meg benne, de az új társadalmi helyzetben a legfőbb ihletforrása elapadt. Ezek az új körülmények átmenetileg bénítóan hatottak költészetére, elbizonytalanodott, feleslegesnek érezte magát, mert múltja és sorsa, emlékei és korábbi élete másféle élmények kiéneklésére predesztinálták:
Magasra nyújtózni vágytam,
s hogy kiálljak
lázas prédikációkkal, és szóljak
a boldogságról,
amelyet olyan ritkán lehet
egészen magunkhoz ölelni…
(Szólni a boldogságról, 1957)
90Ebből a már-már idültté vált krízisből az ötvenes évek második felében szabadul fel; a Csillagidőben földi évek című kötete zárja le azt a szakaszt, amelyben – mint mondja – "Megpróbáltam nem szólni többet, Hallgatni csöndben, csonkán, sután", s amelyben a megelőző korszak téma- és érzéskörének korlátai között vergődve próbálta folytatni az objektív politikai líra útját. De éppen ez a válság, a mellőzöttség és megbántottság lesz az az érzésalap, ahonnan tovább lendülhetett a személytelenségből, az individuális vallomáslíra felé tágítva költészetének körét, s egyben a modernebb megmunkálású, lazább építésű, szabadabban lélegző lírai önkifejezés felé. Újabb köteteiben (Nyugtalan álmok, 1952; Csillagidőben földi évek, 1960; Földi bodza, 1967) mindjobban elszaporodnak a szabad versek és a népdal ritmusára komponált, a szürrealista képalkotás eredményeit is felhasználó költemények, amelyek a Földi bodza című lírai életműválogatás utolsó ciklusában kapnak képviseletet.
A háború után két prózai kötettel jelentkezett, az Új élet felé (1949) és a Kavargó sorsok (1962) című elbeszélésköteteivel. Az előbbinek már a komponálása is sejteti a szerző szándékait: a gyűjteménybe felvett háború előtti novellák funkciója az, hogy mintegy sötét háttérként emeljék ki a felszabadulással kezdődő élet fényeit. "… a régebbiek tettet jelentettek a régi Jugoszlávia kizsákmányoló világában; az újabb írások pedig tettet jelentenek ma az új Jugoszláviában, a tettet: a szocializmus építéséhez való írói hozzájárulást" – írja a könyv előszavában a szerző. A poentírozás s a népfrontpolitika irodalmi posztulátumai arra mutatnak, hogy Laták a háború után is a "szocialista irodalom" eszközeivel akarja megközelíteni a témát és az embert, az effajta ábrázolás kimerültségét, anakronisztikus voltát és fejlődésre való képtelenségét is példázza egyúttal. "Csodálatos, hogy a régi falut Laták milyen pompásan látta, s az új falu vetítésénél csak a színeket találjuk meg benne. […] Sablonizál. Pedig érdekes drámai magot kutatott fel, s maga az elbeszélés széles medrű, biztos kompozíciójú. Mégsem tartom szerencsésnek a maximumos gazda alakját a szövetkezetben – még ha lélektani indoklással meg is alapozta az író. Nem ez a legtipikusabb a mai szövetkezetben" – írja a címadó novelláról Majtényi Mihály. A Kavargó sorsokban a verseiben jelentkező stílusváltás is megfigyelhető. Érdekes kísérletet tesz a torz, bizarr helyzetek és alakok bemutatására, s a cselekmény rovására inkább a karakterrajz és a tettek rejtett rugói válnak láthatóvá novelláiban.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT