Pályakezdése

Full text search

Pályakezdése
Első regénye 1886-ban készült el. A címe, Álmodozó szerelem, finomkodó biedermeier-idillre mutat, amilyen valójában a diákszerelem is. A mese jókaiasan romantikus. Gárdonyi pesti lapokba is dolgozik, a siker azonban késik. Megpróbálkozik mindennel, ír novellát, regényt, drámát. Ugyanúgy, mint Mikszáth, szereti az érzelmes falusi történeteket, de nem hallgatja el a gonoszságot, emberi gyengeséget sem. Romantikus és régies, lírikusan moralizáló a novellista Gárdonyi, de nem lehet meg Turgenyev és Maupassant nélkül, amikor lelki drámákról, az élet csodálatos értelmetlenségeiről ír. Már itt látni, hogy nem szereti túlságosan ezt a műfajt, nem nagy fajsúlyú és terjedelmű művekre törekszik.
A dráma az, amit legkevésbé tud, bár makacsul ragaszkodik hozzá még a 905századforduló után is. Prózai írásait dramatizálja, de ezek színre sem kerülnek, vagy rendre megbuknak. Így készült egyik fiatalkori regényéből, a Cypriánból is színmű. A szenvedélyek romantikus pokoltánca ez, alig bírja hanggal és képzelettel. A szerzetesbarátot elcsábítja a női démon, és bűnük-szenvedélyük mindkettőnek halálos végzete. Gárdonyi gyermekes borzadállyal vonzódott az iszonyatoshoz, anélkül persze, hogy képes lett volna elviselni, látni, a közelébe jutni ilyen élménynek. Ezért marad meg örökké a mesék révületében és ezért elérhetetlen ismeretlenség számára a naturalizmus. A millenniumi kiállításra Dante Poklát készítette el óriási körképben, és csalódva kellett tapasztalnia, hogy még az egyszerű embereket sem érdekelték a vásári ördögök, festett kínok. Nem voltak hajlandók vele borzongani. Egy adat ez misztikus hajlandóságához, amely íme, egyéni alkatából is következik.
A Cyprián (1888) után elhagyja Győrt és a Szegedi Híradóhoz szegődik. A vidéki irodalomban kétségtelenül a Tisza-parti város írói töltik be a legnagyobb szerepet. Mikszáth és Thury innen indult el az országos hírnév felé, pár év múlva meg Tömörkény tér vissza a katonáskodásból, hogy ő pedig már Gárdonyi örökébe lépjen. A város határain túl nemigen terjeszkedő helyi irodalom is erős hagyományokat és sajátos színt, ízlést fejlesztett ki. Mikszáth tót- és palócvilágát ez a "szögediesség" ellensúlyozta és tette egyetemes magyar parasztivá, Tömörkény figuráit ez növesztette egyediségükben is hiteles paraszttípusokká. Csak Gárdonyi menekül riadtan az egységesítő, beolvasztó regionalizmusból. Volt is miért félnie. Még nem találta meg saját hangját, és hogy azt kezdje, amit majd később Tömörkény, ahhoz nem volt elég szegedi "illetősége".
Még sem múlt el haszon nélkül a szegedi iskola. Itt tanulta meg a paraszti témalátást, itt kezdte konkrét témákban elképzelni falusi emlékeit. A kilencvenes évek már Szegeden köszöntötték, s érthető, ha az irodalommal szembeni országos igény és türelmetlenség Gárdonyit még türelmetlenebbé tette önmagával szemben. Újra csak vicclapot bíztak rá (Szegedi Paprika), ponyva-sikerekkel kellett beérnie (A félkerekű apostol), és kénytelen volt engedni a betyártéma iránti keresletnek is. A Szegedi Napló, ahová irodalmi tervei vezették, szintén rákényszerült az üzleti szempontú újságcsinálásra. Megint írhatta A legfeketébb Afrikában-féle folytatásos kalandregényeket, a Gyömbér Pali betyárról szóló verses históriákat. Csak az 1890-ben Pesten megjelenő Figurák című kötete hozott némi vígasztalást az újságrobotra. Meg a Hungária Pósa-asztala. Az újságírók, zenészek, művészek bohém baráti társaságában jól érezte magát. Igazában nem volt magányos természet, sőt a magányosság gyötörte legjobban. Amikor Pósa Pestre távozott, Dankó Pistát, a cigány nótaszerzőt ültették az asztalfőre. Elvágyódik Szegedről. Egyelőre még nem megy messzire, csak a szomszéd Aradra. Justh és Gozsdu barátja, Méray-Horváth Károly hívja az Arad és Vidékéhez. Az állás ugyan nem jobb, de megilletődötten érkezik meg a 48-as mártírok városába, apja siralomházi fogságának helyére. Pár évtized múlva, a háború alatt úgy emlékezik erről, hogy itt szeretett volna letelepedni véglegesen. Nem nagyon marasztalták, hiszen még nem is volt miért.
Pósa és Bródy Pestre várják. Bródy ajánlja be a Magyar Hirlaphoz munkatársnak, ahol ő maga is dolgozott. 1891-től–96-ig marad a lapnál, amikor is megvonják tőle a vasúti szabadjegyet, és hamarjában Rákosi Jenő Budapesti 906Hirlapjához pártol át. A Magyar Hirlapnál eltöltött öt év – nála szokatlanul hosszú idő egy helyben – az írói érés, fejlődés időszaka, viszont ehhez a laphoz fűződik a Göre Gábor bíró úr megszületése is. 1892 óta rendszeresen íratják Gárdonyival a Göre-leveleket, könyv alakban pedig 1895-ben adja ki először. Abban az évben, amikor a Pöhölyék megjelent.
A Pöhölyékkel osztatlan elismerést arat, egyedül Kiss József bírálja A Hétben "szűk látóköre" miatt. Bródy úgy nyilatkozik róla, hogy ez a mű szenzáció az írók között. Tiszta, "naiv" szemléletét, emberi, falusi szépségeit tekintve, igazuk is van a lelkesedőknek. Valami rafinált, modern egyszerűség kezdete volt ez, ami Gárdonyi szubjektív egyéniségét tekintve nem is olyan meglepő. A városi naturalisták a primitívnek, az ősinek és természetesnek nosztalgiájával csodálkozhattak rá erre a mesés, varázslatos világra, s nem csoda, hogy maga Gárdonyi is a Petőfi-féle népiesség folytatójának hitte magát. Pedig legfeljebb ha a forma egyszerűsödése, a "naiv" visszalopakodása emlékeztetett a századközép népiességére. A romantikus közvetítés mély nyomokat hagyott a tartalmon is és a szemléleten is. Az új népi és természeti élmény már "tudományos" romlottsággal, szkepszissel, ugyanakkor kétségbeesett hittel színezi modernné ezt a hagyományt.
A Pöhölyék tulajdonképpen kisregény vagy elnyújtott novella. A szerkezet nem sikerült valami jól. Érezhetően két részből, két kis novellából áll. Ezek közül az első a sikerültebb, a Gárdonyira jellemzőbb, a második inkább tárca, egy tétel illusztratív megjelenítése. Korszerű "sorsírás" ez, mégpedig kettős értelemben is az. Az egyik sors, az idősebbik Pöhölye köznapi tragédiája és új életre vígasztalódása, a másik a gyökereiből kiszakadt parasztivadék kálváriája és megtérése. Pöhölye Máté eltemeti feleségét, rászakad a szeretetlen egyedülvalóság. Társ nélküli, szomorú, elesett ember, és csakolyan árva lesz, mint a gyerekei. Párjavesztetten, csonkán áll földje sarkában – a természet harmonikus életrendjében harmóniátlan emberi szimbólum. S íme, mintha csak ezt akarná helyrehozni, kiegészíteni a támadó vihar, asszonyt hajt a férfi mellé, és amikor elvonul, felmagasodva állnak, kéz a kézben, szemben a napsugarakkal. Ünnepélyesen komolyak és szelíden néznek egymás szemébe. Idill ez is, de valami ős-idill. Az emberi ösztön és lélek "primitív" misztériuma. Ez a csoda majd csak Az én falumban ismétlődik meg, még egyszer és utoljára.
A Pöhölye-fiú végzete az lett, hogy az apja püspököt, urat akart belőle csinálni. Pedig a föld az egyedül, ami "nem csal meg". Aki a földön jár, jó helyen jár, aki a kövön jár, rossz helyen jár. Ha elszakítják a parasztember gyerekét a földtől, az az idegen talajon elpusztul. Gonosz valami a civilizáció, mert hamis vágyat, ambíciót kelt, és elviszi az egyik embert a másiktól, el messzire azokat, akik szeretik egymást. Az öreg Pöhölyét dühös, elszánt akarat keményítette kérlelhetetlenné. Még csak egyéni visszavágás az őt ért sérelemre, hogy az urak ellen akar a fiából egy "saját" urat nevelni, az ő pártján állót, aki majd megfizet mindenért. "Mit nézegetsz hátra, előre nézz! mindig csak előre nézz!" – biztatja mogorván a kedvét és bátorságát otthon felejtő fiút. A kortárs-irodalomban Gozsdunál találkozunk szégyenében bosszút esküdő parasztdiákkal. Az út és kerék-szimbólumokkal való filozofálás is lehet tőle való. Tömörkény pedig a problémát folytatja, feltehetően Gárdonyi-hatásra. Pöhölye Máténak késői rokona lenne a már nemcsak dohogó és egy másik nemzedékre hagyatkozó, hanem a céltalan tettben, erejében hányódó, 907magát elveszejtő Turi Dani. Gárdonyinál még az erkölcsi erő, akarat, a századvég receptje szerint, készül a társadalmi cselekvésre, Móricznál már a magyar paraszttípus nyers fizikai ereje, egészséges/diadalmas életrevalósága.
Pesti barátainak köre s a megsejtett valóság teszik elmélkedővé. Különösen a vallással kapcsolatos kételkedés mélyül el benne. Művei közül csak A lámpásban (1894) található ennek nagyobb nyoma, de ott is elcsúszik a szerelmi-házassági tragédia felé. A lámpás 48-as emlékképe éppen ezért lényegesebb. Bátor disszonanciája a nemzeti "megalázkodásra" folyó előkészületeknek, két évvel a millennium előtt. A téma egyébként csak Rákosi Viktornál talál visszhangra, akivel Gárdonyi jó barátságban volt. Talán nem véletlen az sem, hogy a Pöhölyék is ennek a világnézetileg vívódó időszaknak a terméke.
Kiábrándult a bosszúálló istenből. Azt vallja, hogy az isten bennünk lakozik, kölcsönös szeretetben. Nem hisz a dogmákban, a vallást csak a műveletlen "állatember" vigasztalójának tartja. A pap teremtsen jóságot a szívekben, ha már az Isten elmulasztotta. Mért van annyi szenvedés? Lehet-e Isten, ha nincs igazság? Nem ateizmus még ez, csak a moralista kérdez zaklatottan. De a filozófiai kételkedés és elégedetlenkedés társadalmi igazságtalanságok reflexiója. Az erősebb, a gazdagabb megeszi a szegényt. Ez a tapasztalat rejlik falusi idilljei mögött is, mint a Pöhölyékben és Az én falumban. Az értelem tudás, műveltség, szépség egyformán vigasztalan, mert csak a végről ad bizonyságot az embernek. Majdnem természetes, hogy egy-két év múlva spiritiszta szeánszok állandó vendége lesz. Érdeklődik a tibeti nyelv iránt, tanulmányozza Buddha bibliáját, hisz a reinkarnációban, a lélekvándorlásban. Schopenhauer egyszerre kicsi lesz a szemében, a keleti vallásalapító bölcsebb, nagyobb vigasztaló. Boldogságunk titka, hogy ne legyenek vágyaink – idézi szabadon Buddhát. Teljesületlen vágyak menedéke és a polgári lelkiismeret-nyugtatás ez egyszerre. A lemondás vallásával egybeolvad a keresztényi szeretettan, hogy megszülessen a tolsztojánizmusnak ez a különleges, keleti illatú, de a nyugat egzotikum-szomjúságában felhajszolt változata. Gárdonyi vallása különös vallás néhol valóban fölér a vallástalansággal. Miszticizmusa tehát nem az egyház reakciója a racionalista tudományosságra. Mégis beletartozik abba az irracionalista-misztikus áramlatba, amely a tudománynak az elégtelensége, egyoldalúsága és következetlensége miatt jött létre. Az emberi szellem lázadásában a szükségszerűségek ellen, filozófiai síkon, az ember szociális akarata, társadalmat javító, változtató szándéka él. A szabadság ilyen értelmű megvalósítása azonban, mivel függetleníti magát minden természeti és társadalmi törvényszerűségtől, csak valahol a képzelet és álom szféráiban lehetséges. Önmagát csaló aktivitása végeredményben az irreálisba való menekülés.
Volt még a miszticimusnak egy konkrét, tényeket megállapító, rejtélyekre rámutató faja, a társadalom-misztika, amely a polgári társadalom értelmetlen vagy kiszámíthatatlan jelenségeit, "titkait" látta misztikusnak, ha nem is emberek fölötti, de mindenesetre embereken kívüli megnyilvánulásnak. Ha kutatta, kereste a titkot, még emberi, szociális mélységeket is feltárt, s képes volt többé-kevésbé megközelítő tükörképet adni a valóságról. Többnyire nem vallásos színezetű; ezért a modern realizmus is ismerte a társadalom-misztikát, hiszen egyik ködös burka volt annak a testnek, amelyet vizsgálni, boncolni szándékozott. Gárdonyi miszticizmusa érezhetően innen ered, a társadalmi 908igazságtalanságok felderítetlen okaiból. Van is egy verses műve, az Igazság a földön (1896), melyben az Úr angyalát fölakasztják az emberek. (A "modern" realizmus diagnózisa, hogy az emberekben van a hiba, nem az intézményekben, alig különbözik a romantikáétól.) A reinkarnált lelkek múltjáról és további sorsáról viszont keveset tudhat, de még kevesebbet tehet az ember, aki akaratlan hordozója az örök idegennek, saját lelkének. Új, misztikus determináció lett tehát a vége a tudományos-biologikus determinizmus tagadásának.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT