Nagyregényei

Full text search

Nagyregényei
Az egri alkotóévek megteremtették az első, szándékában és terjedelmében egyaránt nagy művet, Az egri csillagokat (1901). Egyik, talán nem is másodlagos jelentősége éppen a terjedelmében van, hiszen az első, közérdeklődésre számot tartó, nagyobb regénye. A könyv előzményét nehéz volna megtalálni Gárdonyi írásai között. A nemzeti történelem mint főtéma csak a millennium 911óta érdekli, így könnyen összefüggésbe hozható egy nemzeti-népi magyarságproblematikával. A múltkoncepció, még ha egy romantikus, népi történetszemléletből táplálkozik is, már csak kerülővel juthatna el a kor magyarságot kereső népélményének igazi céljához, a szociálishoz. Gárdonyi eltéveszti az utat. A történelem nem ad nála feleletet társadalmi kérdésekre, de valahogy a zárba nem illő kulcs ebben a regényben a nemzeti összefogás is. A hősi küzdelem és dicső győzelem: a nagy tettekről ábrándozó Gergely diák meseországába illik. Mesés alakok mesés története Az egri csillagok, de ez a mese is nagyon szép. Szórakoztat, tanít, nevel, igazi történelmi olvasmány, remekbe sikerült ifjúsági regény. A hősi, romantikus regény-műfajban, természetesen a példakép Jókain kívül, csak Rákosi Viktor előzi meg A korhadt fakeresztekkel.
Az Akadémiának, amely a jelen társadalmi kérdései elől a történelmi regény felé igyekezett terelni az írók érdeklődését, még várnia kellett. Majd 1902-ben Herczeg Pogányokja jelent némi történelmi narkotikumot a "felnőttek" számára. Ez után Herczeg fogja megírni az uralkodó osztály történelmi mesekönyveit. Jókai nagy emberek, uralkodók, vezérek tetteit regényesíti meg, bár már nála is a legizgalmasabb epizódcselekmények epizódalakokhoz, vagy a romantikus képzeletszülte alakokhoz fűződnek. Gárdonyi egyszerűbb emberek sorsában éli át valamelyik történelmi korszak eseményeit. Az egyszerű regényhős élete nem szorítható uralkodói évszámok közé, történetét rendszerint a születés és a halál dátumai határolják. Ez a felfogás eléggé korszerű. El kell ismerni, hogy a nagy kísértés, a történelmi téma sem tudta elidegeníteni a végeredményben mégiscsak többetmondó, korhoz szólóbb, problémázgató irodalomtól. Történelmi regényeiben tulajdonképpen a sorsregények, a lélektani vagy erkölcsi tézisregények jelmezes mását alkotta meg.
Különösen vonatkozik ez A láthatatlan emberre (1902). "Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan." Miszticizmusa ellenére is, ez a legmerészebb és az egyik legérdekesebb Gárdonyi-regény. Zéta elbeszélése nem pusztán egy szerelem története, hanem az ismeretlennel, az emberrel való találkozás nagy lélektani élménye elsősorban. Az ember: titok – így fogalmazta meg Maupassant. Az ember örökké idegen marad mások számára, mert láthatatlan – mondja Gárdonyi. Maupassant a különös, kiismerhetetlen és irányíthatatlan előtt csodálkozik – Gárdonyi embertársakat kutató szeme reménytelenül fürkészi a rejtőző, igazi embert.
A látszat és való e romantikus ellentéte, a tudományos, pszichológiai komolyság ellenére vagy éppen miatta, csak romantikus marad. Zéta az arcok mögé is nézhet, mégsem oldódik meg számára a csoda, a rejtély. A külső és a "láthatatlan", önmaga előtt is ismeretlen lelki ember kettőssége bámulattal és panaszos félelemmel tölti el. Nem elemez, nem magyaráz. Ahogyan a szerelem nem követi az egyszerűt, úgy a lelki élet más megnyilvánulásai is megítélhetetlenek. Romantikus és idealista lélektaniság ez, korlátozott emberábrázolás, de a keresztényien fatalista belenyugvással szemben, pogány hittel, a természetesnek, az ősi primitívnek, a rejtőző embernek ad igazat, őt romantizálja.
Kétségtelenül a lélekvándorlás hiedelméből származó babonás tisztelet is vezeti a titokzatos másik felé. Vajon ki az valójában, mi lehetett előző életében, vajon nem az idegen, aki testünkbe költözött, vágyakozik, szeret, gyűlöl, cselekszik-e helyettünk vagy általunk? A döntő azonban a magány, az emberek 912idegenérzésének modern, polgári élménye. A kérdések valóságosak, társadalmiak, csak a refrénszerűen egyforma feleletet veszi a buddhizmusból.
A regény sokkal szubjektívebb, mint Az egri csillagok, pedig mindkettő önvallomás is. Az örök gyerek-Gárdonyit sejtjük minden írása mögött. Gergely diákban a lelkes, ifjú embert, Zétában a bölcselkedő, pesszimizmusra hajlamos kamaszt. Ezért érezhetjük gondolatvilágát naivnak, ügyetlennek és fontoskodónak. Még sincs a kornak még egy történelmi vagy társadalmi regénye, amelyben ennyi divatos gondolat volna emberről, népről, vallásról, életmódról. Divatos és nem helyes, de jellegzetesen korszerű, a bonyolultság megsejtésével a mélységhez is közelítő gondolat.
Mintha csak ezeknek a regényeknek a folytatását írná néhány évvel később az Isten rabjaiban (1908). A szív azért van elrejtve az emberek szeme elől, hogy ne ismerhessék meg, ne tudjanak róla semmit. Mit érez – szenved vagy örül, szeret vagy gyűlöl –, nem tartozik másokra, legyen egyedül a szív titka. Gárdonyi ekkor vált el végérvényesen, forma szerint is a feleségétől. A Margit-legendában a lemondás, az önkínzó aszkézis fogta meg, s képzeletében Cyprián barátruháját öltve magára, ízlelgette a kolostori nyugalmat, kereste a békét. Boldogok helyett azonban csak szánandó rabokat talált. Kint, az életben, a szenvedélyek és a pénz rabjait, ebben a kis zárt világban, bűnbánó vétkesekben és ártatlan fiatal lányokban, az Isten rabjait. A Jancsi frátert tanító, mélybölcsességű öreg szerzetes nem a vallás hirdette "siralomvölgyből", a világi élvezeteknek áldozó földi élettől akarta ezzel a leleplezéssel mindjobban elszakítani növendékét. Akkor el kellett volna hallgatnia a maguk életének sivár igazságát is.
Ez Gárdonyi mondanivalója az emberről, vagy közvetve, a valóságról – szinte minden eddigi valóságélményének összegezése. Egymás mellett van a romantika szenvedélyeket vádoló katasztrófa-élménye s a realizmus szenzációs leleplezése arról, hogy ezeket a szenvedélyeket és érzéseket a pénz, a vagyon mozgatja, majd végül a miszticizmus lelket megkötő fanatikus rajongása sorakozik ide.
Nem szintézis, amely egyetlen képben, műben, alakban, történetben sűrűsödhet és alakulhat új élménnyé, hanem emlékek és jelenségek hézagos gyűjteménye, tarka album, laza kompozíciójú körkép, amit csak romantikus szem láthat egymást kiegészítő egységben.
A vallásos téma tekintetében szokatlanul szelíd. Nem mintha megbánta volna korábbi szabadgondolkodó, kételkedő vallásosságát: hiszen jóval az Isten rabjai után, 1913-ban, amikor legendáit rendezné sajtó alá, csak egyik pap-jóakarója határozott fellépésére áll el ettől a szándéktól, mert minden műve egyházi indexre kerülését eredményezhette volna. A szerzetes-regényt is bizonyára a "szaktanácsadók" hatására szelídítette, simította át. A regény visszafogott, mértéktartó ábrázolására, a hiteles, derűs vagy szomorú hétköznapok levegőjére, a majdhogynem kitapintható, látható színtérre emlékezve, lehetetlen arra nem gyanakodni, hogy ez a korlátozó beavatkozás valamit használhatott is, éppen a realitás szempontjából.
Külön meglepetés parasztgyerek-hőse is. Az első rátalálás a nagy témára falusi novelláiban, az első megformálás különösen két regényében, Az egri csillagokban és az Isten rabjaiban sikerült. Feledhetetlenül megfestett, eleven gyerekalakok, történetük, mindennapjaik tele otthonias ismerős, gyerekkori 913ízekkel. Az én falum szemlélete varázsolja olyan csodálatosan vonzóvá világukat, környezetüket. Nem az idilli problémátlanság vagy a dickensi érzelmesség, hanem az egyszerűség és szeretet meghatódottságából születtek. Hasonlítanak Mark Twain morálfilozófus kisembereihez is, csak kevésbé okoskodók, bátortalanabbak és önállótlanabbak, falusi "kismagyarok".
Az egri csillagoktól kezdve folytonos hanyatlást szoktak megállapítani Gárdonyinál. A láthatatlan embert és az Isten rabjait lélektani problémáik miatt valahogy még csak el lehet képzelni egy ilyen koncepcióban, de Az öreg tekintetest (1905), mely a két regény között jelent meg, vagy amit ritkán említenek, a Bródy Jövendőjében való főmunkatársi közreműködését, már sehogy sem. Voltak Gárdonyi életében az 1900-as évek folyamán olyan események, amelyek törést okozhattak volna pályáján. Házasságának felbomlásáról (1907) már szóltunk. 1902-ben halálos beteg lett, szívtrombózist kapott. A halál gondolatával azonban már öngyilkossági szándéka idején megbarátkozott. Maradna tehát az egyetlen valóságos ok: a kor meg nem értése, a felületes, lényegig nem hatoló életismeret, amelynek nem forrása, legfeljebb szimbóluma az "egri remeteség". De erre legjellemzőbb példa éppen Az öreg tekintetes, nem pedig a viszonylag modern lélektaniság vagy a szubjektív szerelemfilozófia, amelyről Gárdonyi hitte, hogy a kor igénye, s hogy egybehangzik a polgári irodaloméval. Az öreg tekintetesben a város elembertelenedett, lélektelen pénzhajszolóival a vidék csupaszív, becsületes embereit állítja szembe. Város-falu ellentét ez is, de nem egyszerűen az elmaradotthoz, a régihez húzó romantikus antikapitalizmust jelenti. A tiltakozás hangsúlyozottabb a "kövi" morállal, a kövi ember életével szemben. A világ, melyet szembeállít vele, egy sosemvolt "régi", az erkölcs, melynek a nevében elutasítja, az egyszerű nép erkölcse. A műfaj tiszta társadalmi regény, nem pszichológizál, mert most nem a "természeti" embert, hanem a társadalmit vizsgálja. A városban idegen, öngyilkosságba kergetett öregember ugyanúgy hasonlít a tölgyek alá menekülő Aranyra, mint Shakespeare gyerekeit, otthonát vesztett Lear királyára.
Színművei közül A bor (1901) aratott nagyobb sikert. A megújhodott népszínművet látták benne, ezért sokáig szerepelt pesti és vidéki színpadokon. Valóságos divatot kezdett a színműírásban. Nyomában írta Bródy A dadát, Tóth Béla A Boldogasszony dervisét. Makacsul tartotta fogva a színpadláz. Tartalmi érdekességként említjük meg a 48-as témájú Fekete napot (1906), melyben a halottak száma vetekszik a Shakespeare-drámákéival.
A háború alatt és a háborúról már keveset ír. Naplójában világos jegyzéket olvashatunk ebből az időből. "A tőkepénzesek mosolyogva nézik a börzerovatot. Sikerült!" Fia is a fronton van, gyűlöli és a civilizációra nézve megalázónak tartja a háborút. Ezért fogadja naiv lelkesedéssel a "békét" hozó Horthyt, és vállal – gyermekes hiúságból is – tisztséget a fehér ellenforradalmi írószövetségben. Bródy vádoló levelét csendes csodálkozással veszi tudomásul. Családjáról akar gondoskodni mindenáron. Még műveinek kiadási jogát perli vissza, s azután 1922-ben, ötvenkilenc éves korában meghal.
Próbálkozásaiban a lehetőség több, mint amit a mű ér. Egész életműve vissza-visszatérő kísérlet ennek a lehetőségnek a megvalósítására. Valamilyen letisztult, emelkedett eszmeiségű, művészi nyugalmú, kiforrottságú irodalmi népiességet hozhatott volna létre, a vaskos móriczi realizmus lírai párját. Az egyszerű közvetlenség nosztalgiája és a bonyolult mélységek megértésének 914vágya egyaránt sajátosságai közé tartozik. A kevésből, amit sikerült megvalósítania, legizgalmasabbak talán pszichológiai kísérletei voltak: lélektani tipológiája, amellyel, részben, kifejezte a kor irodalmi törekvéseit is. Móricz már nem sokáig késhetett.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT