Az én falum

Full text search

Az én falum
E mű (1898) az évtized végének legkiemelkedőbb könyveseménye, Gárdonyi legkedvesebb írása, és tegyük hozzá, a legjellemzőbb is. Bródy még az Erzsébet dajka előtt van, regényeiben nem tudja megismételni a Nyomor szenzációját, a novellisták, Thury, Ambrus, Papp Dániel érett korszakukba érkeznek, s valósággal uralják az irodalmi ízlést, Mikszáth pedig annál epésebb lesz, minél magasabbra emelkedik körülötte a hivatalos elismerés. Meglepetést már csak a parasztkrónikás Tömörkény és Gárdonyi tud kelteni. Tömörkény az életszerűbb és az eredetibb. Gárdonyi az epigonság és a giccs vonzásainak veszélyét kerülgeti. A romantika még közel van.
Tudomása szerint valami romantikust csinál, a valóságban pedig egészen mást. Az én falumat Mikszáthnak ajánlja, hálából a Figurák előszaváért, és talán Mikszáth parasztjai mellé akarja ezzel odahelyezni a maga parasztvilágát. Mert nem novellák a kötet írásai, hanem apró rajzok, összefüggő képek, lírai riportok a faluról. Csak a szépség marad meg belőlük, a látomásszerű mese szépsége. A falunak nincs is igazi regénye – mondja Gárdonyi –, a sorsok évszázadok óta egyformák, s a vége mindnek egy fakereszt a temetőben. A színhely: a falu, az iskola, a templom, a kocsma, mindig ugyanazokat a történeteket látja. Ha rosszallja is Gárdonyi, hogy aratás idején a módos nagygazdák a kocsmában dőzsölnek, ha igazságérzétébe bele is szúr a kérdés, hogy kik dolgoznak meg vajon a báróné vagyont érő gyűrűjéért (hasonlóan, exponálja ezt majd Thury Egy aranya) – inkább szomorú az együgyű életekre, a közönyösen fogadott tragédiákra pillantva. De nem szeret elidőzni itt.
Örülni akar, megállás és megtorpanás nélkül élni a csendes, derűs hétköznapokat, mert a tiszta öröm maga az élet. "A szentek írása siralomvölgynek mondja a földet. Nem ismerem azt a vidéket, ahol az írószentek éltek, s nem tudom van-e ott március? A mi földünkön is van olykor siralom, de több az örömünk." Ha harsány hejehujázás, szerepet szavaló, betanított optimizmus, jólétben verejtékező plakátarcok jeleznék ezt, bizonyára nem hinnénk neki. A paraszti elmaradottság, a kenyérkereső munka nem hazudj a bele magát az idillbe. Gárdonyi alakjai némák maradnak, amikor az író erről a szegényes "kisboldogságról" beszél. "Nem az a vidámság ez, amelynek nevetése van. Csak afféle csöndes, békés vidámság, mint az erdő vidámsága, amikor a nap rásüt." Az ilyen derűnek szinte örökös társa a szomorúság. Az elmúlás szomorúsága 910(Kék pille) vagy a meghatottságé (Festő a falun). Mintha csak ez őrizné a szépséget az emberben és a tájban.
Az együgyűt, a természetest azért vonja be lelkes áhítattal, mert úgy érzi, hogy a nagy csodához, az óriás természet parányi részéhez s a mindenüvé szétáradó élethez került közelebb. "Szeretem nézni a szántóvető embert a munkájában. Az ősembert látom benne, aki még anyjának érzi a földet." "Mennyi élet! – ámul el másutt – És mindnek van gondolata, vágya, akarata, vidámsága vagy szomorúsága; mind családos életet él, szeretkezik, haragoskodik, dolgozik és alszik épp úgy, mint az ember." Az élet egységének élményéből valóságos himnusz, imádság zendül fel, ezért sokszor nyelvében is paposan kenetes. Mintha Baksayt vagy Bársony Istvánt idézné. Gárdonyi idilli békét és megnyugvást teremtő hite kellett ahhoz, hogy a természettudományos megismerésből ne a naturalisták pesszimista következtetéseire figyeljen. Nála minden állat és növény lelkes lény, a szenvedő állatnak pedig emberarca van. Így vigasztalóbb és érzelmesebb az azonosulás a természettel, mintha fordítva, az emberi állat, nem szabadulhatván a sokkal hatalmasabb törvények alól, térne vissza eredeti, vad ösztönéletébe.
Gárdonyinál az írói látásmód, a szemlélet és a stílus, kisebb döccenőktől éltekintve, tökéletes harmóniában van. Ábrázolása nem leíró, bemutató, mint Tömörkényé, nem is jókaiasan színező, hanem szubjektív, a valóságnak és az írónak a kapcsolatát közvetlenül kifejező. Az íróban keletkező benyomás, érzelem kifejezése. Nem a plasztikus formák objektív tükre ez a rajzsorozat, hanem az impresszióké, Ő maga így beszél ihletettségéről: "Elmémből eltűnik a föld képe és minden földi gondolat; új lélek költözik belém, másik világba lengeti, mely csupa titok, csupa finomság, csupa boldogság" (Az én falum). Tömörkény szerényen háttérbe vonul, Gárdonyi szubjektivizmusa mindent körülölel. A romantika vak vagy torzító, Gárdonyi józan álmodozó és tudatos képzelődő. Idilljeinek művészi titka, az írói szándéktól függetlenül, viszonylag modern szubjektivitás, mely a naivnak, a primitívnek egészen finom, már-már intellektuális varázslatával áll ki divatokkal és konvenciókkal szemben, az az "igazi" szépség mellett, a népi egyszerűség formái és jövőt hozó álmai mellett. Ez a véletlen találkozása réginek és újnak, az egyszerűnek és a mélység sejtelmességének, két verseskötetében, az Áprilisban (1894), meg a Fűzfalevél, nyárfalevélben (1904) is fölfedezhető. Persze, Pósa és Szabolcska költő-barátja megmarad gügyögő versfaragónak, ha van is néhány hangulatos festői vagy merészen prózai részlete ebben a műfajban. Ady nem szerelte Gárdonyi írásait, ő viszont Adyt nem akarta tudomásul venni. Szükségtelen külön hangsúlyozni, hogy ez az idegenkedés melyiküknek volt inkább ártalmára.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT