A millennium utáni korszaka

Full text search

A millennium utáni korszaka
Az ezredéves ünnepségek elcsendesülése után költözik le vidékre. Sohasem volt otthon a fővárosban, de főképpen nyugalomra vágyott. A napi robotját végző újságíró fölött győzött az alkotni akaró író. A hivatalos millennium a nemzet megalázását, a magyarság végveszedelmét jelezte érzéseiben. Művekkel akart hát ellenállni. A munkához ugyanúgy csendre és magányra volt szüksége, mint mesterének, a Svábhegyre menekülő Jókainak. Nem zárkóztak el az élet elől, mégis egy kicsit kívül szerettek volna kerülni belőle. Mert nem az életről írtak, ami idegen volt számukra, hanem az élet ellen, nem is a valóságból, hanem a fantáziából, a puszta vágyból születtek meg regényeik. Jókai nem értette a szobáján túli világot, Gárdonyi minden idegszálával tiltakozott ellene. Sokat utazott vidékre. Előbb Rákospalotán akart házat venni, viszonylag közel Pesthez, de nem sikerült; 1897-ben, egy egri kirándulás alkalmával, hirtelen ötlettel vásárolta meg a vár melletti egyik parasztházat, abból a pénzből fizette ki, amit édesanyja szőlősgyöröki házáért kapott. Így lett belőle egri lakos, alkalmat adva arra, hogy az "egri remete" legendája övezze korántsem remete alakját. A fővárosi lapoknak szünet nélkül küldte írásait, az újságokból figyelemmel kísérte a politika eseményeit, még az apróhirdetéseket is végigolvasta. A kíváncsiskodókat nem szerette, de senkit sem kergetett el, látogatói pedig szinte naponta voltak. A pestiek közül Tóth Bélával váltottak leggyakrabban levelet, a törökül jól tudó "effendit" egy konstantinápolyi útjára is elkísérte.
Semmivel sem volt "zárkózottabb", mint vidéki pályatársai, egy arasszal sem távolabb az élettől, mint Petelei Kolozsvárott, mint Gozsdu Temesvárt vagy Tömörkény Szegeden. Ellene vethetnénk, hogy azok legalább környezetüket, a helyiben, a jellegzetesben tükröződő általánost írták meg. Kivétel talán Gozsdu, akinek mindennél fontosabb volt a társadalomról való gondolatok "ábrázolása", amihez már nem szükséges sem Pest, sem Temesvár, írhatta volna műveit egy lakatlan szigeten is. Ez a kivétel magyarázza, sőt igazolja Gárdonyit is. Megkereshetnők minden alakjának eredeti modelljét Egerben vagy másutt, de nem sokat érünk vele. Az élő mintával egyik sem azonos, de mégcsak nem is típussá formált rokona, hanem jelkép, álom, idill a valósággal szemben. Nem az egri csend (sokat panaszkodik a háza előtti lármára), a szintén titokzatos, műteremszerű, tetőablakos dolgozószoba (egyébként két nagy ablaka volt) sugallta azokat a lebegő, tündéries tisztaságú meséket, hanem ő vitte magával mindenhová, Egerbe éppúgy, mint a kolozsvári szállodaszobába. Még Egerhez sem ragaszkodott túlságosan. Amikor 1917-ben Aradra hívják múzeumigazgatónak, örömmel menne, ha az aradiak el nem 909ügyetlenkedik a dolgot egy vigyázatlan-tapintatlan sértéssel. Ha társadalmi szereplését, irodalmi funkcióit nézzük, bizony van alapja annak, hogy visszavonultnak tekintsük. De inkább Pest idegenedett el tőle, mint ő Pesttől. Izgatott reménységgel várja, hogy beválasszák a Kisfaludy Társaságba. A szavazásnál megbukik Fiók Károllyal szemben, és előtte kerül be Jakab Ödön, Kozma Andor, Bársony István, Szabolcska Mihály. Többet utazik, mint azelőtt, eljut Kontantinápolyba és Párizsba is. Igaz, általában csak 1905-től szokták a törést jelezni Gárdonyi fejlődésében és indokolni a világtól való elvonulással. Törés valóban van életművében, de ennek mélyebb az oka, mint a "remeteség", amely, amennyiben létezik, szintén csak egy társadalmi-lélektani konfliktus következménye.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT