76. A LÉLEKTANI REGÉNY (SŐTÉR ISTVÁN)

Full text search

82976. A LÉLEKTANI REGÉNY
(SŐTÉR ISTVÁN)
Az európai regény 19. századi virágzása (mind az orosz, mind a francia irodalomban) a lélektani ábrázolás új, nagy vívmányaival járt együtt. A lélektani, analitikus módszer, különösen a francia regényben és drámában, már a 17. századtól kezdve fontos szerepet játszott; a lélektani elemzés, a lelki állapotok rajza, az érzelmi folyamatok elemző bemutatás és a cselekedetek lelki rugóinak feltárása a 17. és 18. század francia irodalmának fontos eljárása volt. A romantika átmenetileg mellőzte ugyan a lélektaniságot, de a francia realista regény (Balzac éppúgy, mint Stendhal) újból visszanyúlt a lélektani analízis módszeréhez, s nagyobb teljesítményeket ért el ezen a téren, mint az elődök. Az orosz regény mindvégig ragaszkodott a lélektani elemzéshez, s Tolsztoj, valamint Dosztojevszkij a pszichológiai ábrázolás mindmáig legnagyobb teljesítményeit valósították meg a világirodalomban. A pozitivizmus a lelki élet bemutatása terén új, "egzakt" igényű módszert alakított ki, de az eredményeket tekintve ez nem volt magasabbrendű a realizmus klasszikusainak lélektani ábrázolásmódjánál. A természettudományok fejlődése meghozta a maga gyümölcseit a lélektan területén is; a testi és a lelki folyamatok összefüggéseit a regény immár programszerűen kívánta érzékeltetni, s mind nagyobb érdeklődés mutatkozott a lelki élet kóros jelenségeinek tárgyalása iránt is. A pozitivizmus elemző módszere éppúgy rajta hagyta a maga nyomait Zola és Maupassant, mint a Goncourt-testvérek pszichológiai ábrázolási módszerén.
Elmondhatjuk tehát, hogy a lélektani elemzés a realizmus klasszikusainak általánosan elfogadott módszerévé vált, s ezt a módszert a naturalizmus is átvette, sőt a pozitivizmus hatására "egzakt" jelleget próbált kölcsönözni neki, s a testi, valamint lelki folyamatok összfüggésének ábrázolása révén valamiféle "természettudományos hitelességre" törekedett. Taine, aki a jellembeli és lelki tulajdonságokat, az erényeket és a bűnöket, valamint a lelkiállapotokat csaknem "vegyi termékekként" igyekezett felfogni, irodalomtörténeti munkásságában a környezet, a faj, valamint az időpont hatását lélektanilag, jellemrajzilag próbálta összegezni; – lényegileg ugyanerre törekedett a kortársi regény is.
A magyar irodalomban a romantika fennmaradása, hosszú utóélete következtében a lélektani ábrázolás igénye némiképp háttérbe szorult, bár nem mondhatjuk, hogy teljesen hiányzott volna. Kemény Zsigmond tudatosan törekedett a lelki jelenségek fiziológiai összefüggéseinek regénybeli ábrázolására, Gyulai következetesen számon kérte regényirodalmunkon a lélektani hitelességet, s Jókait elsősorban amiatt hibáztatta, hogy regényalakjainak jellemrajza lélektanilag nem indokolt és hiteles. Arany János epikai művészetében a lélektan a legfontosabb szerepet játssza; a Toldi-trilógiában és a Buda halálában a hősök cselekedeteinek lélektani rugóit, valamint a tudatukban végbemenő folyamatokat Arany oly pontosan és hitelesen mutatja be, mint senki a magyar regényíró kortársak közül. Arany realizmusának egyik fontos eleme a lélektani valószerűség is. Erre a valószerűségre ő programszerűen törekedett, s Bánk bán-elemzéseiben Katona József drámájának mélyreható lélektani boncolását végezte el. Arany azt tartotta nagynak Katona művében, hogy a dráma valamennyi fordulata, a szereplők valamennyi cselekedete lélektanilag messzemenően indokolt és szükségszerű. Arany és a 830Világos utáni korszak kritikusai a valóság hű ábrázolására azáltal is törekedtek, hogy hőseik cselekedeteit gondosan motiválták; a motiváció az epikai ábrázolás elengedhetetlen feltétele volt az ő szemükben. A népies-nemzeti korszak elsősorban a motiváció hiányát vagy gyengeségét vetette a romantika szemére.
A magyar regény fejlődése az utolsó századnegyedben szükségszerűvé tette a lélektaniság igényének érvényre juttatását. A példák ugyan az orosz és a francia regényből adódtak, de nyomatékosan hatott Kemény Zsigmond pszichológizmusa is. Kemény lélektaniságának hatása Tolnai Lajostól Török Gyuláig, sőt, Móricz Zsigmondig a magyar regényírók egész során kimutatható. Mégis, az utolsó századnegyed magyar regényének lélektani igényei elsősorban az orosz és a francia példákból nyertek ihletést. Gozsdu kapcsolódása az orosz regény lélektaniságához, Justh Zsigmond lélektaniságának taine-i, zolai, pozitivista módszere, Ambrus Zoltán lélektani tudatossága, melyhez Paul Bourget is ösztönzést adott neki, s még Herczeg Ferenc jobb műveinek lélektani igényessége is arról tanúskodik, hogy az utolsó századnegyed magyar regényirodalma elsősorban a világirodalmi példák nyomán alakította ki a maga analitikus módszerét. Mindennek eredménye azonban legtöbbnyire mégsem az egyszerű utánzás, hanem szerves áthasonítás volt: a hazai valóság megragadásának új lehetőségeként fogta fel Gozsdu és Ambrus is a lélektani módszert, mely ily módon nem silányult holmi divattá, hanem a magyar epika realizmusának kifejlődését segítette elő.
A lélektani regény ábrázolási módszerének meghonosodása a magyar irodalomban az utolsó századnegyedben nagy mértékben készítette elő a 20. századi magyar regény virágzását. Móricz Zsigmond jellemrajzainak lélektani hitelessége, Kaffka Margit és Török Gyula tudatos lélektanisága részben annak az áthasonításnak is következménye, melyet az utolsó századnegyed magyar regénye a korábbi hazai példák (Kemény Zsigmond) és az orosz, valamint a francia regény eredményei nyomán sikeresen hozott létre. A pozitivizmusnak korántsem volt oly nagy szerepe a magyar regény lélektaniságában, mint aminőt például a kortársi lengyel regényben is láthatunk. Egyedül Justh Zsigmondot tekinthetjük Taine és Zola módszerének következetes, néha merev, magyar követőjeként. Regényirodalmunkban a lelki élet kóros jelenségeinek olyan kultuszával sem találkozunk, mint aminőre az orosz regény mutat néha példát. Az utolsó századnegyed magyar regényirodalmának lélektani törekvéseiben a korszerű ábrázolási eszközök elsajátítása, áthonosítása azért játszik szerepet, mivel a valóság ábrázolásának egyik lehetőségét fedezik fel benne a magyar regényírók. Mikszáth is él a lélektani analízis lehetőségeivel és azokat szervesen illeszti bele a maga romantikával átszőtt, realista művészetébe. Egészében azonban a lélektaniság érvényesülése, a pszichológiai analízis meghonosodása a magyar regényben a romantika maradványainak felszámolását is jelenti, s ily módon annak az eszményítési irányzatnak lezárultát is, mely az ötvenes, hatvanas évek fordulóján a magyar realizmus kialakulásának útjába annyi akadályt gördített.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT