66. A REALIZMUS ÚJ IGÉNYÉNEK JELENTKEZÉSE A REGÉNYBEN (SŐTÉR ISTVÁN)
66. A REALIZMUS ÚJ IGÉNYÉNEK JELENTKEZÉSE A REGÉNYBEN
(SŐTÉR ISTVÁN)
(SŐTÉR ISTVÁN)
A magyar irodalom nemzetileg polgárosult szintjének kialakultával a verses epikában és a lírában jöttek létre a legmaradandóbb alkotások. A népies-nemzeti irányzat némi bizalmatlansággal viseltetett a regény iránt, és azt egyelőre még át nem hasonult műfajnak tekintette. A népies-nemzeti esztétika nem vette figyelembe a realizmus olyan megvalósulásait, aminőkkel Eötvös regényművészetében találkozhattunk. Gyulai Pál és Salamon Ferenc a regényműfaj nemzetivé áthasonításának feltételeit behatóan gondolták át ugyan, de még az előbbi is a verses regény műfaját tekintette időszerűnek, míg Arany éppenséggel az eposz modernségét, időszerűségét hirdette (Hebbel: Anya és gyermeke, 1860). A népies-nemzeti iskola az eposzban látott "össznemzeti" műfajt, a verses regény pedig az ő elképzelésük szerint a mindennapi valóság költői tükrözésének szinte egyetlen eszközét ígérte. A népies-nemzeti esztétika elvetette a romantikus regényt s értetlenül állt a francia realizmus nagy példáival (Balzac) szemben. Lényegesen megértőbb volt az angol és részben az orosz regény iránt, de anélkül, hogy ezeknek tanulságait a maga regényelméleti koncepciójában fel tudta volna használni. Gyulai a magyar regény kialakulásában átmeneti korszaknak tekintette az ötvenes, hatvanas éveket; szerinte a verses regény műfaja épp az átmeneti igényeknek felelhetett meg: a verses regény "eszményibb tartalma és rhytmusos alakja felmenti a költőt" a valódi élet, a tényleges viszonyok rajza alól, tehát leplezi azokat a hiányokat, amelyek a prózai regényben tüstént szembeszökőekké válnának. Ilyenformán a hetvenes évek verses regényeit a teoretikusok hasznos előkészületnek tekintették a "valódi életet", a "tényleges viszonyokat" ábrázoló, realista regény előkészítése érdekében.
Az, hogy a regény nem válhatott Világos után "népköltői" műfajjá, irodalmunk polgáriasodásának egyik legfőbb elégtelensége. A politika és az irodalom nemzeti egység-programja is akadályozta, hogy a reformkorban már fejlődésnek indult realista társadalmi regény tovább bontakozzék. Az ötvenes évek vége felé ezt a fejlődést még az eszményítés esztétikája is gátolja. A népies-nemzeti irodalom elmélete a regény helyébe az eposzt kívánta ültetni, illetve a regényt "pótló" átmeneti műfajt, a verses regényt karolta fel. Gyulai például a nemzeti regény kialakulását csak a jövőtől várta, s egyelőre csak a "gondatlan hevenyészet és sikertelen kísérlet" jeleit tartotta számon a kor magyar
701regényirodalmában. A népies-nemzeti esztétika azért fordult el a romantikus regénytől, mivel a "véletlenekben gazdag események" helyett "az emberi jellem hű és a képzeletet megragadó" ábrázolását várta a regénytől (Salamon Ferenc: Beszélyek, (1861). Gyulai és kritikustársai nem vették észre a valóság ábrázolásának sajátos megoldásait és megvalósulásait Jókai regényeiben. Kritikai normáik az angol és részben az orosz regény eredményein alapultak, s e normákhoz képest a Jókai-féle, romantikával elegy realizmus szokatlan megoldásnak látszott. De a Világos utáni évtizedek romantikus magyar regényeinek helyenkinti valóságábrázolásai eltértek a jellem- és korrajznak attól a módszerétől is, melyet eposzaiban és verses regény-töredékében Arany János alakított ki. A kritika részint helyesen sürgette tehát a realizmus kibontakozását a magyar regényben, részint azonban a realizmus bizonyos jelentkezési formáit észre nem véve, akaratlanul hátráltatta is a magyar realista regény kibontakozását. De a realizmus igénye a nyolcvanas évektől kezdve (nem utolsósorban Péterfy Jenő bírálataiban) egyre határozottabban jelentkezik elméletileg is. Hiszen ez a korszak Európa-szerte a realizmus kibontakozásásának leggazdagabb, legváltozatosabb szakasza, s a hosszú időre konzerválódott magyar romantika egyre kiáltóbban üt el az orosz és a francia regény nagy teljesítményeitől.
A külföldi regény útját a század második felében a társadalmi kérdések felé való tudatos fordulás jellemzi. Ez mutatkozik meg az orosz regényben: Puskin, Gogol, Goncsárov, Turgenyev, Tolsztoj és Csehov műveiben.
De a társadalmi problematika egy másféle változata hatja át a francia regényt is, mégpedig nemcsak az 1848-as forradalom előtti korszakban, hanem Flaubert, Maupassant, Zola, a Goncourt-testvérek és mások művészetében. A magyar regényírók ismerik ezeket a példákat, s tudatosodik bennük magyar regény külön útjának sok veszélye is. Ez a tudatosodás kimutatható Jókainál, aki a maga romantikus regényművészetének jogosultságát néha a francia tézis-regény elveivel próbálja igazolni, sőt – feleslegesen és kétes eredménnyel – Zola "utánzására" is törekszik (Gazdag szegények). A különbözések tudatosítása méginkább jellemzi Mikszáthot, aki némileg tanácstalanná válik, midőn megismerkedik Dosztojevszkij regényeivel. Ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy a Jókai nyomában fellépő regényírók s elsősorban Mikszáth még nem hasoníthatták át azokat az új vívmányokat és megoldásokat, melyek a kortársi realista regényirodalomban – az oroszban éppúgy, mint a franciában – megszülettek. Az, hogy a magyar regény – és elsősorban Mikszáth – mégis teret enged a realizmus új igényének: nem annyira a kortársi, külföldi realista regény ihlető hatásán, mint inkább a magyar irodalom belső fejlődési feltételein, tájékozódási szükségszerűségein múlik.
Ha csupán az orosz regényre fordítjuk is figyelmünket, azt kell látnunk, hogy annak realizmusa a kort legjobban foglalkoztató és nyugtalanító, tehát a leglényegesebb, legsürgetőbb társadalmi kérdések megszólaltatása, tudatosítása által kristályosodhatott ki. Ezek a kérdések a magyar regényben sokáig nem juthattak szóhoz, részint az eszményítési esztétika következtében, mely épp a legnyugtalanítóbb problémákat helyezte esztétikai tilalom alá, részint a romantika fennmaradása miatt, mely kevéssé kedvezett a "költőietlen" témák megszólaltatásának. A verses regény (különösen A délibábok hőse) kétségtelenül megragadta a kiegyezés utáni magyar társadalom legfontosabb kérdéseit 702de itt épp a műfajban eleve adott költőiség állta útját annak, hogy a társadalmi problémák vagy akár a lélektani valóság behatóbb feltárására kerülhessen sor. A romantikus regényt ezenkívül áthatotta az a nemzeti eszmeiség is, mely a Bach-korszakban még indokoltan szorította átmenetileg háttérbe a társadalmi problematikát, mely azonban most már, a nyugtalanító kérdések kirekesztése következtében, a nemzet érdekeinek is ártott.
Mikszáth életművét azért tekinthetjük lényeges fordulópontnak a magyar regény fejlődésében, mivel a romantika bizonyos fennmaradt elemei vagy az anekdotaiság hazai megoldásai mellett, benne újult erővel jelentkeznek a nagy társadalmi kérdések (mégpedig nemegyszer nemzeti vetületükben is). E kérdések közül a legfontosabb volt a dzsentri sorsa, tehát azé az egykori nemzeti vezető osztályé, mely az új történelmi korszakban, a hazai kapitalizmus kialakult viszonyai között, részben tudott csak polgárosodni, illetve, amelynek létalapja, a földbirtok teljesen ingataggá vált. Az a körülmény, hogy Mikszáth kezdetben ábrándosan bizakodott az egykori nemesség vezetőszerepében, majd ugyanezt később egyre csalódottabban ítélte meg: regényművészetében a realizmus igényének lényeges jelentkezéseit tette lehetővé. A közelmúlt felidézése a Jókai-féle romantikus regénylégkör megteremtésének legfőbb biztosítéka volt. Mikszáth azonban már nem a közelmúlt felé fordult, hanem egyre inkább a maga korából merítette témáit, s ennek a kornak ellentmondásait ismerte fel a bemutatott különcök életében, a régi vármegye lassan átalakuló valóságának furcsaságaiban, torzulásaiban. Mikszáthnak ez az újfajta tájékozódása lehetővé tette, hogy az író bizonyos mértékben túlhaladjon a romantika hagyományán, s csaknem teljesen szakítson azzal a regényelmélettel, melyet a népies-nemzeti kritika alakított ki. Bár a Mikszáth-regényekben jelentkező realizmus-igény még nem azonos azzal a realizmus-igénnyel, melyet az orosz és a francia fejlődésben figyelhetünk meg, mégis: a magyar viszonyok sajátos feltételei között ez a fajta regényművészet tette meg a legnagyobb és legfontosabb lépést a magyar regény megújulása felé. Ez a megújulás lényegében annak a realizmusnak másfajta (romantikával még mindig elegyített) továbbfolytatása volt, melyet a reformkorban Eötvös társadalmi tematikájú regényművészete még csak epizódszerűen tudott kibontakoztatni. A kor legidőszerűbb irodalmi irányzatának, a realizmusnak csírái tehát Mikszáth regényművészetében jelentkeznek és bontakoznak ki, egyre többet ígérően, élete utolsó korszakáig.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
