A ház és ami a házban van.

Full text search

A ház és ami a házban van.

Táska (Somogy). (390)
A falvak elhelyezése, a telek berendezése, a házak alakzatai, a konyha, a butorzat, a gazdasági eszközök leírása s a mindezekhez fűződő szókincs megmentése révén: összehasonlításra alkalmas értékes anyag gyűlik össze, amiből a történetíró, a régész, a néprajzíró, a nyelvkutató igen sok kérdésre kap határozott feleletet, az eddigi föltevések helyébe. Így végre meg kellene tudnunk, Magyarország házai miként illeszkednek az európai, a rokonnemzetek háztípussorozatába, s mennyiben egyez ez az építkezés, különösen a mi szempontunkból, ennek díszítése, ama területekéivel, amelyekről az ősmagyarok bevándorlását sejtik a kutatók.
A népies építkezésnek és a vele kapcsolatos kérdéseknek nálunk fogyatékos még az irodalma.
A magyarországi népies házakra először, – még pedig igen széles körben, – az ezredéves kiállításkor hívták fel a figyelmet. A kiállítás területén egy falusi utcát építettek, melynek minden egyes háza más-más megye jellegzetesnek tartott építése volt. Néprajzi falunak nevezték el ezt az utcát s érdekében a magyar néprajznak, a mester, Hermann Ottó után egyik legjelesebb művelője, Jankó János dr. buzgólkodott.
A házakat a kiállítási bizottság kérésére a megyék építtették föl és rendezték be úgy, hogy ott az ország valamennyi nemzetisége képviselve legyen.
Történt pedig a háztípusok megállapítása úgy, hogy Jankó János beutazta a megyéket, véle járt egy közigazgatási tisztviselő, a megyei államépítészeti hivatal mérnöke és a megye kiküldöttje; rajzoltak, fényképeztek, megállapították a terveket a kereskedelemügyek miniszterének és a megyék jóváhagyásával; Jankó gyakran panaszkodott, hogy nagyon kevés a népies építkezés irodalma. Az iparkamarák készíttettek ugyan fényképeket, de ezek a típus megállapítására nem megbízhatók. Az ország beutazására szánt idő is kevés volt. Csupán az előre kijelölt, egyes útvonalakat járhatták be. A kutatásból egész vidékek kimaradtak, így tehát a kiállítás házai csakis a bejárt útvonalak falvaira jellemzők. Jankó leírta a kiállítási falu tizenkét magyar, négy német, egy tót, egy rutén, egy bolgár, két szerb, egy vend, két oláh házat; nem feledkezett meg a cigányputriról és a cigánysátorról sem.
A magyarság legjobban tömörül a Dunántúl s ott a három legnagyobb vármegye: Somogy, Zala, Veszprém. A kiállítási falu e három vármegyéből mutatott is be egy-egy házat.
Somogymegyében a csökölyi házat találták legjellegzetesebbnek (357). Számos képünk mutatja, hogy ez a házforma – az utcára néző oromzat, kontyos zsupfödél, egy vagy két ablak, elül és oldalt faoszlopok, – más megyékben is igen elterjedt.
Zalamegye, – a külön kis csoportokban lakó nemzetiségektől eltekintve, – ezer éven át érintetlenül magyar maradt. Ezt igazolják családnevei, dülőnevei és különösen Göcsejnek ősi beszédmódja. A néprajzi viszonyok egyszerűek; a tatárjárás nem nagy kárt tett Zalában, holott Somogyban sokat pusztított a török.
Zalából a Göcsejben levő Zebeczkéről mutattak be házat (392), s ezt, amennyire szokásos építési mód Göcsejben, épp oly kevéssé találjuk a megyében egyebütt. A zebeczkei ház inkább a somogyi típussal mutat sok hasonlatosságot, annyi eltéréssel, hogy a bejárónál egy négyszögletes kis kamara egész külön épület, a ház toldaléka. Ilyen kis épület hozzátoldását másutt nem lelték a kutatók.
Jankó dr. azt tapasztalta, hogy a veszprémmegyei népies építkezés erősen pusztul s a kisvárosi polgári építkezés lép helyébe, ami a ház kisnemesi típusát alkotja meg; e megyéből egy szentgáli házat mutattak be, melynek tető elé nyuló oromfala, nyerges födele, s hengerded alakú, oszlopos tornáca van. Jankó a házat német formájúnak minősítette.

A kiállítási falu csökölyi magyar háza (Somogy) (391)

A kiállítási falu zebeckei magyar háza Zalamegye, Göcsej) (392)
A kiállítási falu és irodalma az egész Dunántulról csak ezt a három házat ismertette meg az országgal.
A kiállítási falu legtöbb telkén a gazdasági épületek külön állanak; így van ez az úgynevezett felnémet telektípusnál is. Jankó dr. ezen az alapon azt az elkedvetlenítő állítást kockáztatta: «kétségtelen tehát, hogy hazánk egész átvizsgált területén a telekberendezés teljesen felnémet (frank) típusú».
Jankó dr. azonban megállapította azt is, hogy Zalában és Vasban a lakóház és gazdasági épületek derékszöges sarkos összeépítése az egész területen típusosan lép fel. Ezt az összeépítést a magyar a vendtől, a vend a stájer- és felső-ausztriai építkezésből vette át.
Jankó dr. szerint az Európában dívó népies építkezésnek három főalakja van. Első a felnémet (frank) ház, amit a németek közép-európai sátoros típusnak neveznek. Ennek, mint mondtuk, főjellemvonása a melléképületek különállása. Második a szászház: lakóház és valamennyi melléképület egy födél alatt van. Harmadik az északi ház: egy szobával s ennek közepén a tűzhely, a szoba előtt nyitott vagy zárt előcsarnok.
Az északi telkeken ugyanazon családnak több ilyen háza áll, külön a hálószoba, a konyha és az ebédlő számára. Az északi háztípust árja eredetűnek, a szászt kelta eredetűnek mondja, a felnémetet a romanizált kelták és rhaetiaiaktól származtatja. Ez a típus az egykori római provinciákon keletkezett, a német bevándorlók fejlesztették tovább s Közép-Európában terjedt el. Jankó dr. szerint kétségtelen tehát, hogy a székelyház kivételével, valamennyi házunk alaprajza a tiszta felnémet alakot, még pedig a legősibb alakot mutatja; idézi a székelyház jeles kutatója, Huszka Gyula ama föltevését, hogy a székely ház nem európai, hanem Ázsiából hozták őseink s alakján és díszítésén a szasszanida-perzsa műveltség nyomai vannak, de ezzel szemben Jankó dr. még a székelyházat is felnémet alapúnak mondja!…
Göcseji házak. (XXXI. tb.)
Lám, még a romanizált keltákat és a rhaetiaiakat is elé kell ráncigálni annak konok bizonyítására, hogy Magyarországon semmi sem magyar!... A következők folyamán majd tapasztalhatjuk, mily hamar csődöt mondanak az ilyen tudományos föltevéssel gyártott elméletek!
Jankó dr. az egyik házra kivételt tesz; azt mondja, hogy az üstökös, oromtornácos házalak magyar földünknek nemcsak legrégibb, de legtípusosabb s legmagyarabb formája. Itt azonban már ajándékoztat a magyarral, mert azt mondja, hogy ez a ház elcsenevészesedett formában a vélünk szomszédos Krajnában és Stájerországban is meghonosodott. Végül amikor az elméleteket már fölállította, elismeri, hogy csak a további kutatás mutatja meg: népies építkezésünkben mi az idegen, mi a magyar?!…
Jankó János dr. tanulmányának megjelenése után Herman Ottó, a magyar néprajz halhatatlan mívelője «Magyar ősfoglalkozások» cím alatt hozzászólott a kérdéshez.
«Mindaz, ami az embert viszonyai szerint illeti, a maga valósága szerint csupán a természettudományi módszerrel állapítható meg. A megértés föltétele nem a kifejlődés magaslatán való latolastól (mint Jankó tette), hanem attól függ, hogy a fejlődés kiindulását és haladását megragadni iparkodjunk. Az eredmény föltétele mindig a természettudományi módszer, melynek két sarka a tapasztalás és az összehasonlítás pontos alkalmazása. Az ember hajléka magával az emberrel fejlődött s valamint magára az emberre alakító hatással volt a természeti viszonyok összessége, ugyanez nyomta rá bélyegét hajlékára is.»
Herman Ottó így vélte megtalálni a csapást, amelyen haladnia kell, hogy meglelhesse a magyarság hajlékát, amelyet a mozgó állapotból a megtelepedésre alkalmas formáig fejlesztett. A magyarság házát Első ágazat és Második ágazat címek alatt tárgyalja.
Herman Ottó szerint: Az etnografia több ágazata között ott van a házbuvárlat, amit a németek Hausforschung névvel illetnek. A legtökéletesebb szervezet: sejtek halmaza. A most dívó házbuvárlat mégsem a sejtet, hanem a fejlődés eredményeit vizsgálja. Herman Ottó elitélte a kiállítás falujában tett ama következtetést, hogy a magyarság háza felnémet, oberdeutsch lenne. Ez az eredmény a kiválogatott házakra illik, de mert ezek a házak véletlenül felnémetek voltak, abból nem következik, hogy a magyarságnak saját háza nincs. Ennek bebizonyítására természettudományi módszert alkalmaz. Azt mondja, olvasott egy könyvet, amelyben látja, hogy a finneknek rudakból vagy hasábokból alkotott kunyhójuk van, melyben keresztrúdon és horgon: füles üst függ. Ez a kotá olyan, mint sok magyar nádból készült pásztorkunyhó. A finnház elődje a kotá. A magyar födeles pásztorkunyhó is fejlemény, elődje a kontyos kunyhó. Az ilyen egyszerű, őseredetű alakokból kell megfejteni a ház százados fejlődésének eredményeit! A magyar pásztor kontyos kunyhójától Herman Ottó visszamegy a még egyszerűbb sejt keletkezésére. A víznek érintetlen mellékét és a nagy legelőket keresi föl. A pásztorság kunyhójának és a magyar ház eredetének sejtjét Kunszentmiklós legelőjén találja meg. Ez a sejt a mester rajzai után készült 393. számú képünkön látható: enyhely.
Szóval az lett volna a legegyszerűbb emberi hajlék, hogy 8–10 nádkévét derék szögben leállítottak. Előtte ég a tűz, mellette a pásztor holmiját tartalmazó láda. Az enyhely alaprajzát is a 393. sz. ábránk adja, szintén Herman Ottó rajza után. A ház sejtje tehát egy sarok, amely a szél és nap heve ellen enyhet biztosít s védi a tűz csöndes égését. A fejlődés a nádfalat vesszőfonással vagy deszkával helyettesíti.
«Semmi, kétség – írja Herman Ottó, – hogy az enyhely és élete úgyszólván csirájában mutatja a magyarság házát és háztartását.» Ha elfogyott körül a legelő füve, akkor a pásztor szekérre rak mindent, s máshol üt tanyát. Ez az ősi nomádélet maradványa.
Az enyhely fejlődik: az eddigi két szárnyhoz harmadik jön, kétzugos lesz. A neve cserény (394). Ez tovább fejlődik úgy, hogy az elejéhez kerül a negyedik fal az ajtóval, – ez a zárt cserény. Később a zárt cserényre tető kerül. Mivel a haladás nem lehet olyan gyors, a teknőalakú, gyékényes tető csak félig takarja be a cserényt, a tűz a födetlen rész alá jut (395). A fejlődés akként fokozódik, hogy a teknőalakú födél helyett /\ alakú nyerges födél kerül a zárt cserényre. A födél azonban csorba, egynegyed része hiányzik, hogy maradjon nyílás a füst elszállásának… Végül a tüzet kihelyezik a cserényből, a csonka födelet kitoldhatják egészre. Így termett a kunyhó (396), ami a fejlődés megrekedése.
A fedetlen zárt cserény mellé egy másik rész fejlődik (397), amibe az állatokat kötik. Ezért is a neve lószárnyék, – ha ezt födél alá képzeljük, már előttünk a magyar pórság szegényes háza.
Herman Ottó a még mindig künn lévő tüzet is tető alá hozza. Az ember tehát hozzáragasztott még egy cserényt a két helyiséghez s így alakult a három osztatu magyar ház (398, 399).

Az enyhely és alaprajza. (393) Egyik végén a láda, a sarokkal szemben a szolgafán a bogrács, előtte tűz, a zugban a bunda: a pásztor ágya.

A cserény és alaprajza, három fal, két zuggal. (394)

Zárt cserény, léckeretek közé fogott vázfalazattal. (395) Négy fallal, ajtóval, a cserényt félig

Mozgó kunyhó. (396) Az enyhelytől a kunyhóig a fejlődés megrekedése.

Teljes cserény. (397) Az első a cserény (lakás), a nyílt hátulsó a lószárnyék.

A háromosztatú magyar sövényház váza. (398)

A háromosztatú magyarház alaprajza. (399) Balkézről a kamara függő rúddal, hordóval, zsákokkal, hombárral. – Középen tűzhellyel. – Jobboldalon a lakószoba.

A finnek kotája. (400)

Ecsedi kunyhó. (401)

Tapasztott nyeregtetős nádkunyhó. (402)

A sátor váza. (403)

A 403. alatti sátorból megkevesbedett cigánysátor; átmenet a sátorból a 402. alatti nyeregtetőhöz. (404)
Pompásan leírja mesterünk a ház építésanyagának fejlődését is: «Ezzel a magyarság házának keletkezését az enyhelytől, mely egyetlen sarkot, illetőleg zugot alkotva, a sorozaton végig megtartja jellemző alakját, kimutattam volna; és ha ellenvetéssel találkoznék, – amire el is vagyok készülve, – én csak annak az érvelésnek fognék engedni, amely a természettudományi módszer szigorú alkalmazásával, mást bizonyítana. A magyarságnak a háza szigorúan hozzásímul a nemzet történelmének menetéhez, melynek legősibb része törzsökös elemének nomád voltát vallja jellemzőnek, hogy később a megtelepedés állapotába jusson». Herman Ottó, akinél jobban senki sem ismeri, tehát jobban senki sem szereti a magyarságot, erős nemzeti érzéssel így kiált fel: «Lehetetlen föltenni, hogy egy kifejlődött tulajdonságokkal biró nyelv szerint árván álló nemzet, mely a legsúlyosabb viszonyok között egy ezredév óta meg birt állani a birtokba vett földön, még hajlék dolgaiban is rászorult volna a kölcsönvételre. Talán inkább adott.»
Ez pedig Jankó Jánoséknak szólott, akik éppen az ezredéves kiállítás alatt akarták erőnek erejével bizonyítani, hogy a magyar ház felnémet, hogy minket a rh230tiaiak irányítottak. Jankóéknak szól a nagylelkű magyar, mert egyre erősített ék, hogy igaza van annak a bolond németnek, aki a tulipánnal, szívekkel, szép magyar virággal díszített, kicifrázott oromdeszkás házainkat a mitteleuropäische Flurhallen-Typus-hoz, vagy mi a csodához számította.
Herman Ottó tanulmányának «Második ágazat» cím alá foglalt részét, kivonatosan, a következőkben ismertetjük:
A magyarság házának első ágazata, az eddig előadottak szerint, a kévékből rakott enyhelytől, a hármas tagozatú, hosszában tornácos házig vezet. Ez a sorozat már itt fejlődött és csakis itt fejlődött az új hazában.

Csőszkunyhó (404) A földre állított nyeregtető, mely a 404. alatti sátor hátsó részének felemeléséből származott.
De, mi lehetett a magyarság hajléka, mielőtt mai hazáját elfoglalta?
Mindez a néprajzi ismeret érdekelhet majd bennünket a néprajz virága: a népművészet szempontjából is.
Érdekes, hogy a nagy magyar kutató képzelete első sorban a finnek kotájához száll; annak alakja hasonlatos némely magyar nádkunyhóéval. A kotá fenyőrudakból összerakott kúp (400), közepén a tűzhely, amelyre egy rúdról az üst lóg alá; a kotának nincs ajtója, csak kijárónak egy kihagyásos kis része. Ez a finnek ősi lakása. A téli kotát nemez és állatbőrök borították. Ezt az ősi hajlékot a magyar néprajz mestere azért tárgyalja tüzetesen, mert elemei a magyarság házának második ágazatában több részletnél felvetődnek; rámutat arra, hogy a magyarságnak is van azonos őshajléka: a halász- és pásztorkunyhó, csakhogy nádból (401). Ez a kerekes nádkunyhó szegletes, de felül még csúcsos formát öltött, azután átment gerinces, nyerges alakba (402). Így a finnektől átjutunk a magyar nyerges-tetőhöz. Ez a sorozat az enyhelysorozatnál sokkal régibb, mert eredete a kérdéses őshazában lehetett. A gunyhó a sátor révén jutott el a népvándorlás hullámhátán a magyar nádas rónára: A kotához sok nehéz rúd kellett, mit a nomád nép nem cipelhetett magával. Ezért apasztotta a rudak számát s a megmaradottakat szövettel, vagy irhával borította be. Így lett a vándornépek sátora (403).

Gyeppel fedett izik, a pontozás a beásást jelenti. A 404 alatti sátor alakja.

A 405 alatti izikből fejlődött urgyec keresztizik. (406)

A gurgyecnek földből kinőtt alakjai. (407) A cselédház. – A bocskoros nemes kuriája.
A rudak számát leapasztottuk háromra, de az egyik hosszabb maradt. Így keletkezett a mai cigánysátor (404). Mindez a finn kotából. Az utóbbi sátor hosszú fájának tulsó vége alá is tettek keresztbe két rudat. Így fejlődött ki újra az egyszer már magasabb formájában látott (402) nyeregtető, a csőszkunyhó formája (404), ami nem más, mint földre állított nyerges háztető.
Végül, Herman Ottó azt mondja, hogy elméleteinek letárgyalása után jelenkezik a magyar ház kérdésében a történet, igaz, hogy csak egy villantással.
Van hatszáz éves okirat arról, hogy cselédség barlangban, ízik-ben lakott, ami födeles vermet jelent. Herman Ottó rámutat arra, hogy ilyen vermek (405), mindenütt gyakoriak, mint kamarák, malacok, baromfiak ólja. Ez bizonyság, hogy az ősi forma sokszorosan a melléképületben maradt meg. A fejlődés az ízik végébe jobbról és balról keresztben ásott és fedett másik rész. Így három helyiséget kapott. Ez a gurgyec (gurgustium) (406). Herman Ottó és kortársai látták ezeket a kamrákat és baromfiólakat, mint emberlakásokat is. A hó sokszor eltemette ezeket. A (407) alatt látható cselédház és nemesi kurja ezeknek a keresztízikeknek földből kinőtt alakja. A sorozatot egy francia építőmestert dicsérő kurja fejezi be, amelynek alakja díszesebb, de főbb vonásokban egyez a bemutatott nemesi kurjával.
Ime, a fejlődési sorozat, amelyet a magyarság ősi soron magáénak vallhat.
Herman Ottó természettudományi módszere – szerinte – erősebb, mint az alaprajzok és azok összehasonlításával vesződő házbuvárlat.

Simon István barlanglakása Aligán a Balaton fölött. (408) Az első a szoba, a második lyuk a konyha.
Végül még a kéményről azt olvassuk, hogy magyar földön késői fejlemény; ma is nagyon sokhelyt van még kéménytelen, füstös konyha. A kéményt a tűz elhelyezkedése szabta meg a háromosztású magyar házban (399). Az alaprajz szerint a konyha tüzét és a konyhából fűthető boglyakemence füstjét egyazon kémény foghatja fel.
Összegezzünk. A ház első ágazata magyar földön fejlődött. A derékszögbe állított nádkévékből lett a háromszárnyú, majd négyszárnyú ajtós cserény, erre lassankint rákerült a tető. Lovaknak a cserényhez új szárnyat ragasztottak, de a tűz a szobában maradt. A két szárny födelet kapott, ezért kellett kiköltöztetni a tüzet. A tűznek kellett később a konyha; két része már volt a háznak s így a konyhával bővülve, alakult a háromosztatú magyar ház.
A második ágazat szerinti magyar ház még az ős hazában alakult. A szálfákból és nádból álló kúp utóbb négyszögletes, majd nyeregtetős lett; a rudak kevesbítésével kerek, befedhető sátor keletkezett, a még jobban megfogyott három rúd, a cigánysátor váza; ennek végét ha felemelték, kész volt a csőszkunyhó (ismét a nyeregtető); a földbe gödröt ástak, erre cigánysátoralakú födél jött, ennek háta mögé keresztbe ástak gödröt s így lett a háromosztatú földalatti ház; ez kiemelkedett a földből, megkaptuk a nemesi kurját. Jegyezzük meg, hogy a második ágazat nem ismert kétosztású, átmeneti alakot s a föld alatti épületnek nem láttuk a tűzhelyét.
Célunk a népművészet termékeinek kutatása. Vád érhetne bennünket, hogy elkalandozunk a néprajz mezőire. De a ház építése már művészet; formájában, rakásában, díszítésében is kapjuk azt, amit keresünk s nem zárkózhatuk el az elől sem, hogy a házrészek fejlődésének történetével is foglalkozzunk, talán gyarapítva is azt, saját szerény tapasztalásunkból kínálkozó adatokkal.
Herman Ottótól jellemzően zseniális tanács, hogy házbúvárlatnál is a sejtet iparkodjunk fölfedezni. Tanítása nyomán okoskodunk a következőkben, de más föltevésből indulva ki.
Magyarországon már a népvándorlás idejében is befagyott a Duna és a Balaton s akkor is lehettek esztendők, amikor a madarak megfagyva potyogtak le a fáról. Hová menekülhetett tehát az ember a dermesztő hideg elől? Ha nem csalódunk: a földbe, mindjárt az izlingekbe. Az ősember barlangokban élt s ma is vannak még barlanglakások bőven, akár itt a székesfőváros szomszédságában is; Budafokon sokan húzódnak meg partba vájt lakásokban. Ezeket a lakásokat nem kell építeni, nem kell hozzá falat rakni, sarat hordani. Télen meleg, nyáron hűvös az odú.

A magas partok barlangjai Kenesén. (409)
Balatonfőnél, Aligánál, a magas partban, ott volt az öreg Simon István halász lakása; «likat» ásott s abban lakott, egész családjával, teljes félszázadon át. Ásott egy másik lyukat is, az volt a konyha (408), kémény nélkül, de sütőkemencével. Próbált volna csak itt az ősember a Balatonon végigszáguldó szél ellen, enyhelylyel védekezni!… Néhány kilométerre odébb, Kenesén, ugyancsak a Balaton fölött emelkedő magas löszpartokban kilenc barlangot látunk (409). Néhány évtized előtt még emberek lakták; a tűzhelyeknek most is ott vannak a nyomai; odébb, lent, az út mellett, ismét kilenc barlang (410). Az ottani jegyzői hivatal 1674-ból őriz jegyzőkönyvet, mely szerint egy Parrag nevű ember a partban «lett ez világra». A Balaton mellett – az ősmagyarok halászó helyén – Alsóörsön, Paloznakon, Csopakon, Kövesden, Arácson és Balatonfüreden sok a partba vájt állandó lakás (411) A szegény ember így olcsón lakik, az egész építéshez nem kell, csak egy ajtó! Ha meg az sincs, megteszi néhány alátámasztott szálfa és ág is. Leírtuk a tihanyi remetelakásokat, amelyeket mindjárt a népvándorlást követő évszázadokban vájtak a földbe. Mennyi földalatti lakás van csak ezen a kis területen s van ilyen sok, országszerte.
Nézzük a mindenütt egyformán lakó vándorcigányokat: azok életmódjában ott a letünt évszázadok, talán évezred, minden kezdetlegessége. A cigány a még mindig közöttünk vándorló ősember, aki ma is, a képzeletet szinte felülmuló egyszerűséggel tud megélni. A teknővájó cigány szelídebb, határozottan jó erkölcsű, sohase lop; a futócigány, a kolompár a legrettenetesebb gyilkosságokat követi el. Amaz teknőket farag, emez apróbb vasszerszámot gyárt, üstöt foltoz: a két legősibb mesterember. A futócigány télen-nyáron sátorban lakik, akármilyen nagy a hideg, a földön rongyok közé bújva alszik; a nyitott tűz telente éjjel-nappal ég a sátor szájánál. A teknővájó is nyaranta puszta földön alszik, hacsak egy-két napot tanyázik valahol; ha – nyaranta – hosszabb időt marad: ágakból, zöld galyakból hevenyész sátort, olyan formát, mint amilyeneket úrnapi körmenetnek emelnek egyes helyeken.
Nyitott szemmel mindenütt látjuk a legősibb nyomokat. Ma már a teknővájóhoz is hozzáférkőzött a kultura; nyaranta már itt-ott vászonsátor alatt alusznak (412–413). Télire azonban a teknővájó ás és halmoz magának fűthető kunyhót (414–417), mert bizony ő is fázik, mint ahogy az ős-magyarok fázhattak. A teknővájó télen egy helyben marad, kunyhó kell neki; a futócigány lót-fut, menekül, mindig «gyorsan szedi sátorfáját», mert üldözi, nyugtalanítja a csendőr, ezért nem épít gunyhót. A teknővájó a földet, körbe, kissé mélyebben kiássa, embermagasságú vastag faágakat összeborít s ezeket a kiásott gyöppel befödi, s födi még földdel, a vastag ág vékony hajtásaival. Az ember csak lehajolva tud bebujni az ilyen hajlékba. Kalandos magyarázat, de talán innen a «hajlék» elnevezés is… Hátha ez az első félig földalatti, félig már földfeletti ősi ház?… Már ez is több, mint a sejt, ez már fejlődés, mint később látni fogjuk.
Mesterünk, Herman Ottó elvitt bennünket a finnekhez, de nézzük csak meg a magyar földön végzett régészeti ásatásokat is, a lelkes kutatóval, hűséges munkatársunkkal, Sági Jánossal.
A keszthelyi Balaton-parton a lapályból kis fensík emelkedett ki: ezt a város lehordatta a part feltöltéséhez. A dombot két-két méteres szeletekben hordták le úgy, hogy mindig egy függőleges part állott előttünk. Sági János megfigyelte, hogy a sárga agyagfalban kisebb-nagyobb, többnyire négyszögletes fekete foltok látszanak. A fekete földet kihányatta s így hétezer darab őskori leletre, szép kőszerszámokra, öntőmintákra, törött és ép, kezdetleges edényekre, kalapácsnak, buzogánynak használt átlyukasztott szarvasagancsokra akadtak. Találtak bronztűket, kevés más kisebb bronztárgyat. Vasat nem. Megállapították, hogy a földbe vájt gödrök emberi lakások voltak. Ezt kétségtelenné tette az egyik gödörben csudák-csudájára épségben maradt kemence is. Az ilyen kemencéknek égett, vörös földjét számos gödör sarkában meglelték. Sági, egy esztendeig, napról-napra lerajzolta valamennyi gödör keresztmetszetét és alaprajzát. Némely ilyen lakás egy-két emberre, más meg egész családra elegendő volt. A telep közepén két igen nagy gödröt találtak s minden valószínűség szerint a telep főnökei laktak valaha ott. Az ásatások vezetője megállapította, hogy több volt az olyan gödör, amelyekben kemence nyomaira nem akadtak, de viszont a legtöbb lakás mellett találtak egy-egy kis gödröt, tele hamuval. Ez lehetett a nyilt főzőhely: a szabad konyha. Nem vagyunk hívei az ilyen régészeti leletek alapján vitatkozva pontoskodó évszámításnak, de mivel a telepen a legtisztább kő- és csontkultúra virágzott, a telep korát legenyhébb hozzávetéssel a honfoglalás elé tehetjük. Az akkori gyér népesség mellett, ez a telep nagy földalatti város lehetett. Ilyen földalatti lakások kirajzolódását Kaposvárott is megfigyeltük az Iszákhegy lehordásakor. A keszthelyi őstelep kemencéjének belsejében ott volt a vesszőfonás nyoma. Ez a kemence hajszálra megegyez a teknővájó cigányok mai kemencéjével; a cigány tyúkborító-alakú vesszőfonatot készít s ezt betapasztja sárral, a vessző elízzik, a sár keményre ég s kész a kemence kemény falazata (mint ahogy az ős cserépedény készült!).

Újabb barlanglakások Kenesén. (410)

Alsóörsről. (411) Az alsók: földbevájt lakások.
A ház sejtje lehet tehát a földbe ásott gödör is, a további fejlődés pedig már a melegítő kemence.
A gödröt, természetesen, be kellett fedni; ha a földdel egyszinten födték volna, nem állhattak, nem mozoghattak volna a lakásban, de még az eső és hólé se folyt volna le a tetőről. Kétségtelen tehát, hogy összetámasztott fára hányt föld, gyöp, ág, nád volt a tető, mint ma a cigánynál. A telepen szép kő- és bronztárgyakat, díszített edényeket is találtak: annak a népnek tehát már ízlése is volt, ha tudott formába önteni, miért ne tudott volna csinosabb tetőt is készíteni… Milyenek lehettek azok a földalatti lakások? Erre is ott a válasz, a mai szomszédságban. A kiásott ősteleptől néhány lépésnyire ott vannak a mai jégvermek, az őslakásokéval teljesen egyező, valamivel mélyebb gödörrel és a legegyszerűbb födéssel, nádtetővel. Még oromfal sincs, mely a tető egységét megbontaná s egyéb anyagot, külön munkát kívánna.

Teknővájó cigányok vászonsátrai (Keszthely). (412–413)
Mi tehát a balatonparti ősember évezredes lakását olyannak képzeljük, mint amilyenek azok a mai jégvermek. Szabályos gödör, a legegyszerűbb tetővel (418). Így hamarosan eljutottunk a Herman Ottó ízlingjével, sőt nemesi kuriájával csodálatosan egyező ősi alakhoz. A jégvermek formája azonos a keresztizlingével, de azért csak egy helyisége van, éppen mint az ősember kemencés gödrének.
Az ősi ház teteje azonban nem lehet azonos a jégvermek formás tetejével; legősibb alaknak a teknővájó cigányputri tetejét kell vennünk: a nagyjában összetákolt, földdel behányt tetőt. Ez alatt indul meg a lakás fejlődése, az őstelep egyetlen sejtjének, az anyasejtnek – növénytani műszavakkal élve – kettéosztás következtében történő továbbképződése.


Teknővájó-cigányok putrija. (414–415)
Betekintve a putriba, látjuk, hogy elül a kis pitvar, ebben gubbaszkodik a cigányasszony s rakja a kemence szájába a tüzelőfát; a pitvart hasábfák választják el a belső helyiségtől, ahol ugyanolyan a kemence, amilyet az őstelep gödör-lakásában láttunk. Ebben az őstelepben alig volt két helyiség, mert egyik-másik kemence-gödör csak akkora volt, hogy egy ember fekve alig fért el benne. A cigány pedig az ő belső helyiségében jól kinyujtózkodhatik.
Másik példa a Keszthely mellett lévő Fenék-puszta gulyásának könyvünk III. kötetében (76. kép) bemutatott szállása. Ez is földbe van vájva, de nem mélyen; teteje nyeregtetős, tehát a cigányénál fejlődöttebb, állandó forma; a szállás alapja négyszögletű, s olyan arányban van kétfelé osztva, mint a cigányputri. Az első helyiségben egy zsák krumpli, különféle kacat; belül már két ágy-féle alkotmány áll párhuzamosan, köztük a láda. A helyiségben kényelmesen felállhatunk, amit a cigányputriban nem cselekedhetünk. A gulyás, a belsőhelyiségben, maga rakja a kemencét s belülről fűt.
Ilyen kis tetők alatt nem is tudunk elképzelni három osztású és olyan helyiséget, hogy minden osztály szolgálhatná a lakó vagy a család céljait. A keresztizlingben megfér külön helyiségben a krumpli, külön a malac, ismét csak külön a baromfi. Nem hinnők azonban, hogy a háromosztású földalatti emberi lakás tipikus lehessen.
Keressünk a földalatti lakás sorozatához még több összekötő kapcsot.
Iványi István Szabadka történetében ezt írja: «A rácok lakásaikat igen kezdetlegesen s kevés mesterséggel készítették, úgy, hogy bármikor ismét felszedhették és másfelé költözhettek, ha kedvök tartotta. Igy nem egyszer történik, mondja Marsigli császári tábornok, aki az 1690-es években huzamosan itt tartózkodott, hogy egy még ma népes helység holnap üres s elhagyatott térség, sőt gyakran épen csak földbevájt gödrök és vermek képezik lakásukat. Erről csak a XVIII. század elején szoktatta le őket a bécsi császári udvari haditanács».


Teknővájó-cigányok putrija (Keszthely). (416–417)
Szücs lstván, Debrecen monografiájában megírja, hogy az 1698-iki debreceni összeíráskor volt a városban nagyobbszerű téglaépület 17, kisebbszerű 66, részint fából, részint téglából 27; nagyobb földalatti 104, romladozófélben 242; némely telken 3–4 gunyhó is volt, hol a befutott vidéki szegénység húzódott meg, ilyen 246 volt». 110 épület mellett tehát 592 földalatti kunyhó! Bizony sok ember, és valamennyi a hideg miatt, és mert falat rakni nem tudott, vagy mivel arra nem tellett: odahúzódott gyámoltalanságában a föld alá.
E sorokat itt írjuk Tápiósápon, Budapest szomszédságában.
A község völgyben, két kaptatós agyagpart között fekszik; a partokba száz és száz olyan lyuk van vájva, mint a Balatonparton, Aligán és Kenesén. Künt, a faluvégén hosszú sora e földalatti lyukaknak, megannyi pince vagy zöldségverem, sőt istálló is. Annak, hogy sorra ilyen veremlyukakba ne költözzenek a szegény emberek, annak nem modern korú igényességük az oka, de mert közegészségügyi és közbiztonsági okokból eltiltja a szolgabiró és a főorvos. Bizony, ezrével húzódnék meg a földhözragadt(!) szegény ember, most is az áldott föld méhében.
Multkoriban künt jártunk a határban, kiirtott erdő területét láttuk. E sorok írása előtt már egy magányos emberi telep volt ott, bent, az úttól távolabb. Oda megyünk megnézni ezt az ujdonságot, hát a csősz ásott magának lakást a földbe, be a partba. Egyetlenegy helyiséget, takaréktűzhellyel; a tyúkól, a disznóhidas pedig künt a föld felett.
– Miért? – kérdeztük a csősztől.
– Azért, tekintetes uram, mert télen fázik az ember, akkor melegebb nékem a földben. Az állat meg a föld felett, az ólban, a szalma között az ott nem fázik.
A fenéki gulyás télen fűti a szállást, mert mint akkor írtuk, a gulyás szerint: «Már a hideg tavaszi és őszi reggeleken nagyon elkél egy kis meleg».
Ez a kis meleg biztatta a keszthelyi őstelep emberét, ez a cigányt, az aligai halászt is, a kenesei barlangok, a kaposvári Iszákhegy lakóját, a szabadkai rácokat, a debreceni magyarok utódait, Herman Ottó gurgyeceinek cselédségét, a tápiósápi csőszt a föld melegségébe s ez tanítja lakni ma és vonza most is a kínaiak millióit, akiknek telepei egyeznek a keszthelyi ősteleppel.

Keszthelyi jégvermek. (418)

Kunyhóalakra összerakott nádkéve (Keszthely). (419)

Csőszgunyhó, fejlődöttebb alak. (420)
Ott a lakás csírája, nyilván a földben mely ott volt kézügyben mindenütt, nem úgy, mint az enyhej és a pásztor-gunyhó nádja.
Láttuk mi a nádzugot, a pásztor-gunyhókat, vermeket, izlingeket (419. s többi képeink). Ezek azonban hevenyészett, alkalmi épületek, védelmet nyujtanak egy-egy nyári zápor elől, jók nyári lakásnak, de téli családi lakásnak nem alkalmasak. A régi balatonparti halászgunyhók a föld felett nádból vannak, a halász bennök tüzel is éveken keresztül egész nyáron át, de télen bizony rendes, fűtött helyiségben lakik családjával együtt. Azt hisszük tehát, hogy ezek a melléképületek a lakóház mellett fejlődtek, nem pedig ezekből fejlődött a lakóház.
Ha összeírnók ma a földalatt lakókat, de különösen, ha összeírták volna a szabadkai és debreceni adatok idején, nem igen kapnánk sokkal kisebb summát, mint amennyien a honfoglaló magyarok lehettek. Ha őseink sátrakkal érkeztek is, valószínű, hogy a szegényebbje, tehát a nép zöme, a téli hidegek miatt elfogadta a földbevájt lakásokat, a gurgyeceket. Ennél a pontnál tehát igen örvendetes módon találkozunk Herman Ottóval, igen sokban tanítómesterünkkel, aki a saját írása szerint el volt készülve az ellenvetésre, de az engedést csak annak az érvelésnek igérte, amely természettudományi módszer alkalmazásával mást bizonyítana. A mi természettudományi érvünk egyszerűen az, hogy a hideg ellen való védekezés és az építés fejletlensége a ház első csíráját a földbe utalja. (Anonymus, Béla király jegyzője, is különbséget tesz a magyarok sátorütése, házépítése és várépítése között.)

Kezdetleges csőszkunyhó, nádból. (421) Keszthelyi Balatonpart.

Csősz-ház (Szekszárd). (422)
A ház fejlődését úgy képzeljük, hogy a lakásnak földatta falai apránként a föld színére kerültek. Először csak úgy, mint a cigány putrié. Az alacsony gunyhók azonban nem voltak elég tágasak, magasabb falakról kellett gondoskodni. Amiként a lakásnak eleinte a föld alatt csak egy helyisége volt, a legegyszerűbb ház föld felett is csak egy helyiségből áll. Ilyenek a halászok, a pásztorok, a csőszök gunyhói ma is (421, 424). Ilyen a vándorcigányból téglavetőnek, zenésznek civilizálódott cigány és más szegény ember hajléka, szerte e hazában. A házfejlődési sorozat minden láncszeme itt van ma is, csak sorba kell azokat szedni. E sorozat megállapításánál nem is kell nagyon a föltevésekhez, az analógiákhoz, a képzelődéshez, a történetíráshoz, a hagyományokhoz folyamodnunk. Amint a keszthelyi őstelep népe künt főzött egy kis gödörben, úgy főz künt ma is a pásztor, a halász, a kubikus, a más vidékre aratóba szegődött, a vasúti pályán dolgozó munkás. Ma is van még nomád élet, talán még többen vannak most állandóan költözésben, mint a népvándorlás idején. Rossz időben, amikor 30 fokos a hideg, bizony tető alatt süt, főz, aki csak teheti; már az őstelep lakója kivezette a füstöt, annál könnyebben vezeti ki az egy helyiségből álló ház lakója.

Csőszgunyhó Szekszárd határában. (423)

Pákásztanya. (424)
A család nem fért meg egy szobában, különösen, ha már szedődött össze egy kis gazdaság is. Épített tehát az ember még egy helyiséget; ebbe kivitte a lakószobában akadékoskodó tűzhelyét s ez a második helyiség rendesen inkább konyha, mint kamara, mert a jobb táplálkozás téresebb tűzhelyet, s nagyobb tüzet kívánt. Igy azután, ha nagyon rossz volt künn az idő, nyáron se kénytelen az amúgy is meleg szobában tüzelni. Igy támadhatott a kétosztású ház, amilyenekkel tele minden falu s amilyeneket most is építenek javában. Ilyen házak kitünő példáit látjuk 430–432. képeinken. Egy hévízszentandrási pásztorháznál kérdeztük: miért nincs a szoba és a konyha mellett kamara? Azt felelték: mert egy szegény pásztorembernek nem igen akad mit belérakjon:... Meg ha nagyon követelőznék kamaráért, azt felelné a község: Fel is út, le is út! Ha van is valami kis holmija a szegényembernek, eláll az a padláson, vagy az udvaron hevenyészett kis félszerben (428) is.



Fészerek az öcsényi határban a Kis-Sár partján. (425)
A jobb mód kamarát is épített a lakáshoz. Igy fejlődött a háromosztású ház (435, 436). Ennél azután az ősi ház fejlődése meg is akad. Hazánk legtöbb parasztháza szoba, konyha és kamarából áll, bármilyen díszes, oszlopos is a külsője.
Mi lehetett a falak első anyaga? A fa és a sár. Országunk ősrengeteg volt, az erdőket a rómaiak kezdették irtani, még egy-két évszázaddal ezelőtt tömérdek volt az erdő, több, mint a szántóföld. Aligha vesződött az ember kőfejtéssel, mikor kezeügyében volt a fa. Ezeket egymásra rakta (433), köztük a szél besüvített, a hideg behatolt: betapasztotta tehát sárral (437, 440). Másfajta fal készítéséhez ott volt jó példának a nagyon ősi kemence. Ágból: fonatot, sövényfalat készített, ezt gerendák közé kifeszítette s betapasztotta sárral. Régi följegyzések szerint ez volt a hideg ellen szolgáló maradandó építkezés legelterjedtebb tipusa. A (493) képűnkön látható hosszúfalui kanászház így készült, most is áll. Megkészíthették volna így ezer év előtt is, mert nincs benne egy darab ipari termék az ablaküvegen kívül; facsapok, faszegek tartják össze, fából a kilincs, vesszőfonásban fordul az ajtó, nincs egy darab vas az egész épületben. Ezek az igazi ősiségek, ezek az ősmagyar ház típusai, amelyeket már ösztönből is csak éppen ilyenre készíthetett magyar földön az ember, mint ahogyan nem csinálhatja máskép fészkét a gólya, a fecske. Ezek a sövényfonású házak pusztulnak. Ezelőtt – beszélte nékünk Szennai György parasztépítő – az ember kilépett a faluból, ott volt az erdő. Ma már nyáron élőfát nem ad senki. Ha ád is, drága, – 40 centiméter vastag és méter hosszú fadarab két korona az uraságnál. Fakereskedőhöz meg csak nem mehet az ember, ott még drágább. Régente a paraszt, ha adták, ha nem, haza hozott az erdőből egy kocsi ágat. Tisza Kálmán óta ott van mindenütt a csendőr, azután meg a sok erdős, csak úgy nyüzsög a mezőőr…

Fészer a szekszárdi szántóföldön. (426)
Góré vagy fészer (szekszárdi határ). (427)

Kocsiszín Gyenesdiáson. (428)
A vessző és más egyéb fonásában népünk igen nagy ügyességet tanúsít; maga tervezi, csak úgy fejben, a házát is, maga méri ki, maga fonja, építi és díszíti. Nem kell műépítő, építőmester és kőműves. A régi falvak egész építkezése mind a nép építőművészetét dicséri. A városi ember azokban a régi zsuppos házakban szeret «rongyos viskót», «rozzant kunyhót» látni. Pedig, ha vizsgálódó szemmel nézzük ezeket az építéseket, azokon a magyar ember formaérzékét, kézi ügyességét láthatjuk. A népet nem tanította senki céhekben, felsőipariskolában építeni, mégis megépíti egész faluját csinosan s nem omlik ott ház össze, egy se úgy, mint egykor a budapesti bazilika kupolája. Ez a művészet a falusi házakban.

Nomádosan élő, vásározó «olvasóárulók» főznek a szabadban. (429)
A falnak ősi építési módja a fecskerakás is. Az udvarra agyagot hordanak, vagy a veremből, pincéből hányják ki. Az agyagot megvizezik, szalmával, polyvával behintik, összetiporják a ház népének s a jóakarók segítségével, azután villára szednek egy-egy csomó ilyen agyagot s úgy rakják a falat, mint fecske a fészkét. Sokszor irányt és szélességet jelző karókat állítanak fel, de legtöbbször csak úgy enélkül, szemmértékre emelik a falakat. Ez az építésimód homokos vidékeken szokásos, mert a homok szalma nélkül nem áll egybe s nem verhetik össze úgy, mint az agyagfalat.

Teljesen kontyos kétosztásu ősi ház Zalacsányban; konyha, szoba. (430)

Nádfedelű ősi ház Gyenesdiáson. (431) Szoba, konyha: a ház kezdetleges alakja; a karókon lókoponyák, «hogy a szem meg ne verje a termést.»

Hévizszentandrási pásztorház. (432)

Épülő boronaház Pajzsszegen. (433)
A vertfal úgy készül, hogy hosszában lefektetnek két szál deszkát, ezeket karók mellé, kalodába erősítik. Amilyen szélesre akarják a falat, olyan távol állítják egymástól a deszkákat, a deszkák közé agyagot hordanak, ezt leverik, lesulykolják. Vertház a neve. Verés közben nem hagyhatnak ablakot, azt a falakba később vágják. Mindjárt nem vágják ki a négyszögletes teljes ablakot, mert fölötte járnak a tető építésekor. Beszakadna az ablak föle. Ezért keskeny, felül csúcsíves, egész gótikus lyukakat vágnak. A csúcsív fölött már erős a fal; amikor kész a tető, akkor bővítik ki a nyílást, amelyre addig is szükség volt a lakás száradása végett.

Kezdetleges ház Osztopán. (434)

Háromosztású lakóház Vörsön. (435)

Háromosztásu ház; szoba, konyha, padlás. (436) Zsuppos ház, kontyos tető.

Fából épített pajta a zalaapáti szőlőhegyen. (437)
Agyagból vetik a vályogot (442), ez a nyers tégla.
Az égetett téglával való építkezés jóval később kezdődhetett. Elmaradt közgazdasági viszonyaink mellett téglaégetőket, különösen gyárakat, nem valami bőven emeltek, kicsinyben pedig nem érdemes égetni a téglát. Egyes uradalmaknak volt téglagyáruk, de csak saját szükségletükre.
A kőben gazdag Zala és Veszprémben nagyon elterjedt az építkezés szabálytalan kődarabokból. Egy-egy városban nagyszámú hivatásos kőműves él, akik a polgárias házakat, az emeletes palotákat építik.
Mi csak a népies házaknál maradunk, amelyeknek falait egy helyiséggel, két és három osztással már megépítettük.
Most már fedjük is be a házat. Az egyhelyiségű ház legősibb befödési módja a lapostető volt, amit lejtősen helyeztek a falakra, hogy az esővíz lefolyhasson róla.

Tornác-oszlopok Törökkoppányból. (438)

Tornác-oszlopok Jákóból

Kapuk és bálványfák Csökölyről. (439)
Következik a kontyos födél, négy ferde síkkal (443–448). Régente ez volt a legolcsóbb födél, mert a ma már szokásosabb kétsíkú nyerges-tető (450), elül, hátul tűzfalat kíván. Ehhez pedig több építkezés kell. Még deszkából sem lehet csinálni, mert deszkához bajosan jutnak. A város messze van, rosszak az utak, de meg drága is a kereskedőnél.
Legősibb rendes magyar háznak tehát a kétosztású, kontyos-tetős házat (430), mondhatjuk. Képeink is mutatják, hogy ez a típus, és a háromosztású, milyen sűrűn fordul elő. A most ismertetett tetőnek némi eltérése az a tető, amely a ház négy sarkánál nem szögletes, hanem gömbölyded. Ezt a tetőt a Balaton-mellékén farazott-nak mondják (449, 452).
Ezek után gyorsabban haladunk a ház ama alakja felé, amelyen már nemcsak a népies építkezési, hanem a népi diszítő művészetnek is tere nyílik.

Ősi pince Gyenesdiáson. (440) Régi jellegzetes keményfa padlókból (borona); nádfedés.
A kontyos ház padlása sötét volt, a tetőnek talán a formája sem tetszett, de később úgy fordult a világ sora, hogy a fedésre szükséges szalma drágább lett, mint a tűzfal; ma száz kéve zsuppszalma negyven korona. Ennyiért két tűzfalat meg is fonhatnak, ki is deszkázhatnak: kitalálódott tehát az üstökös vagy csonkakontyos tető, aminek nagy sorozatát a többek között (453, 455, 458, 461, 470) képeink mutatják.
Sokan ezt, a helyesebben farazottnak, üstökösnek, mint csonkakontyosnak nevezhető tetőt, a teljes kontyos tető visszafejlődésének, az üstököt a kontyos födél csökevényének tartják. Mi azonban azt hinnők, hogy az üstök önálló kifejlődés. A háznak előrenéző falát ugyanis a tűzfallal meghosszabbítottak. A tűzfal sövényfonásos vessző (534), ennek betapasztása vályog, fa, tehát mind olyan anyag, amit az eső már az első nap kikezdene. Az üstököt tehát azért kellett a tűzfal csúcsától kiugrasztani, hogy védje a ház elejét, ne kelljen azt minduntalan javítgatni. Azt mondta nekünk Porkoláb György gyenesdiási földműves, hegy a háznak az üstöke olyan, mint mikor az ember esernyő alá áll. Ez a népies hasonlat megmagyaráz mindent. Az üstök elcsapja az esőt. Minél szilárdabb lett a fal, annál jobban korcsosodik az üstök (470, 474–477). Most hangsúlyozzuk tehát, hogy a házépítés egyes formái nem a felnémetség vagy nem tudjuk, hogy micsoda idegen csodának az alapján teremnek meg és módosulnak, de a gazdasági viszonyok, a környezet alapján, a mód alapján, amelyek között az épülő ház készül.

Ereszes zalalövői zsuppház. (441)

Vályogtetők Szennán. (442)

A kontyos tető. (443) Boronaház Zalalövőről.
Ezek az üstökös házak a népies építőművészetnek igen tetszetős alakításai. A ház egyes részeinek arányossága, a tető befedése, a szalmafonás díszítései megannyi kis népművészeti példa, mint azt képeink mutatják.

Kontyos tető a szekszárdi felsővárosból. (444)
Az üstökös házakon már tágasabb teret talál a díszítő népművészet is, különösen amióta a vérteleken (a tűzfal, oromfal) elhagyják a vesszőfonást, s azt deszkával helyettesítik. Ezt a deszkázatot fürészeléssel – mint azt eddigi köteteinkben is láttuk, – csinosan cifrázzák; először is két ablakot, azután katolikus falukban keresztet, sziveket, virágokat metélnek rá. Ezek egyúttal a padlás szellőztetését és világítását is szolgálják (455). Képeink az oromdeszkadíszítések dunántúli változatait mutatják (484).

Téglavetők kontyos tetejű háza Keszthelyen. (445)

Kontyos tetejű, «lefarazott» ház Kustánszegen. Göcsej. (446)
A 474–477. sz. képeinken mutatjuk az üstök fokozatos visszafejlődését. Végre is eltűnik s a teljes tűzfalat látjuk (450). Régente ez a tűzfal még mindig vályog, sövény, sár volt, nem védte az üstök, azért kellett védelmi módról gondoskodni. Gondoskodtak pedig úgy, hogy a tetőt még mindig meghagyták olyan hosszuságban, hogy az oromfaltól idább szökjék ki. Erre kitünő példák a 450–453. sz. képek. Lengyeltótiban beszélték nékünk, hogy egy gazda a vályogtűzfalat szabadon építette; másnap a zápor eláztatta a falat s utána dőlt a fél ház. Minél szilárdabb lett az oromfal, annál beljebb szorult a tető, míg széle egy színt el nem ért az oromfal síkjával. Erre pedig a 457., 459. sz. képeink pompás példák. Amikor azután már fellép a kő- és a téglaépítkezés, az oromfalat nem kell többé félteni, verheti az eső. Az oromfal bátran és büszkén áll meg a ház homlokán, akadálytalanul emelkedik fel s a tetőt maga mögé tolja. Míg a gyönge oromfal, az esőtől félve, gyámoltalanul gubbad meg a tető védőszárnyai alatt, a szilárd kő- vagy téglaoromfal mögött viszont a tető húzódik meg szerényen (451, 460).

Gazdasági épület kontyos tetővel, Balatonparton. (447)
Azoknál a házaknál, amelyeknél az oromfalat teljesen látjuk: a nyerges tető (két sík) fejlődik.
Láthatjuk tehát, – s ezt nem győzzük hangsúlyozni, – hogy az egyes háztípusoknak kifejlődése nem külföldi származás, nem nemzetiség kérdése, hanem gazdasági dolog: a különböző háztípusokat építtetőik anyagi viszonyai irányítják s magyarázzák.

Ősi zsupposház kontyos tetővel, Zalacsányban. (448) Szoba, konyha, kamra.
Nagyon érdemes a megfigyelésre, hogy a dunántúli ház tetejének síkjai jobbára hasonló szöget képeznek s majdnem egyformák. Eltérnek az erdélyi házak magas, meredek tetőzetétől, ami a nagyobb és tovább tartó havazásban a hó gyorsabb letakarodását szolgálja. A teljesen kifejlődött tűzfal a népművészetnek még tágabb teret nyit. Ha a tűzfal: deszka, nemcsak kimetszésekkel díszítik, de úgy is, hogy a deszkaszálakkal és darabokkal különbözö alakokat szerkesztenek össze (467). A csúcson szeretik a napsugaras (legyező, pálma) díszítést (465), amilyenekkel a kő- s téglafalakon is untalan találkozunk (466). A csúcsba farácsot is alkalmaznak. Jankó dr. azt írja, hogy ezzel utánozni akarják a régi sövényfonást. Kérdésünkre azonban egy építő azt mondotta: a rács azért kell, hogy még világosabb legyen a padlás, de be ne juthassanak a verebek. A nádas- és zsupfödésű ház oromfalának a fedőanyagot visszaszorító szegélydeszkáit, amelyek /\ alakban haladnak, (sárkánydeszkák, verébdeszkák, beszegődeszkák) széleiken, de különösen az alsó végen kicifrázzák s fenn a csúcsra tetőcifrát, (árbocdeszkát, nyeregfát, tetejefát) szegeznek, amiben kifogyhatlan a forma-gazdaság (468). Ezekben is szív és tulipán a főmotivum. Különösen érdekes a szívből kinövő tulipán és a tulipánból kiemelkedő kereszt. Szimbolizálja ez a kedves népies dísz, hogy a szeretetnek miként kellene ott lenni minden szívben, nemzeti érzésekkel telten. Az oromdíszek azokon a házakon népiesek különösen, amelyeket a nép maga épített. A megyék szabályrendeletei ma már modernebb házakat írnak elő; elrendelték, hogy csak az építhet, akinek iparigazolványa, «tanult mestersége» van.

Farazott nádasház Keszthelyen. (449)

Nyerges tetejű ősi tüzfalas nádasház Keszthelyen. (450) Tető a tűzfalon túl nyúlik. Régi halász-család tulajdona. A vidéken tipikus nádtetővel.

Bedegi ház faragatlan faoszloppal. (451) Tető a tűzfalon túl nyulik.

Gyenesdiási hegyi hajlék. (452) Eleje lakás; hátulja lefarazott.
Egy paraszt-ácstól kérdeztük, volt-e ő mesterember inasa, tanult-e hivatásos ácsnál? Azt felelte: «Nem én, kérem. Én csak olyan gyakorolt ember vagyok.» Ezeknek a gyakorolt embereknek, ma már, a nemes vármegye jóvoltából, nem igen szabad építeni, pedig az ő kezük nyomán nem igen dőlt össze a ház.

Üstökös ősi ház Zalaapátiban. (453) Nagyon előrúgó üstökkel; az ablak mellett falból kinyúló talpgerendán áll egy fiu.
A tanult kőmíves is csak a nép gyermekei közül való; vérében a díszítés tudománya, de az építtető gazda meg is kivánja a cifraságot. A kőmíves ízlésébe persze rontóan vegyül a városi módi tucatja s így az újabb házakon meg is látszik ez a hiba. A 471. sz. képen például ott a rozmaringkoszorú, középen a tulipánnal, de az alsó széles szegélydísz már egész modern nemzetközi minta. Az oromfalakon (472–479) gazdagon váltakozik e vidéken a napsugaras dísz, karika, meander-vonal, forgó kerék, rozetta, a szív, a tulipán, a reneszánsz és a barokk számos formájával. Sok helyt az oromfal közepén van az évszám vagy az építtető nevének kezdőbetűje.

Lakóház Vörsön. (454)
Ahol a német kőmívesek a saját ízlésükhöz átveszik a vidék magyar motivumait, ott egész föladat az egyes díszítések elemezése: a reneszánsz kacskaringói között ott a tulipán a szív, a rózsa. A báttaszéki német kőművesek Sárközben a csúcsíves és reneszánsz stílust keverik magyar motivumokkal. A 478. sz. képünkön fent jobbra és a 479. sz. képünk alján lévő minták jó példák arra, hogy a tulipánt miként illesztik a klasszikus díszítés csúcsára.

Üstökös zsuppos ház, oldalt oszlopokkal. (455)

Ősi ház Keszthelyen. (456) Borsódi nevü esztergályosé volt, lebontották.

Keszthelyi ház 1823-ból (Zárda-utca). (457) Jellegzetes három ablakkal.

Üstökös házak Csokonyán. (458)
Érdekes az is, hogy a népies díszítőre mint hat a környezet? Sárközben sok a gólya. A 479. sz. képen alul bal oldalt lévő díszen a kőmíves a reneszánsz griff vagy sárkány feje helyett gólyafejet alakít,. Ilyen alakítást kettőt is láttunk; a gólya csőrét pirosra festik.
Mielőtt elhagynók a tűzfalat, mutassunk rá, hogy az eddig ismertetett oromfalak felső vonala sima lejtésü. Ez a legelterjedtebb, mert leggazdaságosabb. Némely helyt azonban a tűzfal peremére téglákat raknak lépcsőzetesen. Ez a csipkés tűzfal (480). Vannak a Dunántúl, ősi magyar helyeken is, barokkosan ívelt oromfalak szép számmal (483). Ezek építése persze többe kerül, az idő is hamarább kikezdi, több a javítási költség, ahol tehát ilyen házakat látunk, ez nem jelent egyebet, csak azt, hogy ott nagyobb a vagyon, az építés idején több volt a mód.

Keszthelyi (már lebontott) nádasház. (459) A tető éppen a tűzfalig ér.

Szennai ház. (459a)

Keszthelyi régi nádasház. (460) A tűzfal a tető előtt nyulik fel.
Az oromfalakat vizsgálva, látjuk (487–491), hogy sok háznál vastag gerenda van a fal előtt le a földbe állítva s a ház csúcsában tartja a gerincet alkotó szelemen gerendát. Ez a gerenda az ágasfa, az ágas, az ollófa.

Lakóház Kőröshegyen. (461)
Ma már ez mindjobban tünedezik és igen sok faluban teljesen hiányzik is. Mi az oka, hogy egyik tűzfal előtt van nagy ágas, a másik előtt nincsen? Ha jobban megfigyeljük, látjuk, hogy inkább a régi, kezdetleges épületeknél alkalmazták, amelyeknek tetőzetét girbe-görbe fából rótták össze, anélkül, hogy a fákon faragtak, simítottak volna. Csak úgy hagyták hengeresen. A gerincről le, a falon nyugvó sárgerendához nyúlnak a szelemenek, a girbe-görbe fák. A tetőzet fáinak egyenetlenségei miatt, a szelemenek alsó részét nem ácsolhatják, nem csapolhatják a sárgerendához, – csak vesszővel vagy iszalag indájával kötözik le s egy-egy fa-szeget vernek melléje, hogy ne csússzék ide-oda. Azért kell tehát az az ágasfa, hogy az egész tetőt fenntartsa, a szelemenek le ne csússzanak, s az egész össze ne dűljön. Ahol a szelemeneket beácsolhatják, ágasfa nélkül megáll, formában marad a tető. Az ácsolás is csak a kiadásokat szaporította. A 494. sz. képünk Jankó János dr. könyvéből való. A rajznak az a hibája, hogy olyan egyenes fákat mutat, amiket össze is ácsolhattak volna, s így nem kellene az ágasfa. A rajznak még az is hibája, hogy a ház közepén nem mutat ágas fát, már pedig ilyen hosszú épület tetejét az első és a hátulsó ágasfák egymagukban nem bírnák meg. A középső ágat a falba szokták építeni, úgy, hogy csak a padláson látjuk a fölső részét. Egyébként a rajz mutatja az ágasfa szerepét. Az ágasfa mellett hiába keresünk az oromfalon díszítő népművészetet, csupán a sövényfonások különböző módja és alakzata érdemel figyelmet. Helyette, néha, az ágasfa külső lapjait díszítik.

Paizsszeg (Göcsej). (462)

Lakóház Kőröshegyen. (463)

Hároromzatok a Balaton mellékén. (464) Jankó János dr. után.


Göde József háza 1813-ból. (XXXII. tb.)
Göcseji házak. (XXXIII. tb.)

Napsugarasan díszített deszkaorom. Pilisen. (465)

Díszített oromfalak Hidvégen és Csehiben. (466)

Magyar István háza Pilisen. (467) A legrégibb díszítési mód.











A ház homlokának díszítései. (468) Szegélydeszkák és az ormon tetőcifrák. 1, 2, 5, 6 Lengyeltótiról; 3, 4, 7–11 Táskáról; 12–20 és alsók Öregbakról (Somogy).

Magyar falu váltakozó oromfalakkal. Balatonederics. (469)

Üstökös ház fogyó üstökkel Várongon (Tolnamegye) (470)

Oromfal Decsen. (471)

Oromfal Öcsényben. (472)

Oromfal Öcsényben. (473)

Az üstökös fedél csökkenése. (474) Döbrőközi háztipus.

Az üstök elfogy. (475) (Törökkoppány.)

Kocsolai ház. (476) A tető átmegy nyeregtetőre.

Az üstök utolsó nyoma. (477) Kónyi ház.






Oromfal díszítések Decsről, Pilisről, Öcsényből. (478)





Oromfaldíszítés Öcsényből és Decsről. (479)

Csipkés tűzfal. (480)

Oromfalazat kimetszésekkel díszítve (Nova). (481)
Népművészet szempontjából fontos az eresz fejlődésének tanulmányozása is. A 489. sz. képünkön látjuk, hogy a háznak nincs eresze, mert a tető alját képező, a ház falán keresztbe fekvő padlásgerendák éppen csak olyan hosszúak, mint a padlás szélessége. Esőben nem állhatna oda az asszony, akinek a tréfa szerint csak annyi eszének kell lenni, hogy ha esik az eső, hát az eresz alá álljon… Sok háznál (492–496) azonban már széles ereszt látunk, mert a gerendákat kieresztik a falon innen (493) s így az eső nem verheti a falat, nem ver be az ajtóba, esőben is ott lehet üldögélni alatta. A gazdasági eszközöknek is jó helyük van az eresz alatt; esőben is fölmehetnek az eresz alatt a padlásra. Az eresznélküli ház is inkább a szegénység hajléka. Az ilyen épülethez nem kell drága padlásgerenda, míg az ereszes házhoz vastag keményfa-gerendák szükségesek, hogy jól megtarthassák a kiljebb ugró, nehezebb tetőt. A 493. sz. képünkön látjuk, hogy csak a ház hosszabbik részén van eresz. Akinek több pénze vagy fája volt, az a ház homlokzata fölé is csinált ereszt, így azután kétoldalt volt a háznak, embernek, s a házi holminak oltalma; 496. sz. képünk az eresz igen szép ilyen példáját mutatja. Az ereszeken a népművészetnek csak annyi a szerepe, hogy a kiálló gerendák fejét itt-ott megformázza.

Díszített deszka-oromfal (Szenna), elül és oldalt oszlopokkal. (482)

Veszprémi barokkosan ívelt tűzfalu ház a Rozmaring-utcában. (483)






Oromfaldíszítések s házak Somogyból és Zalából. (484)
1. Osztopán; 2. Táska; 3. Milej; 5, 6. Pálfiszeg; 7. Tihany; 8. Vrászló; az utolsó Osztopán.
Az ereszt sokszor még szélesebbre szeretik. Ehhez vagy nem elég hosszú vagy nem elég erős a gerenda. Ilyenkor azt ereszoszlopokkal (dúcokkal) alá kell támasztani s oszlopok tartják az ereszt (500). Egy-egy oszlopot itt-ott később is alátámasztanak, amikor az eresz már kezd megrokkani. Az ilyen oszlop tehát nem illik bele a fejlődés sorozatába (434, 502).

Kaposvári díszítés. (485)

Ház ágasfával Nagydorogról. (486)

Kőröshelyi ház ágasfával. (487)


Azonegy ház Döbrőközről. (488) A közepén ágasduc, mellette rézsutosan a lajtorja a padlásfeljárónál.
Ha oszlopsor (498) tartja a tetőt, ott a hosszú, keskeny terület: a pitvar, gádor, gáder, pitar, tornác, ámbitus, amint vidékenkint különféleként nevezik. A jobbmódú gazda utcára néző ablakai elé is oszlopokat állit (503–509) a tornác alá. Itt a vasárnapi kaszinó, ahol rokonokkal, szomszédokkal elbeszélgethetnek s nézik a járó-kelőket.
Az oszlopok felső része mellett, különösen az újabb épületeknél, díszes vágású, szép metszetű kötések vannak, szintén nagyon érdemesek a megfigyelésre.
A régi szép oszlopok is korhadnak, pusztulnak. Ujakat nem igen csinálnak. Ennek jó magyarázatát adta kaposmérői Bognár Péter. Az ügyes faragó embernek mutattuk: milyen szép cifra faoszlopok vannak Göcsejben! Mért nem faragnak errefelé is olyanokat?
–Örül az ember, ha fenyőfát kap.
–No, egy kis fácska még talán akadna?
–Hát, tekintetes uram, azokat az oszlopokat csak a régi jó világban lehetett az olcsó, erős tölgyfából kifaragni, amikor sok volt az erdő. Azt a fenyőfa stáflit, amit most veszünk a kaposvári fakereskedőnél, még ha meg is faragnám, hát nem birná meg az ereszt.
Igy pusztulnak ki a régi szép faoszlopok (512513). Ott, ahol sok a kő, a faoszlopot kőoszlopok, kűtáblák helyettesítik.
A kőoszlop magyarázata egyébként rendesen a nehezebb teher. Ahol a tűzfal nem fonás vagy sövény, hanem valami nehezebb anyag, ott az első oszlopnak (510511) mindenesetre rakottnak kell lennie. A tűzfal alatt elvonuló s kiugró gerenda olyan nagy terhet visel, hogy a faoszlop nem bírná el. A bejárónál lévő fehér oszloppár a házat igen szépen díszíti. Odébb már a kiugró sárgerendák is megbirják az ereszt, legfölebb egy-két faoszlopot helyeznek alája. Ahol nem sajnálják az anyagot és munkát, ahol dúsabb a mód, kőből van a többi oszlop is. Az 523–531. sz. házakon ott a szép fehér oszlopsor. Azon a vidéken van is kő bőven; a kőoszlopot azért is szeretik, mert az örökös, nem úgy, mint a fa. A kőoszlop négyszögű (516) vagy hengerded (518), alaprajza ritkán hosszúkás. Hatszögű vagy nyolcszögű oszlopokat nem láttunk. Az oszlopnak rendesen van talpa és feje (523), de bizony el is marad hol a talp, hol a fej. Vannak négyszögletes, vannak kerek oszlopok, gyűrűdíszítéssel. Az oszlopok leérnek a földig (516), vagy alattuk alacsonyabb (519, 527), magasabb (524) fal, kerítés, padka van, amely az ajtók előtt, a bejáróknál megszakad (535, 536). Az oszlopos tornác legmagasabb fejlődési fokát éri el, amikor fölül széles falazott bolthajtás köti össze az oszlopokat. A legtöbb ház olyan, hogy a tornácba az utca felől, bolthajtás alatt és az első oszlop között az oromfalnál van a bejárás (510); akárhány házon azonban a tornác eleje be van falazva (514–519), s csak oldalt, az udvar felől juthatunk a házba.

Lakóház Vörösberényben. (489) Nincs eresz.

Ollóstetejű ház ágasfával Törökkoppányból. (490)

Nagydorogi háztipus. (491) «Ágasfával alátámasztott nyergestető, sörényvértelek» és elől egy ablak.

Eresz Nagydorogról. (492)

Hosszufalui kanászház sövényfonásból. (493) Eresz a ház egyik oldalán.

A sövényház váza. (494) a, b = talpgerendák; c = füles (szegfa, álló gerenda, oldalfa és oldalgerenda); d = koszorúfa (a d betű fölött a füles ágai között a hosszu gerenda a hátulsó d-nél végződik; e = koszorúgerenda ez is, de főgerenda a neve; f = sárgerenda (ezen nyugszanak beácsolatlanul a ragfák); g = szelemen; h = ágasfa; k = ragfa (szelemen, födélfa). – Jankó János dr. után.

Bontófélben levő keszthelyi nádasház gerendázata. (495)

Eresz a ház két oldalán. (496) A ház nagy tölgyfaltalpakon áll. Göcséj.

Faragott faszeges «házeleje» Váralján. (497)

Ősi ház Komárvárosban (Zala). (498) Hasoványos kerítés. – Két ablak. Szoba, konyha, kamara. – Faoszlopos tornác. – Üstökös tető. – Zsupfödés. – Az oromfal deszkázata kimetszésekkel díszítve.

Ereszes halászgunyhó a Dunaszigeten. Tolna. (499)

Ereszttartó oszlopok; szekszárdi pince. (500)

Paizsszeg (Göcsej.) (501) Eresz. Ereszttartó, kieresztett padlásgerendák. Kontyos tető; háromosztású ház, végében baromfiól.

Szoba, konyha, faoszlopok (Lipótfa.) (502)

Csökölyi ház. (503) Elül és oldalt faragott faoszlopokkal.

Szennai ház. (504) Elül és oldalt faragott faoszlopokkal.

Komárvárosi jellegezetes ház elül is, oldalt is faoszlopokkal. (505)

A legrégibb ház Zalaapátiban. (506) Faoszlopok; szoba, konyha, kamara; páhoki kőkerítés. A kamara a ház elejénél szélesebb.

Szennán: elől és oldalt oszlopok. (507)

Kisüstökös ház Szakolcán (Somogy). 508) Egyetlen kőoszlop.

Ősi ház faoszlopos tornáccal Bókaházán (keszthelyi járás). (509) Szoba, konyha, kamara; utóbbi a ház elejénél szélesebb.

Egyetlen kőoszlop, Döbrőközön. (510)

Felsőiregi ház. (511)









Tornác-faoszlopok. (512)


Tornác-faoszlopok. (513)
Ritkább az olyan ház, melynek oromfala előtt is ott a kőoszlopos tornác. Ez még többe kerül! Ilyen háznak klasszikus példáját, a parasztépítkezésnek talán legnemesebb, legszebben kiképzett alakját az 537. sz. esztergályi ház mutatja. A haladás akként fejlesztette a pitvart, hogy az oszlopokat tartó fal mind magasabb lett, az oszlopok sűrűbbek, szélesebbek, a boltívek kiterjedettebbek lettek. Így a tornácon a szél, a hideg ellen több a védelem. Az emberek lassanként rájönnek, hogy a pitvar jóformán holt terület. Helyet foglal csak, hosszabb gerendát, oszlopokat kíván s még sem lakható. Miatta az udvarból a lakásba hatol a hideg. Nyáron ugyan künt alusznak a tornácon, de télen nem veszik hasznát. Ezért mindjobban beépítik, már csak egyetlen nagy nyilása marad (538–553). Végre a fejlettebb házaknál, a jó módú polgárok házánál eltűnik az egész pitvar. Ilyen házakban a konyhából léphetünk a szobába és kamarába, vagy az átjárható fallal kettéosztott konyhának első részéből. A még fejlődöttebb alaknál külön kis előszoba is van. A fejlődés az előszoba elé oszlopokon nyugvó nyeregtetőt, bejárót épít. Ilyen házról szinte mi is azt mernők állítani, hogy az izling és a jégverem bejárójának hatása alatt épült… (551–557).

Tengődi kőoszlopos ház. (514) Az oromfalnál nincs bejárás.
A ház külsején tovább keresvén népünk művészkedésének nyomait, azt látjuk, hogy a Dunántúl sok falujában az ablakok külsején kis fatáblák vannak (498, 507), amelyeket este behúznak, hogy védjék az ablakot hogy az utcanépe a szobába ne lásson. Az ablakok keretét s homlokzatát cifrára fürészelik, az ablaktáblákat (558) szinesen befestik s virágokkal ékesítik azon a felén, amelyik nappal van kívül. A fehér házikókon ezek a színes, virágos ablaktáblák igen kedvesek.

Kőoszlopos öcsényi ház. (515)
Régi parasztházakon, az utca felől, legtöbbször csak egy ablak van (559). A szobának az udvar felé is rendesen van egy ablaka (462, 543, 565). Az utcai ablak soha sincs a középen ott, ahol ágasfa van, mert e miatt nem helyezhetik az ablakot a falközépre. Eszerint állapodott meg a parasztszobák berendezésének jellegzetessége is. Az asztal rendesen az utcafelőli sarokban áll, hogy az ablak rávilágíthasson az asztalra (566), világos helyen ehessék a család. A gazdának is szemmel kell tartani az udvart, de egy ablak világossága nem is elég, ezért az udvarfelőli falra is vágnak ablakot. Az utcafelőli másik sarokban van az ágy, amely így sötétebb helyen áll. Az asztal mellett a sarokpad (566). Ez az úgynevezett sarkos berendezés. A szobának az ajtóval szemben lévő harmadik szögletében áll a kályha, amelyet kívülről fütik. A kályha ősalakját már csak kevés helyt találjuk. Az ősit a nép maga rakta: síma és fehérre meszelt volt az. Ma már vásárban veszik a szemes kályhát (567). A kályha szemeit, részeit, kockáit, otthon állítják össze. Az épületben figyeljük meg – a legősibb alakban vagyunk – hogy a szobának csak egy ajtója nyílik s az is egyenest az udvarra. Ennek az okát megtudjuk, ha bemegyünk a konyhába. Az ősikonyha Dunántúl: a füstös konyha. A szoba melletti falnál, a szoba kályhájának szája előtt egy téglányalakú emelvény áll. Ezen szabadon rakják meg a tüzet, oda állítják a fazekat, a háromlábra (kis vasállvány) teszik a pecsenyés lábast s főznek, sütnek még most is, mint ezer esztendő előtt. A tűzhelynek valósággal prehisztorikusak az eszközei (568–570). A füst megtölti a konyhát, kidől az ajtón (574). A szegény asszony alig lát a konyhában, szeme könnyel van tele. Az adókivetés alapja is a kémény volt, – nagyon idegenkedtek tőle. Láttunk Gyenesdiáson egy kunyhót, négy lépés hosszú, három lépés széles volt s ott, abban a lyukban főzött nyolc gyermeknek az anya. Egy öreg tihanyi szerzetes beszélte nekünk: amikor Hunfalvy Pál Magyarország leírása végett Tihanyban járt, örömmel mondotta, hogy milyen örvendetesen halad Keszthely, már több kéményes ház is van a városban!… Érdekes, hogy Keszthelyen a Balaton-utcában, tehát fejlődött helyen, adataink gyűjtésekor még volt egy füstös konyha; a Hajdu-utcában Vincze halászné még most is füstös konyhában főz. Sőt a keszthelyi Georgikonban, hazánk elsőnek alapított gazdasági iskolájának egykori épületében, az uradalmi cselédek, útunk idejében, szabad tűzhelyen főztek. Négy-öt család egy konyhában, egy tűzhelyen. Ezekután már megérthetjük, hogy a szobából miért nem vezet ajtó a konyhába s a konyhából miért nincs bejárás a kamarába?… Az egész épületet összejárná a füst.

Szentkirályszabadja (Balatonpart). (516) Kőoszlopok, oromzatos nyeregtető, csipkés oromszegély.

Kőoszlopok, nyeregtető; különféle kerítések. Decs. (517)

Talpas és fejes hengeroszlopok. Bonnyáról. (518)

Aszófői oszlopos pitvar. (519)

Kettősoszlop Tengődön. (520)

Fézafáról. (521)

Nagydorogi kéményes ház. A kőoszlop ívesen beépítve. (522)

Mocsoládi udvar virágállványnyal. (523) Az utolsó oszlopon innen választófal. Az azontúl lévő rész más ember tulajdona. Henger-oszlopok.

Fejes tornác-oszlopok Milejben, a parókián (Göcsej). (524)

Kétosztásu (szoba, konyha) ősi ház Esztergályon (keszthelyi járás). (525)

Bedegről. (526)

Oszlopos tornác Tengődről. (527)

Oszlopos tornác Esztergályból. A ház alatt pincebejárás. (528)

Tengődi ház pitvara. (529)

Oszlopos tornác Bakonybélben. (530)

Oszlopos tornácok. (531)

Ősi ház Esztergályon. (Keszthelyi járás). (532) Fejes oszlopok, oszlopos pitar; szoba, konyha, kamra.

Bolthajtásos tornácok, Veszprémből. (533)

Zalaapáti jellegzetes ház. (534). Szoba, konyha, kamara. Kőkerítés.

Hatdereku ősi ház Nemesbükkön. (535) Félig zárt pitarral. Elül nem lehet bejárni. Szoba, konyha, kamara, pajta, istálló.

Nemesbükki ősi tipikus ház. (536) Elül be lehet járni; szoba, füstös konyha, kamara. (536)

Ősi ház Esztergályon jellegzetes tornáccal elül s oldalt. (537)

Farkas Péter háza Csökölyön. (XXXIV. tb.)

Oszlopos lakóház Akaliban. (538)

Lakóház Akaliban. (539)

Ősiház Nemesbükkön. (540) A pitar záródni kezd.
Faluhelyen nem él meg a pék. Ezért minden házban van kemence. Ez nagyobb, négyszögletű, belül üres egyszerü építmény (568–570). Ebben tüzet raknak. Amikor forró a kemence, kihúzzák a parazsat s bevetik a kenyeret. Sok helyen a kemence teteje egyszersmind a tűzhely.

Hedli Istvánné régi háza Zalaapátiban. (541) Záródik a pitar.
Nagyon érdekes kivétel az 572 alatti vörösberényi ház: künt a tornácban van a sütőkemence. Ez már törekvés a vasuti őrházak ama rendszere felé, mely a sütőkemencét az udvarra helyezi.
Népművészkedést a konyhai eszközök megfaragásában, a tűzhelyek, a kemencék változatainak megépítésében is kereshetünk.
A füstös konyhának nincs ablaka, mert az ajtónak amúgy is nyitva kell maradni a füst miatt. A konyhának másik faja a nyitott kéményes konyha. A tűzhely fölött, már ott a kémény, de a tűz még szabadon ég a tűzhelyen. A huzat a füstöt a kéményen kiviszi. Az ilyen házban csak zárt tűzhelyre nem jutott. A füstös konyha ajtaja rendszerint két félre nyilik s be lehet tenni az ajtó alsó felét, hogy a hideg ne érje az asszony lábát és a gyerek ne férjen a tűzhöz. Ezt a félajtót cserénynek nevezik. Némely konyhát fal választ kétfelé s a falon nincs ajtó, csak széles nagy bejárat. A külső részt a konyha pitvarának nevezik. A fal módosabb házakban, tele aggatva szép tarka tányérokkal. Ezeken a népies fazekas-ipar művészkedése! Az edények között sok értékes, régi darabot lelhetünk, amire az asszony azt mondja, «még az öreganyám anyjától maradt ránk.»

Aszófő. (542)

Ősi nádasház Gyenesdiáson. (543) Nagyon záródik a pitar.

A pitar még kevesebb nyoma egy alsóörsi házon. (544)

Ősi nádasház Gyenesdiáson. (545)

Balatonedericsi nádasház. (546) Jellegzetes az alacsonyan fekvő ablak.

Zártabb boltives pitaru lakóház Akaliban. (547)

Lakóház Alsóörsön. (548)

A pitar végső nyoma egy tihanyi házon. (549)


Boros Dánielné háza s alaprajza. Szentkirályszabadján. (550)

Lakóház Örvényesen. (551)

A pitar utolsó nyoma egy örvényesi házon. (552)

A pitar eltünése (Szentkirályszabadja). (553)
A kamara legtöbbször egyszintben van a ház oldalával. Gyakran azonban a ház elejénél kiljebb került, mint a (506, 509, 575. alaprajz 5, 6) példánkon látjuk. Így több helyük marad a lisztes láda, krumpli, a kenyértartó, s nehány zsák elhelyezésére. A kamara számos holmija is dicséri a magyar ember fúró-faragó tudományát.
Gyerünk mármost a padlásra, a pallásra, a héba, a héjba.
Képeink mutatják, micsoda nyilásokon juthatunk fel oda a kis létrán. A padláson számos népművészeti ügyesség hentereg és pusztul. Ott rágja a szú a szép rokkákat, guzsalynyeleket, a díszített tilolókat. Ide dobják fel a kicifrázott mángorló lapickát, itt hever a régi világból megmaradt kályhaszem, amelyen szép díszítéseket fedezünk fel. A bab, a borsó nagy szalma- és vesszőfonásu szakajtókban áll a héjban…

Lickói Zarka-kurja (Göcsej). (554)

Tornác Csonkahegyháton (Göcsej). (555)

Pitarosház Milejben (Göcsej). (556)

Tornácos porta Barabásszegen (Göcsej). (557)





Szinesen festett ablaktábladiszítések. (558) 1. Mocsoládról; 2. Törökkoppányból; 3–9. Kónyról (az 5 alatti Ribi Lajos asztalos munkája.)



Egyablakos jellegzetes házak Tolnáról. (559–564)
Ezekután eligazodhatunk a házak 575 alatt bemutatott alaprajzain. Egész útunk folyamán azt látjuk, hogy az egyszerű, népies, tehát a számosabb házak alaprajza csudálatosan egyező. Ez természetes is, hiszen a magyar parasztnak többé-kevésbé mindenütt egyformák az igényei, régente egyenlőbbek voltak a közgazdasági viszonyok is; a kezdetleges állapotok tehát egymáshoz hasonló házakat teremthettek meg, amit úgy az ezredéves kiállítás faluja, mint a mi képeink sokasága meglepően igazol.
Miután a házat is átkutattuk, tekintsünk szét a telken. Vizsgáljuk a melléképületeket, az istállót, a pajtát, a félszert, a hidast, a baromfiólat, a krumplisvermet. Ezt mind maga tervezi, építi, rójja és díszíti a magyar nép. A finomkodó városi ember orrát fintorítja a hidas láttára, de azok, akik a népies építkezés elemeit, a nép leleményességének megnyilvánulását, az ősi kultura megmaradt nyomait kutatják, azok a melléképületet is szeretettel veszik szemügyre, mert az emberi lakóhelyek ősi formáit, anyagait, kezdetlegességeit éppen a melléképületek hívebben megőrzik.

Egy ablak az utca felé s egy az udvarra, Rózsaszegen. (565)

A két ablak rávilágít az asztalra. Rózsaszegen. (566)

Népies kályha. (567)

Nyitott tűzhely és kemence. (568) Alul a kemence befedett szája, ahol a kenyeret vetik be.

Tűzhely és kemence Táskáról. (569)

Régi konyha. (570) Nyitott tűzhely és kemence Mocsoládon.
Nézzük meg először alaprajzainkat, mi minden van egy magyar kisgazda telkén (575–582), mint helyezkednek el az egyes épületek?
Az első melléképület az istálló. Egyik helyt a lakás végébe (580) építik, másütt a telek más részére (576). Mi nem mernőnk a két különbséget magyar és felnémet típusra osztályozni. Azt tapasztaltuk, ahol kisebb a telek, tehát az istálló a takarmány-lerakásának, a fának, a trágyadombnak útjában lenne, ahol akadályozná a szekerek fordulását a melléképület, ott a ház végében van az istálló. Legtöbb esetben azért építik az istállót külön, mert hiszen még a paraszt ember sem nézheti jó szemmel, ha a tehenek az ajtaja elé piszkítanak, ha az istálló miatt a lakása is megtelik léggyel.

Kenyérsütő banyakemence a konyhában (Zalaszántó). (571) Ilyenek a banyakályhák is, csak magasabbak és kívülről fűtik.
Kis Farkas Péterék szobája Csökölyön. (XXXV. tb.)

Vörösberényi ház; a középen kenyérsütő kemence. (572)

Füstös konyha tűzhelye Decsen. (573)

Szoba, füstös konyha, kamara, a boglya előtt istálló. Rózsaszegen (Göcsej). (574) Kontyos zsupposfedél, átmeneti farazatos alak.


Egyszerűbb házak alaprajzai. (575)

A csökölyi ház és telek alaprajza. (576) Fenn baloldalt a lakóház, jobbra ól. Lent kisház (nyári hálószoba, kamara) oldalt pajta, kocsiszin, istálló, baromfiól, kút.

Badacsonytomaji telek. Szigligeti telek. (577)

A zebeckei (Göcsej) magyar ház és telek alaprajza. (578) Fent balról jobbra: kis kert, tornác, szoba, konyha, gazdasági kamara. A szoba és konyha előtt tornác, ezen innen a szoba előtt a kamara. Jobbra, középen, kocsiszin. Alant, balról jobbra, hidas, marhaistálló, lóistálló. (Négyszögű beépítés.)

Szegény ember telke Decsen. (579) a «nagy ház» szoba; b «kis ház»; c kamara; d konyha; e pince; f padlás feljárat; g nyitott tornác (oszlopon nyugvó); h udvar; j farakás; k istálló; l félszer; m disznóól; n kert; 1. pad; 2. asztal; 3. tulipános láda; 4. kaszni; 5 ágy; 6. kályha. Jankó János dr. rajzai után.

Varga János jómódu decsi gazda telkének berendezése. (580)

Pörnye Sándor telke Decsen. (581) A telek hossza 28 m, szélessége 250189

Bérárdi Széki István jómódu gazda telke Öcsényben. (582)

Könczöl János telke Öcsényben. (583) Jankó János dr. rajzai után.

Vörösberényi gazda telke. (584)

A rétsarki puszta Révfülöpön (Balatonpart). (585)

Istálló Kustánszegen. (586)

Házvége és lábaspajta Bagolasándon, Nagykanizsa mellett. (587)
A tehénhulladék roszszagú «az Apenninektől az alsószász, fríz és keleti germán építőstíl» határáig, sőt «az északi szláv világban» is. Az istálló külön építése, tehát a józan ész dolga. Bízvást elhagyhatjuk tehát Jankó János dr.-nak ezt a tételét: «kétségtelen, hogy hazánk egész átvizsgált területén a telekberendezés teljesen felnémet típusu». Lám, balatoni monográfiájában maga Jankó dr. írja az 577. rajzáról: «A hely szűkével legtöbbet a szigligeti ember küzd. Legtöbb kénytelen körűlépíteni az udvart, amit balatoni ember nem szívesen tesz meg, de hátha kevés a hely, úgy kell azt kihasználni, ahogy lehet. A rajzon a lakóházhoz van hozzáépítve az istálló, ha a pajtát a lakóházzal szemben építik fel, udvarában annyi hely nem marad, hogy szekerével megfordulhasson».
A széna a pajtában áll (587), már akinek van, a szalma: kazalban szabadon. A pajta tűzbiztonsági okokból épült külön. Egyébként is a sok széna magasabb épületet kiván. Szerkezetileg tehát nem róhatják egybe a lakóházzal. A nagy pajta pedig nem lenne szép a kis ház mellett. A hidasok, ólak (597, 598–602) sok helyt náddal, zsuppal vannak födve s ilyenkor megannyi kis ház valamennyi. Ezek télen jobban megvédik az állatot. A hidas padlásán (598) apróbb szerszámot tartanak, vagy ott a tyúkok helye (602). A lúd és a réce a kis létrán nem tud felmenni, nyári melegben nem is pihenne a sok állat együtt, ezért külön ól jár nekik. A kocsiszín, a fészer (588) nyitott, kezdetleges épület. Négy lábra tetőt készítenek, legtöbbször a ház végében, (604), a hol a ház maga is ád hozzá így egy falat. A kisebb, nádból, kukoricaszárból összerótt épület neve iszling (603, 605). Szegényebb ember kazalból is hevenyész (428) védő helyt.

Fészer Bogyiszlón. (588)
1., Milejből

2., Kustánszegről

3., Barabásszegről.

4., Barabásszegről.

5., Milejből

Göcseji kástuk. (589) 6., Kustánszegről. (Gönczi Ferenc után.)

Kasza Jánosék udvara Tesenfán. (590)
Itt említjük meg, hogy Göcsejben, – ahová mindjárt visszatérünk, – az udvaroknak igen érdekes különlegessége a kástél vagy kástu (589). Ezek gondosan megkészített, az udvar közepén álló melléképületek, amelyek házaknak is beválnának. A kástu: a magtár, éléskamara, tyúkól és kis fészer egyesítése. Legtöbbször összerótt gerendákból, emeletesen készült. Meredek falépcsőn megyünk az emelet pitvarába. A háziasszony hozza a kulcsokat, kinyitogatja a kettős zárakat. Forgatással húz ki elébb egy hosszú csavart, amely belül az ajtón lévő vas sujtót fogja; felszabadult a kilincsben lévő tolózár s most már a rendes kulcscsal kinyitja az ajtót. Ide ugyan nem jut be egykönnyen gonosz ember! A padlón búza, rozs, gesztenye, a pócon pálinka, az oldalakon háj, szőlő. Odébb a hámszerszámok. Itt lógnak a lenn lévő hidas egykori lakói, most már füstölt hús alakjában. Minden dunántúli ember hizlal néhány disznót, melyek jóformán egész éven át táplálják zsírral, szalonnával, füstölt hússal a családot. Nem is él meg falun a mészáros. Felettünk van a padlás, a kastél-hél. Ott inkább gyümölcsöt tartanak. A kastél három részből áll: kamara, kastél, hél egymás fölött. Az egész épület boronaalkotmány. Ablak nincs rajta, legfölebb kis szelelőlyuk. Sokáig úgysincs benne az embernek dolga. Arra az időre az ajtó kinyitása is elegendő. Nagy gonddal díszíti a gazda és az ács is.

Somogyvisontáról. (591)



Külömböző ólak. (592) 1–3. zsuppfödeles disznóól;


4. tikól Táskáról; 5–7. disznóól Döbrétéről;



8–10 tikólak;

11. disznóól Jákóról.

Gazdasági épület Kiskanizsán. (593)

Buzaasztag és szalmakazal, Zselickislak. (594)

Vályogszáritó. (595) Bagolasánon, Nagykanizsa mellett.

Döbröközi csupos sövényfonású hidas. (596)

A keszthelyi téglavetők háza; előtte répaverem. (597)

Gyenesdiási udvar. (598) Disznóól, rátámasztva a szénvonó és pemet; köszörűkő, tyúkborító, faragószék, borona a fához támasztva, grábla, favella, a lakóház ajtaja mellett a lyukasfa; régi szőlőprés maradványa.
Hidasok Bakonybélből és Kaposvárról. (599–602)

Fészer Zalaapátiban. (603)

Istálló, mellette fészer. Előtte vonószéken farag a gazda (Gyenesdiás). (604)

Jellegzetes házvégi fészer Gyenesdiáson. (605)

Kutak és hágcsuk Göcsejből. (606) 1. Döbréte, 2. Kadarkut,


3. Szilvágy, 4. Szentpéterföld, 5. Kerkaszentmihály, 6. Páka,

7. Pórszombat, 8. Zebecke,


9. Kányavár, 10. Oroklán, 11. Csehi, 12. Gutorföld,


13. Lipke, 14–15. Lasztonyaihegy, 16. Bakihegy

 

17. Barabásszeg, 18. Bak, 19. Mikefa, 20. Pusztamagyaród. (Gönczi Ferenc után. A Magyar Nemzeti Muzeum Néprajzi Osztályának Értesítőjéből.)
Sok udvarban látunk egy kis vízzel telt gödröt: récék, ludat itatására, közel a kuthoz. Nagyon természetes, hogy a bejárt nagy területen a kutaknak is nagy változata van. Ott, ahol mélyen a víz, utcai közös kutakból merik. Különben sem költhet minden gazda kutra. Göcsejben az ilyen közkutakon kézzel hajtható négy csiga is van (606. sz. 1.), hogy egyszerre többen is húzhassanak a kötélen lógó vödörrel. A négy nagy csigán kívül, alább, még négy kisebb csiga is van, amelyek a köteleket, vezetik. A közös kut körülete az asszonyok trécselőhelye. Erdős vidékeken legősibb a bodonkút, melynek kávája kivájt fatörzs (606. sz. 4, 6–8). Ahol drága a tégla, a kő: ott a kut belsejét is fatörzszsel béleltek. Ma persze a fa drágább. Hogy a régi formák miként élnek a modern dolgokban tovább, azt jól mutatja a nagy cementhenger, amely a bodon helyébe lép. Ott, ahol nem mély a kut, vízmerő horoggal, kampóval (607, 608) buktatják le a vödröt. Az is ősi vízmerő szerszám, A gémes kut különösen az itatóknál (609), az út mellett, csárdák udvarán fordul elő. Zalában nagyon gyakori a köbűl faragott kutkáva (610). A Balaton fejétől Badacsonyig piros a szántóföld, mert a kő is piros a vastartalomtól. Badacsony körül a vakolatlan épületek feketék, mert ezen a vidéken a kőzet bazalt. Keszthely felé a homokkő fehér. Városokban a kutkáva már deszka, a vödör pléhből van. Az erős tölgyfapallókból összeácsolt kútkáva pusztul. Régente pedig még a kut nyílását is azokkal fedték be, mert kisebb volt a káva (613.), mint a kut átmérője. A lapos kőben gazdag vidékeken persze nem költenek kávára, összerakják kövekből, sokszor közveszélyesen alacsonyra (612, 614). A vármegyék a kutakat is egységesítik; elrendelték, hogy a káváknak legalább is egy méter magasnak kell lenniök, mert sok ember belébukott az alacsony kávájú kutakba (611).

A kampó és vödör. (607) (Keszthelyi határ.

Itató a keszthelyi határban. A leányka kezében a kampó. (608)

Itató a szekszárdi határban. (609)

Kőkávás ágaskut Szepezden (Balatonpart). (610)

Gémeskut a Balatonparton. (611)
A kutak mellett rendesen ott a hosszú vályú (614), amit egy szál fatörzsből faragtak. Ma már ezt is a cementvályú váltja fel, még kisebb helyeken is szaporodnak már a cementvályúk.

Kut Sámodról. (612)

Kutkáva kemény fából (Mocsolád). (613)

Itató a zselickislaki útszélen. (614)
Azt mondják a régészek, hogy őstelepek után csak ott nyomozzunk, ahol víz is van, mert ott ember nem lakott, ahol nem volt vize. Találunk azonban sok helységet, különösen hegyközségeket, ahol nincs kut. Sok helyt, ha van is kut, nyáron kiszárad. Felsőrajk népe ilyenkor a szomszéd faluba jár vízért. A Keszthely melletti Cserszegtomaj hegyközségnek talán egy-két házánál van kut s a lakosság félóra járásnyira is elfárad vízért szekérrel, lajtokkal; a nagy melegben egy helyen vizet kértünk, azt mondották örömmel, hogy most éppen friss víz van – két napja hozták. Egyszerre hozzák meg az egész hétre való vizet. Göcsejben hatvan méterig is le kell ásni, míg kerül víz. Az ilyen helyeken feltűnik, hogy minden udvaron van egy kis tó, a tóka. Ebben fogják föl az esővizet, hólevet, amíg tart benne, itt iszik a szegény állat,; mosásra, mosogatásra is onnan merítenek. Sok kis gyermek fulladt ezekbe a tókákba, míg a hatóság elrendelte bekerítésüket.

Kerekes kut és vályu. Szekszárdi határ. (615)

Mezei itató, kerekes kut. Szekszárdi határ. (616)

Födeles kut Barabásszegen (Göcsej) (617)

Utcai kerekes kut Szekszárdon. (618)

Tóth Mihály magafaragta kutháza a tolnai Nyéken. (619)

Lakóház Örvényesen. (620) Alaprajza 625 alatt az 1 számu. Jankó János dr. szerint német ház.

Keszthelyi ősi házak a Késes utcában. (621)
A mély kutak kerekesek, hengeresek, csöbrösek, mert kézzel kevés vizet lehetne felhúzni, különösen az állatnak. Az ilyen kutak fölé egész házikót (617–619) építenek, mert esőben, melegben jó védelmet nyújt a tető. Igy magyarázzuk a népies építkezés formáit. Semmi köze az ilyesmihez a felnémetségnek!

A hajmáskéri főutca. Veszprém megye. (622) (Változatos oromfalak.
Nagy baj az, ha ilyen helyen belé esik a vödör a kútba, mert a vasmacska nem sokat használ. Ki hozza fel? Hétköznap nem érnek rá, most már több kut is van a faluban, most már lehet várni. Ilyen községi dolgot vasárnap szokás elintézni. Templomozás után összegyűl a falu népe, apraja, nagyja, ki kell emelni a vedret! De «tökéletes» embert kell ám beküldeni utána! Gerát Mihály suhanc ott pipázgat. Bemegyek én, azt mondja. A pipát sem veszi ki szájából, ráül a kötél végére kötött kisafára (késajafa – a két végére húzzák a pár hámistrángot) s folytonos dévajkodások között eresztgetik lentebb, lentebb; de azt mondja, még messze van az ég a földtől. Gyufát gyújt s a vedret megtalálja, még egy beleesett rudat is keres, azt nem leli. Pedig ott kell lenni, azt nem lopta el senki, erősítgetik fent. Nem húzunk fel, ha azt fel nem hozod. «Ostoba bátorság! harminchét ölnyi magasság!» mondaná a leoninusféle Gyöngyösi János nagytiszteletü poéta uram. A rudat is megtalálta, pedig Gerát Mihály s pipája se aludt ki…

Pénzeskutról. (623)
Ma már több ilyen kerekes mély kut is van a faluban, kinek-kinek saját udvarán, főleg a tehetősebbeknek. A Baánéké kétezer korona. Ez már vasszerkezetű, hajtó és fogas kerekekkel, nagy áttétellel, csigával jár rajta a kötél és lánc, ami felette megkönnyíti a kerékhajtást. Vasszerkezetű kerékkötője is van, a kötőfogas, mely elengedés esetén magától megállítja a kereket. Kettős vederrel jár. A kávázatba van illesztve a kis vályú, mely félrebillenti a megtelt vedret s a kis vályú kivezeti a vizet a nagy itatóvályúba.

Sámod. (624)
Ezek a híres göcseji beszélő kutak. Este kiáll Baán István kis kutyája, a kut mellett elvakkantja magát. A mélységből a visszhang erősebben vakkant. A kis kutya megharagszik, ugatni kezd, a kut mégjobban ugat; a kis kutya még mérgesebben ugat s így ugatják egymást hajnalig, míg hajnal felé elfáradnak, belérekednek s elpihennek. Visszafelesel a kut ekója az emberi beszédre is; azért híjják itt a kutakat beszélő kutaknak.
*
Hogy át akarunk menni a szomszéd házba s kiindulunk az utcára, azt mondja a gazda, gyerünk keresztül a hácskun (606). Hát ez mi? A kerítés és ajtó egyesítése (hágcsó). A kerítésbe iktatott olyan alacsonyabb részt nevezik így, mely az állatoknak akadály, de az ember egy kis ugrással, kapaszkodással könnyen átjut rajta. A kikapós emberre azért mondják, hogy átugorja a hágcsut. Villásan nőtt törzset is használnak e célra. A kerítés mindkét oldalán egy kis pad is szolgál lépcsőnek. Hasonló átkelő készségek vannak a messze Bretagneban, ahol minden olyan jellemzően ősi…

Német tipusu házak alaprajzai. (625) (Jankó János dr. szerint.)
Miután így egy házat jól átvizsgáltunk, kimegyünk az utcára, újra csak azt figyeljük meg, hogy a tömött házak és az önálló kifejlődésű oromfalas kő-és téglaházak mindenütt váltakoznak ma már.
Jankó János dr. a kiállítási tanulmánya után, 1902-ben megírta a Balatonmelléki lakosság néprajza című nagybecsű munkáját, amelyben e vidék házaival alaposan foglalkozik. És ekkor már ő is jól meglátja azokat a kezdetleges házformákat (430–436), amelyeket mi is a ház legegyszerűbb, a magyar viszonyokkal összefüggő, tehát magyar házaknak hirdetünk. Azt állítja ugyan még, hogy a házak kétharmad része német (most már nem «felnémet») típusú, még pedig a kőházak nagyobb és a sártöméses házak túlnyomó többsége; szerinte a német típus (620, 623–626) legsűrűbben fordul elő és legteljesebben van kifejlődve éppen a legjellegzetesebb sváb falvakban. Jankó dr. ezt a szabályt állítja föl: a magyar háznak akárhány helyisége van is, mindegyiknek külön ajtaja nyílik az udvarra (430–436), az egyes helyiségek között pedig közlekedés (ajtó) egyáltalában nincs, – ezzel szemben a német házba, ahárhányhelyisége is van, csak egyetlen ajtón (620, 626), tehát csak egy helyiségbe juthatunk be az udvarról, a többi helyiségnek az udvarra külön ajtaja nincs, hanem mindkét szomszédos helyiség egy-egy ajtóval van összekötve. A német ház alaprajzait a 625. sz. rajz szerint mutatja be. Majd azt tanítja: ha a tornác egészen be van falazva s azon csak egy ajtó van s a házba is csak ezen az egyetlen ajtón keresztül juthatunk be, akkor az a ház már elvesztette tiszta magyar típusát!… Szóval, ha valami fejlődöttebb ebben az országban, akkor erőnek-erejével süssük rá, hogy az nem magyar!!

Lakóház Örvényesen. (626) (Alaprajza 625 alatt a 4. számu, Jankó János dr. szerint német ház.)

Bakonybéli jellegzetes házak. (627)

Jellegzetes keszthelyi ház három ablakkal. (628)
Jankó dr. azt is vitatja, hogy a magyar házon csak egyetlen ablak van, nem a házfal közepén, hanem a tornáchoz közelebb (574). A német házon pedig kettő az ablak (623).

Sármellék (Zala). (629)
Ez sem lehet szabály, mert Jankó dr. magyar házain is igen sokszor két ablak (470) van, – azután meg ha új modernebb nagy házat épít valaki a régi mellett (624), hát nem olyan oktalan, hogy egy ablakkal lássa el, ha magyar, ha német, vagy ha akár beszarábiai az illető!

Jellegzetes keszthelyi háromablakos nádasház (Czigánygyöp. (630)
Jankó dr. a háromablakos kőházat (626) még jobban német típusúnak mondja, azt írván, hogy ez német telepeseink lakóházát jellemzi a Bakonyban, a felvidéken, az erdélyi szászoknál. A valóság pedig éppen a Balaton mellett az, hogy a régi nádasházak Keszthelyen, ebben a tősgyökeres ősi magyar halászközségben, szintén háromablakosak. Ennek bizonyítására egy szép sorozat keszthelyi képet fényképeztünk (628, 630–633).
Jankó dr. e munkájában is összegez, de már részben így módosítja a millennium után formált vélekedését: «A kiállítás néprajzi falujának leírásánál kimutattam, hogy a bemutatott összes lakóházak alaprajza tiszta felnémet típusú. Akkor gondolni sem mertem arra, hogy éppen az Ausztriával szomszédos részekben egy külön tiszta magyar típusú építkezést találjak meg. Meggyőződtem arról, hogy a tiszta magyar lakosságnak az említett területen mindenütt ez volt az ősi építkezése… A korábbi tanulmányom végeredménye így módosul: az eddig ismert anyag meglepő egybehangzással bizonyítja, hogy a nagy magyar alföldön, a palócoknál, a felvidéki magyarságnál és az erdélyi székelységnél talált népies építkezés eddig ismert anyaga meglepő egybehangzással igazolja, hogy az egész jelzett területen a lakóház alaprajzát tekintve, tiszta felnémet típusú, olyan mint a Balatonmellék német házaié (623–626). Ezzel szemben azonban az ország nyugati részében, különösen Somogy, Zala és Veszprémben – s így a Balaton körül is – a magyarságnál ősi soron az építkezésnek egy olyan alakja maradt fenn ma is túlnyomó többségben, mely alaprajzában teljesen elüt a felnémet típustól s melyet, minthogy azt eddig más országból nem ismerjük, magyar típusú (430–436) építkezésnek nevezek el.» Hol az igazság, ha ilyen hamar egymásután kettőt s két ilyen egészen egymástól elütőt is tud találni a szigoruan «összegező» tudományt…
Keszthelyi jellegzetes háromablakos nádasház a Késes-utcában elülről és hátulról. (631) A régi petroleumlámpa, de a ház sarkán már ott a villámosvilágítás oszlopa.

Keszthelyi utcarészletek. (632) A tűzfalas házak régi iparosok házai. Jellegzetes három ablakkal.

Régi ház Keszthelyen a kastély mellett. (633) Cserépzsindelyes, de a régi nádasházak formájára három ablakkal; urasági hajdu-lakás.

Nádasház Keszthelyen. (Háttérben a templom). (634) (A nyitott pitvarban még régen is biztonságban volt minden a város közepén.
Rámutatunk újra, hogy az egész külömbséget a kéménytelen konyha füstje teszi, ez okoz amolyan vagy emilyen alaprajzi elrendezkedést; s nem a felnémetség.

Kőkerités Nemesbükkön. (Keszthelyi járás.) (635)
Egy régi balatonmenti tudósítás a Balatonfüred mellett lévő Örvényesről (ahol német telepesek laknak) ezt írja: «Örvényes német lakosokkal, kik igen sok szőlőket bírván és azokat igen jól mívelvén, tehetősek. Ezelőtt egynéhány esztendőkkel csaknem egészen elégett; de égése után még szebben megépült. Határja köves.»

Tömör fakerítés Szekszárdról. (636)

Sövénykerítés Szekszárdon. (637)
Jóval ezután 1826-ban egy másik utazó ezt írja: «Németek is laknak Balaton mellékén, Aszófőn, Örvényesen. Faluikat a nagyobb, tsinosabb, elől három ablaku épületekről mindjárt kiesmerni. Különös, hogy mindenben előbb boldogulnak a magyarnál. Szőlős pintzeik is nagyobbak s töltve vagynak még ó-borokkal, midőn más Balatonmellyékieknek már az új elfogyott». (Adatok Zalavármegye Történetéhez).
Ezek a sorok magyarázzák meg az új háztípusokat.
Az új építésre kényszerítő tűz és a jó mód!…
Milyen lehetett az örvényesi németek háza előbb? Bizonyosan olyan, mint amilyen másutt most a le nem égett magyaroké. Hisz a leégett magyarok háza is olyan ma, mint az örvényesi németeké!… A németeknek tűz nélkül is szebb (nem füstös konyhás) lehetett a háza azért, mert mint az idézetek is mutatják, jobbmóduak voltak. Őket csemegével, kiváltságokkal csalogatták ide, míg a szegény magyar jobbágyot mogyorófával pálcázták, törvények ellenére is kergették az erdőből, nyúzták a bőrét. A németnek megmaradt a bora, mert nem volt olyan vendégszerető, mint a magyar, akiről ugyanaz a tudósító ezt írja: «Megtartotta még tellyes mértékben a magyar vendégszeretést, melly szép tulajdonság nemzeti characterünknek fő billyege; örül, ha mást lát körülötte örülni s tsak hogy jó kedve legyen, erővel is itatja legjobb borából a legelőször látott idegent is, sőt megbántottnak véli magát, ha el nem fogadja.»
A magyar ember sanyarubb sorsa és jó szíve marasztotta meg itt az ősi házát. Miből épített volna, hiszen Keszthelytől Balatonfüredig ma sincs a parasztnak egy-két holdacskánál többje s azt a szőlőt is éveken keresztűl veri a jég, bántja a fagy. Az idegennek többet adtak, az pedig embertársaival szemben fukar. Könnyű volt neki szép nagy házat hét-három ablakkal építeni.

Sövénykerítés. Faoszlopos nádház. (638)

Dróttal kötött nádkerítés, Decsen. (639)
A magyar-sors kérdése itt a ház, nem pedig felnémet származék…

Vas kerités. (640)
*
A magyar gazda szereti belsőségét bekeríteni, de az a kerítés nem éppen rossz emberek elül védelem. Hisz a gazda udvarán künt hever minden szanaszét, a pajta nyitott. A kapukat este bizony nem igen zárják be. A közbiztonsági viszonyok jók. A népnek még a betyár világban sem volt mitől félnie. Ha idegen ember botlik a portára, szivesen fogadják: kap szállást, ennivalót, ha sohase látták is. A faluvégi cigány minden háznál kap egy kis sót, lisztet, húst, kenyeret. Mitől féljen hát a falusi ember! A régi viszonyokat jól jellemzi a 634. képünkön bemutatott keszthelyi ház, amelynek pitvara szabadon áll, pedig ott tartottak és tartanak sok mindent. Keszthely pedig mégis nagyobb hely, ahol az embereket nehezebb ellenőrizni mint falun.

Ősi ház és keritések Keszthelyen a Cigánygyöpön. (641)
*
Legtermészetesebb kerítés az eleven sövény. Az azomban sok helyet elfoglal, különösen szőlőben: elszívja a nemesebb növény táperejét. Ma már pusztítják, pedig sok kedves madárnak adott fészket. Ez az irtás is egyik oka a madarak feltünő fogyásának. Sok helyen az agyagból tömött, a vert fal járja (636). Különösen ott, ahol könnyen összerakható sok lapos kő van, a házakat szinte várszerűleg kerítik be a bástyával. A tiszta kőkerítés azonban nem szép (553). Ezért léckerítéssel tarkítják (635).

Szekszárdi (Pásztor-utca) «leveles kerités.» (642)
Lépten-nyomon találkoztunk a sövénykerítéssel (637638), különösen vizenyős vidéken, ahol sok a fűzvessző. Ősi a nád is (639). E két anyag fonásánál, azaz összekötésénél nyilvánul meg a nép ügyessége.
Szőlőtermő vidékén szőlővenyige-kévéket állítanak egymás mellé és összekötik szalma-kötéllel. Aki szereti a szemlélődést, az a vidékre vonatkozóan sok mindent kiolvas a kerítésekből.
A méltóságosabb hasovány-kerítésről szó lesz még Göcsejben (643).
Az ősi anyagok, a városi deszka könnyű hozzáférhetősége mellett, mindinkább eltünedeznek. Az is igaz, hogy a deszka már alkalmasabb, hálásabb anyag díszítésekhez. Ha a deszkát vízszintesen szegezik fel, ez a leveles kerítés (642); tetejére rézsutos vízvezető-deszkát szegeznek. A függőlegesen szegezett deszkakerítés legdíszesebb, mert a deszka fejét cifrára fürészelik. A drótháló és a szeges drót is már mindenütt megjelenik.



Kerítések a Balaton mellékén. (643) 1–2. «hasovány», 3–5. kőkert,


6–7. deszkakerítés, 8. léckerítés,

9. galykerítés, 10. nádkerítés. (Jankó János dr. után.)
Dunántúl a kapukra nem fordítanak olyan nagy gondot, mint Erdélyben vagy az Alföld egyes vidékein. Itt-ott megtaláljuk az erdélyi kapuk csökevényét, alacsony födött kis kapuk alakjában. Galambbug azonban sehol sincs. Legtöbb díszitést a kapubálványok, tuzsárok (646) külső lapjain (645646.) látunk. A bálvány fejét külömböző alakra faragják. A kapuk deszkáit nagyon gazdagon cifrázzák. Legősibb a sövényfonású kerekeskapú (644, lent, jobb). A kapu talpfájának egyik vége vékonyan felhajlik vagy kétfelé ágazódik; a felhajló rész a fogantél, ennek segélyével nyitják ki vagy teszik be a kaput, amely kis fakereken gördül; a kapuszárnynak a tuzsár felé eső részét karó szegi be, ennek hegyes alsó vége a földben fordul, felső végét az ősi guzskarika köti a bálványhoz úgy, hogy szabadon foroghasson.








Kapuk és kapurészletek a Sárközből. (644) Jobbra, az alsó: cserényes leveles kapu Csökölyből.

Szabó György kapuja Törökkoppányban. (645)

Kapubálványok Lengyeltótiból. (646)

Cserény Szekszárdról. (647)
A legtöbb telken van nagykapu és kiskapu. A kiskapu a gyalogosoké; a nagykapu egyszárnyú és kétszárnyú. A kétszárnyuak változatosabbak. A kapu deszkás vagy léces. A deszka fejét itt is kicsipkézik. Minkkét kapu tetővonalát is változatossá teszik vízszintesen, ívesen, hullámosan. A deszkakapu közepén is elmés kimetszések vannak. A lécvégeknek lejebb vagy följebb helyezésével tetszetős alakzatokat állítanak össze. (649–652). Tolnában a tornác torkolatában elhelyezett kis kapukat külön kimetszett deszkarátétekkel díszítik. A tarkán mázolt kiskapuk a fehérre meszelt házakon díszesek (653).

Ajtószár Aderjásról. (648)
A dunántuli falvak javarészt hasonlítanak egymáshoz. Azok a szép fehér falvak!… (622, 640) Mert meszelik a házat, kívül-belül s ez tiszta, egészséges; de a fehér hamar piszkul, ezért kénytelen a gazdasszony évenkint kétszer-háromszor meszelni. Nagy ünnepek előtt egyebet sem lát az ember, mint meszelő asszonyokat. Göcsejben még az állatok épületeit is meszelik. Nem csoda, ha a kocsiján kiáltozó meszes zsidó olyan elmaradhatatlan tartozéka a falunak. Hazánk mészkő-gazdagságát jól ki is aknázzák a mészégető-telepek. A sümegi mészégetőnél ötven-hatvan meszes zsidó is várakozik, hogy széthordja a meszet a megyékbe.











Sárközi kerités és kapudíszítések. (649)








Kapu- és keritésdiszítések, Sárközből. (650)
Ott, ahol tűz nem pusztított, ahol nincs az építkezésben haladás, a házak meglepően egyformák, mintha egy kéz egyszerre építette volna valamennyit. Természetesen, sok kivétel is van (654, 656), Szentgálon az utcafelőli részt elhanyagolják, inkább az udvari részt fejlesztik; különösen a régi házakon alig van ablak; a nagy pincebejárás esik inkább az utca felől. (Hasonlóan a bortermelő Szekszárdon is.) Itt a pince nagy szerepet vitt a jómódú, mulatós nemes emberek életében. Sok ember a ház oldalát ablaktalanul építi az utcára, azért, hogy ne nézegessenek be hozzá (655).
Egyes falvakban, de ez ritkább, az útnak csak egyik felét építették be, például a tolnamegyei Várongon. Itt nem tanácsos az odavaló embertől megkérdezni, hogy melyik soron lakik a biró?
Egyik-másik néprajzi író a házak egyforma sorakozásából ismét összegezésre csábító elméleteket olvas ki. Friedrich Hellvald, Lipcsében megjelent könyvében ezt írja: «A magyar falura vetett egyetlen pillantás reátanít e nép eredetére. Nyomban felötlik a harcos vándor nép, mely immár megtelepedett. Egy hosszú, széles utca, amit alacsony házak alkotnak meg, melyek arcvonala egyenes és egyenes közökkel áttörött, az egésznek a tábor képét adja. Az a benyomásunk támad, mintha itt egy adott jelre föl kellene szedni a sátorfát, hogy a lakosság lóra kapván, más, jobb területet hódítson.» Ez a képzelődés, a magyar soros falu, még hazai etnografusok lelkében is felidézte a száguldó, harcos, lovas népek sátortáborait, azoknak taktikai sorakozását.

Sárközi cserények. (651)
Nagyon természetes, hogy a községeket a főútvonalakra építették. Az is természetes, hogy az együvé tartozás érzése s a rendszeretet az utak mindkét felét beépítette. A telkek a térképen azért mutatnak olyan egymás mellé sorakozó egyforma elhelyezkedést, mert a falu népe jobbágy volt, az uraság egyformán osztotta ki a telkeket s így az idegenből betelepítettek telkeit is csak egységesen jelölhették ki. A házak sorakozása tehát nem a harcos magyarok sátor-táborait, hanem az uradalmi mérnök mértékét juttatja az eszünkbe. A házak azért vannak közel egymáshoz, azért adják tábor képét, mert a telkek csak hosszúkásak lehettek, amiknek keskenyebb széle esett az utca felé. Négyzetalakú, vagy hosszúságukkal az utcára néző telkek tulságosan szertefektették volna a falut, ez pedig senkinek sem lehetett érdeke.

Kapuk a Balaton mellékéről. (652) 1, 2, 4. kerekes kapuk sövényfonattal; 3. ugyanaz kétágú talpfával; 5. karós kapu; 13. léces kapu; 14–17. deszkás kapu; 13–15. kétszárnyú kapu. (Jankó János dr. után.)
A házak egyformaságát megmagyarázza az, hogy eleinte egyiken sem volt kémény, három helyiségnél többre egy gazdának sem volt szüksége, az egyforma telken egyforma nagynak kellett lenni a háznak is; ahol vizes a vidék, ott náddal fedhettek, másütt csak zsupp juthatott. Azt se hallgassuk el, hogy telepítések alkalmával már Bécsből meghatározták a ház terjedelmének legkisebb nagyságát, sőt magát a házformát is.




Szines utcai kis ajtók, Nyéken. (653)
A ház, s a falu formáját kérlelhetlen külső okok szabták meg, csupán a díszítés fakadt a nép lelkéből, érzéséből, anélkül, hogy ezt akár az időjárás, akár a mérnök, akár a bezirker ráparancsolta volna. Ez a mi díszítésű készségünk, ez a mi igazi ősi kincsünk. A falvak utcáit járva, borus érzéssel tapasztaljuk, hogy bizony falvaink magyar jellege is veszendőnek indult már; az ősi sort megtöri a betelepedett boltos, a patikus, orvos, ügyvéd, a jómódú gazda «vasutmenti», pallérizlésű új háza. Ezek tetején szines eternit-pala cifrálkodik, már a tornác is piktorozva van, a falakon mindenféle érthetetlen gipszfigura, sőt szines, aranyozott zománcos égetett cseréplapocskák. Mi sem sajnáljuk a régi földes szobájú, kisablakos, alacsony, sokszor bizony egészségtelen ősi házak pusztulását s örömmel üdvözöljük a modern, tágas, világos, egészségesebb új házakat, – csak azt sajnáljuk, hogy a házak pusztulásával pusztulnak az ősi építkezési forrnák és díszítések s ezeket építőink sem iparkodnak az új házakra átvinni.
Végig járván a falut, szinte minden gazda lelkünkre kötötte: «Azután tekintetes uram, legyen ám szíves megtisztelni a pincében.»
Elfogadjuk a szíves meghívást.

Kivételes házalak Vörösberényből. (654)

Keszthelyi ősi nádasház. (655) Oldalával az utcára építve.

Nádfödeles újabb épület Bakonybélben. (656)
A pincék építésében, vidékenkint nagy a változatosság (657–669), itt már nem ismétlődnek olyan következetesen a formák. A pince, a szőlőhegyi hajlék távol esik a világtól s a régibb építkezési formákat ott még inkább megtaláljuk.
A népi romantikában nagy szerep jut Túladunán az útszéli csárdának is (671–674), amelyhez sok betyár-történet, fűződik. A csárda az utas ember enyhítő oázisa. Maga az épület a közelébe eső falu építkezéséhez illeszkedik. Az udvaron jellegzetes a négylábon álló nyitott kocsiszin. Ez alá állítják a fogatokat, míg oda benn a gazdák ősi szokás szerint isszák az áldomást azért, mert a vásáron eladták, megvették az ökröt, lovat.
Hazánk folyókban, patakokban nagyon gazdag. Alig van Dunántúl falu, amelynek határában ott ne csobogna legalább egy kis ér vize. E vizek partjára malmokat építettek (672–679). A régi malmok legnagyobb része alacsony épület, egy-két garattal, őrlőkővel.

Szőlőtanyák a szekszárdi Kis Iván völgyben. (657)
Ősi soron megy itt is még minden. Aratás után a gabonát viszik a malomba, ahol a molnár vámért, a liszt egy részéért őröl; lám, itt még nem a pénz, hanem a termény a munka jutalma. A malom földesúri juss volt, ma is inkább még az uraság, a község, a közbirtokosság tulajdona, a molnár csak bérlő, Egyik molnártól meg kérdeztük, mennyi bért fizet? Azt felelte: «Négy kant tartok, meg az adót fizetem.» Bér fejében a község két tenyészbikáját és két disznóját táplálja a jó ember.

Tihanyi jellegzetes pince. (658)

Lyukaspince a ház előtt (Szekszárd). (659)

Szekszárdi lyukaspincék falhomlokzattal. (660)

Pince a lakóház alatt, a szekszárdi Kadarka-utcában. (661)

Balatonmelléki pince. (662)

Pince Fokszabadiban. (663)

Kisfaludy Sándor sümegi szőlőjének hajléka. (664)

Balatonmelléki nádaspince. (665)

Pince a balatonfüredi határban. (666)

Pince a balatonkövesdi határban. (667)

Szekszárdi szőlőtanya. (668)
Szekszárd-kisivánvölgyi szőlőtanya. (669)

Szőlőtanya Szekszárdon. (670)

A gyögyösi csárda a rezi-határban (Zala). (671)

A felső Kisfaludy Sándor nádasháza. Az alsó Szegedy Rózáék tornácosháza Badacsonyban. (672)

A Becsali Csárda Alsópáhokon, Zala megye. (673)

A mikefai malom (Göcsej). (675)

Az aszófői malom. (676)

A zalaszántói malom a Puposhely alatt. (677)

Vizesmalom, mely fürészmalom is. (678)
A malmok adományozás tárgyai is voltak. Ismerjük Sennyey István veszprémi püspök 1669-ben kelt adománylevelét, amely így beszél:
«Megtekintvén Eöregh Érsek János és Érsek Mártonnak és jövendőbeli hozzánk való hüvsíges Szolgálattyokat: ott minimű Malmot Tapolczaj határban lévőt elfoglaltattunk volt, bizonyos okokért most ismét vissza engedtük töllyül említett Érsek Jánosnak és Érsek Mártonnak ily Conditióval, hogy Annuatim azon malomról tartozzanak Eöt-EötKöböl buzával.»
Szélmalom ismeretlen a Dunántúl. Van vízi-malom és száraz-malom. Az utóbbit motor, gőzgép hajtja. Nyár idején, ha apad a kis patak, a molnár is tétlenül, szárazon marad; ma már legtöbbje gépet állít be s így segít, magán, amikor vize nincsen.
A patak vizét csatornába szorítják, felduzzasztják, hogy nagyobb erővel essék a kerékre. A kereket s a malmot hajtó gépezetet is maguk készítik a molnárok. E téren egyik-másik ügyes ember valóságos gépészmérnöki tervezéseket végez. Hazánk malomipara ma is igen erőteljes, a malomóriások, a gőzmalmok, a műmalmok mellett a kicsiny falusi malmok még virágkorukat élik. Hogy mi minden kell a malomban? Ezt magyarázza el nékünk, a zalaszántói határban öreg molnár Patyi István, a lombborított Puposhegy (677) alatt, amely mellett Kisfaludy Sándor járt le Sümegről valaha a Balaton partjára.
Ott a szájberázó (rostarázó), a szitarázó s a triungli; a rostarázó tengelyen a zsáktartó; ott a korpaláda meg a lisztláda, a hengerszita és a rázószita; vámszedő-finak ma már nincsen, a finak kora ma már lemult, a vámot is mázsaszámra szedjük.
Maga az őrlő-malom: alkő, forgókő és a kőborító. Ez a legősibb masinák egyike. A molnár csákánnyal vágja meg a követ, szalvassal emeli s kell hozzá a kurungvas, mely a keresztvasba szolgál; az alsó tengelye pedig a dobzásban forog.

A tapolcai tó a malommal. (679)

Kéthely (Somogy). A városiasodó falu. (680)
Panaszkodik az öreg, hogy nyárról-nyárra szomorúbb a molnárság, – a jó Isten vize is elapad!
Hogy a vízzel mint bánik?…
A zugóba leeresztik a vadvizet, s így a jó víz a malomfejbe gyűlik; ott a bürü a két malomfalon; három araglábon áll a süvegfa s az araglábak benne állanak a fejfában; az araglábak között megyen ki a két zsilip, amelynek van feneke, oldala; a zsilipről esik le a víz a kerékre. A magyar kerék pedig felülcsapó kerék; a zsilip a vályutartón nyugszik. A keréknek van tengelye, aminek a magyar neve gerendöl; van négy küllője, keresztfája; a küllőn a kerékperec; a két perec között kívül vagyon az anyalapicka, belül a filapicka, legbelül pedig, ott a kerékfenék. A gerendöl vége megvan abrincsolva erős singgel, van benne egy csap, amin forog; a csapágy az öreg vánkosba van fektetve. Az öreg vánkosban a fivánkos s az öreg vánkos a két kerékszéken fekszik; a kerékszék négy földbevert cölömpön áll; a gerendéluk a malomfalba (vízfalba) szolgál s bent a malomházban fogaskerék forgatja a malomkő-kurungot. Ne feledkezzünk meg a küllők mellett lévő lajtékekről, amiket megszorít a záváros ék. Két nagy kereke van a malomnak; az egyik kerék négyfertályos, a másik hatfertályos.
Harmincnégy esztendeje ügyeli a két kerék forgását öreg Patyi István, kivánjuk is néki: adjon az Isten bő vizet még vagy harmincnégy esztendeig.
– Isten ments! Én már úgyis nagyon hetvenkedem, ha még harmincnégy, igen öreg gyerek lennék. Hanem azért egy kis epret együnk tekintetes uram!… Epren élünk, messze van ide a mészárszék!
Térjünk most át házat látni az ősi Göcsejbe, ahol érdemes munkatársunk, Borbély György vezet bennünket.

Zalaegerszeg. (681)
Göcsej, néprajzi tekintetben Magyarországnak egyik legklasszikusabb, legérintetlenebb vidéke, amelynek nyelvjárása rendkívülien eredeti s az ősmagyarság számos maradványát őrzi. Göcsejnek nevezik a Zalaegerszegtől délfelé hosszúkás négyszögalakban elhúzódó hegyes, völgyes vidéket; középpontja Nova, nyugati határa a Kerka-folyó. Göcsejt az elmaradottság példájának emlegetik, ahol az utakat fenyőfaágakkal «kavicsozzák.» Sokszor furcsának tetsző szavaik, kiejtéseik miatt sokat tréfálnak velük. Ezért nem szívesen veszik az odavalók, ha göcseji voltukat emlegetik. Azt mondják: az ember sohasem lehet Göcsejben, mert ha befelé megy, minden faluban azt mondják az ottaniak, hogy még nem ért be Göcsejbe, ha pedig beljebb megyen, akkor meg azt mondják, hogy már kiért belőle.

Jellegzetes régi ház Kustánszegen. (682) a régi vár négyszöghomloképületét lehordották; a trágyadomb sincs az udvar közepén. Utolsó maradványa a régi göcseji «kerítéses ház»-nak.
Községeit igen kedves, jóindulatú nép lakja; házuktája sok eredetiséget mutat.

A négyszögletű várház maradványa Göcsejben. (683)

Göcseji ház. A régi négyszögletű várház maradványa. (684)
Göcsejben régente a négyszögben való építkezés volt szokásos. A lakóház és melléképületek az egész belső udvart körülfogták. Valóságos vár volt az ilyen ház s a vár egyik oldalát a lakóház tette, másik oldalát a rakács (bejáró kapu és gyalog ajtó) és a hidas; harmadik oldalát az istálók, negyediket a pajta. (Lábaspajta, cséplőpajta, szürpajta 682–684.) A göcseji ember csakugyan elmondhatta; «Az én házam, az én váram.» Még a gyalogos és szekeres bejárású kapu is teljesen födél alatt volt.
Szilvágyon, Göcsej kellős közepében betértünk Bécs Jánoshoz, az értelmes biróhoz. Feleségével rakja a szénát. Megkérdezzük: miért építettek négyszögben?
– Azért kérem, mert régen sok volt a zsivány.
Egy-egy félreeső faluban még láthatjuk ezt az építkezést.
Most már nincs zsivány, de pusztít a tűzveszedelem. Ha a szomszéd egészen porrá égett, a sok szomorú tapasztalat, miatt a házak felét elhagyták, úgy hogy ma már a pipaalakúak a régi házak (684, 686), amelyeket másutt könyökös, Sárközben fordításos háznak neveznek; túlsó felén még látszik a másik pipahelye. Ez az építkezés hasonló a zalamegyei rendekihez. A göcseji ember megszokta a várszerű építkezésnél, hogy állataival egy födél alatt legyen s ha épített, a gazdasági épületeket szintén házával egy födél alá vette (685) utóbb is. Az újabb cserépzsindelyes építkezésnél már külön építik a melléképületeket. Göcsejben tehát másmilyen viszonyokhoz alkalmazkodott az építkezés, így tehát egészen eltérő a házfejlődés története is. Ezért bajos az egész országot egyazon házfejlődési elmélet kaptájára vonni!

Régi ház Paizsszegen (Göcsej). (685) A melléképületek egy végben.
Itt a házak oromdísze különösen gazdag. Az oromfalból kiugró gerendákat bemetszésekkel díszítik (690–695). Az oromfal deszkáját itt nemcsak bemetszésekkel ékesítik, de tulipánt, liliomot, sáslevelet piros, fehér, zöld és kék színnel mázolnak is rá.
Különösen szép Solomváron: Göde József 1813-ban épült háza.
A ház négyszögbe épült, de a szája vágott. Szív, tulipán is védő vára volt a magyarnak. Lebomlott vagy leégett a négyfalu várház. Szűkebb térre szorul a szívalak, lemosódik a tulipán s a védelmi jelvények pusztulása közben a Göde Józsefek kezdenek kiköltözni a virágos házból…

Göcsejből. (686)

Keresztszeg (Göcsej). (687)
Térjünk be egy-egy göcseji házba, s ereszkedjünk szóba a háziakkal.
Gyeneséék, Csonkahegyháton, azt tartják, hogy Dionisiusból lett a nevök, tehát olasz származásuak. De igen régen lehetett az, amikor olasz volt Gyeneséék valamelyik ősapja. Mindig jómódban éltek. Az öreg Gyenesének is gazdag répa- s krumpliszürete van mindjárt a belső telek mellett a határon s szinte harapófogóval kell kihúzni belőle a szót; apránkint bevallja, hogy ez a nagy lábaspajta nem sokba került néki, bár nem maga faragta ki hozzá a fákat. Ezelőtt 30 évvel építtette. Néki van erdeje, fája, szalmája, az ács egy pár hét alatt összefaragta s punktum. Közből van a négy pár láb. Az «allát» egy méternyire nem faragják meg. Ez a «tusakja» belemegy a földbe. Teteje beleillik a kivésett két gerendába; ezek itt elől és hátúl szemben a koszorúfák. Néha három koszorú is van. A koszorúfákon keresztbe jő az ollóláb vagy kötőgerenda, A kötőgerendákba vésve az ollószár; a két szárat is összeköti egy kis gerenda; négy ollónak a tetején végig nyúlik a szelemen. A szelemen a «pöcsnél» érinti az ollószárak tetejét. Az ollók oldalain is végig nyúlik még egy-egy oldal vagy vendégszelemen, másként hónal. Itt meg a «kölök» gerenda – kis ékalaku fácska – fogja a szelement az ollószárhoz. A koszorúfák s a szelemenek tartják a szalufákat (szarú), másképen: a tagokat. Nagyobb építkezéseknél, ha sulyosabb terhet emelnek, például zsindelyfedelet: szalufának híjják; szalmás tető alatt csak ragok. Előbbiek faragatlan, gömbölyű s nagyobb gerendák; utóbbiak négyélre faragott kisebb gerendák. A ragokra kerülnek a lécek. A lécekre a «zsupszaóma», vagy fa- vagy cserépzsindely. Ez szaómával födött, de kettőzött zsuppal. Hogyan lesz a kettőzött zsup? Saját szalmájából kötelet csavar, összeköti az ölszalmát s megvan egy zsup; ezt két egyenlő részre osztja, megcsavarintja, a kötél dereka egymásra nyomul s két kisebb zsup lesz ugyanegy kötélbe szorítva; a zsupokat, a kötés irányában, a lécre teszi, a zsupból egy új tincset kiválaszt, ezzel a léchez szorítja, a másikat melléje s így tovább, úgy, hogy saját szalmájával kötözi föl az egészet; a zsupok kalászos fejjükkel lefelé feküsznek, csupán a legalsó sor van megfordítva s ezt a legalsó sort «kancának» hivják. A tetőt «katonásan» rakják. Egyenesen állanak a zsupok, mint a katona. Ez a ház tora vagy taréja. Az egész tetőzetet mintha az állószék tartaná. A koszorúfák és a rajtok nyugvó szalúfák között levő talapzat, mintegy széke a szalúfáknak. E lábaspajtának öt rekesze van, a lábak száma szerint, és tartanak benne csépeletlen gabonát, szénát, szalmát s egyéb takarmányt; ott a szekér, és ott vannak a gazdasági eszközök. Padlózatja nincs, mennyezete sincs deszkázva. Külön épült, maga áll az udvar közepén.

Jellegzetes göcseji gabonás kástél Barabásszegen. (688)

László György kustánszegi udvara (Göcsej). (689) Kástél és hasovány-kerítés.

Göcsej. (690)

Göcsej. (691)



Göcsej. (692–694)
Ragyogó szeptemberi délután, férfiember mind künt a munkán, az egész faluban csak az asszonynép: Salamon Józsefné azonban épen olyan helyesen elbeszéli a házépítést, mint akármelyik ember. Nekünk széket hoz elé, maga leül a pitor-tapra s szoptat mert van hálistennek öt gyereke. A nyáron is járt itt három pesti úr s «pedegrafálták» a házat. Elérántjuk zsebünkből a képet: Eza? – Hű! na né! e biza! pedig nem formázta elég jól. De itt ez a másik, ez a Pais Károly új háza, már betetőzték; ez a Kránicz Mihály régi-régi háza; ez a Pingyónéjé, ez a szomszéd Salamon Gergőé! Né, itt van Juliska is a borzos fejével, amint sepregetett. Ez a Ferenczy Imre tikóla! – s egyszeribe odaszaladnak a szomszédból Kránicz Lujza, a kis Salamon Juliska is, aki nagyon szégyelli, hogy akkor olyan borzas volt; odajön a legszebb leány, Ferenczy Kati is. Na jöjjön közelebb maga is, idevaló leány!… De nem kell azt megkegyelmezni! – mondja az anyja, – csak úgy parasztosan kell neki mondani, hogy: te Böske, vagy te Örzse!

Rózsaszeg. (695) Kékre van a ház eleje mázolva.
Nohát, hozz egy zsup-szalmát Örzse!… És Salamon Józsefné megmutatta, mint lesz a kettőzött zsúp, megmagyarázta, hogyan rakják a tetőfedelet katonásan. S így jutunk lefelé, a földszintig. Megtudjuk ismét, hogy a szalmazsupokat tartják a lécek, a léceket a ragok, a ragokat a szelemenek, a szelemeneket az ollószárak, s az ollószárak a kötőgerendán nyugszanak, a kötőgerendák pedig a koszorúgerendákba vannak róva; a hosszan nyúló homlokgerendák a koszorúfák; a keresztbemenő gerendák a kötőgerendák.
E háromszobás ház tetőzetjét három pár ollófa tartja; a negyedik olló a pajta födelét emeli, mely egybe van építve a lakóházzal. Vagy több, vagy kevesebb az olló, de a tetőzetnek ugyanez a szerkesztésmódja egész Göcsejben, amint azt a csonkahegyháti Gyenesének lábaspajtájánál láttuk.
A szoba mennyezete deszkázat, felül, a hél (hiu) felől sárral megsikálva; alól a fűgerendák (fő) s ezek alatt a mestergerenda. De mestergerenda már csak ritka helyt van. A gerendák a ház falán kivülre is kinyúlnak a pitarig, a tornácig s kieresztő gerendának nevezik az olyant.
Ez a ház boronaház, vagyis boronákból van fölrakva az oldala. Még pedig régi módi szerint. Mert az újabban épített boronaházaknál a szögleteken oszlopfák, «szöglábak» vannak a földbe eresztve mintegy egy méter mélységre, s e lábakba vésik vagy zsilipelik a kereszt- és oldalboronákat. De Salamon József házánál semmi sem megy a földbe, a szög leteken nincsenek álló szöglábak, hanem a kereszt- és oldalboronákat egygyé ótják», «egygyü» kapcsolják. Vagyis a végeket összerójják s így lesz szegelet. A felrakott boronák teszik a házoldalát. A legalsó nagy, széles, erős a tap (talp), vagy: tőfa. Az oldal és kereszttapot szintén csak egygyé ótják, a földszintre téve. Fundamentum nincs. A boronák régebben lehettek gömbölyüek, de mostanában kissé megfaragják négyélre, inkább laposas négyszögre. Aztán «szaómás sárre megdobállák, megsározzák. «Marad mindig a boronák közt annyi hasadék, hogy a sár beléfogódzék. Van úgyis, hogy a boronákba galhelt (ék), kis fapeckeket szúrnak hogy az a sarat megfogja. A szómás sár után pelvás sárre sikálják meg, azután jő a homokos «mesz», végre a tiszta mesz.

Göcsej (az asszony a ház talpán ül. (696)
A szoba földjét is sározzák. A mezőről hoznak vörös földet, leginkább vakandoktúrást; vízzel s polyvával összekeverik, ezzel sikárolják a földet. Némely ügyesebb leány homokos poronddal is meghinti, hogy hamarébb száradjon s a csizma ne szedje föl a mocskot.

Kustán Dávid Gábor háza Kustánszegen. (697) Utolsó maradványa a régi göcseji «kerítéses» háznak.
A göcseji háznak ez a fölépítése, tetőtőltalpig. És mindenik ilyen.
Egyeznek abban is, hogy rendesen három szoba van. Ez a hasonlatosság azonban Göcsejen túlra is kiterjed. Göcsejben a szőlőhegyeken a présházak, az úgynevezett «hajlékok» is mind ilyen hármasberendezésüek. Az első a szoba, a középső prés-ház, a harmadik a pince. A községeken kivül álló némely szegény mezei házak csak kettős osztásuak: egy lakószobácska s a konyha, vagy pitorféle, mint amilyenben Milejegyházszeg végén lakik Ártán Gyuri.
Az udvarra léces kapu s egy kis utcaajtó nyílik. A ház irányában kis léces kert. A házig egy pár lépésnyi térség: az ablak alla. Itt vagy kis fapad van, vagy sárból s kőből raknak kis ülő padfélét, nyári vasárnap délutánonként ide ülnek ki kártyázni, beszélgetni. Salamon Józsefnének kis virágos kertje ott van az ablak alla és az udvar között az utca felől.
A három szoba közül az első, az utca felőli az első szoba, közbül a konyha, másik végén a hátulsó szoba. (Az erdélyi parasztházban: nagyház, pitar, kisház.) Az első szobában három kis ablak, mindenik hat-hat kis szemre, ritkán négy szemre. Két ablak az utca felől, egy az udvar felől. Ez is általános, nemcsak Göcsejben, de szinte az egész magyar parasztságnál. A szegényes mezei kis gunyhóknál, melyekről azt mondottuk, hogy csak két szobájuk van, ott a szoba ablaka is csak kettő: egyik az utcára másik az udvarra.

Göcsej. (698)

«Pelváta» (árnyékszék) Majosfán (Göcsej). (699)
Salamon József háza a szegényebb rendű falusi házakhoz tartozik, de három ablaka van az első szobában.
A berendezés?… Egy vetett ágy; három hálóágy, egy-egy fej-vánkossal, egy-egy lepedővel, alatta szómabödöc, (erdélyiesen: surgyé), egyiken van dunyha is takarónak; paplanja nincs a szegény ember gyerekinek; egy bölcső, benne a szalma s egy gyermek. Egy egyszerü pad s egy «karpad». Az asztalt, azt mondja, «vászon abrossze szokjuk beterítni, de nem a magunk szőttesével, mert fonyást fonyunk, de szőnyi, a takács sző». Abroszt a vásáron vesznek. Az asztal körül két-három karosszék. Egy kis petroleumlámpa s egy kis mécses. Egy asztalszerü felnyitó és fiókos sublat. A felsőben a lányka ruhája; a kihuzó fiókban holmi apróság. Egy kisebb láda. Homorú, kékszinű «szemes kálha, a novai kálhás csinálja», másképen tólos kálhának is híjják. A kályha tövében korsó. De ezt Kebelében csinálják. Bugyogós korsót is készítnek ott, s azt nyáron a mezőre használják. A kályhában van regli vagy redli, mert ezt parasztosan csak így híjjuk. Urasan rehennek mondják. Ez inkább csak azért van, hogy a meleget jobban beadja; benne krumplit se szeretnek sütni, mert szagos. A kályhát túlról fűtik, a konyhából. A gerendára kötve függ két csomó vaóma (vadalma). A kályha felőli szögletben a gerendára madzaggal felkötve vékony rúd, a ruhatartó rúd, rajta ruhaféle s egy pár csizma.
A konyhába kettőstábláju ajtó nyílik egymás fölött: felső és alsó ajtó. Csak úgy mondjuk: «Tedd be Bözsi az alsó ajtót, bejőnek a tíkok». A felsőt pedig befelé kell ki nyitni, mert megöli az embert a füst. Itt van ugyan egy kis füstlik, de nem azon jár ki a füst, hanem rendes helyén: az ajtón. Az első és hátulsó szobának kályháiba itt fűtenek; lehet kenyérsütés is a nagy sárkemencében, ugyanekkor lehet pállás (párolás) a vasfazékban (üst), a katlanban, s lehet tűz az ebédfőző tüszelen is. Egyszerre öt helyről omlik a füst ebbe a középső helyiségbe s az mind az ajtón jut ki a szabadba. Az ajtót tehát nyitva kell tartani, legalább is a felső felit. A füst erősen megfogja a padlást és gerendát; hetenként, havonként megmeszelik sárga földdel; néha le is vakarják, de se a kályhán kürtő, se a kemencén kémény nincsen. Miért nem csináltatnak? «Hát kiérem azért, me szegény az ember gyereke.» A kenyérsütő nagykemecét s a pálló kiskemencét, a tüszelt is maguk csinálják, sárból. Kenyérsütéskor az asszony szenvonyóval kihuzza a parazsat, a lapáttal beveti a kenyeret. Főzéskor a szenet séroklive bolygatja (Hakl). Egy pipaalakú vas az egész. Van szénhordó vaslapát és csipő vagy csiptetővas is, amit Erdélyben egyszerüen fogónak hívnak. A fel és letolható vaskarika kitágítja s összeszorítja. Ez is kezdetleges cigány-csinálta eszköz, de igen alkalmas és teljesen fölöslegessé teszi a séroklit, mely nevével együtt idegenből került vagy maradt itt és sokkal haszontalanabb szerszám, mint az eredeti magyar fogó.
A konyhában szintén van egy pár bútordarab: láda, szék, karpad, sajtár, sajtárpad; a falon «edényes», néha egy-egy ágy is; minthogy az asszony itt forgolódik, a kisebb gyerekek is itt akadékoskodnak. Hogy az egyesztendős gyermek állni tanuljon, van egy sajátságos állópad: hosszú, súlyos tölgyfából, négy lábbal, közepén négyszögü lyuk, amibe a gyermek áll s föl nem boríthatja és maga sem borulhat föl. A lyuk azonban «kerekes» szokott lenni, hogy a gyermeket ne sértse.
A hátulsó szobát Salamon Józsefék s más ilyen egyszerübb szegény emberek, nem is használják lakásra, csak kamarának; krumplit s egyéb lim-lomot tartanak benne.
A ház folytatása, véle egybe ragasztva: a cséplőpajta (lábas), nyilt elejű, s ott a gabonapajta.
Salamon Józseffel szemben lakik Kránicz Mihály és Salamon Gergő régi, régi házban mind a ketten, amiket nemcsak két, hanem talán négyszáz esztendővel ezelőtt építhettek, talán még az «ótestamentumban»; nem is tudják, mikor? Építkezés, külső-belső berendezés csak olyan, mint a kissé fiatalabb Salamon József-féle telken. Sőt itt a szoba belsejében modernebb dolgokat is látunk. Talán, mert kissé módosabb, mert kissé urasabb természetű a család. Kránicz Lujza kisasszonyos, noha maga sikálja a szoba földjét vörös agyaggal, amibe pelyvát gyúrt. A tiszta szobában két sifonér, vetett ágy, óra, varrógép, tükör; a sublaton egy-egy figura s üvegek; már van «fogas» is, rajta asszonyi ruhák. A régi szemes kályha piros színű volt, most fejérre meszelték; nincs a földig rakva tüszellyel, hanem két lábon áll, belső két lábát a fal helyettesíti. Az ablak párkánya és talpa, mélyedése is meg van rakva házi holmival: borotváló csésze, kalendárium, szentelt gyertyák, kis üvegek, csészék, dísztök (lopótök) s több ilyes van ott.







Virágtartók. (700) Mocsolád, Táska, Alsóörs. A virágokat magasra helyezik, «hogy a tikok ki ne vágják».
A lakóházzal szintén egy födél alatt az istálló, benne két szarvasmarha, két ló; a jószág alatt «leveles» (száraz falevelekből alom). Folytatása az egyfiókos lábaspajta: a szekérnek és a takarmánynak. Végül a sertésól s annak tetején a tíkól. Azontúl a «sziács»-kert (szilváskert)… A göndörhajú kis Salamon Juliska pedig ott áll az öregház pitor tapán s bámulja az urakat, kik a fotografáló masinával egyszeribe csak lekapták.
A szomszédban lakik Pais Károly is feleségével és nyolc gyermekével. Szegény ember, de vígan tréfál; most építé föl új boronaházát, azonban csak szedett-vedett, már használt fából. Vasárnap délután lévén, nem veti meg a zsidót sem; most is onnan kellett haza csalogatni, hogy vendég került a házhoz… Hát Pais uram! a rézangyalát! Csak ennyi az ősi magyar vendégszeretet, be se akar vinni a házba?…
De csak tessék! Isten éltesse, sokáig, míg a tenger nem ér bokáig
No, lám, illik is, hogy jókedvü legyen. Fölépítette a házát. Építsük föl még egyszer. Hiszen elég fiatal, lám a bajusza tiszta fekete. «Hja! az azért van, vágja vissza kifogyhatatlan derültséggel, mert a bajszom húsz évvel fiatalabb, mint én».
Építsünk!… Lerakjuk a talpfát. Hát aztán mi jön? «Mi gyün? Hát kéne gyünie százezer forintnak!» Feleli Pais Károly.
A régi ház, az tömés volt, – az új ház már boronaház és «keresztre» van építve. Ez tehát keresztépítés. Mert kapocsba vágjuk a boronákat, végeik keresztbe rójják egymást. A fundamentumot törzsökök teszik, amelyek bemennek a földbe, mintegy métermélységre, Erre jő nagy, erős, széles tölgyfagerenda: talpfának (696). Erre a fenyőboronák, a szögleteken egymásba róva, vagyis szeglábra. Ahol szöglet nincs, ott az álló gerendába vésik a végeket. A boronákat magok ácsolják, de csak két lapra. A koszorúfák hosszában s közbe-közbe a pallásszorítók, két végén a kötőgerendák keresztül, szintén nagy boronák (A keresztbejáró gerendákat egyszóval mind kötőgerendának is hívják). Ezekre a tetőzet. E tizenhatméteres épületen négypár ollószár van, amelyek a kötőgerendákra támaszkodnak. A koszorúfákra támaszkodik a harmincnégy szalufa. Itt szalufa van s nem rag, mert cserépzsindelyes a ház. Az ollószárak tetején nyúlik végig a szelemenfa s ezzel párhuzamban kétfelől a két vendégszelemen. A szelemenekre kerülnek a koszorúfákon nyugvó szalufák. A szalufákra feküsznek keresztül, vagyis a ház hosszában: a lécek s ezekre sorakozik a cserépzsindely. Az eddigi famunkát maguk végezték. Itt van kéményhely is, ahol a füst kimegyen s nem lesz füstös a konyha. Ezt már kőműves csinálja. Tornácos is a ház; a tetőzeten belől, vagyis a kis előszobát hívják tornácnak. A pallás felett van a hél (hijú). Azután az oldalát kisározzák, előbb szómás sárral, azután pelyvás sárre sikállák, majd homokos mésszel, végül tiszta mésszel meszelik meg. A hasadások megfogják a sarat. Az öreg Novák belevagdalt a boronákba a fejszével, hogy jobban odaragadjon a sár.
Az öreg Gergő háza talán négyszáz esztendős is megvan már. Fenyőfája zsiros és sárga színű. Erről a vidékről ki is pusztult már az a fa. Szilvágyon most is terem még ilyen. Százszorta jobban tart az! Egy ilyen régi darab fenyőfából kitört öreg Gergő egy kis forgácsot s megszagoltuk: fenyőpálinka illata van, tapintása zsiros, színe sárga. Azért olyan tartós!
Régi házában a tálas kálha Sümegen készült. Alja téglából van rakva: tüszelnek. Maga ez a régi ház mór-ház, nem borona. Persze, mert a házfalát, jobban mondva: az oldalát, többféle anyagból többféleképen készítik, ugye?…
Tudni kell, mifajták a házak Göcsejben?

Nádaratás a Balaton jegén. (701)
Van sövényoldalu ház. A szegleteken s ajtófélfánál nagyobb gerendát állítnak tusakjával a földbe, aztán hosszban és keresztben karókat szúrnak, nem a földbe, hanem a lefektetett nagy gerendába, a talpfába, tőfába s fönt szintén «belepászolnak» a karok a koszorúfába és kötőgerendába. A karók közé vízszintesen vesszőt fonnak, nyírágból, fűzágból, mogyorófából stb. megsározzák, meszelik. A sövényház azonban ezen a vidéken ritkaság.
Fecskerakás már ismertebb. Be vannak állitva a szegletgerendák s a tap (talpfa), és egy sor karó, 25–30 cm. távolságra. Ezek a sár-karók. Fönt a koszorú és kötőgerendák még nincsenek a helyükön, mert, ha ott volnának: nem lehetne elvégezni a fecskerakást, ami annyi, hogy a szalmás sarat vellával nagy csomókban belevagdossák a karó tetejébe s onnan le egészen a tövéig. És így lesz a ház oldala. Majd megfaragják, az így halmozott falat, hogy egyenes legyen. A külső és koszorúgerendákat, csak ezután teszik föl, s azokat sárgerendáknak hívják.
Harmadik a mórház vagy gombóc. A mórzás is sárral van, de nincs se karó, se tap: 70–80 cm szélességben rakják a szalmássarat s csak földszintre, néha 5-6 coll mélyre. Előbb «madzagge vaj kapáve» meghúzzák a határvonalat. Mikor megszáradt, lefaragják az oldalát ásóval, fejszével. Sokszor egy hétig is szárad egy sor, csak azután kerül rá a másik sor.
Göcsejben a tömés a leggyakoribb, legismertebb; a tömött-ház legmelegebb s legerősebb; némileg hasonlít a mórzáshoz. Olyan széles lesz ez a házoldal is. Ennek sincs tópa. De fundamentumként bemegyen a földbe maga a leendő földfal. Ujabban kőből, téglából is csinálják a fundamentumát. De fődolog az, hogy nem szabadon rakják a falat, hanem kaloda között; elébb deszkából fölrakják a széleit, amit kalodának hívnak; a szegleteken és közbe-közbe a deszkákat keresztpálcákkal összekötik, végibe faszeget dugnak s ezt igának nevezik. Jön közből a tömés, szárazfölddel; legjobb a vörösföld, amit szalmával vagy pelyvával vegyítenek, de legjobb erre a borosán, vagyis az apró borókafenyő, «búsfenyő», mely legjobban összetartja a földet. «Uvvan, – mondja az ő legényfia Paisnak mert a tárgyaláson részt vesznek a szomszédok s Paisnak a felesége, meg a fiai is, – uvvan, íedes apám, de a mégsem uvvan, min mikó az ember tanulla. A borosánt csak a szegeletre teszik, hogy összetartsa a sárt. Néha vízzel is locsolja és súlyokkal üti-veri az ember gyereke, hogy ollan lesz, mint a kőszikla.» Végre a kalodát leveszik s jő a sikállás, meszelés.

Sarlóval vágják a nádat a Balaton jegén. (702)
Boronaház, amit már mutattunk, Pais Károlyéké. Ez már csak a régi fajta, mondja, Milejegyházon Bödör János. Régen több volt az erdő, nem voltak ilyen szegények az emberek. Erdőből, fából jutott is, maradt is. Nem úgy van már, mint volt régen!… Bizony most már csak földből építünk. Az van elég. Az nem fogy el.
A boronaház is kétféle. Pais házánál kapocsba rótták a boronák végeit, de másütt az álló gerendába bezsilipelik, mint rakácsnál a kapufélfába.
A kőház?!… Lehet valakinek itt-ott, afajta nagy urnak, de nem tudunk példát rá. Ezen a vidéken a kő ritkaság.
A téglaház legújabbi dolog. Akinek van pénze és mással építtet, annak jó: Göcsej csak földből és sárból épít.
Boronaháza van Paisszeg végin Szabó Józsefnének is, Lukács Rozáliának («Szabó Klára néni háza»), így azonban nem ismerik, hanem csak úgy, hogy Pingyóné.
Az öreg ájtatos, vallásos asszony, örökké olvasóval jár. Most is bucsún van. Csak kivülről nézzük meg a házát, mely nem régen, de teljesen régi módon épült boronából: szoba, konyha, hátulsó szoba s folytatólag megint egy szoba s egy konyha, egy más család számára. Végén még ugyanazon födél alatt a cséplő pajta. Ennek hátulján rakácsmódra van az oldala, vagy is a szegletboronán vésés van s az oldalboronák belepászolnak, egymásra rakva. De azért ez nem «rakács». Rakácsnak, mondottuk már, a kapúbejárót hívják, inkább csak hívták, mert ez is régen volt. Mindkét konyhán kettős ajtó van. Kémény nincs. A pitorban kinyúló kieresztő gerendák vannak. A hél-ban szénát s efféle takarmányt tartanak. A feljáró és szénaberakóhely nem a hosszúház végén van, – mert az épület «lefarazott», vagyis egész az üstökig födve van szómával kereken, – hanem elől az udvar felől; közbül van egy ajtó a pallásra vagy hélba s ezt az ajtót híjják egész Göcsejben herkeliknek, néhol: herkelúk s itt aknaliknak is. Rendesen az épületnek egyik vagy másik végén szokott lenni ez a herkelik, akár ház, akár istálló az az épület.
Megjárjuk a tőszomszéd, Ferenczy Imre házát is. Mint a többié egyebütt, olyan ennek a háznak a berendezése s építkezése is. Ott a konyhában a százesztendős láda, szökrénynek is híjják. A falon a tálas. Itt a tüszejen ég a tűz s átmelegíti a kályhát a másik szobába. A sütőkemencének csak a feneke tégla, a többi csupa agyag. A lábast a vaslábra teszik s a vaslábat a szénre. Az üstöt nem ismerik, azt vasfazéknak hívják, ruhát pálolnak benne, a katlanban. Hogy kormos ne legyen a konyha, «sárga fődde kisikálluk a falát is, a pallását is, me nem szeretjük, ha kormos.» A küszöb mellett a kölestörő-mozsár, egy nagy fakupa, s benne a nagy fa-ütő. A szobában szemes kályha, s egyebeken kívül sráglás pad, vagyis a karpadnak nem egyszerű deszkaháta van, hanem saroglyaszerűen pálcikákból a háta, mint Barabásszegen a gazdag Baánéknál. Megvan a rendes három kis ablak, ott a vetett ágy, a sublat és a sublatos láda; az asztal födelét félrehúzzák s ez az asztal alla, ahol sok mindenfélét tartanak; ez alatt van az asztal fia, amit kihúznak, s abban még több apróbb vacak, de kenyér is. A ruhatartó rúdon rámás csizmák lógnak. Az ablakon kívül is, belül is van hely, s ott is mindenféle holmi: könyv, szappan, sótartó, borotva, piócás üveg, pálinkás kupica, tintás üveg, kalendárium, óma, üres üvegek stb. A szoba földjét Kati is csak «sárre sikálla be», vakondok túrást vizzel s pelyvával vegyít. A hátulsó szobát kamarának használják; folytatva ugyane födél alatt az istálló, s a lábas, vagy cséplő pajta, benne kukoricaszár, azontúl a szivácsos (szilvás kert).
Nó, hát milyen magoknál az ötös ól? Nem tudom, azt mondja, miért mondják ötösnek, mert nincs benne öt rekesz. Tessék megnézni! Itt az udvaron, szemben az istállóval. Egyszerű boronából készült disznóól, fölötte tikól, egyik végiben szín, az eső elől teszünk ide holmit, másik végiben kamara, benne polyvát tartunk a marháknak télire.


A bal felső kiskomáromi, az alsó ormánsági tulipános láda; sárközi ágytornyok. (XXXVI. tb.)

1 faliszekrény,

2. zsámoly,

3, zsámoly, 4 zsámoly teteje.
Sárközi butor. (XXXVII. tb.) A felső és alsó tulipános láda Öcsényből, a mult század 30-as és 70-es éveiből. A többi Nyékről. Ezek a zsámolyok Nyéken a templom tornácában állanak, öreg asszonyok ülnek rajtuk, a kik nem mennek le a templomba.

1. 2. Nyéki tulipános láda eleje és födele.

3. Sótartó spanyolviasz-berakással Zalacsányból. – 4. Hegedűre való hurtartó, szarvból. Homokszentgyörgy. – 5. Félméter magas szobadísz szekrényre, kemencére állítják; régi esztergályos munkája Sárközből.

6. Decsi tulipános láda eleje. (XXXVIII. tb.)


Bus János kurdi (Tolnam.) asztalos festett butora. (XXXIX. tb.)
1. Bonnya.

2–3. Törökkoppány.
4–5. Törökkoppány.

Butor-díszítés. (XL. tb.) – 6. Nagylengyel.





Ágy-diszítések
Ez csak négy; hacsaknem az ól héját mondják ötödiknek?… Ebben semmit sem tartunk. A födele tarajas szómafödél. Igy magyarázta ezt a Kati s Göcsejben legszebb leány Ferenczy Kati. Középtermetű, egészséges, piros, de nem vadszínű. Nem húzódozik, de nem is közeledik. Szeme nemcsak azért van, hogy nézzen és lásson, hanem hogy lássák is azt. Falusiasan beszél és okosan. Tenyere feltöredezett a sok munkától. Arca, mint a májusi hajnalodás!…

Öcsényi tulipános ládák. (703)
A gazdag Baánok közül való Baán István is, Barabásszegen. Vasárnap sincsenek otthon. Az erdőn akadt valami dolguk: fát adnak el, vagy erdőt vesznek… Az öt Baán közül csak egyik van odahaza, de ez aztán nincs is otthon, hanem a zsidónál van. Meg is vette tőle egész telkét, házát a szomszédja, s jó, hogy ez a szomszédja, maga István, a testvére, akinek most mindkét telke terjedelmes nagy telek. A nagy udvart léces kert keríti az utca felől, benne egy száradt almafa és zöld eperfa, de több gyümölcsoltovány a védő lécek között, s a nagy kerekes kut, mely kétezer koronába került. Hátul istállók és pajták, ezeken túl a széna-, szalmakazlak s még odébb a szilvás, gyümölcsös kert. A lakóház úrias külsejű, cserépzsindellyel s kettős tornáccal. A külső tornác közepén, a bejáró előtt, négyszögű kis fedett hely, tégla- (máshelyt fa-) oszlopok között. Ellentétben a végignyúló nyilt pitarral. (Erdélyben ez elnevezések teljesen megfordítva. Különben Göcsej némely helyén ugyanazt nevezik pitornak is, ternácnak is; valószínű, hogy régebben csak inkább a pitor elnevezés volt, újabban kezd a tornác elnevezés szerepelni.) A második vagy belső tornác belül van, az ereszen belől. Ebből a belső tornácból lépünk jobbra az első szobába, balra a hátulsó szobába, egyenest pedig a konyhába. Ez a hármas szobarendszer tehát megmaradt a régiből. De amint bővülve látjuk a házat kívül a kettős tornáccal, úgy bővül bent is még két szobával: az első szobának is van még egy oldalszobája, benyiló néven, s a hátulsó szobának is; ez utóbbit azonban itt egybevágták. Ilyen benyiló oldalszobákat találunk más jobbmódú földmívesportán is.
A házat téglából építették, cserépzsindellyel födték. Régen a téglaépítkezésekre olaszokat hívtak minden egyes alkalommal, hogy téglát vessenek, például templomépítéskor; most már vannak téglagyárak egyes falvakban.
A berendezésben csak annyi a különbség, hogy több a modern bútor: padozat, képek, tükör stb.; divány és szekrények, újmódi székek; a táblás kályhákat szintén a konyháról fűtik. A hátulsó szobában is karpad, még pedig sráglás pad. Függöny (firhang) és rácsos ablakok. A belső tornácban: a sajtáros padon sajtár, amit rúdra téve, két ember szokott vinni.
Legősibb, legérdekesebb göcseji községek: Kustánszeg, Pálfiszeg, Milejegyházszeg és Rózsásszeg. Lehetetlenül görbe oldalakon nyúlnak el, jobbra-balra. Meredek utak föl és alá. Csunya úton, «Horgoson» kell kimászni Milej felé. A falunak három hosszú ága van. Egyik ágát azonban Rózsásszeg teszi. Eggyé forrott falvak, mind az oldalokon. Csupán egy kut, két híd s Bödör János háza van közbül, lent a völgyben; Rózsásszeghez tartozik.
Régebben, ismételjük az összes építkezések fából, boronából történtek s a várak is favárak voltak, szalmafödéllel, cifraság nélkül, vagyis lefarazott alakban. Minden régebbi ház lefarolt, vagyis egész üstökig, az allig fedve kereken a koszorú és kötőgerendákig, az ilyen ház főfészke nemcsak Göcsej, hanem egész Dunántúl. Ujabban tűzfalas deszkázással építik a ház végét (690), kivált az utcafelőli végét. Ha a kötő gerenda fölött csak egy kis tűzfalas deszkázás van, az ilyet csonka ollú-nak hívják. (Talán: csonka allú = aljú.) Az ősi kapu a rakács volt. A két kapufélfát kivésték tetőtől az aljig. A boronákat beletették, egymásra minden este. Reggel kiszedték, de ha nem volt mitől félni, sokszor hetekig ott henteregtek félredobva. A lopók nem is annyira itt akartak bejutni, mint inkább hátul, valahol a rössen (rés). Bács József kerítéses házának födőtt bejáró kapuja van Szilvágyon. A pitorrendszer elmaradhatatlan volt a kerítéses házaknál, ha egyéb semmi nem is volt ez, csupán egy hosszú gerenda végig fektetve a ház előtt. Ez a pitor tapa. Hívják itt ternácnak is, de mint mondottuk, ma már inkább pitornak.
Kémény miért nincs? Mondtuk már azt is: szegény az ember gyereke. Van azonban fekvő kémény, mely elvezeti a füstöt. Bödör János értelmes elüljáró ember. Tele az asztala könyvvel, papirral. Tejszövetkezetnek a pénztárnoka. Szobája falán Kossuth Lajos képe, Régifajta kályhája öntött vasból van; kívülről fűtik egy kis emelvényen; kászli, sublat stb., a mestergerenda nem olyan füstös, mint más házaknál. Nem a tüszejen főznek, hanem a sporhelen. Van egy jó kétszáz esztendős egyszerű kecskelábú asztal is a szobában, az asztalfiában kenyér és kés. A tálast stelázsinak híjja, a reent sütőnek, a katlanba ő is vasfazékot tesz.
A házzal szemben van a lábas pajta. Kisebb és egyszerűbb, mint a csonkahegyháti Gyenese pipaformán álló pajtája. Csak egy koszorúfája van s nem szalufák, csak rogok tartják a léceket. Csak egy nagy rekesze van. A végiben van egy fa-szín is. A ház pipáját teszik az istállók; közelebb az apróbb állatok istállója: disznóknak, tyúkoknak. S azután a tehenek.
Azért még benézünk a hátulsó szobába is. Látja Bödörné, s mi tudjuk, mire való ott a gerendába szegezve az a kis, kétujjnyi szíjj. A vetőszeget állítják ide a szoba közepébe, úgy-é bizony?… Nem az, azt mondja, hanem a linga megyen abba. Mi a csoda az?… Hát az allára tesznek igát. Most még úgy sem tudjuk, mi az. «Ejnye, hát hogy megmutassuk, de tűzre tették ezek, me má nincs kis gyermek. Halom (hanem) van Osváthéknál, tessék megnézni.» S lélekszakadva rojtattunk föl a hegyen. Persze itt is csak Osváth Lajosné van itthon. Mi ez itt? Linga, feleli.
A gerendába egy kis bőr van szegezve, annyi, hogy egy rúdszár belémegyen; a rúdszár alsó vége a szoba földjén van, lyukat váj oda s forog; az «allán» iga van, szintén fából. Az egy és másfél éves gyermek beleáll az igába, a linga forog s a gyermek «ummegy, csakúgy villog» Igen jeles magyar «kompináció» ez is! A Salamon Józsefék házában az állópad állani tanítja a gyermeket, ez az igás linga pedig járni tanítja meg.
Salamon Józsefet azomban Dankó Jóskának híjják, mert mindenkinek van itt egy-két tréfás neve is; egyik szomszédja Fonnyadt Mari, a másik Naffarú Juli, a harmadik Ragos Ferkó. Dankó is szegény ember, csak lovai vannak, s lábas pajtája külön, távol a háztól, mert ő fél a tűztől. Háza is, istállója is fecskerakás. Ez a legolcsóbb. Cserépzsindelyes, modern, csinos külsejű ház. Ott elől azt a pitarnak és tornácnak is nevezett részt, tréfából és gúnyból «kódis állás»-nak híjják itt az emberek. Esőtől védetten áll és vár ott alamizsnára s kéregető.
Vörös Péter jómódú, józan, becsületes ember. Pipaalakú régi házban lakik, mely régebben kerítéses ház volt. Lefarazott szalmafedelü boronaház. Hosszan nyúlik a pitar tapa. Derékszögben a szintén fejérre meszelt istálló. Külön fődpince, a pincetorka is tele krumplival. Odább a szivás telek. Szobájában ősi magyar szék van, mint Szilvágyon és Pusztaapátiban. Két karpad, végében ómárium. Felesége a dörgölő lapickával (mángorló) van elfoglalva. Feleség! add ide az ómáriumból azt az üveg bort!… A lágy kenyér már az asztalon. Hát látom, élhető állapotban vannak. «Ajjé! mondja a gazda. Meg tudunk élni a magunk emberségéből; ha nem óhétozunk magasobbra. A paraszt legyen paraszt, az úr legyen úr. Utálatosak azok a parasztok, akik dullák az urukat. Az én lábamon sohasem volt pantalló, s cipő stöbbefféle vacak. Csúnya dolog az! Az apám is szittya magyar volt. A mi asztalunkon van kenyér, bor, néha egyéb is, ami kell. Nyári világban gatya, téli világban nadrág, csizma; cipő sohasincs. Az urizálás, meg a kocsmázás megemészti az embert. Nekünk nem kő zsidó. Kirojtattuk innen a faluból.»

Sárpilisi tulipános ládák. (704–706)
A disznóól emeletes. Ez az emelet a kástél, amit már emlegettünk; csak a tótságban híjják kástu-nak.
Ez egyszerűbb kástél; nagyobb gazdáknak nagyobb és gazdagabb kástéluk van.
E nagy telken a régi nagy lakóház, többi épületeivel együtt, ősiségre vall. Már az utca felől mindjárt a «hasovány» ezt mutatja. A kerítésnek ez az első, kezdetleges, igen ősi módja. Laposra hasogatott mosdatlan tölgyfatönköket embermagasságra egymás mellé dugdosnak le a földbe s megvan a kerítés, mely százesztendőkig eltart. Itt, Milejben, Rózsásszegen, Barabásszegen s főleg Pálfiszegben van több ilyen hasovány-kerítés. Az már haladás, ha a tönkök végét vesszővel átfonják.
Újabbkori a fonyás, a fonott kerítés. A földbe szúrt karók közit tetőtől talpig vízszintesen haladva nyírfa-, fűzfa-, mogyorófaágakkal befonják. De rendszeres, támaszos és lészás kertet, mint Erdélyben, itt nem találunk. Ott a megfont kertet szalmával még be is tetőzik, úgy, hogy az utcán szorúlt emberek alája menekülnek az eső elől; az a kerítéstető, az a lésza.
Harmadik fajta a léckerítés. Ez teljesen modern.
Ősi és mindig újnak is marad a negyedik kerítési mód: az élő kert. Cserjék, leginkább tövisbokrok alkotják a falat. Ilyen kerítése van a barabásszegi temetőnek is. Bent a községekben ez nem általános, de több helyt láttuk.







Díszes butor. (707) A szekszárdi muzeum sárközi szobájából.
Lefarazott régi borona ház, magos pitorral, a Lászlóék ősrégi kerített háza. Ennek végén kis ajtó, a pitari ajtó. Itt az üstök alatt rudakon kukorica szárad. Ugyanitt füstölődik a disznóhús is, mielőtt a kástélba jutna. A mestergerendás házban ruhatartó spárga (rúd helyett); zöldszínű régi táblás kályha, csempéin virágalakok; maga a kályha fölfelé keskenyedik s gombban végződik. Egyebekben, mint a többi ház: három ablak, s ugyanolyan bútorzat. A pipa-sorral szemben külön nagy disznóólak hosszú sorban, mert László Györgynek s minden falamiájának úgy dukált. A hidasok tetején tikólok s végében a kis fiaház, a lúd-ól. Félrébb «szómakazalok» s a lábas pajta; hátrább a szivás kert. Elől a szegleten önállóan a kástél, melyről előbb szóltunk. Az udvaron nagy sereg liba gágog. Teljesen kerített ház volt ez régen. Még a rakács-nak is megvan a helye.
Minden épület tiszta fa. Erős, tartós nagy szálfákból.
Itt-ott gazdasági eszközök hevernek az udvaron, Mi a ménkő az ott? kérdjük, a hengerre mutatva. Hát gurgó. S mi az a gurgó? «Hát mikor paragára (parlag) fölszántjuk a földet (Erdélyben: ugarolni), azután bránnáve (borona) lehordozzuk s megint fölszántjuk (keverés), azután guzgózzuk a gurgóval.» Hengerelik.

Menyezetes ágy Alsóörsről (Balatonpart). (708)
Az öreg Győrffy Sándor tanító magyarázza, hogy Kustánszeg a birtokos nevétől vette nevét, ő látta ezt régi írásban. Még pedig Kustanton volt az ember neve (Konstántin). Ez tehát nem ősi magyar eredetű, valamint Gyenese sem (Dionisius), akik magok is olasz származásúaknak tartják magukat.
Ahol most a kustánszegi templom van, egy szép dombon, szántóföld volt s Tikkhegynek hívták. Az Egyed családot Tikkhegyieknek nevezték. A szomszéd dombon volt Szentiván község. Ezek költöztek ide s alapították Kustánszeget, természetesen a Kustánton családja, cselédjei. A régi Szentiván helyén ma szántanak, vetnek.
László Jánosné házában lánya, Német Józsefné lakik, urát közönségesen Kakuk Jóskának nevezik. Szegény asszony megdöbbent és elsáppadt, amikor azt hallotta, hogy ezt a házat lefotografálták. Azt értette, hogy lefoglalták. Alig tudtunk lelket verni belé. Félig lefarazott a ház, tehát csonka ollu, s ez is csak félig van bedeszkázva. Félig lyukas, és ez az aknalik, vagy herkelik. Van egy kis «ablak alla», mellette a kis virágos kert fonyással; elől a pitor tapa. Az utcakapu léces. Előbb a konyhába megyünk be közből, mert legtöbbet itt tartózkodnak, hol szembe van a sárkemence, tüszellel, katlannal, ebben a vasfazék; a tüszelen vaslábon a lábas, egy fazékban répa fő a disznóknak, másikban krumpli ebédre, mert épen vasárnap van; egy ágyban szalma s ezen egy csurdé gyermek fetreng, másik az anyja ölében szopik; odább egy hordó, ecet van benne, a másik kis hordóban mesz; fa-mozsár, sótörő-bot fából, tálas a falon, megannyi házikészités; emit egy zsák vadkörte, ami megfőzve jó. «A kormot le szokom meszelni, azt mondja, fejér főddel.» Az első szobában a rendes három kis ablak, láda, asztal, sublatos láda (a láda legegyszerűbb holmi, több a sublatos láda, de legszebb, nagyobb és drágább a sublat, Erdélyben: kaszten), Régi építkezésű ház, de szegényes család, öt gyermekkel. Van ebben az első szobában még két szék, egy ágy, páró- (pároló) sajtár; a szómazsákot behozta a gyerek: itt van nyanya, azt mondja. Továbbá egy bölcső, még egy kis hitvány láda; kád, benne bab; font kosár szómából, amit kópic-nak hívnak s benne korpa; törekrosta; megint egy hordó, benne búza; egy paraszt tarisznya. Az ablak tapán egy abc-és könyv s egy zsótár. «Nem győzi őket az ember ruháve. Pedig nagyobb részén nincs is ruha.» A lakóházzal egyben folytatásul tikól, disznóól. A házzal szemben: egyben az istálló és szűrpajta (szérűs pajta) egy rekesszel. A két tehén még nincs ez új pajtában, még a régi helyén van, a házzal egy födél alatt. Az új pajta és istálló is boronaépület, négy ollóval.


Sárközi ágyak. (709–710)
Kovács lstván Hajas lefarazott háza telkén külön van jobbra az istálló s a pajta, vagyis a cséplő szür. Külön a disznóól két rekesztékkel, tetején a tikól; a keresztben levőrúd a tikülő (Erdélyben kakasülő); vagy evégre tették oda, vagy az ollószárnak keresztgerendáját használják erre a tikok. E mellett van a szegletben a takarmányos kis kert, zöldségtermesztésre. Fonyott kert is van, léces kert is van. Oda van támasztva a teherhordásra való srágla és a cságla, tűzvész esetére. (Nagy farúd, végén vas-szigony, amivel az égő födelet rángatják le.) Az udvar közepén a tüzi farakás, ezelőtt a favágó törzsök; ott a faragó bak, vagy faragó szék, amin babkarót, szőlőkarót hegyeznek fejszével, vagy egyéb szerszámfát faragnak. Odább a vonyó, vagy szíjó szék; a fejes ükemével, s rajta a szíjó vagy vonyó kés, amit felém rángatónak is neveznek tréfásan, s olyan hűen, mint a fejszét éles igyekezetnek s a kaszát görbe igyekezetnek híjják szintén tréfásan. A cséplő szérű előtt a kerek asztag, mert a szegény ember már csak így rakja a buzát kerek asztagba, s nem hosszúkás négyszögbe, mint ahol annyi gabona terem, hogy azt sem tudják, hová tegyék. Ezt is, azt is Göcsejben olyan ügyesen rakják és símán födik, tetejezik be magával a gabonakévével, hogy eső ellen biztosítva van, mert az eső lesuhad róla. Nagyobb biztonság okáért némely ember mégis meghinti a tetejezést egy kis szalmával is. S hogy a szalmát el ne hordja a szél, megnyomtatják nehány pár nyírfapóznával. A két karvastagságú nyírfát vékony végeiknél egybegúzsolják s úgy vetik keresztül az asztagon. Ma már külön vannak ezek az épületek, de hogy valaha négy szögű várház volt ez is, bizonyítja a pipaalak helyén a még most is ott heverő pitari tap.

Szekrény Dunántúlról. (711)
A zsuppos lakóház lefarazott fedésű. Ragtartó a koszorúfa. A gerendák végei a pitor felett kieresztők, teljesen az üstökig érnek ki. Kovácsné a pitori tapon ül, szoptat s gondolkozik: vajjon miért kérdezősködünk mi ott?… De urának bizalmas nyugodtsága meg nyugtatja. Az első szobában már maga is magyaráz. Itt csak két ablak van, egyik az utca felől, másik az udvar felől. Falon a tálas vagy táltartó póca. Vannak fogasok is; két karpad, asztal, székek, bölcső, vetett ágy s egy kisebb; sublat, rajta szép csészék, s apró tükrök; a falon olvasók lógnak s egy nagyobb fajta tükör. Sublatos láda; szemes kályha pirosra festve, kívülről a konyháról fűtik; közel hozzá rendes helyén a gerendára akasztva a ruhatartó rúd, rajta ruha s egy pár csizma keresztbe vetve; egy-egy kosár a szegeletben. A föld tapasztott; mint minden régi házban, itt is megvan még a mestergerenda. Amint minden régi ház fából épült, úgy ez is faboronaház, ha szegény is a mostani lakója. «Hiszen kérem itt volt helyben az erdő, ahol most a szilvás kertem van, ott volt a tölgyes, itt vágták, faragták s építettek; mindent tölgyfából építettek; azért olyan tartós; azt a fa-bogár (a szulybogár) nem bántja. Amint az erdő s a fa fogy, úgy fogy a jó mód is.» A szobafalak belseje feketés, de nem a füsttől, hanem hogy fekete szenyporral meszeli az asszony. A harmadik szobát kamarának használják.
Kustán Dániel háza szintén régi kerítéses göcseji ház volt. Most az istálló «összütt a disznóóllal» szemközt van. Az istállón kettős ajtók. Az udvar közepén a trágyadomb s a kis szekerek, mert Göcsejben különben a hosszú derekú szekerek divatosak. Ösiségre vall a hasovány-kerítés is. A ház csonka allú, ott járnak bé a hélba. (A herkelik igazabban az a lyuk, ahol a szénát a hélból leadják a jászolba.)
A lakás a rendes három osztás (első szoba, konyha, hátulsó szoba), azután jő a kamra, s ugyancsak egyvégben egy- födél alatt a pajta s a pajtafia. Mestergerendás, háromablakos elsőszoba. Valamennyi boronaépítkezés. Hornyolás mindenütt a kötőgerendákon, néhol piros-fejér színnel mázolva. A szomszéd Gerát Istvánné házán s a másik, a Gyenese Áron új házán kék-piros szinűek a hornyolások. Ez a két név nem ősi magyar, s a kék-piros színt is idegenből hozhatták.
Az istálló is mestergerendás. Két jászol van két felől, egyik az ökröknek, másik a lovaknak. Szemben, közből van a kerek jászol, két részre osztva egy kis terület a földszinten. Azt gondoltuk: ez csikóknak, kis bornyúknak való hely. Nem, hanem szénatartó egy-két napra, hogy kéznél legyen a koszt. S mert elkerített hely, azért kerek jászol. Egyik felében a lovak eledele, másikban az ökröké. A lovak helye ki van padolva, az ökröké nincs. Az istállóból fa-csatornán kifolyik a gané-lé az udvarra, ahol a trágyadomb is van. A disznóól és rajta a tikol, zárt kamarában az istállóval egyberagasztva, mint rendesen. A tyúkoknak rudak vannak az emeleten; ez a tikülő. Kakasülőt nem ismernek. Ragasztékul, a szegletben, kis libaól. A farakás az utca felől van, mintegy harmadik oldalaként az építkezésnek. Az udvaron kerekeskút, s a faluban is van több még. Kustánszeg is magas helyen épült, a kutak mélyek. Több és mélyebb a kerekes kut Barabásszegen. Az udvaron a valúból esznek-isznak a disznók.

Csökölyi faliszekrény. (712)
Megnéztük Simon Kálmán házát is, Kustánszegen; terjedelmes az udvara s építkezései jó módra vallanak. Szintén régies «kerített» ház volt. A szobákban már modern bútor van, csak a hátulsó szobában maradt meg a régies tálas kályha. A ruhatartó rúd a mestergerendára nem madzaggal van akasztva, hanem két lapickával. Felső végét fa-szeg fogja a gerendához, alsó végeiken lyuk van s azokba megy belé a rúd. A háznak félig lefarazottan újabb módi fedélzete van. A kapu mellett a ház szegeletje irányában deszkaajtó, bejárónak. Az utca felől a pinceajtó; nagy tölgylépcsőkön megyünk a pincébe, melynek oldalai is nagy boronákkal valának kirakva régen, tavaly azonban kővel pótolták ki.
A ház előtt oszlopos pitor nyúlik végig. Ezelőtt 20 évvel rakták téglából az oszlopokat; alól métermagasságig téglafal; az a tornácfal. Ez is, az oszlopok is fejérre meszelve. Ezenkívül van még egy kis keskeny pitor, a kispitor, léccel elkerítve. Simonné a hátulsó szobában fekszik, elragadták a lovak a szekeret s eltört a lába. Értelmes asszony, szobáiban rend, tisztaság, falusi előkelőség. A harmadik szoba után a kamara, ebben a sorban s azután evvel derékszögben az istállósor. A pipaszeglet megint kis pitor, vagy hidlás, alsó ajtóval a ház hátulja felé. Nagy deszkákkal van bepadolva, mert az istállóból a gané-lé az alatt jön ki az udvarra facsatornán. Ebben a hidlás pitorban van egy nagy disznóbontó szék, s több apró holmi. Az istálló fedele alatt három nagy elkülönített rekesz, rendes boronafalakkal, ökrök, lovak tehenek számára külön-külön. A másodiknak és harmadiknak kettős ajtója van. Jövőre – mondja az asszony – elszóratjuk azt az istálló részt s külön építjük. Az istállóval szemben nagy sor boronadisznóól, külön rekeszekkel. Az emelet tikol. Elől galambduc. Istálló és ól között a trágyadomb.

Asztal Döbrétéről. (713)
Egy kis község, telekkönyvileg Majosfa, különben Salomfa végén: Novák István háza és lábaspajtája. Az udvar be sincs kerítve, belévész a messzeterülő, szép gyepes domboldalba. Az utca felől egy kis újmódi ház s ennek a hátulsórésze a lábaspajta. A látható négy láb közül csak három a valódi s hátul is a megfelelő három láb; a negyedik csak segédláb, vagy pótláb, mert ott a koszorúfa is meg van toldva, a végén levő kocsiszín számára. A lábaspajta hátulja be van deszkázva; építkezése ugyanaz, mint Csonkahegyháton a Gyenese pajtájáé. A láb tusakja vastagon hagyva, faragatlanul megyen a földbe egy méternyire. A kisebbszerű épületen csak a kisebbszerű, gömbölyű ragok tartják a léceket s nem a nagyobb négyszögű szalufák.
Szóllanunk kell az árnyékszékről, a pelvátáról is (699), Régi ember nem épített affélét. Göcsej községeiben is ritka. Csupán a papnak, tanítónak s egy-egy úrnak az udvarán van ilyesmi. Majosfán épen nincs az egész faluban. Ami itt a képen látható, a faluvégen egy előkelő külsejű háznak az udvarán, tulajdonképen disznóól és tikól egyszerű boronarakással. Ennek a végibe leütöttek még három-három hasoványt, ez a két oldal a pelváta építkezése, mert a harmadik oldalt már a disznóól szolgáltatja s a negyedik oldal, elől, üres; ez a bejáró; tetejére hánytak néhány vella szalmát; a belsejében, ha ott a dolga, elférhet egy ember s punktum. Ha előkelőbb pelvátát akarnak: az előbb leírt épületbe szúrnak még két cöveket, rátesznek egy deszkát űlésnek s megvan.
Emlékezzünk meg külön a nádfödésről, amit olyan ügyesen, formásan végeznek dunántúli magyarjaink. Dunántúl sok a víz, sok a nád, különösen a Balaton, zalai és veszprémi mélyebb oldalán, s az egész Kis-Balaton környékén. A Balatonon télen vágják a nádat a jég hátán (701, 702). Az uraságok felében adták ki a nádvágást. A vidék «nádszedő» népe seregestől megy a Balaton hátára, s ott sarlóval, tolókaszával vágja a nádat; kévékbe köti, felét az uraságnak szállítja be, felét pedig haza szekerezi. A balatonmenti gazdák udvarából elmaradhatlan a nádkúp. Ott, ahol nád van, a házakat nem födik szalmával, mert a nád tartósabb, még melegebben, nyáron még hűvösebben tartja a lakást A nádazást gyakorlottabb földmíves emberek végzik, akiknek ehhez szerszám-készségük van.

Díszített igák (Zalamegye) (714–715)
Ha a tetőzet faalkatrészeit már fölállították, jönnek a nádazók. A nádazáshoz legalább is két ember kell. Először is megkérdezik, hogy milyen vastagon akarják a házat fedetni: 30, 40, 50 centiméter a szokásos vastagság. A nádkupból előszedik a kévéket, fölbontják s földre fektetett dorongokon, gerendákon szétterítik, az alkalmas szálakat kiválogatják. Legjobb a hosszú, vékony, egyenes nádszál. Ezután egy-egy tetővastagságnak megfelelő kévét felölelnek és nem szorosan szalmakötéllel összekötik a kévét, fölállítják, a földhöz zöcskölik, hogy egyenletes legyen. A Balaton mentén a kötőanyag inkább a sás. Ezzel kötözik a szőlőt is. A zöcskölés után ismét lefektetik a kévét és szorosabbra húzzák a kötést. Így készítik elő a szükséges mennyiséget.
Ezután összeácsolják az állást. Ehhez két darab 6–8 m hosszú, 8–10 cm vastag, gömbölyű állásfa, két darab 4 m hosszú, 8–14 cm vastag állásfa-tartó dorong kell. A tető két végébe odaerősítik az állástartókat s ezekre keresztbe fektetik az állásfát, először az eresz, az üstök, isztergya alsó vonalán. Az állásfákat kötelekkel erősítik az állásfatartókhoz. A nádkévéket a házhoz támasztott létrán fölviszik a tetőre, úgy fektetik el ott, hogy a kéve töve, tussa az állásfára támaszkodjék. Az állásfa célja tehát az, hogy a kévét a lecsuszástól megóvja; a kévéket, egymás mellé illesztik, s vékony dróttal a tető felső felére, a raghoz, léchez erősítik. E célra a fúróvas szolgál, aminek egyik része laposra késszerűen van kialakítva, hogy könnyen hatoljon keresztül; a közepén lyuk s felső kampós része hengerded. A drótot a lyukba fűzik’, a fúróvasat a nádkévén keresztül szúrják. Mikor a vas átért, a tető belső felén az így átvezetett drótot kihuzzák s a tetőfához hurkolják. Most felteszik a második állásfát, az elsőtől 60–80–l00 centiméterrel följebb. Erre jő a második sor kéve. Ezt is odakötözik. A második sor alja lépcsőzetet képez. Ezért ezt a nádverő-kalapáccsal fokozatosan beverik, hogy a tetőnek egyenlő síma felülete legyen. A kalapács talpa vas. A nád még lazán áll: össze kell szorítani s a tetőfához véglegesen hozzáerősíteni. Erre való a feszítődorong és a húzó kampó. A feszítődorong 1 m hosszú, 4–6 cm vastag gömbölyű fa, amire fogakat metszenek. A végét vaskarika foglalja be s ebből egy vashegy áll ki. A húzókampó lapos részét felülről keresztül szúrják a nádon s kampóját beleakasztják alul a tetőfába. A feszítődorongot kívül a kampóba dugják, náddal leszorítják és dróttal véglegesen a tetőfához erősítik. A tető must már tömör és vízhatlan.

Kendertiloló. (716)

Díszített kádár-körző és hordófenék. (717) Az eredeti 1 méter 90 cm. magas. – 170 akós hordó feneke. (A veszprémi muzeumból.

Szőlőprés. (718)
A tető megrendelt vastagságához mérten a leírt módon többszörösen raknak egymásra kévéket, míg föl nem érkeznek így a tetőgerincig; amikor az utolsó sor kéve fele már túlnyúlik a gerincen: a kévét ott megtörik s a födél tulsó lejtőjére hajlítják át. E lehajlított részre viszont túloldalon fektetik rá a kévét és annak kiálló részét pedig eminnen hajtják le.
Ezek után a gerincen következik a szegés. Egyik munkáslovagló-ülésben a gerincre ül, a másik marokszám adogatja neki a nádat. A tető oldalán a nádazó, macska segélyével tud megállani. Ez egy kis létra, amelynek két végén hosszú, hegyes szeg van, ezt, belenyomják a nádba s a munkás biztosan állhat a macskán.
A fennülő ember a feladott két marék nádat két vékonyabb végével összecsavarja, ráteszi a gerincre úgy, hogy két vége kétfelől a tetőre fekszik. A szorosan egymás mellé helyezett markokat végül a szegőléccel a tetőre szorítják s azt szintén dróttal a tetőfához erősítik. A nád összecsavarása a tetőn tetszetős csipkét alkot.
A nádazó végső munkája az, hogy az üstököt a lapickával szépen, egyenesen tömi s a tetőről a hulladékot lesöpri.
A nádtető javítása kétféle. A kisebb javítás, a megverés úgy történik, hogy a munkás a nádkéve vastagabb részéből egy méter hosszúságot levág. A kötegeket felviszi a tetőre, a nádazó-macskát a tetőbe szúrja, rátelepszik s a nádat marékszám a nádazó-kalapáccsal a hiányos tetőbe veri. A nagyobb javítás: borítás. Ennél már nagyobb kévéket helyeznek a magvékonyodott tetőre. A leírt eszközökön kívül a nádazónak van fűrésze, drótfogója, favágó-szekercéje s közönséges kötele. A nádazók mesterszava tiszta magyar.
Szólanunk kell még a ház berendezéséről.
A dunántúli szobák berendezése nagyon egyszerű (XXV). Népies művészkedésre leginkább a régi tulipános ládákon (704–707, XXXVI–XL tábla) találunk, amiket a menyasszony részére csináltattak. A régi asztalosok remekeltek ezekkel a ládákkal, ma már tünedeznek. A bútor elvárosiasodik s tulipános ládát maholnap már csak a padláson találunk, porlepetten.
A ládák elején két négyszögletes mező rendesen a láda alapszínétől eltérő színben. Az ezeket körülvevő részeket gazdag, változatos virágdíszek töltik ki, s legtöbbször megtaláljuk köztük a láda készítésének évszámát (XXXVI). Ha nagyobb a láda, a két négyszögletű terület alá két kisebb hasonló kockát festenek. Így a fődíszek követhetik a láda vízszintes alakját s nem zavarják az összhangot a lefelé nyúló hosszúkás formák (XXXVI). A ládák tetejét és oldalait is dúsan díszítik (XXXVIII).
Itt-ott még ragaszkodik a nép a színes bútorhoz, a föstött díszítéshez. Bus János asztalos, a tolnamegyei kurdon, ha nincs mezőgazdaságával elfoglalva, még mindig nagymennyiségben fösti a bútort (XXXIX). A falu lakosságának fele magyar, fele pedig német.

Hajdina-törő Szepetnekről. (719)
Érdekes, hogy a tulipános bútort inkább csak németek rendelik, – mert ők jobbmódúak s a drágább festett bútort jobban megfizethetik. A magyaros bútorra gótbetűkkel írják rá a megrendelő nevét: Josef Kurz, Barbara Schweiger.
Régente kedvelték a menyezetes nyoszolyákat (708); a tornyoságyakat sok helyen megtaláljuk ma is. (710, XXXVI). Régente a változatos körvonalú hátas széket, az asztalt, a szekrényeket (711), falszekrényeket (712) maga tervezte a gazda. Kifűrészelte, kifaragta évszázadig szolgáló keményfából. A szoba falán a gyujtótartó, szenteltvíztartó, mind a gazda kezemunkája volt. Ma már a bútort vásárban veszik; szeretik a keményfából készült, pulitérozott sublatot, sifonért. Szegényebb ember a sárgára és barnára erezett (fladerozott) bútort veszi, de nincs is már azokon semmi népies.

Német Gábor zalaegerszegi kályhásmester műhelye az agyaggödrökkel. (720)
A gazdasági eszközöket, az igát, kendertilolót (714–716), amennyire használatuk a díszítést megengedi, Dunántúl is szeretik díszíteni.
Már a malomnál említettük, hogy az egyszerű falusi ember milyen ügyes az ősi gépezetek szerkesztésében; nemcsak a malomban, de a gazdaságban is kellenek a faragáshoz, a tökmagütéshez, a szőlő kipréseléséhez (718) gépezetek, amiket a régi világban maga talált ki s maga készített népünk.
A Zala megyében lévő Szepezden magyarok, németek, horvátok laknak. Szorgalmas és takarékos jó gazda mindenik. Főfoglalkozás természetesen a földmívelés. A kevesebb földdel bírók azonban egyébbel is foglalkoznak. Van mintegy 250–300 ember ott, akik «drótosok». Egy-két hónapig ezek csakúgy távol vannak hazulról, mint a felvidéki drótostótok. Visznek magukkal tápláléknak: rántást, vöröshagymát, hajdinát, – de nem fazekat drótoznak ám, hanem az országot drótozzák, távirda-, telefon-fákat állitanak s ezekre húzzák a drótot. Szanaszét az országba ezek a szepetneki drótosok végzik ezt a mesterséget s csinosan módosodik a falu. Van úgy, hogy havonkint hazavisznek jó 30 ezer koronát. Mert egy napszám 4 korona, s 250 embernek jut 1000 korona egy nap; 30 nap pedig 30,000 korona. Rendesen fölváltva, négy hetet otthon, négy hetet távol töltenek, de úgy intézik, hogy aratáskor, vagy egyéb munka idején otthon legyenek. Ha arattak, megint «mennek a dróthoz». Hathónapi drótozással összeszednek így évenként, 180–200 ezer koronát.
E munkás nép táplálkozásában fontos szerepe van a hajdinának. Nem épen valami úri étel biz ez, de kis helyt elfér belőle jó sok; igazi utasnak való eledel, mint, a tarhonya.
De hát tudjuk-e, hogy mi az a hajdinatörő? (719), kérdi a plébános. Hogyne tudnók! Hát a malomkő, mert bizonyosan csak megőrlik azt, mint a többi gabonát, mondjuk. Megőrlik, meg; de más a hajdinatörő. No, ha más, akkor dehogy ismerjük. Magát a hajdinát ismerjük. Nevezik hajdinának, pohánkának, néha tatárkának is. Erdélyben haricskának hivják. Tavaszi gabona; törpe szalmája, kékesfejér virága van és kevés az igénye. Furcsa a magja: háromszegletű, sírna s nincs eset rá, hogy első fogaiddal elharapjad. A lisztjéből készült puliszka nem olyan sárga s nem olyan édes, mint a kukorica-liszt keveréke; barnás, mint a búzalisztből készült, de túróval kirakva, vagy tejjel kanalazva elég jó s igen alkalmas a fogatlan vén embereknek. Hazánk keleti részén, a csóki hegyek között most is termelnek még, épen úgy a nyugati hegyek tövében; itt-ott lehet látni Zalában és Göcsejben, bővebben terem Vas megyében, az Őrségben. Különös, hogy épen itt Szepetneken nem terem, holott itt szerepe van neki – a drótosok érdekében – sőt, kifejlesztett egy sajátságos és talán egész országban csak itt űzött házi ipart: a hajdinatörést.

Német Gábor zalamegyei kályhamester, hályhafiókjai. (721)
Mi hát az a hajdinatörő s mi a hajdinatörés? Menjünk el Verona nénihez.
Kamraszerű kisebbik szobájában két ormótlan szerszám van. Irdatlan nagy négyszögű faalapzat, amilynek a szőlősajtoló alapok. Egyik végén nagy lyuk vájva, mint egy üst. Ebbe öntik a háromszögletű hajdinamagot, amit előbb langyos vízben megáztattak s félig megszárítottak. A mérleg alapelve szerint fölötte van egy szerkezet, melynek hátsó végére, a deszkára lép az ember s az első rész, mint egy medveorr, felemelkedik; amint lábunkat levesszük a deszkáról: a medveorr belehull az üstbe, de nem töri meg, csak leduhasztja a hajdina bőrét. A munkálkodó egy karfába fogódzik s lépkedi a deszkát hol a ballábával, hol a jobblábával, mintha csöndes lépő táncot járna. Az ősi gép jár és zakatol. Nem tőri meg tehát a magot törő nevének ellenére sem: csak meghámozza. Lehántás után a belső szem immár nem háromszögletű, hanem olyan, mint a rizskása, Dunántúl a hajdinakását kolbászba is töltik.
A vasmegyei Őrségben terem s a nagykanizsai boltokból vásárolja a Szepetneken lakó Verona néni 100 literenként 18 koronájával, a hajdinát, de a tokaccsal (gép) a hoszpától megtisztítva, 40 koronáért adja el a vásárokon.
E kezdetleges gépet magok a háziak csinálják. Büszke is erre Verona néni, erre a szepetneki törőre. Nincs ilyen a világon! Mert járt a nagyvilágban. Járt Pesten is. Van egy fia, nagy-nagy úr Pesten: leveleket hord ki a postáról… A fiu pénzt küldött Verona néninek, hogy ránduljon föl hozzá, abba a Pestbe!… Meg is hordozta anyját a nagyvárosban s Verona néni látott mindent, ami a világon van, – csak egyet nem látott, az még Pesten sincs! És sóhajtva és büszkeséggel mondá a fiának: «Látod fiam, itt minden van, de hajdinatörő még itt sincs. Pedig, nekem van!…»

Kaposvári fazekas kemencéje. (722) «Ég benne az edény.»
*
Következik a cserépnemü.
A dunántúli fehérnép is nagyon szereti a szines, szépen kivirágozott cserépedényt. A konyha falát régi és új edénnyel díszítik. A nagyszülőkről maradt edényt kegyelettel őrzik s nem használják, csak a konyha díszítésére. A zománcozott pléhedények egy időben nagyon kiszorították a cserépneműt, újabban azonban ismét a cserépedény lett népszerűbb, mert olcsóbb és azt tartják, hogy jobbízűvé fől meg benne az étel. A cserépedényből húsz fillérért olyan nagyságut adnak, mint a zománcosból egy koronáért.
Az edény díszítését Dunántúl talán a legszebben végzik még Sümegen (731), ahol sok fazekascsalád égeti az edényt. A díszítés az asszonyok, leányok dolga. A szines festéket kis ecsettel vagy cifrázó gurgulával viszik az edényre, ahogy azt első kötetünkben apróra leírtuk. A sümegi fazekasoknak olyan sok a dolguk, hogy maguk nem is járnak vásárra, kereskedők ott helyben hordják el tőlük az edényt. Ezek a kereskedők a népből kerülnek ki. Nagyon érdekes, hogy a cserekereskedés az edényekkel még javában dívik. A kereskedő kirakja az edényeket a falu közepén s a nép búzát, árpát, rozsot visz oda, megtölti vele az edényt (726): azután az edény az övé, a gabona a kereskedőé lesz. A nép a város hetivásáraira, országos vásáraira is elhozza a gabonát, hogy érte edényt, vihessen haza.

Német Gábor kályhásmester égető-kemencéje Zalaegerszegen. (723)
Régente a virág elmaradhatlan volt az edényekről. Ma már sok fazekascsalád nem cifráz. Az edényt befecskendezi, egy-két vonallal meg huzgálja. A virágozással több a babra s azt az időt nem igen fizetik meg. Keszthelyen például már jó ideje nem cifráznak a fazekasok. Kaposvárott csak egy fazekas felesége cifráz. Ez a család is csak nemrég, faluhelyről költözött be Kaposvárra. Amelyik parasztasszony nem sajnálja a pénzt, annak bizony mégis a virágos edény felé húz a szive. Az edényeket minden helyen más szinekkel, más virágokkal díszítik s a formák titkát a család őrzi. Vásárokon a sümegi edény jellegzetes, szépen kifejlesztett, eredeti mintáit messziről megismerjük. Ott minden család egyforma virágokat rajzol, de az edények minősége szerint a virágok váltakoznak. A sümegi edény szinezése kétféle: sötétvörös és fehéralapú. Az előbbi dísze túlnyomóan fehér, szeretik a kéket is, de más szinekkel is tarkáznak. Világos alapon kék-zöld és sárga a virág. A falra akasztható tálak közepet állóvirág, többnyire tulipán foglalja le; a tányérok széleit körülfutó dísszel látják el. Idevalók a tiszta fekete színű edények; ezeket lefojtott füsttel feketítik.

Tapolcai fazekasok kemencéi. (724)

Keszthelyi fazekasok a heti vásárban. (725)

A kaposvári vásárban. (726) A nép annyi gabonát ád az edényért, a mennyi belefér.





Sümegi cserépedények. (XLI. tb.)





Sümegi cserépedények. (XLII. tb.) A középső cifrázó «gurgula».



Sárközi tányérok. (XLIII. tb.) (A szarvasdiszes kályhacsempe.)





Sárközből. (XLIV. tb.) A felső baloldali edény ma már elvétve található; a mult száz év közepe táján készültek Mórágyon. A felső jobboldali és a jobb alsó kettő kályhacsempe.

Régi tányérok. (727)

Cserépedény a balatoni muzeumból. (728) A középső két alsó csutora.
A dunántúli szobákban ritkán hiányzik a cserépkályha (735–738), amelyet a konyhából fűtenek. A kályhákat négyszögletes bemélyedő szemekből, tányérokból, kupákból (739, 742) állítják, sározzák össze. Itt az erdélyies csempe elnevezés ismeretlen. A kályhákat is leginkább vásárban veszi a nép. Egész kocsit megtöltenek a kályha alkatrészei. A szemek tányérszerűen bemélyednek s az ilyeneken nincs is díszítés; a díszítés a lapös négyszögletes szemekre kerül, amelyek a kályha alsó részét, talpazatát, sarkait képezik. A kályha felső peremét, párkányát (740) is díszítik csipkés kimetszésekkel. A díszítés formákkal történik; a nyers agyagot a minta negativját feltüntető formákba nyomkodják bele s azután égetik ki. Kis városokban s módosabb polgároknál a régi fajta svédkályha (743) otthonos. Ennek készítésében Németh Gábor zalaegerszegi kályhás nagy mester.

Régi korsók a balatoni muzeumból. (729)

Régi edények a balatoni muzeumból. (730)

Sümegi edények. (731)
Nézzünk el udvarába (720), tekintsünk be műhelyébe, mi mindent csinál Dunántúl, a népnek dolgozó kályhásiparos.
A műhely előtt van négy agyaggödör, azokban négy különfajtájú föld.

A veszprémi muzeumból. (732). A falon kályha-csempék, kék festő-minták, a polcon céh-korsók, a földön céh-ládák.
Az I. agyaggödörben bedegovcsinai agyag. Horvátországból. Ebből készül a legfinomabb munka. Fehér, palaszinű, zsiros tapintású s fehér, megég is; tűzmentes, legerősebben ellenáll a tűznek, nem reped meg. Vasúton szállítják. 100 métermázsát 80 koronáért vesz, házhoz szállítva 170 koronába kerül s lesz belőle 25–30 kályha. Egy kályha 180–200 korona. Külön-külön mind a három fajta földből készül kályha, de vegyitve is csinálják, hol kettőt, hol három fajtát is összekevernek. Ha csak a bedegovcsinaiból csinál valamit, abba még vegyít törött cserepet is, amit vasmorzsárban egy napszámossal töret össze a kályhás. Ez a cserépliszt még erősebben tűzmentessé teszi.

Céhkorsók a szekszárdi muzeumból. (733)
A II. agyaggödörben göcseji sár van. Ez is palaszinű, fehér. Ez is tűzmentes, de sikeres, sikos, iszaptartalmú. Ehez használunk kvarcos éles agyagot; ilyen homok van elég Zalaegerszegen is az Alsóerdőn, a Budai-völgyben, a téglaszín mellett. Evvel a homokkal felesen keverik. Zalaegerszegtől 15 kilóméterre, Csonkahegyhát határán négyen vásároltak egy birtokot s onnan hordják ezt a göcseji agyagot. Csak a fuvart fizeti Németh mester, egy szekérrel 6 korona. Ebből a barna sötétszínű (kissé pirosas) sima kályha lesz. Ezt a göcsejit, ha a csákberényi agyaggal vegyíti, szines kályhát kap. A középosztálynak ebből készül leginkább a kályha.
A III. anyaggödörben is csonkahegyháti, szintén göcseji föld van, de az meg sárgás, fehérföld. A göcsejivel vegyítve színes kályhát csinál belőle a mester, 160 koronáért. Az egész barna kályha 120 korona. A csákberényi (Fejérm.) fehér földet használja a II. és III-hoz színezésre. Van még- tűzmentes agyag Zsalucsánban, Gömörmegyében is.
A IV. gödörben kályharakáshoz szükséges agyagos, homokosföld van összekeverve. Ebből csak virágcserepeket gyárt a segéd. Semmiféle más fazekat Németh mester nem csinál.
Árúit inkább távolabbra hordják el: Nagykanizsára, Csáktornyára, Varasdra; Somogymegyébe is előkelő házakhoz dolgozik.
«Rövidesen mondva – így szól – ez a három magyar kályha a szemesen kivül. Mert az a magyar kályha, amelyiknek egyenes sima felületje van, egyszerű, kevés dísszel, egy-egy magyar virággal és zárlevéllel. Csinálja az ember, ahogy tudja, a maga gusztusára. Még az is magyar a kályhán, hogy terjedelmes széles válla legyen, felső része kupolával, toronyalakkal; az erősen kiálló párkányzat azért kell, hogy dísztárgyakat vagy egyebet lehessen odarakni. Ez teszi meg, hogy magyaros». «Az ámpír inkább gótis.»
Kudari József zöldmázas cserép-szenteltvíztartója. 150 éves. Törökkoppány. (734)
Az edényeket, kályhákat mázzal színesítik. Mi a máz? A fazekasok nyelvén: Glätte. «Van ólomglätte, vagy ólompír. Ezt homokkal s kvarccal vegyítik s fehér színt ád. Ha barnakövet teszünk bele, barnafekete lesz; ha rézhamút hozzá, zöld lesz; ha kék színre van szükség, kékényüveget (Schmalte) vegyítenek bele; ha sárgát akarunk, sárga kő jön hozzá. E mázakat külön téglikben megégetve, megtörve, örölve finumabb mázat kapunk. Ha még finumabb kell: 2 kiló ménium, egy kiló olvasztó borax, egy kiló kvarc, tégliben megőrölve s a legfinomabb fehér átlátszó zománc lesz. Az ólmot és cint megolvasztjuk téglikben, hamuját leszedjük, megint leszedjük, szóval az egészet hamuvá égetjük (flimmeljük): ebből cin és ólomhamú lesz; veszünk 2 kiló méniumot, 2 kiló kvarcot, 1 kiló boraxot, 1 kiló hamúzsirt, 20 gramm arzenikumot, a kemencében homokpadot csinálunk, összekeverve és olvasztva megégetjük s ha kivesszük, olyan lesz, mint az akszfalt; a homokot lepucoljuk, leráspolluk, mozsárban megtörve, megszitálva, malomkövön leőlve: porcelánfehér zománcot kapunk.»

Szemes zöld kályha, Göcsej. (735)
Hogy lesz hát már az a kemence, vagyis a kályha?*Az erdélyi ember mind kemencének hívja azt, amiben tűz égy főzésre, sütésre vagy szobamelegítésre. Erdélyben a kályha csak egyik laposan rakott szeme a kemencének s azért kályhakemence.
Úgy lesz, hogy a már megöntözött agyaggödrökből egy szekérderényi sarat egy- halomban betesznek a műhelybe, – sulyokkal összeverik, döngölik, lesarlózzák, vízzel áztatják, aztán két legény lábbal tiporja három órahosszat. Az asztalon plattnikat (kakli) csinálnak a kidolgozott sárból s ebből a mekkora szükséges akkora táblát belenyomnak a gipszmintába. Németh (tábor mintát is csinál. A mintából rögtön kiveszik s megvan a kályhaszem.
Érdekes, hogy a városias ízlésű kályhákat a nép erre rogogó-nak mondja, de azért a díszítések között megkivánja a tulipánt, a sast, a magyar motivumokat. A kályhaszemeket a pallásra teszik, ott megkeményszik, egy-két napig vagy a napon szárítják, vagy a lézsa-fán; az erős napsütéstől a gyöngébbje megrepedezik. A mi agyagunk a napon hirtelen szárad s megrepedezik, mert sok benne a nedvesség, iszapos. A bedogovcsinai állja a napot. Azután jön a kemencébe való berakás.
A kemence két részből áll: a tüzelő, amit kékellinek vagy kikellinek hívnak, ahol a fa ég, ahonnan a meleg apró lyukakon átmegyen a második részbe, az égetőbe. «Sok izéje van itt ennek a berakásnak. Sárból épít az ember egy talapzatot. Aztán egy rend zsindelyt rak, amit csak a téglagyárból hozat s rá egy rend kályhaszemet, de úgy építve, mint a kőműves a kőkertet, közbe-közbe kér a fiától egy-egy cveklit, ék, erősítésül cserépzsindelyforgács vagy cseréptörmeket, hogy közben legyen jó cirkulácio. Sokszor olyanmunkát végzett, hogy maga is nevette; mert addig verd a vasat, míg meleg. Sok rejlik a belszerkezettől, t. i. a cirkulálástól, a füstjárástól, hogy a fundarnentumtól cirkuláljon egyenletesen; akkor a meleg nem futhat ki belőle.» (Közbe-közbe a kezébefogott kályhaszemet magyarázza, hogy ez a barokkdíszítés hajlott, s a szegelet tompa. A rogogó-nál is tompák és hajlottak a díszítések).

Kudari József zöld kályhája, Törökkoppány. (736)
Kilenc óráig tart az égetés 980 fok melegben. Ennyi kell a barna munkához. A közönséges fejérnek csak 900 fok kell.
Ezt az első égetést fonnyasztónak hívják. Kiszedve: a napon egy napig szárad, a palláson egy napig keményszik: másnap megpucolják, faragják (az érdes részektől megsimítják) s ha nem kell rája szinezés, száradni teszik tovább. Bevonják mázzal vagy zománcolvadékkak a tálban levő festéket a nagy kalánnyal ráöntögetik s az ezután következő másodszori égetés a zománc-beégetés. Ezt a mázt ólomgelétnek híjja a fazekas; fele ólomgelét, fele kvarc és fekete kő. Ez a barnamáz s második égetés után barnapiros meggyszínű lesz tőle a kályhaszem, amilyet leggyakrabban lehet látni e vidéken. «A tálban a mázt a kalánnyal mindig kevernyi kő. Végigöntésnél az első kalánnyal csinálja az első szimzt. Az alsó párkányon van az első szimz, vagyis kiálló része az alkotmánynak. Inkább a fölső párkányzat a szimz, de erről nevezik a többit is. A második égetés után még mindig van, mit lefaragni róla, egy kis simítást most csinálnak rajta. S megvan. A helyszinére szállítva ott egy kőműves vagy akár egy gyermek is megépítheti vagy fölrakhatja a kemencét. A szemek úgy paszolnak egymásra, mintha onnan nőttek volna ki. Azonban egy kis agyaggal ragasztják össze a szemeket, – aztán szobát melegítnek vele vagy krumplit, sütnek benne.»

Köcsögszemes banyakályha Decsen. (737)
Jól van Gábor, te óvod, melengeted és véded a világot a megfagyástól!…
Az égetőkemencék a fazekas, kályhás módjához képest kisebbek-nagyobbak. A 722. sz. képünk egy kaposvári szegény fazekas kemencéjét mutatja. Ágról szakadt ember, aki néhány koronával kezdette mesterségét. A kemence a legősibb, legkezdetlegesebb típus. Ilyen lehetett ezer esztendőkkel ezelőtt is az égetőkemence. Tapolcán a fazekasok mind egy helyre, a város közepére építették a kemencéket (754).

Várdombi kályha (szekszárdi muzeum). (738)
Ne hagyjuk azonban még el Németh Gábort, gyerünk át abba a másik helyiségébe, ahol egy legény rugdalja jobb lábával a korongtalpat s csinálja a kályhaszemet és virágcserepet. Egyet rúg s forog az alkotmány; ekkor egy kis bőrdarabot fogva kezébe s korongra csapott anyagot kiszorítja s egyszeribe kialakul az edény. Most egy másik kisebb bőrdarabot simítja, tisztogatja. A harmadik fogás az, hogy egy sárgadróttal, mely nem rozsdásodik, a felső haszontalan sárrészt lenyisszenti.
A fazékkorong alkatrészei: a tustányér, ebben áll a négyszögü vasrúd; a korongtalpat rugdalja a fazekas, aki a deszkaülésen foglal helyet. A rúdon van a korongfej, efölött a rámadeszka, ezen áll a sár, amiből az edényt alakítják. A korongfejet le lehet venni s ha nagyobb edényt akarnak csinálni, nagyobb fejet tesznek rá. A korong mellett van a sártartó pad. Az agyabgödrökből egy szekérderéknyi földet beraknak a közvetetlen közelben levő műhelynek kellős közepébe, megáztatják, megaprított cseréptörmelléket hintenek belé (samut), ami ellentállóbbá teszi a tűzzel szemben. Enélkül kibír 1000 foku meleget, evvel pedig, például a bedegovcsinai föld kibír 2000 fokot.

Kályhaszemek a keszthelyi járásból. (739) A középső szenteltvíz-tartó, Zalaapátiból.
A legények táncolnak rajta három-négy órahosszat s meggyúrják lábukkal, mint a tésztát; azután következik a sarlózás. A görbe éles késsel nyesegetik a halmazt, papirvékonyságu lemezeket szeldelnek le róla s így rátalálnak, ha valahol kövecs vagy egyéb szemét van benne s azt kidobják. A nyesedékekből sárpogácsák lesznek, 50–100 kilogrammosok. Ezeket még irgalmatlanul megsulykolják a sulyokbotokkal. A kisebb pogácsát egy sulykolja, majd összetesznek két-három ilyen sárpogácsát és sulykolják ketten-hárman, majd odavetik a deszkaasztalra s ezekből a sárpogácsákból lesz meg a kályha.

Kemence (kályha) Bakonybélből. (740)

Kályha-csempe Döbrétéről. (741)

Szentgáli kályhacsempék. (742)
Az inas felszabadulásakor ebből itták az áldomást. A rendetlenkedőknek büntetésből tele kellett hozatni a korsót, de fogadásokból, szives barátság révén is sokszor megtelt bíz az! A fazekasok ezekkel a korsókkal remekeltek, szépen kidíszítették, felirásokkal, versekkel látták el. A céhmester, atyamester, bemondómester és a többi céhbeli méltóság nevét, mindenféle jót kivánó mondatok mellett, bevésték. A céhnek, a mesterségnek jelvényeit, az ollót, vetélőt, csizmát, gyalut, ácsszekercét, kereket is ott találjuk a korsón úgy, hogy legtöbbször már messziről megállapíthatjuk, melyik céhé volt a korsó.

Német Gábor Zalaegerszegi kályhás rajza. (743)

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages