Székelyföld
Székelyföld
SÓVÁRAD. (IV. tb.)
BIKAFALVA.
Jelentékeny kiterjedésű, hegyekkel sűrűn behálózott vidék az erdélyi felföld keleti részen. Két hegylánc a hegyek hatalmas tömegében s mindkettő északról-délre huzódik, magas sziklacsúcsokkal, festői sziklacsoportokkal s rengeteg erdőségekkel. A keleti lánc a Kárpátok övének egyik szakasza: az ország keleti határát alkotó keleti hegyláncolat; a nyugoti a keletivel párhuzamosan haladó Hargita és a Persányi hegység. A Hargita és a keleti határhegylánc közé eső, valamint a Hargita nyugoti oldalára támaszkodó lejtők, völgyek, medencék, – ez a Székelyföld. A Hargita és a keleti határhegylánc közé zárt rész Csik- és Háromszék megyéket, a Hargita nyugoti oldalán lévő rész pedig Maros-Torda és Udvarhely-vármegyéket foglalja magában. Csik-, Háromszék-, Maros-Torda és Udvarhelymegye: mintegy fél millió székely hazája.
Udvarhely, a régi Udvarhely-szék (2) volt annak idején az anyaszék, különös előjogokkal is, amelyektől ma már elesett.
Udvarhelymegye az északi szélesség 46° 5' 0"-tól 46° 39' 20"; a keleti hosszaság 42° 22' 30"-tól 43° 25' 45" alatt fekszik. Hosszúsági kiterjedése északról délnek, a Bucsin tetőtől Baróthig, kilenc mérföld; szélessége, keletről nyugatnak, a Hargitától Szolokma határszéleig, hét mérföld; kiterjedése 4733 földrajzi négyszögmérföld; 31 falu esik az Olt vidékéhez, 105 falu a Maros folyam vidékéhez tartozik. Határai északról Maros-Tordamegye (Görgényi havasok); észak keletről Gyergyó, keletről Csik- és Felső-Fehérmegye peselneki járása (Bükszád és Mikó-Újfalu erdőségei); délről Miklósvár, Felső-Fehérmegye rákosi járása és Kőhalom; nyugatról Kükülőmegye nádasi kerülete, Felső-Fehérmegye pálosi járása. Az egész megye hegyes, kevés térhelylyel, keleti és északkeleti oldalát roppant havasok s ezeken rengeteg erdőségek borítják. E hegységek közé nyomúl be öt folyam völgye s azok számos mellékcsermelyeinek szűkebb völgyei; a folyamok közül kettő, a Kis- és Nagy-Küküllő a Marosba, három, a két Homorod és Vargyas az Oltba ömlenek; az előbbiek keletről nyugatnak, az utóbbiak északról délnek folynak. E folyamok terei és mellék folyóinak völgyei termékenyek; a többi hegyes és oldalos hely vizenyős sárga agyagtalaja, csak gyakori trágyázás és szorgalmas művelés, háromszori szántás után terem, de így búzát, rozsot, sőt tengerit is dúsan, kivéve néhány havasalji falut, ahol leginkább rozsot és zabot termelnek. A déli rész néhány falujában szőlő is van; gyümölcs mindenütt nagy mennyiségben s a magas falvakban gondot is fordítanak a gyümölcstermelésre. A marhatenyésztést. is nagyban űzik, s erre terjedelmes havasi legelőik igen alkalmasok. A havasalji faluk (Oláhfalu, Zetelaka, Parajd) deszka-, zsindelymetszéssel és kereskedéssel foglalkoznak, a Homorod mentén pedig néhány falu mészégetéssel és széthordással kereskedik; egyes falvakban akad némi kézműipar. Bányaiparuk a vas; mesterségek a városokban húzódnak meg, kifejletlen és elhanyagolt állapotban s oly kis mérvben, hogy a fogyasztást is alig fedezik; a kiviteli kereskedés nyerstermékekre (gyapju, bőr, viasz, méz), gyümölcsre (dió, cseresznye, szilva, alma), fa-készítményekre (deszka, épületfa, zsindely, szuszék, véka, rosta, hordódonga), turó és mészre, valami kevéske gabonára szorítkozik. A megye népe szép, erőteljes és szorgalmas; a havasalji falvakban magas termetűek, a völgyekben inkább zömök, izmos a magyar.
Udvarhelymegye völgyhálózatán átvonulva roppant trahyt-láncolathoz érkezünk, mely a Hargita zöméből kiválva, felfelé és lefelé ágazik el fenyves rengetegekkel borítva. Ez Csikvármegye (3): az északi szélesség 46° (7' 40") és 47° (7' 30"); a keleti hosszúság 42° (51' 30") és 43° (54' 30") alatt. Egész területe 78,120/1600 négyszög mérföld; az Olt folyam vidékére esik 56 Csik- és Kászonhoz tartozó helység; a Maros folyam-vidékére 12 helység; a Besztercéhez (mely a Moldvába ömlik) esik 7 helység, a Tatros folyam vidékére pedig 3 helység. Határai északról Torda megye vécsi járása és Beszterce vidéke, keletről Moldva, délről Kézdiszék és Felső-Fehérmegye peselneki járása; nyugatról Bardócszék, Udvarhelyszék és a görgényi havasok. A megye nagy része rengeteg erdőség vagy olyan hely, ahol a földmívelés lehetetlen, legföljebb legelésre, marhatenyésztésre és fakereskedésre alkalmas. A földmivelés leginkább a folyam völgyekre szorítkozik, tehát az egész területnek alig egy nyolcadára. Az éghajlat zord és hideg a havascsúcsok alatt, (Hargita, Nagy-Hagymás, Délhegy, Kelemenhavas, Borda) amelyek megközelítik a 6000 lábat; különben is az egész terület magas fekvésű, Csik-Szeredáná1 2186, Borszéknél 2790 láb a tengerszín fölött. Csikban a tavasz és a nyár két héttel kezdődik későbben, mint csak a szomszéd Udvarhely és Háromszéken is; magának Csiknak három kerülete között is oly szembeötlő különbség van, hogy Alcsikon egy héttel aratnak előbb, mint Felcsikon s itt ismét egy héttel korábban, mint Gyergyóban. A szomszédban virít már a tavasz, Csikban még szánkóznak. A rövid őszre kora tél köszönt s a zord időből legalább is négy héttel jut több Csiknak, mint Erdély közép vidékeinek. A csiki nép leginkább rozsot és zabot termel, de azt oly tisztát és jeleset, hogy a szomszéd vidékekre rendszerint Csikból szereznek vetőmagot. Búzát csak az újabb időben kezdenek némi sikerrel termelni, pityóka (krumpli, «fődi mogyoró»), len, kender, vetemény – főleg káposzta – kiválóan sikerül. Kukoricát csak kertekben csemegének és a melegebb tölgyesi és gyimesi szorosban termelnek. A rengeteg erdőségek viszont dús legelőket, kaszálókat nyujtanak s így a marhatenyésztés kifizeti magát. Fakereskedéssel is pótolja a csiki székely a földmívelés sanyarúságát: leginkább Gyergyóban, a Maroson tutajoztak, ez a kereseti forrás azonban tőkepénz hiányában, kisiklott a szorgalmas székely kezéből; fakereskedése ma egészen kisszerű és kezdetleges, egyszerű fűrészgépein elszeldelt deszkáit, nagy fáradsággal leszállított boronáit (házrakáshoz való fenyőfa), szarufáit, léceit szekeren hordja el messze vidékekre. Pedig e hegyek, a keblökben rejtőzködő kincsekkel meggazdagíthatnák a most nélkülöző lakosságot. Alig van terület hazánkban, ahol az ásványok és nemes ércek dúsabban rejlenek, mint Csikban; ásványos-forrás is annyi van Csikban, mint sehol egyebütt; ritka falu, melynek határán több gyógyforrás ne buzogna fel, de van olyan helység, amelynek területén édes vizet nem is lehet kapni. Mindez ismeretlenül és használatlanul folyik el. Csikmegye székelysége katolikus és pedig nagyon buzgó katolikus, annyira, hogy protestáns betelepülőt nem igen tűrnek meg magok közt s egész Csikban a protestánsok száma alig megy kétszázra, azok is szétszórva élnek; nagyobb számmal leginkább Gyergyó-Szent-Miklóson és Balánbányán vannak. Keleti vallású is van pár ezer; ezek közül a régibb települők (nagyrészt a birtokosság telepítette be őket annakidején, jobbágynak) annyira elszékelyesedtek, hogy oláhul szót sem tudnak.
UDVARHELY VÁRMEGYE. (2) A felkutatott terület térképe.
CSÍK VÁRMEGYE. (3) A felkutatott terület térképe.
HÁROMSZÉK VÁRMEGYE ÉS HÉTFALÚ. (4) A felkutatott terület térképe.
MAROS-TORDA VÁRMEGYE. (5) A felkutatott terület térképe.
Természeti szépségekben az egész Székelyföldön talán Háromszék-vármegye (4) a leggazdagabb; a határszél mellett hosszan nyúlik le egész Erdély délkeleti szögletéig; Csiknál még öt mérfölddel kijebb fekszik kelet felé, vagyis ennyivel nyúlik beljebb Oláhországba, feküdvén az északi szélesség 45° 31' 30"–46° 16' 0" és a keleti hosszúság 43° 9' 40"–44° 5' 5" között. Határai északról Bardóc, Felső-Fehérmegye peselneki járása és Kászon; keletről Oláhország; délről Felső-Fehérmegye két darabkája és a Barcaságnak észak felé kiszögellő része és Felső-Fehérmegye másik foltocskája. Háromszék nagy része termékeny térség, melyet a rajta áthaladó folyamok idomítottak; folyó-rendszere különben is nagyon szerencsés, úgy a talajalakulás, mint a talaj termelési viszonyok szempontjából. Remek a megye havaskerete is. Keleten a határszéli kárpátok láncolata nyúlik el, gyönyörűen csoportosított csúcsaival (Magyaros, Lipsa, Szemerkés, Mosát, Bonyo-Feje, Majkán, Zernye, kovásznai Pilis, Jakabhavas, Lakocás és Csilyános), mindenik meghaladja a 4000 lábat, sőt némelyike még az 5000-et is. Nyugaton a Szerede, a nyeni Piliske, a Szilon- és Csukás csúcsok is 4–6000 láb magasak; délen a Bucsecs és a Királykő 8000, a persányi és magyarosi havasok közt a Várhegy és a Bálványos is legalább 4000 láb; északon a Nemere, a Büdös és a Hargita keretezik a háromszéki síkságot. Az égalji viszonyok kedvezők; a szőllő ugyan itt sem érik meg, de a gabona minden fajtája, még a kukorica is rendesen elkészül s dús a termése; kölest és háricskát (tatárka, hajdina) nagyobb mennyiségben termelnek. Egyáltalában Háromszéken az aratás négy héttel köszönt be hamarébb, mint a szomszédos Csikban. Főfoglalkozás, természetesen, itt a földmüvelés s e mellett ipart és kiviteli kereskedést is űznek itt-ott. Kézdi-Vásárhely viszi a főszerepet, kézműiparával Moldvában is talál jó piacot. Fával és fagyártmányokkal leginkább a havasalji faluk kereskednek; e falvakban a marhatenyésztés is virágzik. A megye gyáripara leginkább szeszgyártás és finom liszt. Ásványokban szintén gazdag Háromszék, csakhogy az iparnak ez az ága itt is, mint hazánk sok más vidékén, parlagon hever. Kovászna hegyeiben fordulnak elő a legjobb minőségű és legdúsabb vaskőrétegek. Kőrös közelében is van vaskő. Kéndús rétegek vannak a torjai hegyekben, kőolaj Soósmező környékén; sóban azonban szegény Háromszék s azt Oláhországból (csempészve), de leginkább Parajdról hordják be. Ásványos vize nagyon sok van, legnevezetesebbek a kovásznai Pokolsár, a málnási Bugyogó, a bodki és szentgyörgyköri források. Háromszék lakói nagyrészt protestánsok; katolikusok csak itt-ott, szórványosan élnek, tömegesebben Kézdiszéknek Csikhoz közel eső felső részében, ezért Szentföldnek is hívják ezt a vidéket. A lakosság, kevés kivétellel, székely; ami keleti vallású a szorosan vett Háromszéken akad is, annyira elszékelyesedett már, hogy csak magyarul beszél s bátran keleti vallású székelyeknek tekinthetjük őket.
Maros-Torda vármegye (5) a régi Marosszékből, a székely székek egyikéből alakult ki. Az 1876: XXXIII. törvény a régi Marosszékhez hozzákapcsolta Torda vármegyének négy járását, Kolozs vármegye és Naszódvidék néhány községét. E legkevésbbé tiszta székely lakosságú megyét északon Beszterce-Naszód és kis darabon Románia, keleten Csik és Udvarhely, délen az utóbbi és Kisküküllö, nyugaton Torda-Aranyos és Kolozs vármegye határolja. Területe 4324.03 km2. Maros-Torda nagyobbára hegyes-dombos. A megyén végig kanyargó Maros folyótól délre a Görgényi havasok csoportja emelkedik, melyet a görgényi völgyből a Gyergyó lapályára átvezető Kereszthegyhágó két részre oszt; az északiban a Bumásza és a Batrina, a déliben a Mezőhavas a legmagasabb emelkedés. Utóbbiból indul ki a Nógrádmelléki hegysor, melynek legmagasabb pontja a Bekecs. A két hegység a Maros völgyéig bocsátja mindinkább alacsonyodó ágazatait. A Maros jobbpartján a Kelemenhavasok kiágazásai borítják a megye északi részét; legmagasabb csúcsai a beszterce-naszódi határon emelkedő Pietroszul, Kelemenhavas és Sztrunyóra. A megye délnyugoti részét már a Mezőség hullámos síkjához számíthatjuk, Folyóvizei közül legnagyobb a Maros, mely Oláh-Toplica mellett lép a vármegye földjére s eleintén nyugoti, majd délnyugoti irányt követve, azt egész hosszában keresztül szeli; Szász-Régentől kezdve termékeny, tágas a völgy. Baloldalt Görgény, Bölkény, Nyárád és Kis-Küküllő völgyei nyilnak feléje, jobbfelől csak néhány nagyobb hegyi patak (Toplica, Ilva, Ratosnya) hordja belé vizét. Ásványos forrásai közül a szovátai és görgény-sóaknai sós források, az oláhtoplicai földes víz a jelentékenyebbek. Éghajlata, a megye nyugati részében szelíd, keleti hegyesebb részében valamivel hűvösebb. Legjelentékenyebb terménye a só, Maros-Ujvár mellett óriás mennyiségben. helyenkint jó agyagos a föld. A növényvilág gazdag és változatos: buza, zab, rozs, kétszeres árpa és kukorica; kitünő kender és len. Jelentékeny a szőlő és gyümölcstermelés is; különösen hiresek az almafajok és a dinnye. Hajdan dúsan termeltek dohányt is; a Mezőség kivételével fa is terem bőven.
Lakossága (1891-ben) 177,860 lélek, 102,572 magyar (57.7%). 6438 német, 40 tót, 62179 oláh (35.0%) s 6531 egyéb. A nem magyar ajkuak közül 23.234-en (30.9%) beszélik a magyar nyelvet. A lakosság főfoglalkozása a föld és erdőmivelés, jelentékeny a gyümölcstermelés is. Ipara és kereskedelme csekély; műipara is kevéske, de házilag a nép csaknem mindenütt üzi a fonó (kender-, gyapju-, szalma-, gyékény- és vesszőfonás) és szövőipart, úgy, hogy ruházati és házi szükségleteit maga födözi, sőt eladásra is készít. Némi jelentősége van a faiparnak (fürészmalmok), az agyagiparnak (Makfalva, Görgény-Szt-Imre) és malomiparnak (Maros-Vásárhely, Szász-Régen). Kereskedelmének s forgalmának fő cikkei a só, fa, állat, gabona és nyerstermények; tojáskereskedése is igen élénk. A községek általában igen kicsinyek, 2000-nél több lakosa csak tíznek van; legnépesebb Maros-Vásárhely (14,212 lakossal).
Népművészeti szempontból e kötetbe soroztuk s itt ismertetjük (szintén Orbán Balázs nyomán) Torockót is.
Torda-Aranyos vármegye egyik járása Torockó s székhelye Torockó kisközség, benne mintegy másfélezer magyar. A Székelykő tövében fekszik s bár lakói német eredetüek, de teljesen elmagyarosodtak s festői viseletük messze földön hires.
Ugyancsak itt kerítünk sort a csángókra is, bár a hét csángó falu Brassó vármegyében fekszik. A csángók Erdélyből kivándorolt magyarok, helyesebben székelyek, legnagyobb részük Csikból és Udvarhelymegyéből költözködött ki, különösen a székely határ-őrvidék berendezése idején, Mária Terézia korában. A kivándorlók egy része az akkortájban császári kormány alá jutott Bukovinában szállott meg s ott hét falut alapított: Andrásfalvát, Boldogfalvát, Hadikfalvát, Istenfogadjot, Istensegítset, Józseffalvát és Magyarfalvát. Mi a Moldvában, Havasföldön és Bukovinában letelepedett csángókkal nem foglalkozunk, csak a hétfalusiakkal, ama hét egymás mellett fekvő csángó községgel, amelyek Brassó vármegye hétfalusi járását alkotják s a bodzai hegycsoport aljában terülnek el.
Ezek: Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Zajzon és Pürkerec (4). A hét falu közül az első négy, amelyet Négyfalunak is neveznek, egymással teljesen össze van építve, a többi valamivel távolabb fekszik. Szegény községek, de csinos magyar templomokkal, iskolákkal és ügyesen épített házakkal. A több mint 20,000 lakosból 12,000 a magyar s mintegy 8000 az oláh. A magyarok szorgalmas földmívelők, de – mint László Gyula írja – maholnap nem igen lesznek már azok se a miéink, ha jobban nem ügyeljük a sorsukat.
Határvédő katonanép volt a csángó, kiváltságokkal, mint a székely. Jogait azonban elszerezte a módosabb, erősebb szász szomszéd s a Hétfalunak nevezett hét csángó községet valósággal jobbágyává tette Brassó városa. Áttéritették a katolikus csángókat szász luteránus vallásra és szász papok viselnek gondot rájuk; erdejüket csak szász engedelemmel használhatták, szántóföldjeiket szászoktól bérelték, alig maradt valamelyes fekvőséghez jussuk. Ezer csoda, hogy nem lett szásszá s még él benne a magyar.
A nagy küzdelem fajáért és a létért, meg is edzette ezt a népet. Bámulatosan csekély az igénye és nagy a szorgalma, szivóssága. Míg a szomszéd szász községben átlag három egész hold szántóföld esik egy lélekre, a hétfalusi községekben csak egy tizenhatod hold szántó jut egynek. Az is pityókát, törökbuzát, árpát és kevés rozsot ád csak tenger munka után. Szükségletét nem termi meg ez a kicsi sovány föld, jobbára az erdőből és fuvarozásból élt. Az erdőből termelt tűzifát Brassó piacán eladták, az erdő meredek oldalai pedig adtak annyi szénácskát, amennyi szűken elég volt. Bővebb pénzforrás volt a szekeresség, ettől azonban a 70-es években kiépült predeali vasut elütötte. Ipara és kereskedelme is volt a vámháboru előtt. Zajzonban romániai bojárok látogatta csinos fürdője volt, a fürdőtelep s vendéglő nem volt ugyan az övé, Brassó városa vallotta magát – tudja Isten, miért – tulajdonosának, de a csángó gazda pénzelt utánna. Brassó bezárta ezt a fürdőt is. Csak pár év óta került vissza csángó kézbe. A csángók gazdasági viszonyai egyre sulyosbodtak, a jövedelmi források ma itt, holnap amott dugultak be, – így került el a nép java Romániába, cselédsorba.
Ma Hétfalut akár Bukarest külvárosának tekinthetők. Jönnek, mennek az emberek, akiket Románia kisöpör, azok közül sokan tartanak itt stációt. A csángó a cipőnek, harisnyának, csészének s a többi kényelmi holminak csak a román elnevezését ismeri; Mihály vajda, Stefan celmare vitézségéről mesélnek, a legények s leányok érzéssel éneklik a román dalokat. Keveset tudnak Magyarországról, aminthogy róluk se igen tudunk. Budapest idegen, előttük Bukarest a világ legszebb városa; Kossuth Lajos, Széchenyi, Petőfi neve nem lelkesíti őket. Nem csoda. A csángónak barátja nincs. Az oláh, véle egy faluban, nem az; a szász szomszéd lenézi, a székely közömbös iránta; oktató emberük, őszinte, lelkes vezetőjük alig akad. Pedig a csángó vallásos, erényes nép. A bukaresti magyar református templomot ők járják legszorgalmasabban; úgy a templomnak, mint a magyar társulatnak ők az oszlopos tagjai. Pénzt szerez és takarít meg, keserves keresetét megbecsüli. Csángó-koldus, züllött csángó fejérnép nincs, – még ma nincs, de alig hihető, hogy ezután sem lesz. Románia nagy városaiban olyan légkörben mozognak, ahol az erénynek nincs numerusa. A csángót eddig az mentette meg, hogy odaát is különvált a könnyelműbb cselédvilágtól s egymás körében kereste időtöltését. De jelei mutatkoznak már, hogy nem marad meg ilyennek. Könnyen megfeledkeznek nemzetiségükről. Viseletük romános, a román nyelvet nagyobb részük már hazulról ismeri. Odaát nem is beszélnek magyarul, egymás között is ritkán, sőt ha látogatóban idehaza járnak, itt is szívesebben beszélik a román nyelvet, mint a magyart. Küzdenek ez ellen az iskolák, mindhiába. Mert Hétfalu iskolái mintaszerűek, polgári fiu- és leányiskolája is van, derék tanítói karral. A nevelés ügyéről Molnár Viktor egykori kitünő papjuk, Réthy Lajos és Koós Ferenc tanfelügyelőjük gondoskodtak e csángó községekben, – de nincs magyar élet, a tűzhely idegenedik el, már pedig az iskola oktathat bármily kitünően, de a nevelést nem pótolja.
Mód volna még, segíteni rajtuk. Fejleszteni kell körükben az állattenyésztést, a szövészetet s az építőipart. Az állattenyésztésre ott a sok jó havasi legelő. A csángó életének java részét úgy is erdőn tölti, juhászattal – és a klimatikus viszonyoknak megfelelő szarvasmarha tenyésztésével pénzt keresne. A csángó asszonyok kitünő szövők, sajátos izléssel varrnak. Most is dolgoznak Pürkerecen és Tatrangon, de ugyancsak kevés helyt. A sepsiszentgyörgyihez hasonló berendezésü gyár szépen boldogulna itt. A lentermelést kapcsolatba lehetne hozni ezzel, a Tatrang és Garcsin völgyei gazdagabban megteremnék a lent, mint a pityókát. A kőműves és ácsmesterséget alig tanulták, mégis Bácsfaluban, Türkösőn és Csernátfaluban jeles építőmesterek találkoznak. Istentől adott különös tehetsége van a csángónak erre: nemcsak egyszerű falusi házakat, mérnöki rajzok után még templomokat is épít. Más vállalkozót érhet bukás, a csángót okos számítása nem csalja meg. Gazdaságilag kell emelni a hétfalusi csángót, ide kell kötni keresetet biztosító foglalkozásokhoz s akkor a miénk marad.
A csángón se segíthetünk bizony egyébként, őt is csak úgy maraszthatjuk magunkénak, mint a székelyt, mint az egész magyar népet: erős társadalmi akcióval. Szüntelen igaza van Sebess Dénesnek! Hazánkban rövidesen törvényhozás elé terjesztik az új telepítési törvényt, most lépett életbe a gazdasági munkásházak állami támogatásáról szóló törvény, melynek nemzet-politikai fontosságát kiemelni felesleges. De nem szabad mindent az államra bizni, a társadalomnak is cselekednie kell a nép megmentésére. Lám a nemzetiségi pénzintézetek a haszon nagy részét kulturális és népmentesítési célokra fordítják…
Nézzük most a székely népet.
Nem bocsátkozunk ama máig is vitás kérdés elbirálásába, vajjon a székely nép Attila húnjainak maradéka-e, mellőzzük a hún eredet mellett szóló bizonyítékokat – Verbőczi hármas könyvétől kezdve le a leopoldusi kötlevélig, Béla király Névtelen Jegyzőjétől kezdve Bonfinus, Istvánffy, Székely István és Orbán Balázsig – csakúgy, mint Hunfalvy és iskolájának ellenérveit, csak a székely ősnemzeti szerkezetről teszünk némi említést, amennyire ez a néplélek alakulásának megismeréséhez szükséges.
A história megállapította, hogy már a honalapítást követő legrégibb időkben a székelyeknél oly demokratikus szellemü volt a nemzeti szervezkedés, amilyennek párjára Európa akkori népeinél alig találunk. Alkotmány volt ez, mely – mint Orbán Balázs írja* alapvető munkájában – mindenkit kötelezett hadviselésre, amikor vész fenyegette a hazát, de amely viszont mindenkinek egyenlőséget és szabadságot biztosított; a hivatalokat nemek és ágak szerint osztotta, a hadviselés kötelezettségén és a királynak némely esetekben kiszolgáltatott ököradón kívül minden más adófizetéstől mentesíté a székelyt. Volt ugyan, elnevezésileg, két osztály vagy rend ekkor is, a loufeu (lovag, lovas) és a giahrlag (gyalog); de ez inkább katonai (fegyverzeti), mint társadalmi osztályozás volt, mert a nép egyik részét szolgaságra kárhoztató feudalizmus a székelyföldön gyökeret verni soha sem tudott. Harcban kitűnve vagy más érdemekért nemességet is nyertek. Igy keletkezett a két osztály mellett egy harmadik: a primori osztály, mely legelőbb 1409-ben említtetik, de csak Mátyás király korában ismerték el, jogkörének megszorításával. Ekkor fordul elő rendszeresített alakban a székelynek három rendje (trium generum siculi), szabályoztatván egyszersmind egyik osztályból a másikba való átlépésnek módozata is. A három osztályt pedig alkották: az elsők, főbb nemesek, (primores, primores nobiles potiores); a lófők, lovasok, akik lóháton mentek harcba (primipili) és a gyalogok, akik gyalog harcoltak (pedites, pixidarii.)
A Székelyföld Leírása. Írta Orbán Balázs. Pest, 1870. Ráth Mór kiadása.
A mohácsi vész Erdély különszakadását okozta s ez a Királyhágón inneni részben egy sok tekintetben új államszervezetet teremtett, mely a székely nemzeti szerkezetre sem maradhatott befolyás nélkül, de amely, ha kisebb-nagyobb változásokat okozott is, – lényegében még sem dönté meg a székelyek sajátszerű szervezetét. Az eddig sérthetlen székely örökség konfiskálhatóvá tétetvén, annak eladományozása lehetővé tette az addig igen korlátolt számú primori rend kifejlődését és a jobbágyok szaporítását, akiknek számát a primorok később betelepítések által szaporították és növekedett azok száma azzal is, hogy a magukat hadi kötelezettségek alól kivontak büntetése a jobbágyságravetés volt. Ilyenformán lettek székelyföldön a jobbágyok, akik inquilinusok, köznépek, parasztok név alatt fordulnak elő, de akik – mint osztály – nem voltak soha a székelyek közé sorozva.
Előfordul még székelyföldön a libertinus elnevezés is. Ezek betelepedett mesteremberek, beházasodott idegenek, vagy más, népességéből kifogyott helyekre települők voltak.
Előfordulnak sokkal később az ármálisták és a donatorius nemesek is nagyon csekély számban. De ez osztályok közé nem volt éles határ vonva, mert akár hadi érdemek, vagy hős tett jutalmaként, akár jószágszaporodás mellett alsóbb osztályból felsőbbe volt áttehető a székely, mint az Mátyás királynak 1473-ban kiadott rendeletéből is kitetszik, sőt a gyalog, sőt a libertinus is egyszerre primorrá lehetett.
A székelység feje, – a magyarok bejövetele előtt és azután, sőt még a kereszténység felvétele után is egy darabig, – a Budvárában (Udvarhely mellett) székelő főrabonbán volt (82). Szabadon választott főnök; személyében a főpapi méltóság a politikaival egyesült; tisztjéhez tartozott a mindenben határozó népgyűlések összehívása, az áldozás és elnöklés; őrködött a törvények megtartása fölött, s fővezér is volt a viselt háborúkban. A főrabonbán azonban e nagy hatalmat nem önkényüleg gyakorolta, hanem hatalma meg volt osztva egy nemzeti tanáccsal, amelynek a hat székely törzs ily számú nagy rabonbánjai, a három nagy gyula, és a főharkász is tagjai voltak, ellenőrzése alá helyezve a meghatározott időben egybehívott nemzeti gyűlésnek. A kereszténység behozatala nagy zavargást okozott az ősvallásukhoz ragaszkodó székelyek között, s végre is fegyverrel kellett a székelységet a kereszténység elfogadására szorítani. Béla törölt el a székelyek közt mindent, ami a régi hitből megmaradt, a pogány múltra emlékeztető minden tisztséget, a főrabonbánságot is; a főrabonbán helyett székely grófot vagy helyesebben ispánt állított be. A székely grófság (ispánság) kezdetben külön személyre volt ruházva s hatásköre kiterjedt nemcsak a székelyföldre, de a szászföldnek a fundus regiushoz – melyet kezdetben csak Szeben vidéke alkotott, – nem tartozó részére is, s azért találjuk a székely grófok címei közt: Székelyek, Barcaság, és Beszterce grófja. (Medgyes és Selk székek is sokáig a székely ispánok hatósága alá tartoztak). A székely grófoknak épen olyan hatalmuk volt a székelyföldön és a hatóságuk alá tartozott szász kerületekben, mint az erdélyi vajdáknak a megyéken. Ők voltak a király után a fő igazságszolgáltatók, a hadszervezők. Alattok, főleg a székelyföldön kívül eső területen, igazgató algrófok állottak.
Erdélynek Magyarországtól történt elszakadása után a nemzeti fejedelmek maguk is felvették a székely ispáni vagy gróf címet s magukat a székelyek közt lakó főkapitányokkal képviseltetik. Erdély-Magyarország egyesülése után a székely grófi címet egyideig az erdélyi kormányzók viselték, mignem Mária Terézia, Erdélyt nagyfejedelemségre emelvén, 1720-ik évi julius 20-iki rendeletével a székely grófi címet is magához vonta s azóta az a magyar királyok cimsorozatában foglal helyet.
A székelyek alkotmánya és nemzeti szervezete is nagy változásokon ment át. Nemzeti önállóságuk járuléka volt az, hogy a székelyt itélet előtt nem volt szabad elfogni, a székelyt vajda széke elibe hívni nem lehetett, hanem csak saját székén választott székely bírák itélhették el; a székely jószág még fejvesztés esetében sem szállott a fiskusra, hanem az örökösökre s a székelyföldön «jus regium» nem lévén, magszakadás esetében is nem a korona, hanem a szomszéd örökölt, és az örökösödésnek ezen sajátos rendjét még 1636-ban jan. 30-án kiadott védlevelével is megerősitette Rákóczi György, kimondva, hogy «székelyföldön publicatió ne legyen, és a fiscus ott ne örökölhessen, és hogy a székelységnek határáról, se barom, se gabonabeli, se semmi egyéb bonumokról, se magok, se jobbágyok, pásztoruk, és majoruk fiskus számára való dézma adással nem tartoznak.» Ilyen sarkalatos és sajátos törvénye volt a székelynek az is, hogy ahol fiú volt, ott a fekvőségeket az örökölte, a leány csak kiházasítást nyert, de ahol csak leány volt, az mint fiúleány örökölt mindent. Sarkalatos előjoga volt a székelynek, hogy három forintos pert is a királyhoz fellebbezhetett; semminemű pénz-adót nem fizetett, csakis ököradót; kiváltságaikért és előjogaikért azonban tartoztak harc idején fejenként felkelni s minden időben a király udvarában (felváltva) száz lovast tartani. A fejenkinti felkelés kötelezettsége fentartatott a nemzeti fejedelmek alatt is, sőt azt aként rendszeresíttették, hogy a primor tartozott vagyoni állapotja szerint 3, 4, 5 lovassal kiállani; a lófők fejenkint, páncél, sisak, paizs, kopja s más hadakozó szerekkel ellátva lóháton jelentek meg; ha valamely lófő szegény volt, akkor a gyalogokkal kelt fel, de mihelyt lóra tehetett szert, azonnal ismét lovassá lett. A gyalogok (pixidariusok) szintén fejenkint puskával s egyébként is jól ellátva keltek. Egy hónapig a székelyek közül senki zsoldot nem kapott, hanem magát táplálta s dijazva csak akkor lettek, ha a hadjárat egy hónapnál tovább tartott. Terhes volt a hadkötelezettség főként a nemzeti fejedelmek küzdelemteljes korszakában, azért is, hogy ez alól mentve legyenek, sokan a kevéssé terhelőbb jobbágyság köpenye alá bujtak; de hogy ez akadályozva legyen, arról is gondoskodott a törvényhozás, elrendelvén, hogy «a Generalis (főkapitány) cirkálja meg a széleket s kik jobbágygyá tették magokat, helyezze vissza előbbi osztályukba; ki másodszor is megpróbálná azt, halállal büntessék».
De e szigoru rendelet ellenére mégis sokan lettek jobbágygyá, ha nem önkéntesen is, de a nemesség túlhatalmaskodása által s azért 1635-ben Rákóczi személyesen ment a székely földre és a törvénytelenül jobbágygyá letteket kiszabadította. A székelység a Rákóczi mozgalomnak mindvégig legkitartóbb, legönfeláldozóbb támogatója lévén, legelőbb fegyverétől fosztatott meg, azután adómentessége is megszünt, az 1714-iki országgyűlés végzése alapján.
Sok politikai tanulság rejlik az országra nézve, írja Balásy Dénes, a székelyek külön történetében. Az első jelenség mindjárt az, hogy mikor János Zsigmond a székelyek egy részét megfosztja ősi szabadságuktól (1562) és darabontokat szervez, zürzavar keletkezik Erdélyben és tótágast állnak a viszonyok; de amikor Báthori és Bocskay visszaadják nékik régi szabadságaikat, elkövetkezik Bethlen Gábor alatt Erdély aranykora. E korszak után a székely, magyar és a szász a török-adót kiegyező arány szerint fizetik. A török fajárom után következett a bécsi vasjárom: a leopoldus diploma, Erdélynek katonai béklyóba verése és fokozatos politikai hanyatlása. Először is a székelyeknek esett a habsburgi kormányzat. Gazdaságilag és politikailag ma szinte elképzelhetetlen adókkal és katonai haráccsal sanyargatták őket, a papiros-diploma ellenére. Először a kezét-lábát kellett kettétörni Erdélynek; fejét úgyis könnyen el lehetett szédíteni jövedelmező hivatallal és grófi címmel. «Annyi nálunk a titulus, hogy egész Erdély sem elég nekünk vitulusnak.» A siculicidium 1763-ban történik. Véres erőszakkal kényszerítik ekkor a székelységet: katonáskodásra, állandó adózásra, határőri szolgálatra. Adjanak legalább közülünk való tiszteket! – hiába rimánkodtak. A székely nép kész prédája lett így az osztrák katonai kényuralomnak. Ez a kétoldalú zsarnokság törte meg leginkább a székelyekben a törzsi alkotó-erőt, a hagyomány szellemét, az elsősorba törekvést, – de hát még sem végképen.
Mikor híre futott 1848-ban, a rég várt Unió megkötése után, hogy túl a hegyeken támadás készül, gyujtogatnak, öldöklik odaát testvéreiket, a magyarokat: megmozdulnak a hegyek és megindulnak a Hargita fenyvesei. Hiába, vér vízzé nem válik. Mintegy 25–30 ezer székely vett részt a szabadságharcban, mint honvéd, határőr, mint önköltségű lófő, mint nemzetőr. És hogyan vett? «Nem mondom én, – előre székelyek! előre mentek úgyis hős fiúk!» – énekli Petőfi. Néhol egész székely falvak legénysége, virága hullott el és veszett oda.
Mert a székely föld eleitől fogva kicsiny és zárt terület, de erős nép földje volt mindig. Népe: egregii et agiles, – vitézlő és gyorsaságos nép. Kelet és Dél ütközőpontján állva mindig, a határszélen, két ésszel és két arccal: folytonos vigyázásban élt. Katonáskodik ősidőktől s főfoglalatossága a csekély gabonatermelés mellett: állattenyésztés, erdőlés, só- és borvízhordás, épület- és faneműek fölgyártása. Az erdők és tölgyek tisztásain, legelőin, szállásain legelésztek az ország és a fejedelem számára a szürkeszőrű kövér ökrök s ugyanazok nevelték hajdan a székely mint lovas nép alá a hadi paripákat. Ezen védelmezte idegen betörés ellen magát s a szász városokat; nyugat felé pedig gyalog- és lovascsapataival őrizte: Gyulafehérvárt, Kolozsvárt, Nagyváradot, Husztot, Jenőt, Lugost, Lippát. Békességben lakhatóvá tette a földet, erdőt irtott, házi-ipart űzött, községet szervezett s meghonosította a vallási türelmet. Hogy Erdély a lelkiismeretszabadság országa lett, az főleg a székely vitézek szabad érzésű tulajdonságainak köszönhető: «Minden vallás jó vallás, csak a kárvallás rossz vallás», – mondotta a székely.
Szabad földjére bocsátotta 1672-ben, megtűrte, később testvérül fogadta az örményt, azt a keleti néptöredéket, melyet idővel szívben-lélekben magyarrá is tett.
Faji súlya és erejének titka eredeti széki alkotmányában keresendő és található meg. Az lényegében véve katonai demokrácia volt, és a székelyeknek mind rendi, mind erdő- és birtokviszonyai ennek a honvédelmi demokráciának a létföltételeihez voltak illesztve. Széki alkotmányának épen ez erős faji és katonai szervezete miatt (hogy vallásfelekezetileg és politikailag darabokra téphessék valamikép) volt számtalan üldöztetésnek kitéve. Sokat sanyargatták és nagyon sokat szenvedett a székely. Mindegyre kértek, kivántak, követeltek tőle valamit: vért, prezidiumot, katonát, pénzt, gabonát, szénát, zabot, ökröt, – de rendesen soha sem adtak helyébe semmit, sem kulturát, sem ipart, sem tudományt, sem a miből lassanként kiforgatták: székely-magyar vitézi önérzet helyett, erős magyar állampolgári öntudatot. Holott tehetségei mind fizikai, mind szellemi tekintetben, határozottan elsőrendűek. Sok jó család és hazafi került ki közülök. Hazánkban az: Ambrus, Andrássy, Apor, Csáki, Cserei, Balássi, Becze, Béldi, Beteg, Benedek, Bors, Bod, Bodola, Daniel, Endes, Fejér, Gecző, Gegő, Imecs, Jakab, Jancsó, Kálnoki, Kun, Máthé, Mikes, Mihály, Mikó, Nemes, Orbai, Osvát, Sándor, Sebesi, Senyői, Szász, Török, Ugron, stb., mind székely-magyar eredetű családok.
Amit évszázadok óta keresett, kivánt, erőszakolt a székely, azt a vérben, jogban, pénzben hozott sok áldozat után, utóvégre elérte. Egyesülhetett teljesen 1848–1867-ben, összeforrhatott testvéreivel, a magyarokkal.
De hát mit tapasztalunk 1867 után? Az alkotmányos magyar állami élet, amint remélhető volt, épenséggel nem lendítette föl a székelyföldet és népét. A politikai, gazdasági és kulturai egység óta Erdély és Magyarország között: nemhogy virágzóban és terjeszkedőben, nemhogy hódító és beolvasztó úton, de roskatag hanyatlásban, folytonos vérvesztésben szenved és csökönyös kivándorlófélben van a székelység. Sokféle annak az oka; ime még egy pár belőle. Nyilvánvaló, hogy az ősi módon mívelt és csekély terjedelmű székely föld sovány jövedelme, minden gazdasági kapcsolatosság nélkül űzött állattenyésztése, a szerencsésen szapora és folyvást szaporodó székely népet magát eltartani, sem a modern állam közterheit és kivánalmait megbirni és kielégíteni nem tudja. A székelység nagy része ma is román kukoricából él. A nép tekintetét a történeti hagyomány, a fenyegető veszély, a földrajzi helyzet folyton-folyvást dél felé, mindig Moldova és Oláhország felé irányította. És ezt a néptani tekintetet napkelettől elfordítani, nyugatra irányítani okszerű gazdasági, vasuti és tarifa-politikával, keresetileg, gazdaságilag és iparilag összekötni a székelyt az alföldi magyarral: hát erre az egyszerű politikára magyar államférfiú idáig még nem termett. Széchenyi terve ellenére, a magyar állami vasutakkal az egész Székelyföldet óvatosan és szépen kikerülték, a székelyt oldalvást hagyták, csupa szász és oláh helységen vitték azokat át s eként mintegy lábat adtak a dákórománizmus ábrándjai alá.
Ott vannak, vagy inkább voltak a gyönyörű székely őserdők. Ma? A rengeteg községi havasok, fenyves erdők, ma sok helyütt tövig tarolva, másutt elherdálva, legtöbbször elspekulálva, milliárdokon hevertek ott és pusztulnak el jelenleg azok, amiket szigorú széki statutumok őriztek, gondoztak napjainkig, holott közgazdaságilag okos és körültekintő kormánypolitika gyári alapon egészen új világot teremthet vala belőlük ott. Mert a székely fenyő kitünő fa; világpiaci cikk; abból készítik mostanában Európa zenei hangszereit.
Ott van azután a közösügyes katonáskodás. Azt az újoncjutalékot, amelyet az erdélyi szász és oláh vármegyék emberanyaguk gyarlósága miatt nem birtak előállítani, azt az emberanyagot 1867-től 1890-ig, a tömeges kivándorlás kezdetéig, a székely székek legénységéből pótolták. Statisztikai adatokkal igazolható ez. És míg a székely Galiciában, Linzben, Boszniában katonáskodott, kereső kéz nélkül hagyva otthon szülőt és gyermeket, azalatt a szász és oláh a maga földjén szaporodott, lépesedett, gazdagodott. Hazaérkezve a katonaságtól, rendesen két-három csillaggal a gallérján, hazaérkezve a nyomorba, szegénységbe a székely; hová legyen, mihez fogjon? Mert hiszen a házigond, a keresethiány, az adó és a megváltatlan kepe vagy papbér, oly iszonyú mértékben nyomasztó! Ott volt Románia, ott van Amerika. Egyik rész elment szerte a világba napszámosnak, a másikból lett: csendőr, rendőr, pénzügyőr, postás, vasutas, kocsis, mi egyéb. Fiumétól Gyimesig, hazánk déli része tele van efajta székely állami alkalmazottal. A közös szerencsétlenségben még ez az egy a szerencse.
Erős kulturközéppontok, városi élet, hatványozott keresetet és társas műveltséget adó ipari telepek, gyári foglalatosság, nem voltak, nincsenek, nem birtak kifejlődni a székelynek történeti katonáskodása miatt. Korábban ami háziipar volt a székely földön, azt az iparosokkal együtt a Romániával való magyar-osztrák vámszerződés teljesen tönkre tette. E miatt sok jó székely iparos a nyomor és keserűség folytán Bukarestbe költözött át s ott román lesz belőle. Holott a székelyföld csupa gyártelepnek való hely. Megvolna arra itt minden föltétele mind a textil- és faiparnak, mind az agyag- és kőipar mindennemű nyers- vagy félgyártmányának. És ott vannak a csodás hatású ásványvizek, fürdőhelyek! De hát hol a tőke, hol a kormány, hol az ember s mindenekfölött: hol a megelőző ránevelés?
A tanultabb és erősebb székely tömegesen hagyja el szülőföldjét. Azt, aki otthon marad, faji erejében roncsolni kezdte már a kivándorlás folytán a szegénység, a rossz táplálkozás, a krumpli, a puliszka s főleg az alkoholizmus. És sem a székely közigazgatás, sem a papi- és világi tanítóság, ennek a halálos méregnek kiirtására, nem akar talpára állani. Mert hát nem az erdőtörvények szigorúságában van a legfőbb hiba. A főhiba az emberekben van: a mindennemű fa-, a bank-, a földspekulánsokban, a képviselő-liferánsokban, – a közigazgatásban van a hiba.
A historia csakugyan magister vitae. A székelyek hajdan a hadmezőn, a saját széki zászlóik alatt, inzurgensek, népfölkelő hadsereg voltak. A széki hadnagy, biró és pap pedig felelős volt a nép életéért, vagyonáért, lelkéért. Annak most is úgy kell lenni, még pedig a kultura és a közgazdaság mezején. Erős városi és ipari középpontokat kell teremteni; nem csupán papi, hivatali és állami szolgálatra kell biztatni a székelyt, de közgazdasági, kereskedelmi, ipari, teknológiai szakismeretet kell adni néki, hogy így fölszerelve, szemben az ólálkodó szomszédokkal, megvédelmezhesse apai örökségét s biztosíthassa magának és utódainak Erdélyben, Magyarország fellegvárában, a jövendőt. «Intem a nemes országot, – úgymond testámentomában Bocskay István, – hogy a székely nemzetségekre… nagy gondja légyen; úgy mind magának, mind az országnak birodalmában örökösebb lehet».
Népművészeti szempontból hazánk egyik leggazdagabb vidéke a Székelyföld.
Pedig vész, pusztul ez is, mint azt már tizenhat év előtt nemzeti művészetünk egyik első apostola, a székely művészet valóságos felfedezője s megmentője, Huszka József megírta.
Természetadta kincsekben, – írja Huszka*, – eredetiségekben és különlegességekben oly gazdag székelyföldünknek jellemző s valódi nemzeti kincset képező vonása az, hogy lakói régi nemzeti sajátságukat nyelvben, szokásokban és műipari tekintetben, kiválóban tanulékony voltuk mellett is, sokkal inkább megtudták őrizni a civilizáció egyenlítő és összeolvasztó erejével szemben, mint egyebütt hazánk bármely vidéke. A nyelvtudós úgy, mint a történetkutató, a régiségkereső, a művész és a műiparos kimeríthetlen kincsesházára lel itt régi és ma is létező nemzeti sajátságainknak s műemlékeinknek. Tájszólások, mondák, népszokások, helynevek, egy-egy szegényes falusi templom, egy egy régi nemes ládafiókja: élő tanui a multnak, megannyi adat nemzetünk s fajunk történetéhez. A rohamosan haladó civilizáció ugyan – eljutva a legeslegrégibb zúgba is – sok olyan sajátos vonást kezd már eltörölni nemzeti mívelődésünk nagy kárára, amelyek ma még kevés munka s némi fáradtság árán megmenthetők az enyészet elől, az örök feledéstől. Ily pusztuló s lassanként feledésbe vesző nemzeti kincs a sajátos régi hagyományokon alapuló magyar diszítési modor is, amit a puritán egyszerűség s az idegen szeretete már majdnem teljesen elölt, de annyi bizonyos, hogy a gyakorlatból egészen kiszorított. (Megismételhetnők itt azt is, amit népünk művészetének pusztulásáról, a városi tucatízlés, a vásári piaci holmi mételyező hatásáról a Magyar Nép Művészete I. kötetében már megírtunk.)
A Székely Nemzeti Múzeum Értesítőjében, (Szerkeztette Nagy Géza múzeumőr. Sepsi-Szentgyörgy, 1891.) – Huszka József: Magyar diszítési motivumok a Székelyföldön.
«A Székelyföld nagy részét beutaztam és több százra menő régi és újabb iparművészeti termék rajzát gyűjtöttem össze, melyek a Székely Nemzeti Múzeum gyönyörű hímzésgyűjteményével együtt – felhasználva még a kultuszminisztérium kiadványát, a Magyar házi-ipar diszítményeit s az 1881-ik évi országos nőipar-kiállítás, valamint alföldi cifra szűrök és subák műalakjainak megfigyelése által keletkezett tapasztalataimat – képesítettek a magyar diszítő stilus jellemző sajátságainak és törvényeinek levonására és megállapítására.
Minden diszítési modor anyagát mértani alakok, egyenes és görbe vonalak kombinációi, a növényvilág számtalan fajának levelei és virágai, állatok, természeti, részint már ipari tárgyak, ember- és képzeleti (fantasztikus) alakok képezik. A magyar modor azonban a mértani vonalak kombinációin kívül leginkább a növényvilágot használja fel, mert, az állat-alakok ritkák, – alighanem idegen, német befolyás szülöttei, – az ipari tárgyak azonban, mint virágvázák, kosarak, stb., már inkább gyakrabban fordulnak elő, különösen a XVIII. század végétől a jelenig. Úgy ember-alakok, mint a mohamedán stilek kivételével majd minden modorban honos fantasztikus ember-állat alakok pedig a magyarban soha sem fordulnak elő. Hazai műipari termékeken, különösen cserépedényeken gyakoriak ugyan, de úgy ezek, mint a tájképes előállítások, idegen bevándorlott mesterek művei. amelyekkel a nemzeti egészséges stilfejlődést megakadályozták s útjáról leterelve, majdnem egészen elnyomták. A mértani, különösen egyenes vonalakból alkotott diszítések nem mutatnak fel oly rendszeresen kifejlett, szembetünő motivumokat, mint például a különböző stilusok meanderei, mert csak a diszítés kezdetlegesebb alkotásai, s ha egyáltalán valamely stilushoz akarnók sorozni, úgy a rég letünt román frizek alakjait lelhetnők fel bennök. Az ily egyenes vonalú ékítmények többnyire csak fehérnemű-szövésnél alkalmaztatnak, s bár számtalan kombinációban lelhetők: még sem képeznek semmi jellemző, a már ismert stilustól elütő csoportot. Legszokottabbak a sakktábla, a dűlt négyszög (Raute), melyek mindkettejét friz dísznek használták a román stilusban. Hasonlólag románkori maradványnak látszik a tág kiterjedésben használt félkörives friz is, mely legszokottabb – s a hullámvonalon kívül – mondhatnám egyedüli görbe vonalu mértani diszítésünk. Festett butorokon körfonatokat is találtam, melyek azonban két félköríves frizre vihetők vissza.
A magyar diszítési modor elemeinek lényeges alkatrészeit azonban nem a mértani kombinációk adják, de a növényvilág. A magyar stilizáló, idomító sajátság, mely már a román stil korában e modor gyöngyeit teremté, a növényvilág alakjainak felhasználásával érvényesülhet leginkább; azért fel is karolja az alkalmas eszközt olyannyira, hogy csaknem kizárólag ott keresi diszítési alakjait. Főként azonban itt is csak a virágokat kedveli, belőlük alkotja a kevés változatosságot mutató szárakkal az egész diszítést, mert a leveleket jóformán csak kisegítőnek, ürtöltőnek használja.
A szárak között legegyszerübb s talán legmagyarosabb a sarkok diszítésére mintegy oda vetett, magánosan használt csigavonal, amely alighanem legősibb, talán népvándorlási forma. A csigavonal után legszokottabb egy szintén magánosan álló, többnyire szívből kiinduló szárállás, hol két szárból négy virág fejlődik ki, melyek mintegy sulyuknál fogva kétfelé lehúzzák s így meghajlítják a szárakat. (A két szár egyike balról jobbra s a másik jobbról kiindulva, balra hajlik, s így egymást metszve, kettőjük között egy mandola-alakú üreg képződik, mely két körszeletnek szembefordítása által is képezhető. Ezen alakját a száraknak, mivel egy tő virághoz leginkább hasonlít, virágtőnek nevezhetnők (A ábra). Nagyobb függélyes terület diszítésére azonban kötött virágcsokor is használatos, különösen a jelen századi műdarabokon s ekkor az egyes virágok a középvonalból kifejlődő, gyengén kétfelé hajló szárakon nyugosznak, mely szárak csak ritkán mutatják a magánosan használt csigavonal, vagy a görög-római voluták formáját. Ily virágcsokroknál a szárak nem levélhónaljból nőnek ki a középszár közepén, hanem kötésből, mely akár cérnát, akár szalagot utánozzon, mindig szemlélhető. E kötés azonban nagyon elüt a renaissance s kivált a XVI. Lajos korabeli idyll-stil kötőszalagaitól, mert nem utánozza a szalag természetes menetét, hanem csak jelzi a kötést (l. az F ábrát). A vizszintesen álló hosszabb fölületeknél a szárak menete, a hullámvonalból alkotott főszárral kétfelé kellemesen hajló mellékszárakat mutat, amelyek virágokban végződnek. Itt már gyakori a renaissance-voluta, különösen a finomabb kivitelű himzéseken, bár a festett butor szalag-alakú diszítéseiről szintén hiányzik. Általában a szalagoknál legszokottabb beosztás és szármenet az, ha a két-két S-alakú s két volutából álló szár közül egy három virágos csokor nő magasabbra, mely csokor a két oldal-volutával szintén kötéssel van egybefoglalva (B ábra).
A növény legszebb része a virág; azért a magyar is, elütően a klasszikus modortól, ezt tette diszítése legfőbb alkatrészének. A virágokat azonban nem törekszik természethíven utánozni, hanem, említettem nemzeti vonásánál fogva, csak stilizálva alkalmazza. A stilizálásnál a virág háromféle állásban szerepel: egészen szembe (en face), oldalt (en profile) és távlatilag. Úgy profil, mint távlati képei a virágoknak, szigorú következetességgel mindig szimmetrikus, bár néha a helyes stilizálás rovására nem épen lényeges és jellemző, de gyakran esetleges vonások érvényesülnek is. Diszítési modorunk stilizált virágai között legősibb a jelenben is leggyakrabban használt rózsa, mely már a pilini Leshegyen kiásott pogány sír boglárainak is egyedüli virága. (Lásd: Arch. Közlemények IX. kötet I. füzet rajzait.) A rózsa után legrégibb a buzavirág és szegfű; majd a tulipán, melynek alakjai a stilizált rózsabimbóval számtalan átmeneti formát alkotnak, úgy, hogy akár rózsából, akár tulipánból fejlődöttnek gondolhatjuk. A tulipánnak kifelé hajlott levélhegyű alakjai igen közel állanak a fehér és tüzes liliomhoz, mely inkább csak az újabb időben, a XIX. század folyamán jut szerephez; itt is vannak átmeneti formák, ép úgy, mint a buzavirág és szegfű között. A XVIII. században, vagy tán még előbb, nagy divatban volt az őszi rózsa, kivált cserépedények diszítésénél, mely ismét a már jóval régebben szereplő napraforgóval képez átmeneti alakokat. Általán e fészkeseknek igen szép nehány oly virágalakja van, amelyeken felismerhető a család, de nem az egyes virág (C, D, E ábra). Igen szokott volt már régen a nefelejts is, mely különösen az erdélyi zománc kedves virága. Említett virágokon kívül előfordul még régebben is a turbán liliom, s újabban a gyöngyvirág, a narcisz, szalmarózsa és rézvirág is. Festett butoron a gyöngyvirág különösen elmaradhatlan.
Virág mellett, az okvetlen szükséges változatosság végett, nemzeti diszitési modorunk levelet is használ mellékesen. A levélformák között szintén a rózsa stilizált levele a leggyakoribb; mintegy ötven, egymástól többé-kevésbé elütő alakját ismerem. Azonkívül a szegfű hosszú, tagozatlan szélű levelei is gyakoriak a szintén előforduló stilizált akantuslevél mellett, mely alkalmasint csak a rózsalevél profiljének megvékonyított megjelenése.
Állalalakok között madár, kecske, szarvas találhatók, – (az Archaeologiai közlemények XIII-ik köteténk 1-ső füzetében a 49-ik lapon Mailáth Béla «Agyagiparunk Történetéből» című értekezésében ezeket mondja magyar felvidéki cserépdiszítésekről: «Az állati diszítés gyakoribb tárgya a szarvas, az éjszaki megyékben a zerge, sas, kivált a szepesi és liptói kupákon») – míg egyéb természeti tárgyak diszítésül felhasznált képei többnyire kékfülü virágvázákat, kelyheket, vagy néha kosarakat ábrázolnak. A szívalak is nagy szerepet játszik ornamentikánkban már ősidőktől fogva.»
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
