FALUKÉP, UTCAKÉP
FALUKÉP, UTCAKÉP
A különleges objektumok településformáló szerepe
A település belső rendjének formálásában, a falukép alakításában jelentős szerep jutott a különleges feladatkörrel rendelkező épületeknek és a különleges szerepű közösségi földterületeknek.
64A magyar falurendszer nagyjából egyidős a magyar kereszténységgel. Következésképp a templom faluképre gyakorolt hatása évezrednyi múltra tekint vissza. A templom körül legtöbbször tér keletkezett, amely a fórum szerepét töltötte be a falu életében. Itt találkoztak és társalogtak egymással mise, illetve istentisztelet előtt és után a falubeliek. Itt tartották a piacot, a búcsút, a hirdetést, a népgyűlést. A templom körüli térformálást eleve szükségessé tették az egyházi körmenetek és sokadalmak. Ha dombon, domboldalban állt a templom, a völgyben meghúzódó lakóházakig eredendően adva volt a tér, amely a középkorban a templom körüli temetőt is magában foglalta. Ha valahol a házak sorában épült a templom, az utca rendszerint kiszélesedett körülötte, esetleg orsós utcává vált és létrejött a falu közepének kijáró térség. A 18. században telepített, tervezett falvakban, a sakktábla alaprajzú utcahálózat közepén hatalmas négyszögletes teret mértek ki a mérnökök a templom, a piac, a fórum számára. Bárhogy is keletkezett a templom körüli tér, az vonzotta a jelentősebb középületeket: az iskolát, a községházát. A templom közelébe igyekeztek építeni házaikat a település módosabb lakosai is, mivel a templom tájéka számított a helység legrangosabb részének.
Azokban a helységekben, ahol két templom volt, általában két vallás követői éltek egymás mellett. Ritkán három templom és három vallás is előfordult egy-egy faluban. A lakosság legrégibb vallási csoportjának temploma állt a falu településre legalkalmasabb, legelőkelőbb helyén, pl. a domboldalban, kisebb magaslaton. A később jött vallási csoport temploma kevésbé előkelő helyre, a lakóházak közé szorult, bár ez a templom is előbb-utóbb kiformálta a maga kisebb-nagyobb terét.
A templomok után a falvak arculatára a különböző úri lakok: várak, várkastélyok, nemesi kúriák hatottak. A középkori várak, várkastélyok, a hegycsúcsokon állókról nem is szólva, általában elkülönültek a mellettük élő falu házaitól. Vizesárok, sánc, szabad térség vette körül őket. A falu vagy mezőváros főutcája azonban sok esetben a várhoz futott ki, illetve onnan indult, a vár közelében kisebb teret alakítva. Az újkori főnemesi, nemesi kastély legtöbbször nagy park közepén állt, amelyet falu közelében, de annak házain kívül alakítottak ki. A középnemesi kúriák sokféle mérete, változata sokféleképpen hatott a településképre. A faluképet, városképet befolyásoló épületek sorában fontos hely illeti meg a malmokat, csárdákat, fogadókat.
A különleges szerepű közösségi földterületek településképet befolyásoló hatását legjobban a temető példája szemlélteti. A magyarországi temetők településen belüli elhelyezkedésének rendje a magyar történelem során többször változott. A honfoglalás és az államalapítás korabeli magyarság valószínűleg az állandó vagy ideiglenes települések lakóterületén kívül temetkezett kisméretű temetőkbe. A kereszténység felvétele után királyi törvény írta elő a temetkezés új rendjét. A középkorban évszázadokon át a települések templomai mellé temették a halottakat. Az Árpád-korban még sok kis falunak nem volt temploma. Az ilyen kis települések halottait valószínűleg a közeli templomos falvak temetőjében kellett eltemetni. A templom melletti temetőt cinteremnek hívták. A 16–17. században megkezdődött a temetők kitelepítése a templom mellől. A változás sürgetői legtöbbször helyszűkére, a templom állagának romlására, ritkábban egészségi okokra hivatkoztak. A kiköltözés országos vonatkozásban elhúzódó folyamat volt. Jelentős állomásának számított Mária Terézia 1771. évi rendelete és a kötelező erejű 1876. évi XIV. törvénycikk. Ennek ellenére, főleg hegyvidéki régi falvakban, még a 20. század végén is előfordul, hogy a templom körüli ősi temetőbe temetkeznek. Mezővárosokban és nagyobb 65falvakban a 18–19. században nyitott belterületszéli temetőt körbevette a fejlődő zárt település, és a 20. században új temetőt kellett kijelölni a lakóterületen kívül. Ez a kijjebb tolódási folyamat folyamatos és a 20. század végén is tart. Az alföldi mezővárosok pusztáin a 18. században sok halottat illegálisan a középkori templomromok mellé temettek el. A 19–20. században a városoktól távol eső határrészeken pusztai temetőket hoztak létre.
A temető általában a település egyik kiemelkedő helyét foglalja el. Dombos, hegyes vidékeken legtöbbször a falu melletti hegyoldalon található, de az Alföldön is igyekeztek árvízbiztos helyet találni a sírok számára. Előfordult, hogy a falut és temetőjét víz választotta el egymástól. Ilyen helyeken temetéskor csónakkal vitték a halottat (Andrásfalvy B. 1975: 97; Bárth J. 1989: 365–366).
A temetőket árokkal, sövénnyel, kerítéssel vették körül, hogy védjék a csatangoló állatoktól. Vannak fa nélküli és fákkal sűrűn beültetett temetők. A középkorban gyakran gyümölcsfák álltak a sírok között. A régi temetőkben nem sorakoztak szabályos „utcák-ban” a sírok, mint az újabbakban. Sok falu népe nagycsaládok és nemzetségek szerint temetkezett. Tehát a temetőben is ugyanúgy egymás mellett feküdtek a rokonok, mint ahogy egymás mellett ültek a templomban vagy ahogy egymás szomszédai voltak az élő faluban. Olyan városokban és falvakban, ahol több felekezet élt egymás mellett, több temetőt használtak, és az egyes vallások követői külön temetkeztek. Ha egy temető volt, akkor azt osztották több részre vallások szerint. A megholtak ilyenfajta elkülönítése sokszor az egyes vallások követőinek társadalmi helyzetében mutatkozó különbözőséget tükrözi.
A temetők földje legtöbbször egyházi tulajdonban volt és államfordulatok, politikai változások ellenére általában az is maradt. Sok temetőben épült kápolna. A 20. század második felében szaporodtak el a halottasházak és ravatalozók (Balassa I. 1989).
A kálvária hosszan elnyúló földcsíkja kapcsolódhatott a katolikus temetőhöz, a katolikus templomhoz, de fekhetett mindkettőtől függetlenül, a falu szélén is. Keresztjei általában természetes vagy mesterséges magaslatra kerültek. Fehér stációoszlopainak sora legtöbbször festői látványt nyújtott. A kálváriák többségét Európa-szerte – így Magyarországon is – a 18. században állították (Szilágyi I. 1980).
A települési összkép alakulásában fontos szerepet kaptak az újkori külső vásárterek, amelyeknek helyét általában a mezővárosok és falvak szélén mérték ki. E vásárterek, amelyeknek szaporodását, a falusi vásártartási jog 19–20. századi kiszélesedése idézte elő, nagy gyepes közterületek. Lehetnek fátlanok vagy ritka fasorokkal beültetettek. Árok vagy korcfákból rakott kerítés húzódik körülöttük. A nagyobb és régebbi vásárterek fontos épülete volt a cédulaház, amelyben a vásárbíró beszedte a különböző vásári járadékokat.
Utca, tér, utcakép
Az utcakép kérdéskörének a magyar néprajzkutatók a 20. században nem szenteltek kellő figyelmet. Az a kevés, ami erről a témáról megjelent a szakirodalomban, jórészt építészek tollából származik (Tóth J. 1954; Laboda Zs.–Major J. 1956; Simányi F. 1968; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 126–128).
66Utcaképről szólva, nyilvánvalóan két alapvető kérdéscsoporttal kerülünk szembe: 1. Milyenek a település utcái? Szabálytalanok, girbe-gurbák? Szabálytalan telkek szabálytalan tömbjei között haladók? Mértani idomokhoz nem hasonlítható terekkel, teresedésekkel váltakozók? Szabályosak, egyenesek, természeti adottságokhoz idomulva ívelten hajlók? Szabályos telkek sorai vagy tömbjei között haladók? Négyszögletes terekkel váltakozók? 2. Milyen az utcák beépítettségének rendje? Hogyan viszonyulnak az utcavonalhoz a telkek épületei?
A középkori faluásatások tanúsága szerint a 15–16. századi alföldi falvak házai ritka és laza sort alkottak ugyan, de a köztük haladó úthoz, illetve egymáshoz viszonyítva meglehetősen rendszertelenül álltak (Papp L. 1931: 139; Kovalovszki J. 1980: 42–43; Pálóczi Horváth A. 1986: 224, 225, 227). Ugyanez mondható el az erdélyi és moldvai hosszan elnyúló újkori laza falvakról, amelyeknek jórészt baromudvaros telkein az utcától távol épült házak a szabályos elrendeződés kevés példáját nyújtják.
A szabályos beépítésű utcák nagyságuk, múltjuk, jelentőségük tekintetében egy településen belül sem vonhatók egy kalap alá. Nyilvánvaló, hogy összképük vonatkozásában is különböznek egymástól. Ha ugyanazon beépítési elv érvényesül is egy faluban, valószínűleg különbözik egymástól a sok évszázados múltra visszatekintő főutca, a 19. századi mellékutca, az átjáró szerepű keskeny köz, vagy a közös udvarból alakult kis utca. Alábbiakban, amikor az utca beépítettségének rendjéről írunk, a főutcák, illetve a fontosabb utcák képe lebeg előttünk.
A beépítés rendjét tekintve alapvető kérdés, hogy a lakóházak elérik-e az utcavonalat, vagy valamiért beljebb állnak. Ahol nem érik el az utcavonalat, ott a kerítéseknek, a kapuknak, és a fáknak nagyobb szerep jut az utcakép formálásában, mint az utcáig kiépült házak sorában (Barabás J.–Gilyén N, 1987: 126). Olyan vidékeken, mint pl. a Székelyföldön vagy a Fekete-Körös-völgyi Tárkányon (Kós K. 1976: 36), ahol méreteinél, díszítettségénél fogva a kapu túlhangsúlyozott, utcavonalon álló házak esetében is meghatározó szerepe van a kapuknak az utcakép formálásában.
Az utcavonaltól beljebb álló lakóházak nemcsak rendszertelenül, hanem utcaképi rendszert alkotva is épülhetnek. Az ún. előkertes beépítés az utcakép formálásának az a módja, amelynél a lakóházak homlokzati végfalai nem közvetlenül az utca vonalára épülnek, hanem attól néhány méterrel beljebb, és így a végfalaktól a járdáig terjedő területen kis kertek képződnek. Az utca vonalát a telkek kerítései, valamint az azokat megszakító kis- és nagykapuk jelölik. Az előkertes beépítés az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Általában vegyesen fordul elő az előkert nélküli beépítéssel. Különösen jellemző a Kárpát-medence keleti tájain (Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 19, 24–25, 28–31). Valószínűleg a legtöbb helyen újkori eredetű, a hatósági beavatkozással rendezett utca velejárója.
Utcavonalas beépítés esetén nincs előkert. A lakóházak első végfala az utca vonaláig nyúlik. Az első homlokzati falak tövében húzódik a járda. Az utcavonalas beépítés hatósági, mérnöki beavatkozás eredménye. A városias építkezés hatását tükrözi. Különösen gyakori az Alföldön, a Kisalföldön és a Dunántúlon.
Ugyancsak városi hatást tükröz a sorházas beépítés, amelynek van laza és kevésbé laza, vagyis zárt formája. A sorházas kifejezés az építészeti nyelvből származik. Nem igazán szerencsés, nem igazán kifejező, sőt félreérthető, félremagyarázható. A hosszanti oldalával az utcavonalra épített és az utcával párhuzamosan álló ház jelölésére a sorház 67szónál találóbbak a népi megnevezések: a fekete-Körös-völgyi görbe vagy vinklis ház (Kós K. 1976: 30), a Bácskában használatos utcafrontos ház vagy a szegedi földeken honos fordított ház (Juhász A. 1990b: 38, 40, 45). Az ebből képezhető fordított házas beépítés kifejezés jobban rávilágít a lényegre. Szemléletesen kifejezi azt a tényt, hogy a házak hosszanti oldalukkal állnak az utcavonalon. Más szóval, hátoldalukat mutatják az utca felé, vagyis „fordítottak”. E beépítési mód laza változatánál a házak végei nem érnek össze. Köztük kisebb-nagyobb szabad térség húzódik, amelyet az utca felé eső telekhatáron általában magas téglakerítés és kőlábas kapu zár le. A zártabb változatnál a házak végei összeérnek. A telekre a házon átvezető szimmetrikus vagy aszimmetrikus elhelyezésű szárazkapun keresztül lehet bejárni. A fordított házas vagy sorházas beépítés szórványosan előfordul az egész Kárpát-medencében. Jellemzőnek mondható a mezővárosok főbb utcáin és terein. Alkalmazotti rétegek, kereskedők, iparosok és módos cívisparasztok kedvelt telekbeépítési módjának számított a 20. század elején. Falusi környezetben elsősorban a Kisalföld nyugati részén és a Bácskában terjedt el. Vagyon- és rangjelző szerepe miatt egy-egy falun belül csak a legmódosabb rétegek építkezését és telekhasználati rendjét jellemezte.
A fűrészfogas beépítés elsősorban a Kisalföldön, különösen a Fertő tó környékén fordul elő. Szép példája Fertőszentmiklós egyik védett utcarészlete. Ennél a beépítési módnál, amelyet valószínűleg útrendezés előzött meg, a lakóházak utca felé néző végfalai nem párhuzamosak az utca vonalával, hanem 10–20 fokos szögben eltérnek attól. Ez a helyzet azért állhat elő, mert a telkek nem merőlegesek az utcavonalra. Következésképp, ha a lakóház hátsó fala követi az utcához képest ferde telekhatárt, a ház első sarka kilendül az utca felé. Az árkádos tornácok kerítésen kívül eső, utcára nyitott első ívei, az utca felé kilátást nyújtó oldalablakkal egyedülállóan különleges ritmust adnak az utcaképnek (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 21–22; 1987: 57, 126–128).
Azokban az újkori magyar falvakban, ahol a telkeket a szabályos beépítettség jellemezte, nem nyílt érdemi lehetőség arra, hogy a lakóházak égtájakhoz igazodjanak. Általánosnak mondható azonban az a törekvés, hogy a lakóház bejárata a beépítési kötöttségek ellenére se nyíljon északra, hanem lehetőleg délre, délkeletre, délnyugatra nézzen. A nyugat–keleti tájolású utcákban az épületek bejárati oldala nyugatra és keletre egyaránt tekinthet. Az ún. közös udvarok szemben álló házait leszámítva a szomszédos házak bejáratai sohasem néztek szembe egymással. Az udvarok lehetőség szerint kis zárt világot alkottak (Gönczi F. 1914: 400; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 55).
A 20. század második felében a Kárpát-medence rendezettnek mondható falvaiban általában az utca közepén halad a kocsiút, amely lehet átmenő forgalmú vagy helyi jelentőségű közlekedőút. Az utca két szélén gyalogjáró húzódik. Az árok és a gyalogjáró, illetve a kocsiút és a gyalogjáró közé legtöbbször fasort ültetnek. Az utca fáinak fajtája pl. meggyfa, szilvafa jellemző lehet az illető falura. A fák tövében a szorgalmas háztulajdonosok sarkukra állított téglákkal körbekerített virágágyásokat gondozhatnak. Az utcaelrendezésnek ez a képe a magyar nyelvterület gazdaságilag és társadalmilag legfejlettebb részein jellemző a 20. század utolsó harmadában. Sok magyar lakta vidéken ettől régiesebb, gyalogjáró nélküli, porral és sárral bőven megáldott utcaelrendezés jellemzi az ezredforduló faluját is. Időben visszafelé haladva a fent vázolt utcaelrendezésnek egyre kevesebb példájára lelhetünk adatot. Sáros vagy poros kocsiutak, gyöpös útszélek, dúsan zöldellő útszéli fák, kitaposott gyalogjárók, ház vagy kerítés elé állított, szürkült 68deszkájú kispadok jellemzik a két házsor között húzódó, közlekedésre használt közterület képét.
Az épületek, kerítések, kapuk és fák együttese által kialakított utcaképek magukban hordozzák a falu múltját, táji és népi hovatartozását, a falulakók hagyományőrző akaratát, vagyoni helyzetét, újító készségét, a településre jellemző telekrendet és a hatósági szabályozások eredményességét vagy eredménytelenségét. Mindezekkel együtt az utcakép esztétikai mércével mérhető, de ugyanakkor fölöttébb szubjektív módon is megítélhető tájformáló és építészeti produkció. Meg lehet tervezni, de a régi falusi utcaképek éppen tervezetlenségük miatt tűnnek szépnek a kései és a külső szemlélő számára. Domanovszky György megfogalmazása szerint a ház a szabad térben létrehozott plasztika, a szépen kialakított utca értékes művészi, építészeti kompozíció, amely az adott keretekben a hagyomány által szabályozott, tudatosan sohasem megfogalmazott művészi igény hű kifejezője (Domanovszky Gy. 1981: I. 88).
A szépnek, művészinek mondható utcakép sokféle tényező együttes hatásának eredményeként jöhet létre. Elengedhetetlen a nagy szerkezeti formák: az épülettömegek, a tetőformák, a nyílások harmonikus kialakítása, de nélkülözhetetlen az apró részletek, a kis építészeti elemek míves megformálása is. A falusi utcakép kompozíciójának legfontosabb tényezője azonban a hasonló és ismétlődő építészeti elemek: a lakóházak, kerítések, kapuk ritmikus sorolása (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 128).
A néprajzkutató Kós Károly találó hasonlata szerint a jól megkomponált épület-együttes olyan, mint a nyelvtanilag jól szerkesztett mondat. Miként a jól hangzó mondatban a legkisebb szó szerepe sem elhanyagolható, a jól komponált épületegyüttesben és utcaképben a legszerényebb épület vagy épületelem is „teljes funkcionális értelmet és esztétikai minőséget nyer”. (Kós K. 1978: 25).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
