LÁBRAVALÓ

Full text search

LÁBRAVALÓ
Amint a női öltözködésben nehéz a felső- és az alsótestet fedő ruhákról egymástól függetlenül beszélni, a férfiaknál is az ing és a lábravaló együttese, a „fehér öltöző”, az „egypár fehér ruha” képezte az alapöltözetet. Az egykori nemesi szokásoktól eltérően – ismereteink szerint – a parasztférfiak csak egy réteg inget használtak. Ez az ing azonban – nyáridőben – egyetlen felsőruhájuk is volt, egyébként pedig alsóruha a dolmány vagy ennek bőr, szűrposztó változata alatt. A parasztok öltözködésében egykor a lábravalónak is hasonló szerepei voltak.
A korai, középkori ábrázolások Európa-szerte a nyári hőségben vászon lábravalóban munkálkodó parasztokról, pásztorokról szólnak. A chartres-i székesegyház 12. században kőbe faragott pásztorfiguráin ugyanolyan szűk, harmonikázó szárú lábravaló látható a bő derekú, combközépig érő ing alatt (Laver, J. 1979: 58), amilyen a moldvai csángó férfiakon az elmúlt évtizedekben is. Hogy akkoriban a parasztemberek használtak-e ez alatt a szó mai értelmében vett alsónadrágot is, már kideríthetetlen. Pedig ilyen ruhaféle primitív változatairól és 16. századi, térdig, lábikráig érő formáiról is tud a művelődéstörténet, s ez utóbbi típusukat éppen kelet-európai eredetűnek is tartja (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 15, 17; Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 31). A 16–17. század hazai lábravalóiról vajmi keveset árulnak el történeti forrásaink, csupán annyit, hogy „a magyar forma gatya bő volt” (Radvánszky B. 1986: I. 39). Mivel az alsóruhák formailag a felsőknek vannak alárendelve, ez a megállapítás nehezen értelmezhető 17. századi vonatkozásban, amikor nálunk a szűk szárú nadrágok, a nyugati világban pedig éppen a rendkívül bő, térd alatt megkötött, rögzített „petticoat breeches”, mondhatnánk „alsószoknya nadrágok” divatoztak (Cumming, V. 1984: 101). Ezek fehér vászonból ráncolt közönséges változatai, amilyeneket R. de Hoogh 1670-ben metszett Figures ŕ la Mode c. képe is megörökít, mintha a későbbi magyar – ám térdnadrággá rövidített – bőgatya-divatot idéznék. Hogy ekkoriban milyenek voltak azok a nyilván felsőruhaként is használatos hazai gatyák, amelyekhez „cifra gatyamadzagot” kapott a vőlegény jegyesétől (1695), nem tudjuk (pedig aranyprémes, csipkés gatyamadzaggal még a 18. század 60620-as, 30-as éveiben is kedveskedett a leány szeretőjének – Szabó K. 1933: 77–78). A korabeli erdélyi viseletábrázolásokon csak egy cigány és a „diák inasának” nevezett mezítlábas legényke – a szegénység kényszerében – visel vászon lábravalót felsőruhaként.

83. ábra. Férfi vászonruhák, gatya: 1. szűk gatya, lábravaló, Panyola (Szabolcs-Szatmár m.); 2. ráncos gatya, Tard (Borsod-Abaúj-Zemplén m.); 3. több szélből ráncolt bőgatya, Csököly (Somogy m.)
60718. századi történeti forrásaink szerint is a lábravaló ekkoriban inkább alsóruha számba ment. Az iparosember műhelybeli, a parasztember mezei munkaruhájaként is megemlíttetnek, de – a konvenciós cselédek, szolgák kivételével, akik inkább szűrposztó és bőr felsőruhákat kaptak – a „nép abaposztóból viselt ruházatot”, amely alatt a lábravaló is alsóruha szerepű volt (Papp L. 1930: 15; Zoltai L. 1938: 86). Mégis ez az a század, amikor Györffy István (1937: 119, 124–125) nagykunsági adataira rímelve, egyre gyakrabban jelenik meg előttünk a „csaknem köldökig érő magyaros inget, széles lábravalót” és tüszőt viselő pásztoremberek képe.
Az egykorú, leginkább pásztorokat, gulyásokat megörökítő ábrázolások (pl. Cserbák A.–Gáborján A. 1990; Kodolányi J. 1957) szerint gyakoribb volt a se nem bő, se nem szűk gatya, amelynek esetleg alkalmatlanul hosszú szárát olykor a csizma szárába tűrték, vagy lábszárszíjjal térd alatt a kapcába kötötték (Györffy I. 1937: 366).
Ekkoriban maga a gatyaviselet nem volt elszigetelt magyar jelenség. A 18. század végén Európa északi sávjában utazó, Oroszországig eljutó W. Coxe ott is, Lengyelországban is látta, hogy a parasztok nyáron fehér ingen és gatyán kívül semmit sem viseltek (Ribeiro, A. 1985: 78). A környező szláv népek és a románok hasonló öltözetüket utólag nemzeti sajátságként értékelték. Századunk fordulójáig Európa-szerte vászonnadrágot viseltek mezei munkák idején a parasztemberek (Cunnington, C. W.–Cunnington, Ph. 1981: 53). E ruhafélénkről a 18. század közepétől szaporodó és a 19. század első évtizedeiben is gyakori körözőlevelek (Kemény L. 1918; Györffy I. 1929; Schram F. 1964) szinte évtizednyi lépésekben követhető és végül tájilag is eltéréseket mutató adatokat őriznek. 1750-től – Erdély kivételével – országszerte egyre gyakoribb volt, hogy ingben-gatyában írták le a keresett személyt. A körözőlevelekben a lábravaló mellett egyre gyakrabban szerepelt a gatya és a pőregatya szó, ez utóbbi a gatya alsóruha jellegét hangsúlyozta (Szily K. 1898: 432–433). Aki ilyen gatyában szökött el, álmából verhették fel, vagy nyáridőben ugrasztották meg a nyáj mellől. Jelentése századunk fordulóján is ismert volt, pl. a Sárközben, ahol pőregatyára húzták fel – ha otthonukat elhagyták – a vászonnadrágot (Kovách A. 1907: 76), másutt télidőben egy bővebb felső gatyát vagy a posztónadrágot (Györffy I. é. n.: 347). A Festetics-uradalom juhászai pl. dupla gatyában ünnepeltek: alulra vették a hosszabb, patyolatfehér alsót, „hegyibe a zsirosat, kurtábbat” (Dömötör S. 1942: 231). A hazai parasztférfiak ebben is lépést tartottak nyugati társaikkal, hiszen Európa-szerte a 18. században lett mindennapivá a köznép körében is – a korábbi, alsónadrág nélkül viselt, bélelt nadrágok helyett – a váltható alsónadrág divatja (Braudel, F. 1985: 330).
A felsőgatyák az 1770-es években kezdtek bővülni. Előbb a Dunántúlon a „bőv lábravaló”, majd a 80-as években az Alföldön jelent meg a „bőv rövid gatya”. Bár a bő gatyát a 19. század elejére országszerte megkedvelték, mintha az Alföldön lett volna leghangsúlyosabb az „alföldi szélesforma lábravaló”, és itt fordult elő az országos átlagnál rövidebb, „kurta gyolcs gatya” is (Schram F. 1964: 22–42). A széles gatyák, a széles ujjú ingek elterjedését Kresz Mária (1956: 63–64) az egyre könnyebben beszerezhető gyolcs térhódításával magyarázta, és a köröző levelekben a „bü vékonygatya bü gyolts ing” emlegetése is erre utal. A durvább alapanyagú vászon munkaruhákhoz képest az ünneplőnek alkalmas gyolcsgatyák díszítési lehetősége volt még sűrű ráncolásuk (T. Knotik M. 1968: 115) és a rojtozás.
608A könnyen fenődő fehér vászonruhák kímélésére – különösen a mindig állatok között forgolódó pásztoremberek – különféle „védőruhákat” alkalmaztak. A hortobágyi pásztorok pl. derékon, kötözködésnél gallérba, korcba húzott madzaggal egyágú gatyát, tulajdonképpen szoknyát is felvettek köznapló ruhájuk fölé a szennyesebb munkákhoz. Sokkal általánosabb volt azonban a durvább vászonból szabott felsőruha zsírozása. A zsírozás Európa-szerte ismert gyakorlata eredendően a bőrruhákat védte az eső, hó károsító hatásától, a megkeményedéstől, enyvesedéstől. Féregtelenítő és impregnáló hatása miatt esetenként a szűrt is zsírozták, gyakrabban azonban a sűrűbben mosott, váltott fehér alsók feletti vászonruhákat. A tengerparti halász-, tengerésznépek jó néhány évszázados hagyománya talán csak a 18. század végén talált szárazföldi követőkre, mindenesetre pl. az angol pásztorokról is 19. század eleji megfigyelők jegyezték fel, hogy – így téve vízhatlanná – lenolajjal átitatott inget viseltek, és az ilyen ingeket környezetük visszataszítónak találta (Williams-Mitchell, Ch. 1982: 86). A hazai szilajpásztorok impregnálási módszerét Ecsedi István (1914a: 126, 159) és Györffy István (1938: 59, 86) is részletezte: a pásztorok vászonruhájukat juhtejjel kevert zabszalma hamujába belefőzték vagy belemártogatták, ezzel átitatták, majd hájjal kenegették, és szalonna zsírjával ki is fényesítették. Az ilyen „zsíros ümög és gatya” jobbára az alföldi, mezőföldi pásztoremberek védőruhája volt a körözőlevelek szerint, de dunántúli legényeket is kerestek „bő rövid ümögben és bő gatyában, a mellyek a hájtul és a zsírtól feketék”. Éppen a dunántúli Festetics-urada-lom juhászairól említettük, hogy még ünneplő öltözetük felső rétege is zsírozott volt. Zsírozni csak a vastag, a négy nyüstben sűrűre, erősre szőtt vásznú ruhaféléket, gatyákat, nadrágokat lehetett.
A parasztembernek nem volt szüksége a ridegpásztorokéhoz hasonló zsíros vászonruhákra, de a poros mezei munkák közben a „fehér öltöző” számukra is túl kényesnek bizonyult. A hazánkban a 17. században meghonosodott festőmesterség termékei a 18. században széles körben használtak lettek. Ekkoriban az általában vászonruhákban járó európai parasztság körében kedvelt volt a festett vásznak használata, a francia parasztok pl. a fekete vásznakat szerették (Braudel, F. 1985: 317–318). Az ilyen fekete vászonruhák nálunk is megjelentek, de miután a 19. század elején a korábbi, importálandó indigó helyett hazai, olcsóbb berzsennyel is festették a vásznakat, a kék vászon használata is rohamosan terjedt. Eleinte csak a pandúrok, betyárok „egyenruhája” volt, kék ingben, kék gatyában vett részt a szabadságharcban Rózsa Sándor szabadcsapata is. Később a zsíros ruhájukat elhagyó csikósok, gulyások köznaplóját is kék vászonból szabták, és a század második felében már sokfelé a parasztok is praktikusnak találták ezt.
A század végén a gatya – bár alsóruha szerepében volt általános – a nyári hőségnek kitett emberek körében nyári ruha, munkaruha, sőt néhol ünneplő szerepe is fennmaradt. A MNA 330-as térképlapján rögzítettek szerint ekkor a legszűkebb, száranként másfél szeles bőségű gatyákat Erdély keletebbi és a Dunántúl legnyugatibb peremén használták munkaruha és gyakrabban alsóruha szerepben. Országszerte – elszórtan – használatban voltak az alig bővebb, 3–4 szeles gatyák esetleg köznapló, ritkábban ünneplőként is. Egy gatyaszárba 5 vagy még több gyolcsszelet is beleráncoltak a Dunántúl déli megyéiben, a Duna–Tisza közén, Heves, Borsod megye falvaiban. Az ilyen gatyák az ünneplő öltözetekhez illettek.
A szűk gatyák szára bokánál fejeződött be, néhol, pl. Gyimesben, bakanccsal viselték. A lábszárak közötti toldalékon, az ülepen kívül, a felső lábszárat további toldásokkal 609bővítették. Az ilyen gatya korc nélkül is készülhetett, derekát elöl összefogták, bogra kötötték. A bő szárú gatyák általában csak csizmaszárig értek. Az ülep fölött a korcig hasítékot hagytak, ezt vagy maga a bő redőzés vagy kötény takarta. A lapos ráncba rendezett mezőkövesdi és finom gyolcsból sűrű tűráncba húzott tardi gatyán nem volt hasíték. A Dél-Dunántúlon a széles ráncokba rendezett, bő szárú gatyák üleptől a gatyaszárban toldást is kaptak – ritka kivételként –, bár ezt bő szára miatt ez a gatyaforma nem igényelte.
Századunk fordulóján az immár egy évszázados bőgatya divat néhol erősen tartotta magát, így a sárközi legények hidegben inkább három gatyát húztak egymásra, semmint hogy nadrágot vettek volna fel. A szűk gatya létjogosultságát alsóruha jellege fokozta, de munkára sokfelé – akár kékre festett – szabott, vászonnadrágok léphettek a helyébe. Az első világháború tett pontot a gatya használatára, utána csak azok az idős emberek hordták, akik sohasem viseltek nadrágot. Valószínűleg feledésbe is ment volna, ha a Gyön-gyösbokréta fel nem támasztja viselését.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages