A VÁSZONRUHÁK DÍSZÍTÉSE
A VÁSZONRUHÁK DÍSZÍTÉSE
A paraszti gondolkodásmód gyakorlatiassága nyilvánul meg a vászonruhák anyagválasztásában és díszítésük elhelyezésében. A felsőbb öltözetdarabokkal takart ingderék, ingujj pl. durvább anyagból készülhetett, mint a gallér, ingmell és a kézelő. A moldvai csángó női ingek kötései csak addig díszesek, és kötést utánzó függőleges, hímzett csíkjai csak addig érnek, amíg ezeket a katrinca (lepelszoknya), illetve öve, a berhéc el nem takarja. Ahol a pendely eresztéke vagy a gatya szára szemet gyönyörködtető kötéssel készült, mint pl. a dél-dunántúli fehér ruhák esetében, feltételezhető, hogy ott hosszabban töltöttek be felsőruha szerepet.
A varrógépet megelőző századokban a ruhafélék részleteinek összevarrása, a vágott vászonszélek elszegése egyszerre szükséges és díszítésre alkalmas kézimunka volt, melynek révén az öltözet struktúráját is hangsúlyozó, esetleg tájanként jellemző megoldások születtek. Ilyen szerkesztési vonalakat értelmeznek a női ing egykor a vállhoz, mellényhez csatlakoztató ujjának, a karhosszának állandósult varrásvonalai: ennek hosszanti irányú kötése az egyszélnyi ujj összeillesztését szolgálta, mint pl. györgyfalvi ingek esetében. A kalotaszegi vállfű pedig a vállnál megerősített ujjvég vízszintes irányú elszegéséből adódott.
A szelek összeerősítésére szolgáló kötések – az országszerte ismert kettős kötés, a mindenember varrása – és a különféle hurkolások, csomózások számtalan variációját Ferencz Kornélia (1937) foglalta össze. Az alapkötésekből kiindulva az egészen széles, varrott csipkebetétekig, a faddi pentőkötésekig (K. Csilléry K. 1958: 197–207), a sárközi gabócákhoz (G. Vámos M. 1979–1980: 322) juthatott el egy-egy táj, falu ügyes kezű varrója. A huroköltéses, csomózott, tűzött csipkekötések erdélyi változatait néhol színes, szőttesmustrát idéző hímzés szegi, pl. a györgyfalvi ingen-gatyán (Papp Jánossy M. 1971: 545–550). Hasonló lehetett a múlt század közepén a baranyai idős férfiak fehér, ám a fiatalabbak vörös, kék, fekete gyapjúfonallal hímzett ingujja, gatyaszára (Hölbling M. 1845: 105).
610Nem kevésbé volt fontos a vászon megbontott anyagának elszegése. Ez legegyszerűbben hurkolással történt, amilyen a kalotaszegi inghasítékok hányása, gyakrabban azonban szálvonásos varrással rögzítették a szálakat. Volt, hogy a láncról lehúzták a vetüléket, és – esetleg vendégrojt hozzávarrásával dúsítva – rojtozták, laza öltésekkel rögzítették a vágott anyagszélt, ingujjat, gatyaszárat.
Fodor, csipke a finomabb női ingeket szegte. A csipke a 16–17. századtól díszíti a hazai női ingeket. A subrikálással, pókozással, szálhúzással áttört, rece alapra házilag varrt csipkék mellett a felföldi és erdélyi tót, illetve német mestereiktől eltanult csipkekészítés révén háziipari előállításban készültek, és vándorkereskedők útján terjedtek a varrott, vert csipkék is (Szmik A. 1925: 56–57). E régi technikák és készítmények mellé a múlt században – a gombkötőktől ellesett – horgolás csatlakozott. A horgolt csipke gyorsan elfoglalta az előbbiek helyét, különös jelentőséget kapott pl. a mezőkövesdi legények inge ujján. Utánuk a gyári készítésű csipkék következtek.
A derékszögű vászondarabokból összevarrt és beszegett ruhafélék ráncolás révén alkalmazkodtak a test formájához, ami lényegében a szabást helyettesítette. Kilazítható maradt a ráncolás, ha csak egy korcban futó madzaggal húzták össze. A gallérba rögzített szedés lehetett álló ránc – apró tűránc vagy szélesebb ráncolás – vagy fekvő ránc, melyet pl. fércelésszerű öltésekkel, sokkal látványosabban darázsolással vagy átcsavarásos keresztöltéssel fogtak le, ahogy a kalotaszegi vállfűk tűre szedett ráncolását is mintázták. A ráncok átöltésének számtalan, egy-egy tájra jellemző változata ismert, sajátos pl. a Hont megyei sakktábla rendszerű ráncrögzítés.
Nagyobb felületek kitöltésére, hangsúlyossá tételére a hímzés volt a legalkalmasabb. A különféle öltözetrészek hímzése általában paraszti használatba vételük korát idézi. A 18. századi skófiumos, selyemhímzéses mezővárosi, valószínűleg jegyingek dolmány alól kilátszó ujjvége, a kézfő és esetleg hasítékának keretezése a korabeli úrihímzés motívumait használja. A későbbi férfiingek mellrésze elképzelhetetlen 19. század előtti hímzésstílusban, a fehérhímzés, színes szabadrajzú hímzés vagy a szegőzés, a mizli díszíti őket.
Bikkessy 1816-ban készült képén a „Felső Magyarországi Szénás Paraszt” (Kresz M. 1956. 15. tábla) ingének hasítékát és a vállfőt szegi többsoros, piros-kék geometrikus jellegű hímzés. Az ilyen szálszámolásos ruhahímzések a szövött előképek szigorú vonalvezetését követték. A 18. század végére, a festőmesterek számának növekedésével új dúcos mintanyomás és új mintakincs árasztotta el az országot. Ennek az új divatnak hódolhatott egy debreceni „nyomott” mintás ingváll tulajdonosa is. Ezzel a mintakinccsel nagy hasonlóságot mutatnak a 18–19. század fordulóján kedvelt empíre ízlésű szabadrajzú, fehérrel hímzett minták, amelyek nemcsak a nyugati országrészben, a Vas megyei, kapuvári, csornai fejkendőkön, de éppen a férfiingek mellvarrásán országszerte megjelentek. Az ilyen minták terjesztését és egységesülő európai divatját elősegítette, hogy megjelenésükkel egy időben, az 1840-es években vált egyre közönségesebbé a kézimun-ka-előnyomás is (Levitt, S. 1986: 50). 1860-ban Pesten is működött kézimunkaelőnyomó iparos.
A 19. század második felében sokfelé az országszerte szaporodó rőfösüzletekben és házalóknál beszerezhető pántlikák, rojtok, csipkék, gépi hímzéses csíkok, „margit-szalagok” is hódítottak (Horváth T. 1972: 36–40). Ilyen boltban beszerezhető kellékek díszítették akkoriban a kalocsai asszonyok öltözetét is. Kalocsán 1870-ben nyílt meg az 611első polgári kézimunkát másoló előnyomda, melynek nyomán a helyi paraszthímzés virágzásnak indult. A századfordulón, a háziipari rendszer kiépítése idején, tanfolyamokon oktatták a bedolgozókat az akkor éppen divatos, vagyis eladható kézimunkákra. E tanfolyamok nyomában jelent meg pl. a lyukas hímzés a mezőkövesdi vőlegénying lobogós ujjának palmettás szegélymintáján. Kalocsán ekkor közel 600 asszony dolgozott az Országos Háziipari Szövetség angol madeirát és francia richelieu-t hímző telepén. A telep megszűnte után a megszeretett új mintákat és tetszetős technikákat saját öltözetük díszítésére tovább is alkalmazták (K. Csilléry K. 1983: 357, 363).
A korábbi szigorú szerkesztésű, szálszámolásos, a szövésre emlékeztető hímzéseken győzött a szabadrajzú, előbb fehér, de egyre naturálisabban színezett hímzés. Volt, ahol a színes, selymes szűcshímzés ihlette meg az író, varró asszonyokat, mint Mezőkövesden, ahol 1860-tól jelentek meg ilyen minták a férfiingek ujján, a kézfőn (Dajaszászyné Dietz V. 1952: 140). Másutt a Jaquard-szalagok rózsás, kalászos mintáit varrták ki a fehér gyolcsingek mellére. Megint másutt az 1870-től kötelező iskoláztatás és népoktatás révén felújított régebbi kézimunkák és az újabb, pl. a rece, horgolás terjedt. A varrógépek sokasodásával pedig – az 1920-as évekkel – a gépi hímzés, a tűzés, a nyargalás váltotta fel a fehér vászonruhák korábbi, kézzel hímzett díszítményeit.
A múlt század közepének európai divatújdonsága volt a gyöngyhímzés is. A háziiparilag készült gyöngyhímzéses kiegészítők, ruhahímzések (Schwedt, H.–Schwedt, E. 1981: 41–42) természetesen nem maradtak hatástalanok a korábbi századok gyöngydíszes pártáira, hajbavaló szalagjaira áhítozó hazai leányokra, asszonyokra sem. A könnyebben megszerezhető üveggyöngyök megjelenésével a paraszti öltözeteken is helyet kapott a gyöngy. Moldvában, az 1840-es években a leányok „bolondulásig ingváll varrásban és apró gyöngyhímzésben töltik téli napjaikat” írta Petrás Ince János (1985: 435). Moldvában még századunk első felében is a hímzés színeibe belesimuló árnyalatú kis gyöngysorok díszítették az ingvállakat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
