A VÁSZONRUHA SZEREPE A MAGYAR PARASZTI ÖLTÖZKÖDÉSBEN
A VÁSZONRUHA SZEREPE A MAGYAR PARASZTI ÖLTÖZKÖDÉSBEN
A „fehércseléd”, „vászoncseléd” kifejezés és több jel is arra utal, hogy a külső szemlélők a hazai parasztság öltözködésében jellemzőnek tartották a fehér vászonruhák használatát, s kimondottan sajátságosnak a vászongatyák felsőruha szerepét.
A hazai művelődéstörténet a 18. századra teszi azt az időszakot, amikor a vászongatyát tavasztól őszig felsőruhaként is kezdték viselni. Már említett példáink is bizonyíthatták, hogy ez a szokás nem magyar specialitás. Orosz, lengyel példáink (Riberio, A. 1985: 78) mellett ezt erősíti pl. az angol parasztemberek nyári pamut térdnadrágja (Cunnington, Ph.–Lucas, C. 1967: 37). Braudel német, francia, olasz adatok alapján azt a következtetést vonta le, hogy a 18. században az európai parasztság öltözködésének mindenütt jellemző alapanyaga volt a vászon, s hogy ezt a hatalmas vászonszükségletet sem az önellátás, sem a takácsok és a helyi nyersanyagot feldolgozó manufaktúrák nem voltak képesek kielégíteni. Így a len és a kender mellett a parasztöltözködésben is egyre nagyobb szerepet kapott a pamut (Braudel, F. 1985: 317–318, 329). Az „indiai” néven ismeretes finomabb pamutvászon nem szállította le, csupán átértékelte az európai textilnövényekből 614szőtt vásznak értékét. Továbbra is a lent tartották a legértékesebb alapanyagnak, pl. pamutvászon ingek gallérja, kézelője, mellrésze lenből készült (Levitt, S. 1986: 48).
A pamutot a hazai – pénzes – parasztnép már a 17. században megvehette, pl. egy szombathelyi kereskedő boltjában 1645-ben végszámra állt a különféle eredetű gyolcs is (Horváth A. 1956: 265–267). A fehér gyolcsszoknyák, a rokolyák mégis csak a 18. század 20-as, 30-as éveiben lettek elérhetőek a köznép leányai, asszonyai számára, s terjedtek a korábbi, nehéz posztó-, szövetszoknyák rovására.
Ekkoriban teljesedett ki hazánkban a balkáni kereskedők bolthálózata, amely révén országszerte terítették a legkülönfélébb hazai és külföldi len- és kendervásznak mellett nemcsak a balkáni eredetű pamutfonalat és pamutvásznat, hanem a konfekcionált készárut is. Ráckevén pl. 18 lábravaló, 19 ümög, a dömösi boltban egyszerre „10 pár fehér vászonruha”, Solton 6 pár, Dunapatajon, Kalocsán szintén fehér vászoning és -gatya is kapható volt. Az alföldi mezővárosokban is „paraszt fejér ruha”, „paraszt szolgának való fehér öltözet”, Kecskeméten egyszerre 45 pár vászonruha, ezenfelül 47 ing, külön 6 gatya volt még az üzletben egy 1737-es leltár alkalmával. Ekkor már Újvidéktől Pozsonyig működtek a „görög” kereskedők, csak Bihar megyében 39 boltjuk volt. 1767–1771 között 747 idegen kereskedőnek volt üzlete az ország területén, ezek közül a Dunántúlon 172, a Felvidéken 105, a Duna–Tisza közén 169, a Tiszától keletre 168 balkáni kereskedő dolgozott, akiknek boltjában „konfekcionált” inget-gatyát is árultak (Bur M. 1985: 257–272). Ez a tény nem cáfolja, csak módosítja Undi Mária (é. n. III. 382) véleményét, aki a gatya nadrág nélküli használatának 18. századi elterjedését a szerb-horvát menekülteknek, betelepülőknek tulajdonította.
A készruhaként megvásárolható ing–gatya együttes, a „pár öltöző feir ruha” a 18. századból ismert céharticulusok szerint az inas-, legénybéreknek és a korabeli cseléd-béres szerződtetéseknek is állandó tétele volt a szűrposztó, gyakran posztó felsőruhák mellett. Egy 1723-ban megfogadott takácslegény – többek között – évente „fehér ruhát hat pár öltőt” is kapott mesterétől (Takács B. 1980: 117–118). Nem tudjuk, hogy ezek a konfekcionált vászonruhák bérért munkát vállaló varróasszonyok munkái-e, és így a helyi ízlés szerint készültek, vagy pl. balkáni készítők keze munkája nyomán esetleg balkáni szabásformákat terjesztettek. Mindenesetre csak a 18. század végén felbukkanó vékony gyolcsból ráncolt bő gatyák s ezek rövid változatai keltettek feltűnést a térdnadrágot viselő nyugati szomszédok és a távolabbi országok már pantallós polgársága szemében. Márcsak azért is, mert a magyar férfiöltözetekről korábban megszokott dolmányos, szűk nadrágos képtől igencsak eltért ez a bőgatyás-szélesujjú inges, újabb magyar parasztkép. Maga a bőgatya az oszmán öltözködési stílus hatására a balkáni férfiak körében is néhol használatban maradt. A montenegrói albán és boszniai férfiak széles, rövid gatyájukat, a görögök az ezekhez képest még rövidebb és bővebbre ráncolt fustanellát és a kevésbé rövid, de széles gatyát a délszláv férfiak még a múlt század végén is viselték (Snowden, J. 1979: 44, 51, 53).
Az újraéledő orientalizmus nyugati képviselői pedig éppen a „magyar puszta” és a „puszták fia”, a lovon vágtató, ostort pattogtató, bőgatyás csikós, pásztor alakjában találták meg az általuk is elérhető, karnyújtásnyira lévő „Keletet”. Mint Sinkó Katalin rámutatott, a közép-európai, főként osztrák-német nemzettudattal szembeszegezve kifejlődött magyar nemzettudatban éppen e nyugatabbi elvárások gerjesztették „toposszá” a puszta és a pusztai pásztor képét. A puszta és a csikós a 19. század első felében még főként a 615költői, művészi képek, de idővel a különböző tudományos, etnográfiai és művészeti teóriák tárgya is lett, hogy még később a „hivatalosság” szintjén is megjelenjen (Sinkó K. 1989: 149). A „nemzeti karaktert” a gatyás csikós, pásztor, gulyás, juhász testesítette meg akkor, amikor a gatyás viselet a parasztférfiak öltözködésében a posztó felsőruhák mögé szoruló, másodlagos, nyári öltözet volt. A bőgatya használói köre még szűkebb volt. A 10 szeles vászongatyát vagy 12 szeles gyolcsgatyát a somogyi juhász is csak átalvetős, vitézkötéses dolmányával, ünnepre vette fel (Gönczi F. 1947: 109–110). Az inges-gatyás csikós, mint a magyar paraszt figurája a Képzőművészeti Társulat népéletkép-műlapjain (Cennerné Wilhelmb G. 1991: 127–134), a népszínművekben (Kerényi F. 1991: 36–50), majd e színműveket követő némafilmeken (Flórián M. 1992b) idehaza és külföldön egyre népszerűbb lett. Ez a népszerűség is hozzájárult, hogy a bőgatya mint a paraszti rend attribútuma, továbbra sem veszített jelentőségéből. A kolozsvári Hóstát városlakó őstermelői – akik századokon át saját földműves céhük védelme alatt álltak – még századunk elején is az egykori jobbágyfalvak népét idéző gallértalan ingben, ráncos gatyában dolgoztak a földeken (Kós K. 1972: 205). Az 1930-as években pedig pl. Mezőkövesden, még a községi bíró és a hitesek is gatyát húztak a pantalló fölé, ha mint községi elöljárók hivatalos minőségükben gyűltek össze. Ez az öltözet „paraszti mivoltuk” szimbolikus kifejezője lett, ezt az öltözettípust tartották az életmódjukhoz illő öltözet modelljének (Fél E.–Hofer T. 1970: 134).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
