FESZÜLETEK, KEGYSZOBROK
FESZÜLETEK, KEGYSZOBROK
Katolikus és vegyes lakosságú falvaink beszélő emlékei a feszületek és a patrónusszobrok. Feszületeket állítottak a templomok elé, a belterületen az utak mentén, tereken, a temetőben, a falvakba, városokba vezető utaknál, a határban, a szőlőhegyeken (Bartha E. 1992: 55; MNL 5: 435). A feszületet állító közösségek, egyének nemcsak annak elkészítéséről, hanem folyamatos karbantartásáról is gondoskodtak, fundációt téve fenntartásukra, olykor végrendeletbe is foglalva szándékukat (Fekete J. 1984: 31–34; Réthelyi J. 1984: 53–56; Bartha E. 1992: 55–56). A keresztállítás indítéka sokféle lehetett. Kecskeméten pl. az 1739. évi pestis elmúltával a róm. kat. egyház öt keresztet állíttatott fel hálaadásképpen a város fő bejáratainál, az elhaltak emlékére pedig a mezőváros tanácsa készíttetett Szentháromság-szobrot (Novák L. 1982a: 283). Az alapítók anyagi helyzetük szerint állítottak kő- vagy olcsóbb fakeresztet. Utóbbiak, noha a vizitációs jegyzőkönyvek tanúsága szerint az ország minden területén gyakoriak voltak, romlandó anyaguk miatt előbb elpusztultak. Meglévő emlékeink ritkán korábbiak a múlt század második felénél (Tüskés G. 1989).
Facorpusos feszületek a nagy faragó hagyománnyal rendelkező vidékekről, elsősorban Erdélyből és Zala megyéből ismertek (Tüskés G. 1978; MNL 5: 436). Festett bádog-corpusos feszületre már 1776-ból van adatunk Halásziból: egy írástudatlan házaspár 16 hold földet adományozott egy „vas táblára iratott feszülettel” ellátott fakereszt állítására (Neuberger M. é. n.). A bádogcorpusos feszületek azonban csak a 19. század elejétől terjedtek el széles körben. A „pléh Krisztust” és az alatta elhelyezett alakot bádogos, esetleg kovács vágta ki előrajzolás után bádoglemezből, a festést hivatásos festő vagy ügyes kezű falubeli végezte. Az alakok periodikus újrafestését századunkban már többnyire szobafestők, tanítók végezték. A feszületet rendszerint gazdagon díszített, hajlított bádog esővetővel vagy kúp alakú fedéllel védték. Nógrád és Heves megyében gyakran díszítették az ilyen keresztek szárát domború faragásos, vallásos motívumokkal. Kiemelkedő emlékek a kiskunfélegyházi, 5 méter magas feszületek, melyek szárát helyi szélmolnárok faragta szakrális szimbólumok ékítik (Novák L. 1982b: 163; Fekete J. 1984: 94–98; Tüskés G. 1989).
Míg az ácsok, molnárok, faragó specialisták által készített fafeszületek egyértelműen a népi kategóriába sorolhatók – ezt bizonyítja az is, hogy egyházi személyek a vizitációk során olykor igen becsmérlőleg nyilatkoznak róluk, vitatva áhitatkeltő voltukat –, a falusi kőkeresztek, patrónusszobrok esetében ez korántsem egyértelmű. Népi ízlésű kőfeszületek elsősorban a Székelyföldön ismertek: az egy darab kőből kifaragott, indadíszes magas 233oszlopból vagy pillérből kiágazó feszületek Krisztus-alakjai leginkább román kori corpusokra emlékeztetnek (Tüskés G. 1989; MNL 2: 435).
Korai kőemlékeink többsége azonban a barokk jegyeit mutató igényesebb alkotás, a fundátorok rendszerint egyházi és világi nagybirtokosok. A kőemlékek egy-egy nagyobb város, uradalmi központ, jelentős kőbányák körül sokasodnak, ahol kőfaragó céh, uradalmi kőművesek működtek (Askercz É. 1993). E gyakran idegen származású kőfaragók utódai a 19. században már falusi megrendelőknek is dolgoztak, s az idő haladtával megfigyelhető a feszületek, szobrok provincializálódása, népi jellegűvé válása (Hofer T.–Fél E. 1975: 47; Tüskés G. 1983: 32). A kőfaragás néhol helyi iparággá vált, mint a Bükkalja, Börzsöny és Erdély néhány kőben gazdag falujában (I. Sándor I. 1973; Hála J. 1987; Szakáll S.–Viga Gy. 1984). E falusi kőfaragók közül csak a legügyesebbek készítettek feszületeket, szobrokat mintakönyvek alapján vagy meglévő emlékeket másolva.
Ma már több kőfaragó műhely kőemlékei és azok elterjedése körvonalazható az út menti keresztek alapján. A keszthelyi kőfaragók munkái Zala megye területén, a mecseknádasdi kőfaragók feszületei egész Dél-Dunántúlon megtalálhatók (Eszes L. 1980; Réthelyi J. 1984; Tüskés G. 1980).
Egy-egy település határának, lakóinak valami természeti katasztrófától, betegségtől, egyéb csapástól való megóvására állították fel az illető védőszent szobrát a falu vagy a határ bizonyos pontján (Bartha E. 1992: 59–61). E patrónusszobrok szerepelhettek kápolnák kegyszobraiként, feszületek, Szentháromság-oszlopok mellékalakjaiként, de ön-állóan is. Felállításuk, kultuszuk szorosan kapcsolódik a település ökológiai adottságaihoz, gazdálkodásához, a falu vagy egy-egy család életének egy-egy emlékezetes eseményéhez. E szobrok készítői ugyanazok a kőfaragók voltak, akik az út menti kereszteket is készítették (Tüskés G. 1983: 32–33). A kultusz és az azt megjelenítő patrónusszobor népivé válását különösen jól szemléltetik az oly gyakori Nepomuki Szent János- és Szent Vendel-szobrok, valamint a hozzájuk kapcsolódó kultusz változásai. Nepomuki Szent János 18. századi szobrai még városok, főúri fundátorok megrendelésére készült nívós barokk alkotások. A 19. században viszont már csak falusi közösségek állíttattak tiszteletére szobrot. Népi értelmezésben az engedelmesség vértanújából általános segítő szent vált, párhuzamosan a szobrok népi ízlésre valló megformálásával, színes kifestésével (Tüskés G.–Knapp É. 1988).
Szent Vendel 18. században felbukkanó, idegen eredetű kultusza csak a 19. század második felében honosult meg a Jászságban, Heves és Szolnok megyében. A juhtenyésztés felfutásával, a fajtaváltással párhuzamosan azonban olyannyira megnőtt az állatpatrónus jelentősége, hogy magyar pásztorfiúként tisztelték és helyi pásztorviseletben ábrázolták (Szabadfalvi J. 1964; Gulyás É. 1979–80; 1986).
A múlt század végétől terjedő műkő szobrok és feszületek, öntöttvas corpusos keresztek már semmi helyi sajátosságot, népi jelleget nem mutatnak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
