ISKOLÁK
ISKOLÁK
Az 1869. évi új népiskolai törvény megjelenéséig falusi iskoláink a helyi parasztházakhoz hasonló, legtöbbször egyetlen tanításra szolgáló helyiséggel rendelkező felekezeti kisiskolák voltak, egy fedél alatt a mesterlakással, udvarukon gazdasági épületekkel. Noha a Helytartótanács 1732. évi rendelete egyértelműen a földesurak kötelességévé tette az új iskolaépületek felépítését és a meglévők jó karban tartását, az országos gyakorlat mégis azt mutatja, hogy a földesúr legfeljebb telekről, építőanyagról gondoskodott, az iskolaépítés és -fenntartás szinte mindenütt a lakosságot terhelte (Szántó I. 1989: 384).
Az iskolák állapotáról a periodikusan véghezvitt vizitációk jelentései tájékoztatnak. A török uralom alóli felszabadulást követően az iskolák – már ahol egyáltalán volt – ugyanazt a szomorú képet mutatták, mint a lakóházak. Szalmával fedett, fa-, sövény- vagy sárfalú, szűk, sötét, tanításra alkalmatlan, olykor életveszélyes épületek voltak (Kanyar J. 1989: 94; Zentai T. 1991a: 34–36, 58, 130). A későbbiekben is többnyire a helyi, falusi, mezővárosi népi gyakorlathoz hasonlóan épültek az iskolák, az ott szokásos anyagokból, épületszerkezetekkel, tüzelőberendezéssel, rendszerint a konyha egyik oldalán az iskolával, másikon a mesterlakással. Ez sem volt azonban általános: a vizitációknál az iskola minősítésének egyik fő szempontja volt, hogy az iskola el van-e különítve a mesterlakástól. Zala és Somogy számos iskolájában külön iskolaszoba nem lévén, a gyerekek a tanító szobájában vagy kamrájában szorongtak (Kanyar J. 1989: 41, 53, 104–106, 143; Bíró F.–Káldy M. 1994: 19). A zalai, somogyi iskolák a helyi paraszti gyakorlatnak megfelelően gyakran füstöskonyhásak voltak, de a 19. század végén még akadtak füstösházban működő iskolák is. A Galga-környéki iskolák némelyikénél ugyancsak nem jeleztek konyhát a 18. század végén a vizitátorok (Asztalos I. 1987: 285). Erdélyi református falvakban általános gyakorlat volt, hogy csak nőtlen tanítókat alkalmaztak, az iskola tanításra és lakásul egyaránt szolgáló egyetlen szobája ugyanis nem volt alkalmas családos tanítónak. Ha a tanító megnősült, rendszerint lelkészként folytatta pályafutását a tágasabb paplakban (Sebestyén K. 1979: 143; Kós K. 1989: 110). A szentesi iskolák, kántorlakok Kis Bálint egykori református lelkész szemléletes rajzai és leírásai alapján a 19. század elején alaprajzukat és tüzelőberendezésüket tekintve a középmagyar házzal egyeztek (Filep A. 1972; Juhász A. 1989a: 198). Alföldi mezővárosok, népes falvak református iskoláiban már a 18. században előfordult, hogy külön iskolában tanultak a fiúk és a lányok (Mészáros I. 1981: 432–433, 518).
Fejlettebb iskolák lehettek a kamarai és vallásalapítványi birtokokon, ahonnan számos létesítendő iskola tervrajzát ismerjük a 18. század végéről. Ezek igen sok közös vonást 237tartalmaznak: minden esetben külön tanterem van bennük, melyet sok esetben már folyosó választ el a tanító lakásától. Az iskolát ilyenkor a folyosóról fűtik.
Az I. Ratio Educationis és a végrehajtására 1789-ben kiadott Instrukciók már foglalkoztak az alsófokú oktatás tárgyi feltételeivel, az iskolaépületek, tanítólakások építésének szabályozásával is. Minthogy azonban nem voltak kötelezőek és általános érvényűek, lényeges változást nem eredményeztek (Kanyar J. 1989: 122–124). Mégis, az I., majd a II. Ratio Educationis kiadását követően fellendült az iskolaépítés, és a reformkorban a földbirtokosok, de a mezővárosok, falvak közössége is mindinkább felismerte az oktatás jelentőségét. Noha a század derekáig maradtak még alkalmatlan, rendszeres karbantartást nélkülöző iskolaépületek, mellettük már korszerűbb, tartós anyagból épült, tágasabb, külső megjelenésükben is igényesebb iskolák is feltűnnek (Meszlényi A. 1941: 127–139; Kanyar J. 1989: 150–155, 311–313). Pusztákon is létesültek iskolák, amelyek gyakran kápolnával kapcsolódtak össze.
Gyökeres változást Eötvös 1868-as népiskolai törvénye hozott, amely bevezette a kötelező, ingyenes alsófokú oktatást, és a felekezeti iskolák mellett elősegítette a községi és állami iskolák létrejöttét. A törvényt követően kiadott utasítások már az iskola elhelyezésére, a tanulók létszámához viszonyított nagyságára is tartalmaztak megkötéseket. Gönczy Pál a minisztérium megbízásából népiskolai épületterveket készített egy- és többtantermes iskolákra. Ezekben már tükröződnek a nyugat-európai iskolák tanulmányozása révén nyert tapasztalatok, s érvényesülnak az egészségügyi, higiéniai követelmények (Gönczy P. 1870; Jáki L. 1989). Gönczy az építőanyagok tekintetében messze-menően figyelembe vette a helyi hagyományokat, adottságokat. Így a szilárd építőanyagok ajánlása mellett megengedte a vályog, vertfal, fecskerakás, boronafal, sövényfal alkalmazását is, de 2–3 lábbal a felszín fölé nyúló tégla- vagy kőalappal. Ugyanígy a tetőknél a javasolt cserép- és zsindelyfedés mellett a helyi fedésmódokat sem zárta ki.
1897-ben Gönczy terveit továbbfejlesztették a kor pedagógiai és egészségügyi kívánalmainak megfelelően. Ettől kezdve az iskolaépítési és -átalakítási terveket előzetesen be kellett mutatni a Vármegyei Közigazgatási Bizottmánynak. A fellendülő, állami segélyekkel is finanszírozott iskolaépítési akció során olyan, a tanulók várható létszámnövekedésével is számoló iskolák születtek, amelyek közül sok a legutóbbi időkig megfelelt rendeltetésének (Benisch A. 1928; Jáki L. 1989).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
