TÜZELŐBERENDEZÉS, FÜSTELVEZETÉS

Full text search

TÜZELŐBERENDEZÉS, FÜSTELVEZETÉS
A falusi ház központja, az otthon jelképe a tűzhely. Itt ég a tűz, amelyet védeni, óvni kell, mert áldás és veszedelem egyaránt lehet. Szent István csak azokat mentesítette a vasárnapi istentiszteleten való részvételtől, akik otthon a tüzet őrizték. Évszázadokon keresztül vigyáztak a családok arra, hogy a házban a tűz sohase aludjon ki. A tűzhelyen főztek, sütöttek, körülötte melegedtek, aludtak, beszélgettek. A tűzhöz fűződő rendkívül sok racionális és mágikus hiedelem is jelzi, hogy a hely vagy berendezés, ahol, amiben ég, milyen jelentős szerepet játszott a mindennapi életben. „Az is tudott dolog, hogy a tüzelőhely miként való alakulása, legtöbb esetben fokmérője az illető hajlék műveltségi színvonalának, mert a ház fejlődése rendszerint szorosan együtthalad a tüzelőhely tökéletesedésével” (Bátky Zs. 1930a: 113). Ebből világosan következik, hogy a tüzelőhelynek, -berendezésnek a történelem folyamán nagyon sokféle változata létezett. Két alapcsoportjukat szokás megkülönböztetni, a nyílt és zárt tüzelőt, amelyek azonban többféle módon is kombinálódhattak egymással.
Korábban több kutató feltételezte, hogy a magyarság legkorábbi háza nyílt tűzhelyes hajlék volt, amelyben középütt szabadon égett a tűz. Kézenfekvő volt ez a feltételezés, hisz még a 19. századi Magyarország elmaradottabb vidékein is akadtak ilyen megoldások. A vitát a régészek döntötték el, amikor a magyarok 5–8. századi lakhelyén kemencés veremházakat tártak fel (Tálasi I. 1979–1980: 438; Fodor I. 1983). Ez azért sem meglepő, mert a kemence szintén több ezer éves múltra tekinthet vissza. A hazai középkori régészeti vizsgálatok elég meggyőzően igazolták, hogy a Kárpát-medence nagy részén a 14. századig a kemencés, egytüzelős házak a köznép körében általánosak voltak (Méri I. 1952: 58). Több mint 50 településről kerültek elő kemencemaradványok, nagyobbrészt az Alföldről, de a dunántúli szórványleletek is tanúsították itteni használatukat (Michnai A. 1981). Az egysejtű kemencés ház az atlanti és a mediterrán területek kivételével kontinentális elterjedtségű, s óeurópai hagyatéknak tekinthető.
Ennek az sem mond ellent, hogy a kemencés házakban több esetben a nyílt tűzhelyet, illetve ennek nyomait is megtalálták. Kivételesen Tiszaeszlár-Basahalmon arra is van példa, hogy két épületben csak nyílt tűzhelyet találtak, de ezek lakóház volta vitatott (Cs. Sós Á.–Parádi N. 1971: 126; Kovalovszki J. 1980: 31). Szórványos előfordulásuk nem 157teszi kétségessé a kemencés ház uralkodó voltát, amely mellett a nyílt tűzhelyek alkalmi jellegűnek tűnnek.

15623. ábra. Késő középkori alföldi lakóház rekonstrukciója. A szobában kályhás kemence, a konyha felett szabadkémény.
Az Árpád-korban fő vonásait tekintve épített és vájt kemencéket ismerünk. Ez utóbbiakat mindig a veremház oldalfalába, sarkába ásták, ily módon tűzterük gyakran a gödrön kívüli területre esett, melegének csak egy része jutott a lakásba (Méri I. 1952; 1964).
Kétségtelen, hogy ha van hozzá megfelelő anyag, a kőkemence elkészítése a legegyszerűbb – primitív szinten. Kezdetlegesebb változatai alig boltozott kőhalmazok, nagyobb kőlapokkal takartak. Az épített sárkemencék boltozatát nagy valószínűséggel csak úgy tudták kiképezni, ha előbb annak szilárd vázat építettek, feltehetően vesszőből. Ez a nyers sarat megtartja addig, amíg az keményre nem ég. Tüzelés során a vesszőváz elhamvad, de közben az agyag kiég, s merevvé válik. Az ásatások során ép boltozat csak igen ritkán kerül elő. Közrendűeknél téglából vagy vályogból készült kemencével pedig a középkorban nem számolhatunk.
Mindegyik kemence megegyezett abban, hogy fenékszintje azonos volt a padlószinttel. Szájnyílása előtt a régészek többször találtak gödröket, amelyeket a hamu és parázs tartására használtak. A kemence fenekének kidolgozására azonban mindig nagy gondot fordítottak, ebbe köveket, még inkább cseréptöredékeket helyeztek el, s az egészet sárral letapasztották. Ez a kiégett fenékrész maradt meg leginkább az utókorra. Ebből s a boltozatcsonkból lehet valamennyire rekonstruálni a kemencét. Gyakori a körhöz közel álló, inkább talán oválisnak mondható kemencefenék, de vannak szögletesek, nyújtott négyzetes alakúak is (Balassa M. I. 1985a: 47). A legépebben feltárt kemencék alapján (Ete, Tiszalök, Lászlófalva) a formát illetően azt lehet mondani, hogy olyan szabálytalan félgömbszerűek lehettek, mint amilyenek az Ormánságban és Erdélyben még a 20. században léteztek.
Amennyire nagyjából rekonstruálható a tüzelőrendszer a Kárpát-medence túlnyomó részén, annyira bizonytalan az Árpád-kori kép az Alföld peremétől keletre és a Szamos vízgyűjtőjének területén. A 16. századtól igazolhatóan ez lényegében nyílt tűzhelyes terület, de ez automatikusan nem vetíthető vissza 3–4 évszázaddal korábbra. A bizonytalanság nem annyira az ásatások csekély számából fakad, mint inkább abból, hogy köves vidéken, feltehetően kőkemencés vidéken a zárt és a nyílt tűzhelyet az ásatási anyagban alig lehet elkülöníteni (Székely Z. 1971; 1974–75; 1976–77). Nem segít az eligazodásban a nyelvészeti és a néprajzi irodalom sem (Dám L. 1980: 67–87).
A házban lévő kemencék mellett a régészek szép számmal feltártak szabadban lévő kemencéket is. Lényegesen nem különböztek házbeli társaiktól, csupán méretük volt kissé nagyobb. Szerepük és funkciójuk még további értelmezésre szorul. Főzőberen-dezési szerepét az teszi kétségessé, hogy a 8–13. században a magyarság legfontosabb főzőedénye a felfüggesztve használt cserépüst (Fodor I. 1975). Ehhez tehát kemence kellett. Fűtőberendezési szerepét az csökkenti, sőt megkérdőjelezi, hogy az ismert veremházak jelentős részében testük a lakótéren kívülre nyúlott, tehát nagyrészt nem a házat melegítette. Érdemes mérlegelni azt a lehetőséget is, hogy a veremházban csupán lángfogó szerepe volt, amit az igen alacsony tetőzet közelsége nagyon is indokolt.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT