ALAPRAJZI FORMÁK

Full text search

ALAPRAJZI FORMÁK
A ház helyiségeinek gyarapodása a 18. századtól igen nagy méreteket öltött. S mivel a ház növelése lineárisan történt, a Felföldön, a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon rendkívül hosszú épületek jöttek létre. A ház hosszúsága megnehezítette a háztartás üzemelését, ezért sok helyen a ház vonalát derékszögben megtörték, ami L alakú alaprajzot eredményezett. Ennek az alaprajzi változatnak az előzményeit a régészeti feltárásokból már a 15. századtól ismerjük mind az Alföldről (Nyársapát), mind a Dunántúlról (Sarvaly) (Bálint A. 1962; Holl I. 1979: 40–41). Az L alakú házaknak két fő típusa van, a tradicionális hajlított ház és a polgárosult utcafrontos épület.
A hajlított ház rövid véggel, az első szobával fordul az utca felé, s a lakórészhez hátul, az udvart keresztezve csatlakoznak a kamrák és istállók. Legrégibb változatait a nyugat-dunántúli füstöskonyhás faházterületről ismerjük. Őrségben és Göcsejben az L-alak szárainak csatlakozásában gyakran fedett átjáró, ürög vagy közpitar nyílik a hátsó udvarra, megkönnyítve a közlekedést a kert felé. A hajlított ház korai, a 18. századból szép számmal adatolt változata a két szöglettel megtört, U alakú és négy oldalról határolt, ún. kerített ház, amelynek elterjedési területe az Őrségen, Burgenlandon át Ausztriában és Szlovéniában folytatódik (Simon F. 1971). A kerített ház utolsó magyarországi példányai Szalafőn (Vas m.), valamint a göcseji, vasi és az országos szabadtéri múzeumban láthatók.
A nyugat-dunántúli hajlított házakhoz hasonló elrendezésű szilárd falú épületek a 19. század második felétől szórványosan az ország egész területén előfordulnak. A hátsó keresztszárnyban istálló, kocsiszín, magtár – a Dunántúlon pajta is – kapott helyet. Kialakulásuk a parasztgazdaságok kapitalizálódásának, az intenzívebbé váló állattartásnak és szemtermelésnek az eredménye.
A múlt század második felének gazdasági konjunktúrája és a polgárosodás szülötte az L alakú házak utcafrontos változata, mely a városi, mezővárosi előképek mintájára készült. Előfordulásával az I. katonai felmérés térképlapjai szerint az ország fejlettebb vidékein már a 18. századtól számolhatunk, nagyobb mértékben viszont csak a 19–20. század fordulójától terjed falvainkban. Beosztását az jellemzi, hogy a szobák – kettő vagy három – az utcavonalra épülnek, ezért is hívják keresztháznak vagy fordított háznak. Az utcafrontos épületek térhódítása már egybeesik a füstelvezetés modernizálásával. Az ilyen házakban már rendszerint síkmennyezetes meleg lakókonyha van, de a hátsó épületszárnyban többnyire még helyet kap egy szabadkéményes nyárikonyha is. A legújabb kor és a középkor érdekes találkozása a göcseji és hetési, ún. széles csonkakontyos 146ház, amely azt mutatja, hogy a hagyományos faépítkezés szinte végóráiban még a polgári elrendezésű utcafrontos alaprajz hatására is tudott reagálni. A széles csonkakontyos épület hosszú homlokzattal épült az utca vonalára (Gönczi F. 1914: 418–419). E nem túl gyakori megoldás két, múlt század derekáról származó példányát a Göcseji Falumúzeumban és a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban őrzik. Az utcafrontos görbeház vagy vinklis ház Erdély faépítkező területein is megjelent a 20. század elején, de divatja csak az 1940-es években alakult ki azokon a tájakon, ahol a kétsoros alaprajznak nem volt hagyománya (Kós K. 1989: 14).

18. ábra. L alakú, ún. hajlított ház alaprajza, Baglad (Zala m.): 1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 8. ól
A lakóházak növekedése egyvonalú maradt az összetett hosszúházak esetében. Különféle, egy fedél alá vont vagy egymáshoz toldott épületek készültek a nagycsaládi „had”-ak számára a Felföld, a Kisalföld egyes tájain és a Tapolcai-medencében. A palóc sok lakókamrájú ház hossza néha a 60–80 métert is elérte. A Dunántúlon egy-egy közös udvaron 3–10 lakóegységet, házacskát is egyvégtében építettek. A többegységes hosszúházakat kedvelték a kisalföldi, a Pest megyei, a baranyai és a Tolna megyei németek is. A német hosszúházakban a rokoni családok többnyire külön konyhával rendelkeztek. A 147nagycsaládos hosszúházak formailag megegyeznek a cselédházak egyik „komfortosabb” változatával, amelyeket külön szobával és kamrával terveztek az egyes családok számára, és bennük két-két családnak jutott egy közös konyha (Bakó F. 1975: 177; Balassa M. I. 1987b).

19. ábra. Kettős konyhájú, elő- és oldaltornácos talpasház 1843-ból, Csökölyből (Somogy m.): 1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 5. tornác
Az eddigiekben az alaprajz egysoros formáival foglalkoztunk. Van azonban a lakóház fejlődésének egy másik, a térbeépítéssel ökonomikusabban gazdálkodó megoldása is, a kétsoros, azaz kéttraktusos vagy kétmenetű alaprajz. Az utóbbi esetben a lakóház keresztirányba is bővül, létrejön egy második helyiségsor, a szoba vagy szobák mellett ún. oldalszobák, oldalkamrák helyezkednek el. Az elmúlt századokban a kétsoros alaprajz elsősorban a nemesi és uradalmi épületeket jellemezte. Elterjedtségüket bizonyítja pl. egy 17. századi leírás, amely Zempléntől Szatmárig tizenkét kúria és paplak alaprajzát ismerteti, s közülük tíz kéttraktusos (H. Takács M. 1970: 165–250). Falun különösen a paplakok és kisnemesi épületek szolgálhattak mintaként. Az oldalkamra vagy a második helyiségsor megtalálható a felvidéki, rétközi, bakonyi, Balaton-felvidéki, dél-dunántúli stb. kisnemeseknél.
A nagy múltú élő példa ellenére a kétsoros alaprajz paraszti körben csak korlátozott mértékben valósult meg. Tömegesen Délkelet-Erdélyben és a német telepesek lakta vidékeken fordult elő. Erdélyben jellegzetesek a székely faházak szoba mögötti hálófülkéi, kamrái. A fenyvesek vidékén a hosszú szálfa építőanyag nagyban hozzájárul a széles épületek kivitelezéséhez. A Székelyföldön a kétsorosságnak nagy történelmi hagyományai vannak. Előzményei már az eresznek nevezett második helyiség keresztben osztásában is felfedezhetők, valószínűleg a 17. század táján, és ugyanebben a században már az oldalkamra is feltűnik. Egyik legkorábbi példája a kászonimpéri ház, amely mestergerendájának évszáma szerint 1678-ban készült. Az 1970-es években még lakott boronaház ereszéből egy kicsiház és egy nagyobb parádésház nyílt, az utóbbi hátuljában ajtó nélküli oldalkamrával (Kós K. 1989: 209). Szinte azonos beosztású házak még 1850 körül is épültek. Ugyanezt a tagozódást figyelhetjük meg a nagyobb csíki, aranyosi, tordai, háromszéki, udvarhelyi épületeknél, de a 19. században már általában az eresz-kisház rész 148másik oldalára is épült egy nagyobb lakóhelyiség, ugyancsak mellékkamrával. A moldvai csángóknál az 1880-as években terjednek el a ház mögött tetőleeresztéssel kialakított kamrák, a kilyérek, amelyek hasonlóak a dévai csángó székelyek suplákjaihoz (Szabó Imre 1903: 210; Kós K. 1989: 249, 255–257).
A Székelyföld és délkeleti szomszédságán kívül a kétsoros alaprajzú parasztház elég szűk körben fordult elő. Közülük egyik legrégibb, föltehetően 18. századi a vörsi (Somogy m.) másfél traktusos talpasház, melynek hátsó szobája mögött egy konyhából nyíló keskeny éléskamra húzódik. Több oldalkamrás épületet ismerünk a drávai alföld nyugati feléből és Szigetvár tágabb környezetéből a múlt század derekáról, második feléből. Másfél traktusosnak rajzolta le Gönczi Ferenc is 1895-ben a muraközi házak egy részét. A Veszprém megyei Balaton-mellékén az ottani magyarság 1889 és 1900 között kezdi alkalmazni a hátsó oldalkamrás házakat. Az Erdélyen kívüli kétmenetű magyar parasztházak közös vonása, hogy viszonylag későiek, és jómódú gazdaságok keretében jöttek létre. A kétsorosság irányába ható fejlemény a tornácrészek beépítése is, ami jobbára a 20. század elején terjed.
Jóval népszerűbbek a kéttraktusos házak a német telepesek körében. A Dunántúlon, a Felföldön és Erdélyben már a 19–20. század fordulójától alkalmazzák. A Veszprém megyei németeknél, ahol a kétsoros alaprajzú házak aránya talán a legmagasabb volt, a 19. század legelejétől tudjuk nyomon követni (H. Csukás Gy. 1987: 651–653). A helyi történeti minták hatása mellett valószínűleg a német kőművesek is közreműködtek a kéttraktusos házak elterjesztésében. Északkelet-Magyarországon pl. a vállaji német kőművesek építkezésformáló szerepéről győződhetünk meg Páll István 19. századi példái alapján (1988: 166).
A házfejlődés utcafrontos és kétsoros alaprajzú formái a hagyományos parasztház legmagasabb színvonalát képviselik. Ezekben a házakban legalábbis a 19–20. század fordulójától már rendszerint megtaláljuk a pincét is, melyekben zöldségféléket, tejtermékeket és bort tárolnak. A lakóházak alápincézése falun lassan terjedt. Az alsóörsi (Veszprém m.) gótikus lakóház 16. század elején épített pincéjétől a 19–20. századi paraszti pincéket évszázadok választják el egymástól. A pince korábban csak a magasabb társadalmi rétegek házkultúrájába tartozott bele. A Bakonyban és a Balaton-felvidéken Vajkai felmérései szerint a 18–19. századi kisnemesi kőházak szinte mind pincések. De alápincézettek a nógrádi bortermelő vidékek kisnemesi házai is. Megtaláljuk a ház alatti pincét a 19. század eleji német falvakban is a Balaton-felvidéken, a Kisalföldön, Baranyában, a Felföldön stb. Az I. világháború után a pince módos középparaszti szinten mindennapos dolog. Ekkor már pincével készülnek az alföldi, erdélyi tehetősebb házak is, de elterjed a gyimesi csángók körében is. A pincelejárat a tornácról, udvarról vagy a gangról nyílik. Nagy teleklejtés esetén gyakran a ház utcai rövid homlokzata felől közelíthető meg. Kötött, márgás talajban ház alá is készítettek béleletlen lyukpincét, de általában téglával vagy kővel boltozták.
A hagyományos lakóház függőleges irányú bővülése a pincével gyakorlatilag be is fejeződik. A padlások fejlődése a tetőszerkezetek változására korlátozódik. A múlt század második felétől a gabonakonjunktúra következtében tároló funkciójuk megnő ugyan, de a magyar lakóház a legutóbbi időkig, mintegy az 1970–80-as évekig megmarad földszintesnek.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT