SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUMOK

Full text search

SZABADTÉRI NÉPRAJZI MÚZEUMOK
A svéd Arthur Haselius jutott először arra az elhatározásra, hogy a különböző svéd tájakat és népcsoportokat jellemző építményeket egy helyen összegyűjtve, állandó kiállításként őrizzék meg és mutassák be. Haselius megtekintette az 1873. évi bécsi kiállítást, és az ott látottak nagy sikere arra ösztönözte, hogy kezdeményezze hazájában egy ilyen múzeum megvalósítását. Törekvése, kutató- és gyűjtőmunkája, majd a kiválasztott objektumok folyamatos áttelepítése eredményeként 1891-ben nyílt meg Stockholmban az első „igazi” szabadtéri néprajzi múzeum, a Skansen, amely az építészeti emlékeket múzeumba tömörítve, a világon elsőként valósította meg azok hosszú időre történő megóvását. A stockholmi Skansen példát mutatott, és e példamutatás nyomán létesültek a szabadtéri múzeumok először Skandináviában, majd Európa más országaiban (Zippelius, A. 1974; Jansen, M. 1993).
A szabadtéri kiállítás gondolata hazánkat sem hagyta érintetlenül. A bécsi kiállítás, majd a későbbi hazai bemutatók példája nyomán, a Skansen megnyitása és sikere után kézenfekvő volt, hogy a honfoglalás 1000. évfordulójára szervezett országos kiállításban a falu építészeti hagyománya is helyet kapjon. Az akkoriban társasággá szerveződő néprajzkutatók és építészek szorgalmazására 1893-ban született döntést követően a népi építészeti kiállítás megvalósítása néprajzos szakemberek kezébe került. Végül is – Hermann Antal és Vikár Béla betegsége miatt – Jankó János egyedül kapott megbízást arra, hogy az Ezredéves Országos Kiállítás Néprajzi Faluja tervét elkészítse. Az addig ismert adatokra és némi terepmunkára alapozott terv 31 falusi lakóház felépítését irányozta elő a millenneumi kiállítás területén csoportosítva. Végül is különféle okok miatt 24 lakóházat építettek fel és rendeztek be, melyekhez néhány más építmény is csatlakozott. A parasztházak a történeti Magyarország különböző vidékeiről származtak, és a magyar házakon kívül a nemzetiségek is képviseltették magukat lakóházaikkal.
A Néprajzi Falu megvalósítása érdekében Jankó János hatalmas kutatómunkát végzett. Koncepciója, feltárási módszerei korában a legkorszerűbbek közé tartoztak, gyűjtései, feljegyzései, rajzai és fényképei generációknak mutattak példát. Jegyzetei, monográfiái, majd a Néprajzi Faluról írt jelentése alapozta meg és lendítette fel az ezután kibontakozó népi építészeti kutatásokat (Balassa M. I. 1972; K. Csilléry K. 1980).
A millenneumi kiállítás Néprajzi Faluja bebizonyította, hogy szabadtéren kiállított épületgyűjteménynek hazánkban is van létjogosultsága. A skandináv példák alapján nálunk is többen felvetették a Néprajzi Falu további fenntartását, azonban a házak penészedtek, romlottak, állandó kiállításként, szabadtéri múzeumként való megtartásuk lehetetlenné vált. A Néprajzi Falut a millenneumi kiállítás bezárása után lebontották, a berendezési tárgyak többsége a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályára, a későbbi 311Néprajzi Múzeumba került. A szabadtéri néprajzi múzeum létesítésének gondolata azonban nem halt el. A Néprajzi Falu sikere, a szaporodó skandináviai és nyugat-európai példák nyomán századunk első felében néprajzosok és építészek szorgalmazták a központi, majd a regionális szabadtéri múzeumok megszervezését. Koncepciók és tervek fogalmazódtak meg, megvalósításukat azonban az anyagi fedezet hiánya, majd a II. világháború eseményei megakadályozták (Kecskés P. 1980; Balassa M. I. 1984a).
Azoknak a törekvéseknek a sorozata, amelyek a népi építészeti emlékek megmentését szabadtéri múzeumban látták megoldhatónak, a háború után, a 40-es évek végén és az 50-es években folytatódtak. E törekvéseket erősítette az is, hogy 1949 után a falusi építészeti emlékek is műemléknek minősültek és a műemléki védelem ezeket is megillette. A védelem egyik lehetséges megoldásának pedig a szabadtéri múzeum bizonyult szerte Európában. A szabadtéri múzeum létesítését sürgette az is, hogy a falu rohamos gazdasági és társadalmi átalakulása nyomán a 40-es, 50-es években felgyorsult a falusi építészet átalakulása, a régi épületek bontása és a lakáskultúra korszerűsítése. Az ezekben az évtizedekben újabb lendületet vett néprajzi kutatások, majd az építészeti, műemléki vizsgálatok, kataszterszerű felmérések, az építészeti archívumok bővülése, a különféle építészeti jelenségeket, illetőleg egy-egy táj hagyományos népi építészetét feltáró tanulmányok és monográfiák elégséges tudományos alapot kínáltak a szabadtéri épületgyűjtemények megvalósításához (Kecskés P. 1980; Balassa M. I. 1984a; 1989c; Kurucz A.–Balassa M. I.– Kecskés P. 1987).
Mindezek a körülmények következtében, az elvi, módszertani és gyakorlati kérdések megvitatása után és még sok más tényező mellett valósult meg az 1960–70-es években a központi Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendrén, és vele párhuzamosan a regionális szabadtéri néprajzi múzeumok Zalaegerszegen, Szombathelyen, Nyíregyháza-Sóstón, Ópusztaszeren és Szennán, valamint kisebb egységek helyben megtartott épületekkel az ország különböző részén (e múzeumok építéstörténetét lásd: Kurucz A.–Balassa M. I.–Kecskés P. 1987).
A hazai szabadtéri néprajzi múzeumok vázlatos bemutatása előtt rá kell mutatnunk néhány sajátos vonásra, melyek miatt e múzeumaink részben eltérnek az európai, korábban létesített ilyen múzeumoktól. Ezek javarészt abból az 50–60 évnyi megkésettségből adódnak, amely időben elválasztja szabadtéri múzeumainkat a skandináv és a nyugat-európai múzeumoktól. Ebben az esetben a megkésettség előnyt is jelentett, amennyiben múzeumaink jórészt el tudták kerülni ennek az intézménytípusnak a gyermekbetegségeit. A hazai szabadtéri múzeumok ki tudták kerülni a történetiség, az anyag- és szerkezethűség, az áttelepítés technikájának buktatóit, és hosszú viták után ki tudták alakítani azt a tudományos koncepciót, melynek alapján napjainkig épülnek, bővülnek szabadtéri múzeumaink.
A legfontosabb ezek közül a történeti-néprajzi hitelesség. A kutatások feltárták, és a korábbi fejezetekben bemutattuk a magyar nyelvterület lakóháztípusait, azokat a táji variációkat, melyek a 17–18. századtól kezdve öltöttek önálló formát és virágkorukat a 19. században érték el. Szabadtéri múzeumaink lényegében a 19. század utolsó harmada és a századforduló idején domináns falusi, mezővárosi épületállomány legtipikusabb, legjellemzőbb táji változatait gyűjtik össze és őrzik meg. A szabadtéri kiállítás tükrözi a táj jellemző településszerkezetét, amelyben az építmények nem elszigetelten épülnek fel, 312hanem az egykori parasztporták rendszerében, érzékeltetve a parasztüzem összetartozó épületeit, a lakóház mellett a gazdasági épületeket és más kiszolgáló létesítményeket. Valamennyi épületet berendezik a bemutatott épület korának, a lakók foglalkozásának, szociális helyzetének, vallásának, nemzetiségének megfelelő berendezési tárgyakkal, munkaeszközökkel, textíliákkal, az ünnepek és a mindennapok tárgyi kellékeivel. Ilyenformán szabadtéri néprajzi múzeumaink nemcsak épületgyűjtemények, hanem az épület a berendezésével, a szemléltetett életszituációkkal (kenyérsütés, mosás, étkezés, ravatal, halottsiratás stb.), valamint a portához, illetve a tájhoz kapcsolódó háziipari, kézműipari és kommunális építményekkel együtt voltaképpen olyan múzeumot alkotnak, ahol az egykori falusi, mezővárosi életmód egészét tudják szemléltetni meghatározott időmetszetben. Ez a teljességre törekvés emeli ki intézményeinket a korábban létesített európai szabadtéri múzeumok sorából.
A hitelességhez szorosan hozzátartozik az anyag és a szerkezetek hitelessége. A kiválasztott objektumok általában nem a megtalálás állapotában kerülnek múzeumba, hanem vissza kell kapniuk azt az anyagot, formát és szerkezetet, amelyet viselt a tudományos koncepció alapján reprezentálni kívánt időmetszetben. Ezért le kell fejteni róla a változtatásokat, toldásokat, hozzáépítéseket, és vissza kell állítani korábbi formáját. A hitelesség sarkalatos része az anyag, a szerkezet, a méretek és a forma, valamint az épület mikrokörnyezetének hitelessége. Mindegyik múzeumunkban arra törekednek a kutatók, hogy az áttelepített épület felépítése során a romlott anyagok és szerkezet helyett az eredetinek megfelelő építőanyagot használják és az eredeti szerkezeteket alkalmazzák az eredeti méretekkel és a hagyományos technológiával.
A történeti-néprajzi hitelesség fontos összetevője a berendezés. A korábban alapított – főleg skandináv – szabadtéri múzeumokkal ellentétben a magyar múzeumokban minden épületet berendeznek. A berendezés – bútorok, textíliák, háztartási- és munkaeszközök, tárolóedények stb. – a nyílászárókkal, tüzelőberendezéssel együtt mintegy „felöltözteti” az épületet, hitelesíti múltját. A berendezési tárgyak érzékeltetik elsősorban a nemzetiségi és vallási hovatartozást, az egykor benne lakók szociális helyzetét, foglalkozásuk, munkájuk sajátosságait. A házbeli tárgyak elrendezésével, csoportosításával szemléltetik hazai szabadtéri múzeumainkban a családi ünnepek házbeli eseményeit, a házban és környékén végzett háziipari munkákat, az ételkészítés módozatait, a nyersanyagok feldolgozásának változatait, a házbeli élet sok-sok mozzanatát.
Végül az eredetiségnek és a hitelességnek – a magyar szabadtéri múzeumi elvek szerint – meg kell jelennie a faluképben is. A magyarországi falvak és mezővárosok hosszú történeti fejlődés során, számos tényezőtől befolyásoltan alakították ki arculatukat, mely alapvetően az élelmiszertermelő tevékenységet és az azt szolgáló kézműiparokat tükrözi. Minden településen jelen voltak azok a közösségi épületek, amelyek a közösség igényeit elégítették ki. Ennek következtében – a hiteles bemutatás érdekében – a magyar szabadtéri múzeumoknak a településszerkezet és településforma érzékeltetésén túlmenően, tartalmazni kell ezeket az objektumokat is: a szakrális építményeket (templom, harangláb, kápolna, kálvária, szoborfülke, imaház stb.), az oktatási intézményeket (iskola, óvoda) és a közösséget szolgáló más objektumokat (községháza, pásztorház, közkút, mosóház, tűzoltó szertár, falusi bolt, kocsma, postaállomás stb.). Ezek áttelepítésével, esetleg rekonstrukciójával válik teljessé és érzékelhetővé a 19. század végének magyarországi faluja a maga valóságában.
313Az elmúlt évtizedekben – részben külföldi tapasztalatok alapján – kialakult nálunk is a szabadtéri múzeumok építésének módszere, a kiszemelt építmények áttelepítésének gyakorlata. A leendő múzeum tartalmát összefoglaló és indokoló tudományos koncepció szerint kiválasztott építmények áttelepítését alapos tudományos kutatómunka előzi meg, amelyet néprajzkutatók és építészek végeznek el. E munka eredményeként kerül sor az épület lebontására, dokumentálására, múzeumba szállítására. A bontási tapasztalatok alapján készül el a múzeumban felépítendő objektum részletes néprajzi és műszaki terve, a berendezés terve, majd azoknak a kulturális rendezvényeknek, foglalkozásoknak a terve, amelyek az épülethez vagy környezetéhez kapcsolódnak. Mindezek ismeretében kerül sor az objektum felépítésére a múzeumban kijelölt helyén, konzerválására, majd a restaurált és konzervált tárgyakkal való berendezésére. Az itt nagyon röviden vázolt, bonyolult és összetett munkafolyamat eredményeként jelenik meg a látogató előtt az épület, illetve az egész falu, érzékeltetve és szemléltetve egy hajdanvolt műveltség jellemző jegyeit. (A szabadtéri múzeumok építésének elveiről és módszereiről lásd még: Vargha L. 1959; 1960b; Hoffmann T. 1970; 1975: 340–341; Balassa M. I. 1973; 1989c; Kecskés P. 1976; 1980.)

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages