A NÉPI ÉPÍTÉSZETI EMLÉKEK VÉDELME

Full text search

309A NÉPI ÉPÍTÉSZETI EMLÉKEK VÉDELME
A falusi lakóházak iránti érdeklődés a 19. század második felében bontakozott ki Európa északi és nyugati felén, majd némi fáziskülönbséggel a kontinens többi részén is. Az érdeklődés a nemzeti kultúrák kialakulása sodrásában erősödött meg, amikor a kultúra forrása, eredete, ősi magja, az „archetípus” keresése vált a meginduló etnográfiai kutatások célpontjává, erősítendő a nemzeti tudatot és megmentendő a régi értékeket. Ebben a sodrásban fordult a figyelem a parasztság „ősi” kultúrája felé, és csakhamar megsokasodtak a vizsgálatok a nyelv, az irodalom, a zene, a folklór és a népművészet mellett a falusi építészet vonatkozásában is. A főleg német és osztrák kutatók nevéhez fűződő vizsgálatok a lakóházat vették célba, táji változataikat rendszerezve, típusokat alkotva, keresve azt az alaptípust, melyből a nemzeti építészet kialakult (Bedal, K. 1993).
Az építmények megvédéséről, a jövő számára történő megmentéséről a század utolsó harmadáig nincs szó. Az érdeklődés kiszélesedését jelzi azonban, hogy parasztházak megjelentek a világkiállításokon a század második felében, elsősorban szociálpolitikai célkitűzésekkel. A kiállított, némiképp idealizált házakat mintának szánták munkások és parasztok részére, olcsó és igénytelen, de egészséges lakásként. Anyag- és szerkezeti hűségre nem törekedtek. A kiállítók a célt ugyan nem érték el, de az 1867. évi párizsi, majd az 1873. évi bécsi világkiállításon bemutatott, a különböző országokból és nyelvterületekről származó lakóházak és szakrális épületek, nem hiteles kialakításukban is növelték a nagyközönség és a kutatók érdeklődését az egyszerűbb néprétegek épületei iránt, és lehetővé tették a később oly fontossá váló összehasonlítást a különböző országok és tájak falusi lakóházai között. A bécsi kiállításon kilenc parasztházat állítottak ki, közülük hetet a Monarchia területéről, melyek többé-kevésbé eredeti berendezéseikkel együtt nagyon népszerűek voltak a látogatóközönség és a kiállításról tudósító újságírók körében. A házakról ismertető füzeteket adtak ki és Karl Julius Schröer a kiállítás vezetőinek felkérésére a parasztházakról értékelő elemzést készített, mely már szinte néprajzi munkának tekinthető (K. Csilléry K. 1980). A bécsi példát másutt is követték a század utolsó két évtizedében a környező országokban is (pl. Lembergben és Prágában), látványos érdekességként mutattak be parasztházakat a különféle kiállításokon. Többször szerepeltek a bemutatókon berendezett parasztszobák, mint az 1885. évi országos kiállításon Budapesten (Balassa M. I. 1972), majd az 1938–1940 közt megrendezett mezőgazdasági kiállításokon (Vargha L. 1985). Ezeket az épületeket, illetve kiállításokat azonban zárás 310után lebontották, a berendezett lakások bútorai és más berendezési tárgyai nem kerültek múzeumokba.
Az azóta eltelt közel másfélszáz év alatt a népi építészeti emlékek megvédésének alapvetően két módszere alakult ki: az építmények áttelepítése szabadtéri múzeumba, illetve az épületek helyben történő megőrzése, műemlékké nyilvánítása és bemutatása.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT