I. FEJEZET. A forradalmi eszmék és Magyarország. Martinovics és társai.

Full text search

I. FEJEZET.
A forradalmi eszmék és Magyarország. Martinovics és társai.
A franczia forradalom hatása II. Lipót külpolitikájára. A római császár hivatása a mozgalommal szemközt. XVI. Lajos meghiusult szökése. Lipót paduai nyilatkozata. Szövetség a poroszszal. Lipót halálának hire Párisban. Hadüzenet a Habsburg ház ellen. Ferencz király. Az 1792-iki budai országgyűlés. A magyar nemesség és a forradalom. A koronázás. A hadi segitség megszavazása. A király és nemzet kölcsönös bizalmának eredményei. Az új törvények. A franczia forradalom fejleményei. XVI. Lajos lefejeztetése. A rémuralom hatása a magyar nemzet politikájára. A rendi alkotmány megszilárdulása. A conservativek küzdelme a franczia eszmékkel. Martinovics Ignácz. Életpályája. Összeköttetése a conventtel. A titkos társaságok. Laczkovics, Hajnóczi, Szentmarjay, Sigray. A forradalmi káté. A titkos társaság felfedezése. Az elfogatások. A pör. A kivégzések. Sándor Lipót főhg halála. A reactio diadala

Franczia háboru korabeli fegyverek.
Rajzolta Cserna Károly.
SOKSZOR fölvetették azt a kérdést, miért tanúsitott Lipót oly nagy, szinte gyöngeségig menő engedékenységet Oroszország és a porta irányában. A reichenbachi conventiót még megmagyarázza a magyar ügyek akkori bonyodalma, de azt, hogy a szisztovi augusztus 4-ikén kötött békében a császár lemond minden 1788 óta tett hóditásról, köztük Belgrádról is és csak Orsovánál és török Horvátországban nyer némi csekély határigazitást, kizárólag a franczia mozgalmak előtérbe lépésének tulajdonitható, Már nem arról van szó, az egyik vagy másik dynastia birjon-e valamivel nagyobb területet és tekintélyt, hanem arról, mikép védhetik meg magukat valamenynyien a Francziaországban uralomra jutott eszmék áramlása ellen.
Európa összes fejedelmei közül épen Lipótot érdekelte legközelebb a franczia mozgalom. Nem csak személyesen, a mennyiben Mária Antónia, a franczia királyi eszmének akkor egyedüli méltó képviselője és martyrja, az ő huga volt, hanem mint római császárt, mint az egész európai államrendszernek méltóságánál fogva hivatott vezetőjét. Azok a viszályok, a melyek némely szomszédos német birodalmi fejedelem és Francziaország között már 1789 óta felmerültek, aránylag csekély jelentőségűek. Az udvarias, finom franczia emigransok izgatásainak és áskálódásainak sem tulajdonitható sokkal nagyobb hatás. A főkérdés az volt, fönnállhat-e Francziaországban a trón és nem ragadja-e magával bukásában Európa többi dynastiáit? Az eszmék erősebbek voltak az embereknél és épen az óvatos, lelke mélyében békés Lipót volt kénytelen a világtörténet egyik legnagyobb háborúja előkészitésénél vezérszerepet vinni.
Már 1790 őszén valószinűnek tartották a háború kitörését. Egy akkor terv szerint a császár és a porosz király Belgiumból küldenék hadaikat Francziaország ellen. Biztak abban, hogy a királyhoz hű franczia ezredek nem igen állanának ellen, a nemzetőrséget pedig nem tartották félelmesnek. Helyreállitják a franczia király tekintélyét s a régi rendet és megfelelő területi kárpótlást is nyernek.* Egy ideig mégis késleltette a háborút az a remény, hogy XVI. Lajos kiszabadul lealázó helyzetéből. Lipót tudott a királyi család menekülési tervéről, helyeselte azt, és Belgiumban mindent előkészitett sógora és huga fogadására. Csak midőn a szökés nem sikerűl, Lajost visszahozzák Párisba és attól kell tartani, hogy ott egészen a nép kényének lesz kiszolgáltatva, szánja reá magát a császár az első diplomatiai lépés megtételére. 1791 július hó 6-ikán Paduából felszólitást intézett az összes európai uralkodókhoz, melyben figyelmezteti őket, hogy az igen keresztény király ügye valamennyiük közös ügye. Jelentsék ki, hogy készek megboszúlni a király és családja ellen netalán elkövetendő sértéseket és nem ismernek el oly alkotmányt, melyet a király szabad akaratából nem erősit meg. Egyuttal felhatalmazza követeit, hogy az illető udvarokkal lépjenek érintkezésbe azon eszközök végett, melyek e közös fellépést eredményessé tehetik.* A trónok solidaritasa és azok kötelessége, hogy, ha kell, fegyveresen is kényszeritsék a franczia nemzetet a királyi méltóság tiszteletére – ezen nyilatkozatnak történeti jelentőségű vezető eszméi. Kaunitz egy akkori emlékirata mutatja, hogy a régi Európának ezen utolsó nagy diplomatája épen nem rosszalta az alkotmányt, csak azt követelte, hogy a királyi szék tekintélye megmaradjon, és a forradalom excessusokra ne ragadja a francziákat. Ezek ellen van joga a többi nemzetnek a beavatkozásra, mert megbontják Európának azon egységét, melyen műveltsége és túlsúlya alapúl. Ez a liberalis és magas szempontokból kiindúló felfogás épen nem felelt meg az emigransok véleményének, kik az ancien régime-t akarták visszaállitani, minden megalkuvás nélkül, és kiket különösen az orosz czárné biztatott.
1790 szeptember 14-ikén. Bécsi áll. levéltár.
Vivenot, Quellen zur Geschichte der deutschen Kaiserpolitik Oesterreichs. I. 186.
Az azon időben kötött szisztovi béke lehetővé tette a teljes megegyezést Poroszországgal. A két uralkodó Pillnitz-ben, a szász választó kastélyában találkozott és megállapodott a Francziaországgal követendő eljárásban. (1791 augusztus 27.) Elvileg ott nem mentek túl a paduai nyilatkozaton, de azt mégis elhatározták, hogy seregeiket hadi lábra állitják. Az összeütközés még nagyon távolesőnek látszott. A párisi nemzetőrség Lafayette alatt (1791 július 17-ikén) visszaverte a jakobinusok egy erős támadását; a király letette az esküt az alkotmányra s úgy látszott, hogy a korlátolt monarchia gyökeret verhet Francziaországban „A demagogikus alkotmány meg kezd ingani,” irja gróf Teleki Sámuel a pillnitzi találkozás után „és valószinüleg csak igen rövid ideig tart”.* Csak Mária Antónia nem osztozott e reményekben. Tisztában volt a mozgalom erejével és mélységével. A szeptember végén összeült törvényhozó gyűlésben már erősen volt képviselve a köztársasági párt (a girondisták). A királynő egyre sürgeti az európai fejedelmek congressusát és fegyverre készülését. XVI. Lajos kénytelen az emigransok és papok ellen hozott tövényektől megtagadni a szentesitést. A nemzeti és a királyi felség együtt megmaradásának kérdése még meg nem oldhatónak látszott.
Levele gróf Bánffy Györgyhez 1791 szeptember 3-ikán.
Ily viszonyok közt jött létre 1792 február 7-ikén a szövetség a császár és a porosz király között. Alapul, elég különösen, az 1756-ban Mária Terézia és XV. Lajos közt kötött szövetséget vették. Akkor már attól kellett tartani, hogy a francziák megizenik a háborút a német birodalomnak és igy a császárnak, mert megengedték az emigransok fegyveres gyülekezését közel a franczia határhoz. Kaunitznak egy jegyzékét, melyben bár mérsékelten és az alkotmányos elv elismerésével, rosszalja a köztársasági párt eljárását és azt teszi felelőssé a következésekért, jogtalan külföldi beavatkozásnak tekintették a francziák. A mérsékelt miniszterium megbukott, a király kénytelen volt girondista kormánynyal venni magát körül. Épen ezen mozgalmak közepette érkezett Párisba Lipót halálának hire. Mint a dynastikus és conservativ érdekeknek természetes előharczosa, de egyúttal mint a reform barátja, addig békésen vezette Európát a nagy válság küszöbéig. Most, hogy tekintélye és mérséklete hiányzott, a két szélső párt minden közvetités nélkül állott egymással szemben. Dumouriez, az új franczia külügyminister, határozottan fönntartotta országának azt a jogát, hogy saját ügyeit teljesen függetlenül intézhesse. Kaunitz erre márczius 18-ikán ujra hangoztatta Európának azt a kötelességét, hogy szükség esetén erőszakkal elfojtsa a köztársasági mozgalmakat. Erre ápril 20-án XVI. Lajos megjelent a törvényhozó gyűlésben és hadüzenetet ajánlott Magyar- és Csehország királya ellen. A gyűlés csaknem egyhangulag elfogadta a király javaslatát. Akkor történt, hogy Condorcet, a hires philosophus, a trónok közös érdekével szembe állitotta a nemzetek közös érdekét, azok most még a trónoknak hódolnak, de majd belátják, hogy a franczia eszmékkel együtt saját jólétüket és szabadságukat is eltemetnék.
Párisban teljesen tisztában voltak a megkezdendő hatalmi és elvi harcznak döntő és végzetes voltával. Bécsben ellenben az aggastyán Kaunitz mellett egy ifjú, még tapasztalatlan uralkodóra szállott a kormányzásnak, vezetésnek nehéz gondja.

I. Ferencz.
Egykoru metszet után. Körirata: FRANCISCUS I. REX HUNGARIAE ET BOHEMIAE ARCHIDUX AUSTRIAE. &c. &c.
Néhai Frohner János hagyatékának eredeti példányáról
Ferencz, kit nagybátyja József császár neveltetett Bécsben, ifjú kora óta elég tehetséget mutatott, de komoly munkához nem szoktatták soha. Később az ügyek külső elintézésében nagy jártasságot és ügyességet sajátitott el, de a dolgok mélyére hatolni sohsem szeretett. Voltakép trónra lépése után is volt nevelőinek, Colloredonak és Schloissnignak vezetése alatt állott. Jellemének legkiválóbb oldala a jószivűség, családiasság, de a nagy eszmék, a mély érzelmek iránt való érzék hiányzott benne. József császárt inkább a külsőségekben utánozta csak, a népszerűség keresésében, a szegény emberrel való törődésben, a katonaság kitüntetésében, de nagybátyjának magasröptű szelleme és akaratereje idegen maradt előtte. A gondviselés ő reá bizta egy nagy birodalom vezetését a legsúlyosabb válságok alatt, olyan föladatot, melynek a legkiválóbb elme is alig felelhetett volna meg. De az ő igazi ideálja valami kicsi, politikai gondoktól alig érintett fejedelemség lehetett, hol irószobájából mindent maga intézhet, és a mi fő, mindent megtudhat. A cselekvő erő hiányát némileg pótolta benne a passiv ellenállásnak ereje, a kitartás. Talán legjobban hasonlit őséhez, III. Frigyeshez, a ki a sors legsúlyosabb csapásai közt szegényen, országából kiűzve, sem vesztette el bizalmát és hitt méltóságában és dynastiája jövőjében. Trónralépése után nemsokára, május 20-ikán koronázó országgyűlést hivott össze Budára. Már e hely kitüzése is jelezte, mennyire kedvezni óhajt a nemzetnek. A háború viseléséhez a rendek teljes jóakaratára és segitségére volt szükség.
Nem a dolog velejét nézik azok, kik hiszik és hirdetik, hogy nemzetünket a király édes szavai és igéretei ragadták a franczia háborúban való tevékeny részvétre. Ha valaha, ekkor megvolt köztük a legteljesebb azonosság a legfőbb politikai érdekeket illetőleg. Az 1790-iki országgyűlés a régi közjoggal együtt megszilárditotta a régi társadalmi rendet is. Tudjuk, minő kétségbeesett ellenállást fejtettek ki a magyar rendek földesúri kiváltságaik minden megszoritása ellen. A forradalom pedig akkor még nem támadja meg a trónt, de győzelme mindenesetre egyértelmű volt az egyházi és rendi kiváltságok eltörlésével. Azokat az eszméket hirdették Párisban, a melyek ellen József idejében küzdött a magyar nemesség és papság, csakhogy most még sokkal erőszakosabb és radicalisabb alakban léptek föl. A mi akkor a magyar államot képezte: király, praelatusok, mágnások, köznemesek és kiváltságos polgárok, az mind elvi és természetes ellensége volt a forradalomnak. Egy gyökeréig aristokratikus társadalomnak küzdelme volt ez a demokratia áramlata ellen.

I. Ferencz koronázási díszben.
Egykoru metszet után. Az országos képtár gyüjteményének 1437. számu példányáról
Az országgyűlés kezdettől fogva e visszahatás uralma alatt áll. 1790-ben a köznemesség dominál, most a főurak visszanyerték régi tekintélyüket. Az előbbi dietán egymást érte a zaj és vihar; ez bámulatosan nyugodt volt.* A koronázással együtt járó lelkesedést még fokozta a király nyájas, sziveket meghóditó viselkedése. „Boldog király, ki magát szeretve látja népétől, boldog nép, mely magát szeretve látja királyától.”* Ferencz mindjárt a rendek első kérésére megengedte az előbbi országgyűlés azon czikkelyének, mely a trónralépés után félév mulva kötelezővé teszi a koronázást, a hitlevélbe való iktatását. Nagy volt ezért a hála és az elragadtatás, különösen midőn a király kijelentette, hogy igazi boldogsága az, hogy őt a magyarok sziveikben koronázzák meg. Azt is terjesztették, hogy a királyné igazán nemes nemzetnek nevezte a magyart és becsületére fogadta, hogy megöli, a ki ellene beszélni mer. Június 8-án történt a koronázás a budai franciscanus templomban, négy nappal később Mária Terézia királynét is megkoronázták.
Batthyány Ignácz gróf erdélyi püspök levele gróf Bánffy Györgyhöz. 1792 május 27. Remetei levéltár.
Kazinczy, Pályám emlékezete, 160.
Három nappal később báró Spielmann a rendek bizottságának ülésén előadta az udvar kivánságait a hadi segitség dolgában. Biztos arról – igy szól – hogy a szabad nemes magyar életével és vagyonával kész megvédeni azon monarchia biztosságát, melynek hazája az első és fő része, mihelyt meggyőződik arról, hogy az ügy, melyért küzd, igazságos. Előadja, hogy a király nem teljesithette a francziák azon kivánságát, hogy hagyja el szövetségeseit, mert különben eleve is lemondott volna a kikötött porosz segitségről. A franczia nemzetgyűlés hadüzenetével együtt kijelentette, hogy pártfogása alá veszi mindazokat, kik a tyrannusokat elhagyva, a szabadság zászlója alá állnak. Zsarnokok alatt nemcsak a királyt értik, hanem az összes felsőbb osztályokat, kik ellen mindenütt föl akarják lázitani az alattvalókat.* Ezen előadás alapján már június 16-ikán megszavazták a rendek az 5000 ujoncz, 1000 ló és négy millió forintból álló hadi segélyt. Az erdélyi püspök megjegyzi hozzá: „Verje meg az isten a jakobinusokat.”*
Kanczelláriai levéltár, 1792. június 13.
Confundat deus jacobinos.
A Mária Terézia uralkodásának mézes évei tértek vissza. Egymást érték a kölcsönös bizalom és szeretet nyilatkozásai király és rendek részéről. A rendek a törvényben egy lélekkel vagyonukat, sőt életüket is felajánlják, „ő felsége biztosságára és méltóságának megvédésére”. (VI. cz.) Viszont az uralkodó is első sorban magyar királynak vallja magát, sőt a külföld előtt is annak szerepel. Nemcsak azt igéri, hogy, a mennyire többi országai engedik, mindig arra törekszik majd, hogy magyar birodalmában időzhessen, hanem kijelenti, hogy ez neki és a királynénak nagy gyönyörüségére lesz. (V. cz.) A törvények megalkotásánál is nagy tekintettel van a rendek óhajtásaira.
E kedvezésnek hasznát látja a magyar nyelv ügye. A mult országgyűlés XVI. czikkelye alapján elrendelik, hogy a magyar nyelv a királyságban rendes tantárgy legyen,* „hogy bizonyos idő mulva, lassanként, csak azok nyerhessenek el közhivatalt, kik, más képesitésük mellett, tanáraik bizonyitványával kimutatják a magyar nyelv ismeretét is,” a kapcsolt részekben pedig legyen rendkivüli tárgy. Csak a külföldiek, kik itt járnak egyetemre vagy akadémiákra, de alkalmazást nem keresnek, legyenek felmentve megtanulása alól. Az a kivánság azonban, hogy a helytartótanács a hozzá magyar nyelven forduló megyéknek magyarul feleljen, csak a jövő országgyűlésen lesz tárgyalandó.
Studium ordinarium.
Megigéri a király, hogy az államministeriumban magyarokat is alkalmaz. A magyar bányakamaránál egyenlők közt magyaroké lesz az elsőség. A hadi biztosságnál, hadi kanczelláriánál, hadi parancsnokságnál is lesz tekintet a magyarokra. (VIII.)

I. Ferencz koronázási esküje.
Mansfeld Sebestyén egykoru metszete Schütz rajza után. Ugyanonnan, az 1258. számu példányáról
A rendek azon kérését, hogy a magyar és határőri ezredek fő- és törzstisztségeinek betöltésénél, valamint az ezredtulajdonosok kinevezésénél mindig kiváló tekintet legyen a magyarokra, és hogy a magyar ifjúság a hadi akadémiákon előkészülhessen a katonai szolgálatra: a király jogosnak ismeri el és egyúttal elrendelte, hogy, bár a német ezredeknél is vannak magyar fő-, sőt törzstisztek is; mégis kimutatást szerez a magyar tisztek létszámáról, és azon lesz, hogy meglegyen a kellő arány és ne legyen ok panaszra. Óhajtja, hogy a magyarok, azon biztos reményben, hogy a legmagasabb fokokat is elérhetik, katonáskodjanak. Mennyire lehet, alkalmat nyujt a magyar tisztek fiainak is arra, hogy a hadi akadémiában készülhessenek a szolgálatra. (IX.)
Mária Terézia emléke iránti tiszteletből a király megigéri az illyr kanczelláriának mennél előbb való eltörlését. A görög nem-egyesült lakosok megvigasztalására annak személyzete közül alkalmas egyéneket áthelyeznek majd a kanczelláriához és a helytartótanácshoz. Ezt a rendek köszönettel fogadják és viszont megadják a görög nem-egyesült metropolitának és püspököknek az ülés és szavazás jogát az országgyűlésen. (X.)
Erdély szorosabb egyesitésére nézve tegyen jelentést a bizottság a jövő országgyűlésen. (XI.) A részek visszakapcsolása iránt a király meg fogja hallgatni az erdélyi országgyűlést is.
Egy nagy igéretet tett az 1790–91-iki dieta: az úrbéri és alattvalói ügyeknek a jövő dietáig való rendezését. Most az akkori törvényt egyelőre, a jövő országgyűlésig, érvényben hagyják. Csak azt teszik hozzá, hogy úrbéri panaszoknál, mindig a földesúr légyen az első instantia, ha ennek itéletével a jobbágy nincs megelégedve, orvoslásért forduljon a fő- vagy alispánhoz, vagy szolgabiróhoz, ki az ügyet megvizsgálja és azt méltányosan elintézni törekedjék. Ha ez nem sikerül, az ügyet az uriszék tárgyalja. (XII. t.-cz.) Tehát a franczia forradalmi háború idején oly reformot hoznak, mely a földesurat jobbágyával szemben meghagyja birónak, nem is egy instantiában, hanem kettőben, mert az úriszék sem nagyon különbözik a földesúr biróságától! A királyság lemond azon százados traditiojáról, hogy alattvalónak ura ellen oltalmazója legyen. Nem a reformban, hanem a teljes elnyomásban keresték már a forradalom ellenszerét.
Bizony sovány törvények, pedig hosszú időkön át ezután még ilyeneket sem hoztak. A Francziaország elleni harcz nemcsak a hadi erőt kötötte le és nagy pénzügyi áldozatokat követelt, hanem, mi még nagyobb baj volt, egyszerre végett vetett minden törvényes reformnak. Ki az ősi alkotmányt elégtelennek tartotta, azon változtatni akart volna, könnyen kerülhet a hazaárulónak, felségsértőnek hirébe.
A franczia viszonyok további fejlődése egyre igazoltabbá tette azok álláspontját, kik minden reformban már a forradalom csiráját sejtették és csak a közjogi és társadalmi állapotok rendületlen föntartásában látták az ország üdvét. Az idegen hadseregek támadása, a Ferdinánd braunschweigi herczeg kiáltványának hatása alatt kitört augusztus 10-iki mozgalom XVI. Lajost teljesen megfosztotta hatalmától és őt családjával együtt a nemzetgyűlésnek és a csőcselék önkényének szolgáltatta ki. Midőn a poroszok az első határvárakat megszállották, bekövetkezett szeptember 2-ikán és 3-ikán a nemesek és papok tömeges lemészárlása. Végre az új conventiónak szeptember 21-ikén első dolga volt a köztársaság kikiáltása és a szerencsétlen királynak pörbe fogatása. Ugyanakkor Valmynál sikerült a republicanus hadseregnek a porosz támadás visszaverése. Az idegen invasio, mely szigorú büntetéssel fenyegette Párist és népét, ha bármiben is vét a király szentelt személye ellen, megtörve indult vissza a német határok felé; Goethe szava szerint, a világtörténetnek új fejezete kezdődött. A conventio levonva diadalának következéseit, hadait előre küldte a Rajna felé és Belgiumba, hol a forradalmi tűz úgy sem hamvadt el egészen. Ferencznek, kit közben római császárnak koronáztak, most birodalmát és tulajdon birtokát kellett védenie. XVI. Lajos lefejezése 1793 január 21-ikén európaivá tette a háborút. Anglia, Spanyolország és Sardinia is hadat izentek a királygyilkosoknak. Viszont a conventio már 1792 november 19-ikén a francziákhoz való csatlakozásra, a zsarnoki iga lerázására szólitja fel Európa népeit. „Béke a kunyhóknak, háború a palotáknak” volt a francziáknak hadi kiáltása.
Kitünt akkor, hogy még sem az egész magyar nemzet azonositotta magát az 1790-iki országgyűlés eredményeivel és az utolsó dietának lelkesedésével. Józsefnek reformeszméi, a franczia forradalom első szakának magasztos jelszavai mégis mély benyomást tettek a gondolkodókra. Másrészt nemzeti tekintetben sem elégitették ki a hozott törvényczikkek azokat, kik csak Magyarország teljes függetlenségében látták a nemzet jövő boldogságának biztositását. Emlitettük, hogy még az 1791-iki dieta első szakában szinte általános volt a franczia elvek elfogadása. A nemzeti felséget épen azok emlegették a legsűrübben, kik az egyenlőségnek halálos ellenségei voltak; a szabadságot azok tűzték zászlójukra, kik testvériségről tudni sem akartak. Egyideig megmaradt az a remény, hogy reformok által a kor eszméi szellemében átalakitják az ősi alkotmányt. II. Lipót ezt tüzte ki egyik főczéljául és a magyar kormány élén is oly férfiak állottak, kikben vérré vált a XVIII. század szabadelvű meggyőződése. Még az 1791-ben kiküldött bizottságok munkálataiban, különösen a nevelésről, a sajtóról és a kereskedelemről szólókban is, megnyilatkoznak a haladás eszméi. De midőn év mult el év után és semmi kilátás sem volt arra, hogy akár az új király, akár az ország munkába vegye a reformokat, a szabadelvűeknek le kellett mondaniok eszméik érvényesitéséről. Teljes resignatio vagy erőszak közt maradt csak választásuk.
Ferencz uralomra jutásával és a franczia forradalom első diadalaival fordulópontra jut hazánk története. Több mint egy századon át a királyi hatalom sürgette az ősi „hún” constitutio megváltoztatását, a modern államélet követelései szerint. 1790-ben maguk a rendek sem állhattak már ellen a korszellem ostromának, ők is készek a gyökeres átalakitásra aristokratikus nemzeti irányban. I. Ferencz elvből nem volt ellensége az újitásoknak. József tanitása és példája megmutatta neki, mennyire hasznára válik a monarchikus hatalomnak a kiváltságok megtörése. De a revolutio haladása elijesztette, elrémitette őt minden reformtól. A forradalommal nincs megalkuvás, a magyar constitutio pedig ügyesen kezelve nem igen gátolja fejedelmi absolutismust. Igy jött létre a belső szövetség a királyi hatalom és azon magyar alkotmány között, melyet Kaunitz még 1791-ben szörnyetegnek, monstruosusnak nevezett, szórul-szóra úgy, mint Mária Antoinette az 1791-iki új franczia constitutiot, melyre férje mégis megesküdött.

Mária Antónia.
Egykoru szinezett metszet után. Aláirása: MARIE ANT(oinet)TED AVTRICHE Reine de France et de Navarra.
Eredeti példányról
Egy ideig úgy látszott, mintha a XVIII. század gondolkodásának erős rohama még annyi bástyától körülvett hazánkban is érvényre juttatja a műveltséget, az érdemet, a tehetséget. Mária Terézia uralkodásának utolsó évei, II. József uralkodása, sőt még II. Lipót kormányzata is ezen valódi szabadelvűség befolyása alatt állottak. Mert az igazi szabadelvűségnek – annyi más definitióval szemben – abban látom lényegét, hogy megengedi minden az állam javára válható képesség kifejlését, előmozditja annak kellő hatáskörre jutását. A felvilágosodás, majd a franczia forradalom első gyönyörű mozzanatai, bátorságot, reményt öntöttek minden művelt ember szivébe, kit a sors sem ranggal, sem vagyonnal sem ajándékozott meg. „Mindenkinek megnőtt ereje, lelke, beszéde.” A conservativ érdekeknek a trón körül való sorakozása véget vetett e reményeknek. Ismét csak a születés, az előkelő társadalmi állás, a felekezeti hagyományok tisztelete, legrosszabb esetben a fejedelem és az országnagyok alázatos szolgálata nyujtottak módot a boldogulásra. A mi a szellemi reactiót legjobban jellemzi: ismét megkezdődik a censura, a szabad eszmék kérlelhetetlen üldözése. A társadalom és az állam megújitására czélzó elveket nemcsak a közéletből küszöbölték ki, hanem meg akarták azokat semmisiteni az irodalomban is.
Az ily módon előkészitett talajban nőtt és érlelődött az a nevezetes mozgalom, a melyet rendesen Martinovics összeesküvésének szokás nevezni.*
E mozgalom történetét nagy tudománynyal és szép előadásban megirta Fraknói Vilmos. (Budapest, 1880.) Adatait, melyeket a magunk kutatásával kiegészitettünk, elfogadhatjuk, de felfogásával, mint előadásunk mutatja, nem értünk teljesen egyet.
A mozgalom vezetője Martinovics Ignácz szászvári apát (született Pesten 1755 július 20-ikán) alig ért a férfikorba és máris igen változatos, kalandos pályán haladt át. Nemes születésü, szegény ifjú, a ki előbb a ferencziek szerzetébe lépett, aztán egyetemet végzett, majd katonai mérnök lett, végre József császár által a lembergi egyetemhez neveztetett ki a természettan tanárának. Sokat dolgozott irodalmilag, nagy tehetséget mutatott, bár inkább mások tudományos eredményeinek felhasználásában, mint saját önálló kutatásaiban. Ezért az a szándéka, hogy a pesti egyetemre juthasson, nagy akadályokba ütközött. Szerzetesi fogadalmát tehernek érezé és a pápa fölmentése nélkül világi pap lett. Tanári kötelességeinél inkább foglalkoztatta őt a császár által hirdetett szabadelvű eszmék terjesztése. Nagyravágyása megnehezitette a tanártársaival való megférést, úgy hogy mindenkép szabadulni óhajtott Lembergből. József halálakor egy névtelenül megjelent politikai munkában, „II. József császár politikai végrendelete”* magára vonta az udvar figyelmét. II. Lipót őt udvari vegyészévé nevezte ki, – az uralkodó nagyon szeretett laboratoriumában foglalatoskodni. De Martinovics a király oldala mellett és talán annak megbizásából inkább politikai iratok megirására forditotta erejét. Ezek közt különösen nevezetes a „Magyarország főuraihoz szóló országgyülési beszéd”, mely a demokratia és a felvilágosodás szellemében kel ki a kiváltságok, a rendi előitéletek és a papi uralom ellen. Lipót váratlan, gyors halála megfosztotta őt befolyásos és kellemes állásától. Felajánlotta ugyan szolgálatait Ferencznek is, de, mint egy barátjához, Laczkovitshoz irt levelében panaszolja, „a demokratáknak többé az udvarnál nincs helye. ”
Testament politique de l’empereur Joseph II. (Bécs, 1791.)

Martinovics Ignácz.
Egykoru festmény után.
A Vasárnapi Ujság reproductiójáról
Személyes sérelme és a Colloredo-féle kormánynak reactionárius iránya őt egyaránt más táborba vezeti. Egyéniségét nézve, eljárását szintoly nehéz tisztán egyéni, mint tisztán elvi szempontokból megérteni. Szabadelvű, sőt radikális meggyőződéseit soha sem tagadta meg, de mint tudjuk, ezek ápolása 1792-ig nálunk nagyon is megfért a király szolgálatával. Ez most máskép lett. Martinovics előbb, mint igazi iró a censura intézménye ellen fordul, majd magát Ferenczet és kormányrendszerét támadja meg egy névtelen nyilt levélben. E röpirat úgy az európai helyzetnek és Ausztria politikájának igaz jellemzése, mint szenvedélyes és hatásos stilusa által kiváló és Martinovicsnak kétségtelenül legértékesebb munkája. Különösen erősen támadja meg a franczia forradalom elleni küzdelmet. Éles szavakkal ostorozza a király magyar politikáját, mely abban áll, hogy egyrészt népszerüséget keres, hizelkedik a nemzetnek, másrészt pedig elnyomja, kizsarolja ezt a szabad országot, mintha az Ausztria gyarmata volna.
Igy lép a király egykori bizalmasa, az apát, érintkezésbe egyfelől a franczia conventióval, másfelől meg a magyar kuruczokkal. A conventtől Forster György, a hires mainzi jakobinus útján megbizást nyer a forradalmi eszmék terjesztésére Magyarországon. E czélból titkos társaságokat alapit, úgy Bécsben, hol tartózkodott, mint Magyarországon.
Hazánkban e törekvések legfőbb támasza volt Martinovics régi barátja Laczkovits János, a Gréven-ezred kapitánya és a hires folyamodásnak valószinű szerkesztője. A vitéz, önérzetes katona a táborban sem mondott le nemzeti érzéséről és radicalis elveiről. Festetichcsel egy időben őt is a katonai biróság elé állitották és más ezredhez, Mantuába tették át. Ezért ott hagyta tisztségét és Pesten, hol testvére, György alispán volt, tartózkodott. A pályavesztett férfiú egyideig Martinovics befolyásától remélte újabb alkalmaztatását. Midőn e reményétől is elesett, a vérmes, szenvedélyes férfiú egészen a forradalmi eszméknek lépett szolgálatába. Átdolgozta Martinovics „Beszéd”-ét, még szenvedélyesebbé téve annak hangját és tartalmát.* Martinovics a világpolgári felvilágosodásnak és az abból eredő politikai forradalomnak volt irodalmi képviselője; Latzkovitsot ezen általános eszmék mellett a magyar nemzeti érzület tette a fennálló rendszer haragos, tettre kész ellenesévé.
A Magyar-ország gyűlésében egyben-gyültt méltóságos és tekintetes nemes rendekhez tartatott beszéd. 1791.
Ismét másféle egyéniséget mutat a társaság harmadik igazgatója, Hajnóczi József, az aszódi protestáns pap fia. Tanulmányai befejezése után Forgách Miklósnak, majd Széchenyi Ferencznek lett titkára. Ez az érintkezése a josephinus korszaknak műveltségük és fölvilágosodásuk által legkiválóbb főuraival, valamint folytonos szorgalmas tanulmánya őt is a szabadelvű eszmék hű és képzett bajnokává avatták. Mint Szerémmegye alispánja, szivvel, lélekkel szolgálta József császárt, kinek a török háború idején a hadsereg ellátása érdekében kifejtett buzgalmáért teljes elismerését érdemelte. Az alkotmány helyreállitása őt, a nem-nemest, megfosztotta állásától. A budai kamaránál nyert újabb állást, de a mellett buzgón folytatta tanulmányait. Nemcsak a politikai kérdésekkel foglalkozott, hanem sok időt és gondot szentelt a történeti kutatásoknak. Igazi philanthropus, nem annyira az alkotmányos és közjogi kérdések érdeklik őt, mint a szegény nép sorsa. A jobbágyság történetének részletes és alapos megirását tüzi ki élete főczéljául. A nyugodt, komoly, kissé sentimentális férfiúra csak úgy hat a bekövetkező reactio, mint társaira, bár az személyes érdekeit nem annyira sérti. Ideáljainak élve, kész részt venni a fönnálló rendszer gyökeres megváltoztatásában.
Az ifjú lelkesedést Szentmarjay Ferencz képviselte. Gyönyörű szép, nagy tehetségű, lelkes fiatal ember, kiben a franczia eszmék cultusa igazán vallássá emelkedett. Ő előbb gróf Sztáray Mihálynak, kit mint a hazafias ellenzék egyik vezérét ismerünk, aztán báró Orczy Lászlónak, a banderiumok fővezérének, volt titkára. Nem is titkolta soha örömét azon, ha a francziák valami új győzelmet vivtak ki. Azt remélték, hogy ő lesz legalkalmasabb a forradalmi eszméknek az egyetemi ifjúság közt való terjesztésére.
Az utolsó az igazgatók közt gróf Sigray Jakab volt, a kőszegi kerületi táblának birája. Felületes műveltségű, de nagyravágyó férfiú, ki magas születésének megfelelő életmódot nem folytathatott és kinek családi körülményei is lehetőleg a legziláltabbak voltak.
Ez az öt igazgató mindössze 75 tagot vett fel a reformátorok társaságába. A másik, szintén Martinovics vezetése alatt álló „szabadság és egyenlőség” társaságának, mely az igazán beavatottakból állott és hol a köztársasági elveket nyiltan vallották, még sokkal kevesebb volt a részvevője. Az igazgatók nem is nagyon siettek eszméik terjesztésével. A legtöbb azok közül, kiket megnyertek, még ifjú ember, de mind a honoratiorokhoz, a művelt osztályhoz tartozó. Plebejust köztük hiába keresnénk.
Ha akár az igazgatóknak, akár a tagoknak névsorát átvizsgáljuk, szembetünő, minő nagy azoknak száma, kiknek műveltsége és ambitiója sokkal nagyobb, mint az a polcz, melyre a sors őket helyezte. Martinovicsot, Laczkovicsot, Hajnóczyt, minden tekintetben a három főembert, a reactio kizökkentette életpályájukból. A szabadelvű pap, a kurucz katona, a tudós és emberszerető nem-nemes nem találtak megfelelő helyet a magyar rendi életnek ismét szorosan záródó hierarchiájában.
Egyetlen biztos emléke a titkos társaság czéljainak a forradalmi káté, mely csak egy kézirati példányban maradt fenn. Kutatásaim arról győztek meg, hogy az „Az ember és polgár jogai”, eredeti munka, bár szerzője, Démocrite la Montagne – ez volt Martinovics álneve – a számos divatos forradalmi káté felhasználásával készitette. Mint ezek, az ember szabadságából és az észből indul ki, elitéli a szolgaságot és jogosnak mondja ki a „felzendülést” a királyok ellen. „A nemzetnek nemcsak jussa vagyon eltörölni a királyokat, hanem tartozik is azt megcselekedni, ha szabad akar lenni és ha maga szentséges jussaival élni akar.” Magyarország sajátos viszonyairól szó sincs benne. Az egész a kosmopolita köztársasági szellemnek kifejezése.

Szentmarjay Ferencz.
Egykoru festmény után készült kőnyomat. Eredeti példányról
Nem lehet kétségünk abban, hogy az itt hirdetett tanok, melyek terjesztésére a titkos társaság vállalkozott, alapjukban megtámadták a fennálló közjogot és a társadalmi rendet, és ennyiben valóban politikai jelentőségüek is voltak. De ha fölvetjük azt a kérdést, rejlett-e ezen mozgalomban valami közvetlen veszély akár a királyságra, akár a közrendre nézve: arra határozott tagadással kell válaszolnunk.
Magyarországon kétféle forradalom volt lehetséges: Az egyik a közjogi, ha a nemesség, mint azt a múlt századokban annyiszor megtette, feltámad a nemzetiség és az alkotmány mellett a Habsburgok ellen. Az elégedetlenség, a kurucz szellem nem szünt meg, de 1790-ben úgy a hogy lecsendesitették, és a mi fő, a nagy nemzeti családok kihalásával nem volt alkalmas vezetője. Midőn Martinovicsot kihallgatták, kérdezték tőle, nem állott-e összeköttetésben valami főurral, különösen gróf Károlyi Józseffel. De Martinovics azt válaszolta, hogy a grófot alig ismeri, A másik a társadalmi, ha a parasztság fog fegyvert a földesurak ellen. Ez volt az igazi veszedelem, ettől tartott a nemesség a franczia háborúk egész lefolyása alatt. De semmi nyomát sem látjuk annak, hogy Martinovics és társai valamikép fel akarták volna lázitani a szegény embert. Ilyen értelemben nem voltak jakobinusok. Kátéjuk is mutatja, hogy nem tudnak, vagy műveltségi túlsúlyok érzetében nem is akarnak hatni a nép alsó osztályaira. Különben is megnehezitette volna a jakobinus eszmék terjedését a jobbágyságnak sok különböző nemzetisége és még inkább az a tény, hogy, azok mint 1790-ben is kitünt, valamennyien a dynastiától várták az üdvöt.
A titkos társaság felfedezésére – mint a bécsi porosz követ jelenti – egy londoni értesités vezetett. Az angol jakobinusoknak, Horne Tookenak és társainak 1794 elején tárgyalt pörében csakugyan előfordult, hogy azoknak Ausztriával és Magyarországgal is van összeköttetésűk. De a titkos rendőrség rendszere már annyira kifejlődött Bécsben is, hogy talán a maga erejéből is reáakadt a társaság egyik-másik szálára. Július 24-ikén elfogták Martinovicsot és bécsi barátait, báró Riedelt, Ferencz császár agykori tanitóját, Hebenstreit hadnagyot, Hackl gazdag polgárt és másokat. Martinovics vallomásai alapján augusztus 16-ikán elfogták Pesten Hajnóczyt, Szentmarjait és Laczkovicsot is, kiket szintén Bécsbe vittek. A kihallgatást kizárólag a titkos rendőrség végezte, melynek elnöke, gróf Saurau, mindent elkövetett, hogy lehetőleg rettenetesnek és félelmetesnek tüntesse föl az összeesküvést. A megyéknek, különösen Pestnek felszólalására a kihallgatás után visszavitték a magyar foglyokat Budára és meginditották ellenük a felségsértési pört a hazai törvényszékek előtt.
Az 1790: LVI. törvényczikk biztositotta ugyan a vádlottak részére a teljes törvényes eljárást, de azért a királyi tábla, a felső parancsok nyomása alatt, sokban eltért a törvényes rendtartástól. Különös titkos utasitás kötelezte a birákat a teljes titoktartásra. A tárgyalásoknál még a táblai jegyzők sem lehettek jelen. A vádlottaknak nem engedték meg, hogy maguk szabadon választhassák védőiket. Németh János, a hirhedt közvádló, minden erejét megfeszitette, hogy az összeesküvést felségsértésnek és hazaárulásnak minősithesse és a pert az udvar szándékai szerint dönthesse el. A 36 vádlottnak összesen négy védőt engedtek, kik közt Szabó-Sárói Sámuel volt a legkiválóbb. A védők, minden nyomás ellenére tőlük telhetőleg törekedtek a foglyok megszabaditására. Megtették a helyes megkülömböztetést a tettel való és a szóbeli izgatás között. Szerintük a vádlottaknak, mint nemes embereknek, jogukban állott a kormány átalakitására törekedni. Ha tévedtek, meg kell őket erről győzni, de a hazai törvények alapján megbüntetni nem lehet. A mennyire igaz volt ez okoskodás, annyira kellemetlen az udvari pártra nézve. „Fejével játszik az úr, ha ily módon védelmezi a vádlottakat,” – mondá a közvádló Szabó-Sáróinak.
Politikai pör volt ez, nem lehetett várni, hogy a jog tiszta eszméje győzzön. Nemcsak a király és kormánya, hanem az egész magyar uralkodó társadalom, mely a rendi főtörvényszékekre bizta védelmét, halálos ellenségeit kellett hogy lássa a demokratia első szószólóiban. A tábla itélete az öt igazgatón kivül még kilencz tagot itélt halálra, köztük a magyar irodalom büszkeségeit: Kazinczy Ferenczet, Verseghy Ferenczet és Szentjóbi Szabó Lászlót, továbbá Őz Pált, a kiváló fiatal ügyvédet, ki maga szerkesztette védiratát és kiről a personalis Ürményi József állitólag azt mondta: megérdemelné, hogy az ő székében üljön. Kivűlök még huszat itéltek több évi fogságra, mert veszedelmes iratokat olvastak és terjesztettek. A hétszemélyes táblánál, mely elé az ügy áprilisban került, fölvetették azt a kérdést: szabad-e szigorúbban itélnie, mint a királyi táblának, és ezt igenlőleg döntötték el. Az öt igazgatón kivül még tizenhármat itéltek halálra. Ezek: Kazinczy, Őz, Szabó László, Szén, Szlávy, Szolarcsik, Szulyovszky, Verseghy, Vrhovszky, Landerer, Uza Pál, továbbá Hirgeiszt és Szmetanovits, kik alig voltak húsz évesek. A fogságra itéltek közt volt Bacsányi János költő is. Az itéletet a király megerősitette és azt már május 20-ikán végre is hajtották az öt igazgatón. A kivégzés helye a budai Vérmező volt. Sigrayra háromszor csapott a hóhér, mig fejét vehette, Szentmarjai a Marseillaise-t fütyülve ment a vesztőhelyre, Laczkovics szinte kihivta a halált, Hajnóczy philosophushoz méltó nyugalommal türte el, Martinovics, kit az itélet utolsónak hagyott, Sigray kivégzésekor elájult s aztán folyvást imádkozott. Ugyanott junius 3-ikán kivégezték Őz Pált és Szolarcsik Ferenczet is. A többi halálra itéltnek büntetését fogságra enyhitette a király kegyelme. Köztük volt Kazinczy is, ki emlékirataiban elbeszéli kufsteini, spielbergi és munkácsi szenvedéseit.

A vértanuk fája.
Egykoru szinezett rajz a Magyar Nemzeti Muzeum könyvtárában
Törvényes magyar biróság itélt e férfiak fölött és mégis igazságtalan, törvénytelen az itélet. Nem tetteket sujtott, hisz nem követtek semmit, hanem eszméket akart sujtani. A nemesi uralom épen oly kegyetlenül bánt az egyenlőség apostolaival, mint a bécsi titkos rendőrség. Bécsben halálra itélték a félkegyelmű Hacklt, itt meg Aszalayt nem mentette meg a büntetéstől ismeretes hülyesége. Az osztó igazság, mint annyiszor, a párt szolgálójává aljasodott.
Maga a pör lefolyása legjobban bizonyitja, minő ártalmatlan volt ez az egész borzasztónak hiresztelt összeesküvés. Sehol még nyomát sem találni valami kisérletnek a rabok erőszakos fölszabaditására vagy megmentésére. A parasztság valószinüleg nem is tudott róluk, a városi polgárságot csak mint látványosság érdekelte azon férfiak kivégzése, kik az emberi jogért mentek a halálba. Az egész a magyar iróknak volt mintegy politikai akadémiája, melyet egész szervezete, szelleme elzárt a népszerüségtől, a tömegre való hatástól. Azok a hirek, hogy az összeesküvők föl akarták gyujtani Bécset, kikiáltani a forradalmat, megölni a császári családot és kifosztani a vagyonosokat, csak a titkos rendőrségnek minden alap nélkül való koholmányai. Nem volt ezeknek más czéljuk, mint a szerencsétlenek teljes elszigetelése és az előkelő és birtokos osztályok elrettentése a szabadelvü eszméktől.*
Beitrag zur Characteristik und Regierungs-Geschichte der Kaiser Josephs II., Leopolds II. und Franz II. 229–235.
Nem a jakobinus elv volt az ellenség, hanem a szabadelvüség. Amannak sem Ausztriában, sem Magyaroszágon nem volt talaja, ez ellenben dicső hagyományokon alapult, József és Lipót rendszerére hivatkozhatott és mély gyökereket vert épen a müvelt és előkelő osztályok lelkében. Colloredo és Thugut, az új külügyminiszter, nemcsak elriasztani akarta néhány lenézett és megvetett literator kivégzése által, hanem megszabadulni minden ellenzéktől a kormánynál és az udvarban. Most már könnyü volt meggyőzniök Ferenczet arról, hogy a szabad eszmék őt, családját és birodalmát közvetlenűl fenyegették. A fölvilágosodás hiveit méltóságban, hivatalban többé nem türték meg, a josephinus rendszer főtámaszai gróf Zichy Károly, Ürményi József, gróf Haller Ferencz nyugalomba vonultak. Sándor Lipót nádor, Lipót hagyományainak méltó örököse, ki részt vett a nemzet minden nemes törekvésében, ki még arra is kész volt, hogy a megalakitandó magyar tudós társaságnak élére álljon, 1795 július 10-ikén hirtelen meghalt Laxenburgban, egy tüzijáték fölrobbanásakor vett sebeiben. Nem volt már senki, ki utját állhatta volna a teljes reactiónak; az irodalmat lenyügözte a censura, a közéletet a felülről dúsan jutalmazott gyanusitás és kémkedés, és az egész országot lehetőleg elzárták a külföldtől, hogy megakadályozzanak minden szabadabb áramlást.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT