kerítés

Full text search

kerítés: udvar, kert, szántóföld, kaszáló, belterület, állattartást, raktározást szolgáló terület, telekrész lezárását szolgáló építmény. Okleveles adatok tanúsága szerint már a 15. sz. végén használt szó. A kerítés egyéb elnevezései: kert, kertelet, gát, gyepű, garád, berena, verje, lészka, sövény, sorompó, palánk, porgolát, prostya, tanorok. Régebben – sok helyen még a múlt században is – a falut egy közös, közösen épített kerítés vette körül sövényből vagy tüskéből ( falukerítés). A falu körül vont kerítésen kisebb hágcsók szolgáltak a gyalogos átjárásra és kapuk ( falukapu) a járművek és az állatok kihajtására. – A „kerítésen belül” ebben az időben a falunak lakóházakkal beépített vagy beépíthető részét jelentette, amit ma belterületnek neveznek. Külön kerítést emeltek a szőlőhegyek és zöldségeskertek köré, olykor a kaszálók és állandó használatba vett szántók köré is. Természetesen nemcsak a falunak, hanem magányos telepnek, tanyának is lehetett kerítése, de minthogy ennek építése és fenntartása aránylag költséges és munkaigényes volt, ez sokszor elmaradt. A falun belül, az egyes udvarokon, először a soros településeken alkalmazták a kerítést abból a célból, hogy a lakóházat és a szorosan vett udvart elválasszák a hátsó telektől, a szénás- és gyümölcsöskerttől. Pl. a lakóház végébe, annak tengelyével keresztbe nagy csűrt építettek a fenti célból, és ha a csűr nem fogta át a telek egész szélességét, kétoldalt kerítést húztak a csűrtől a szomszéd csűrjéig. Így az utcával párhuzamos hosszú kerítés és csűrsor keletkezett az udvarok végében. A fejlődés következő – mintegy kétszáz év előtti – lépése volt a teleknek a szomszéd telkétől kerítéssel való elválasztása, az utca felőli rész teljes nyitva hagyásával. Ilyenkor már a kerítés a telki tulajdon határát jelölte, melynek elmozdítása népi felfogás szerint is büntetendő hatalmaskodás volt. – A kerítésépítés egyik jele a telek tulajdonbavételének, különösen a beltelekének. A Kiskunságban a szomszéd telektől elválasztó kerítést a „keleti” szomszéd tartozott felépíteni. Régebben közvetlenül a kerítés mellé is lehetett bármilyen épületet emelni. Újabban csak féltetős kisebb épületeket. Szemétdombot, árnyékszéket, kukoricagórét csak a kerítéstől 5 méterre szabad létesíteni. Csak a múlt században vált szokásossá, főleg az Alföld nagy faluvárosaiban, a teleknek az utca felőli részére is kerítést emelni úgy, hogy ott a deszkakerítések sora szinte falként választotta el az udvarokat az utcától. A kerítés már a 18. sz.-ban is értéket jelentett, amit az ingatlan becslésénél kiemeltek. – A kerítés készülhet élő fák, bokrok telepítésével vagy irtáskori megtartásával (töviskerítés, lícium, fűzbokrok stb.), árokásással, földhányással, trágya felhalmozásával, kő összerakásával. (Gyakran ezeket a módozatokat együttesen, vegyesen használják.) Erdőben gazdagabb vidékeinken a kerítés legfontosabb anyaga a fa volt. Készítették boronatechnikával, zsilipeléssel, rudazat összeállításával, hasítványok földbe ásásával, léc és deszka gerenda-oszlopvázra szerelésével. Azokon a vidékeken, ahol az erdőtakaró elpusztult, de bokros ártéri terület rendelkezésre állt, vagy az erdőllést gallyvágásra korlátozták, sövénykerítés építése vált gyakorivá. A 18–19. sz.-ból sok vidékünkről, főleg a Sárrétről van adat a nádnak mint a kerítés építőanyagának felhasználására. Omladékos, lemezes szerkezetű kőzetek előfordulási helyein (pl. É-Dunántúl, Bakony vidéke) divatos volt kőkerítések emelése, amelyeket nagyon gyakran léc-, deszkaelemek beépítésével egészítettek ki. Kifejezetten falazatszerű kerítést is építettek: szalmás sárból rakták, döngölt földből verték, vályogból, téglából s természetesen kőből. Az utóbbi évtizedekben megnőtt a fejtett kőből készített kerítések száma. A falazott kerítéseket gondosan tapasztották-vakolták, mázolták-meszelték. Az időjárással szembeni ellenállóságát szalma-, nád-, kukoricaszár-, sás-, deszka-, cserép- vagy tapasztott vízvetős, csepegős tetők beépítésével egészítették ki. A gőzüzemű fűrészmalmok elterjedésével, a deszkakereskedelem megszervezésével országszerte elterjedtek a sokszor díszes kivitelű deszkakerítések, viszont a két világháború között használatuk a nyersanyagbázis szűkülése miatt visszaszorult. Közben terjedni kezdtek a betonelemekből állított kerítések. A 19. sz. végére megnövekedett az igényesebb, tehetősebb építtetők körében a kovácsoltvas kerítések iránti kereslet. A II. világháború után vasvázas, csővázas, valamint csömöszölt beton kerítések is kedveltekké váltak, napjainkban is ezzel váltják fel a még meglevő hagyományos kerítésváltozatokat. Századunk első felében gyakori volt, de ma már alárendeltebb szerepe van a dróthálóból faoszlopokra feszített kerítéseknek. Ez a típus váltotta fel a különféle, kifejezetten gazdasági rendeltetésű (kerti, szőlőbeli, gyümölcsösbeli parcellák stb.) kerítéseket. Újabban a legkülönbözőbb anyagokból készült kerítések bizonyos fokú fényűzés, státusszimbólum jelleget öltöttek. – Irod. Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); Papp László: Kiskunhalas népi jogélete (Bp., 1941); Tárkány Szücs Ernő: Vásárhelyi testamentumok (Bp., 1961).

Kerítés: 1. Favázas gallykerítés („bükdösött kerítés”), 2. léckerítés, 3. sövénykerítés, 4. zsilipelt kerítés („rakáskerítés”), 5–6. deszkakerítés, 7–8. „hasoványkerítés” (Göcsej, Zala m.)

Rúdkerítés (Gyimesközéplok, v. Csik m.)

Sövénykerítés kőrakással alapozva, szalmafödéllel (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)

„Palánk” egymás mellé leásott fatörzsekből építve (17. sz.) (Nagykálló, Szabolcs-Szatmár m.)

Földkerítés (vert fal) (Zenta, v. Bács-Bodrog m.)

Deszkakerítés utcai paddal (Sárospatak, Borsod-Abaúj-Zemplén m.)

Falazott kerítés kapuval (Bogyiszló, Tolna m.)

Deszkakerítés fedeles kiskapuval és utcai paddal (Tiszakóród, Szabolcs-Szatmár m.)
Degré AlajosFilep Antal

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT