gyógynövények

Full text search

gyógynövények: a népi gyógyászatban gyógyításra használatos vadon termő és termesztett növények. Leggyakrabban virágukat, termésüket, gyökerüket vagy levelüket használják fel. Ritkán frissen, gyakrabban szárított állapotban kerültek felhasználásra. Tárolásukra nagy gondot fordítottak a paraszti háztartásokban. Majd minden faluban éltek, még a 20. sz. elején is specialisták ( gyógyító, füves), akik jól ismertek és számon tartották a gyógynövények szedésének legjobb időpontját, a szárítás és az alkalmazás módjait, azonkívül azokat a mágikus eljárásokat is, amelyek a hatékonyságát voltak hivatva növelni. Nem minden vadon termett növényhez járult valamilyen babona. Ritkán használták fel a gyógynövényeket természetes állapotban; leggyakrabban vízben megfőzték, és ivásra, borogatásra, sebek lemosására vagy fürdőnek ( fürdés) használták. Az is gyakran előfordult, hogy többféle füvet is összefőztek, pl. 3-, 7- vagy 9-féle növényt ( számok), s a készítés vagy szedés időpontja is fontos volt. Leginkább bizonyos jeles napok ( Szent György napja, május elseje, pünkösd, Szent Iván-nap stb.) jöttek számításba. A gyógynövények egy része már elnevezésével utal arra, hogy milyen betegségre használható: sömörfű, ínnyújtó, méregvonófű, gyújtoványfű, Szent Jakab-fű, Szent Antal-fű (az utóbbit pl. a Szent Antal tüze gyógyítására használták). A martilaput (lat. Tussilago farfara L.) pl. sebek borogatására használják, a fehérürömről (lat. Artemisia absinthium L.) azt tartják, hogy kiváló gyomorerősítő, étvágygerjesztő hatású, a nadragulyát (lat. Atropa belladonna L.) viszont bolondító szerként tartják számon. A hasznos tisztesfű (lat. Stachys recta) különösen nagy becsben állt, pl. a csecsemőket szemverés esetén fürösztötték főzetében. Belsőleg alkalmazták a békarokka (mezei zsurló, lat. Equinetum arvense) főzetét gyomorbaj, hólyaggyulladás ellen; az erdei zsálya (lat. Salvia silventris) főzetét kehe ellen; a közönséges keskenylevelű kakukkfű (lat. Thymus glabrescens) főzetét gyomorbaj, kehe, fogfájás ellen; az ezerjófű (lat. Centaurium) főzetét gyomor-, bélbajok ellen. A vérehulló fecskefű (lat. Chelidonium majus) virágának főzetét a similia similibus (’hasonlót a hasonlóval’) elve alapján sárgaságban szenvedő betegnek adták be. A fekete nadály (lat. Symphytum officinale) gyökeréből készült masszát törött csontú végtagra kenték, gyógyhatására utal népies neve is: összeforrasztó fű. Sebre a farkasalma (lat. Aristolochia clematitis) levelét tették, míg a fülfájós beteg fülébe a hazai kövirózsa (fülfű, lat. Sempervirum tectorum) levelének kifacsart levét csorgatták. – A példákat hosszan lehetne sorolni, hiszen évszázadok tapasztalati tudásanyaga halmozódott fel a gyógynövények ismeretében. A legrégebben kiadott orvosi és gyógyszerkönyvek gyakran közlik pontosan azokat a javaslatokat, amelyeket a mai gyűjtésekből megismerhetünk. ( még: füvek, füvészkönyv) – Irod. Pápai Páriz Ferenc: Pax corporis (Kolozsvár, 1690); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa-völgyében (Kolozsvár, 1943); Faller Jenő: Növényeink a népies gyógyászatban, kuruzslásban és babonában (Debrecen, 1943); Vajkai Aurél: Népünk természetismerete (Magyar Népkutatók kézikve, II., Bp., 1948); Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása, (klny., II., Bp., 1948).

Gyógynövények: fekete nadálytő – hasznos tisztesfű – martilapu

Gyógynövények: nadragulya – fehérüröm – vérehulló fecskefű

Aszatoló feje (Alföld)

Aszatoló (általános)
Hoppál MihályVajkai Aurél

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT