gyertyaöntés

Full text search

gyertyaöntés: a gyertyakészítésnek a gyertyamártásnál újabb és fejlettebb módja. Üvegből vagy fémből készült, egyik végén kúposan összeszűkülő gyertyaöntő formába középre beerősítik a belet, s a felmelegített viaszt, faggyút, paraffint (újabban a sztearint) beleöntik. Amikor kihűl és megmerevedik, a gyertyát kihúzzák a formából. A gyertyaöntés jobbára mészárosok, szappanfőzők jellegzetes melléküzemági tevékenysége. A mézeskalácsosok a sonkolyosan vásárolt méz melléktermékéből, a viaszból speciális öntőeljárással készítettek gyertyát. A mennyezethez és a padlóhoz erősített rúdon, kb. 160–180 cm magasságban forgatható fakerék (ring) szélén kiálló szegekre 30–35 db gyertyabelet erősítenek. A felmelegített viasz az állvány mellett három lábon álló, széles peremű edényben (kalap) áll, alulról parázs melegíti. A szegekre erősített bélre serpenyővel (sefon) öntik rá sorban, többször megismételve a masszát. Az így öntött gyertyákat asztalon mángorlóval egyengetik, majd a kívánt méretre vágják. A hosszú, vékony, ún. pincegyertyák és a templomokban használt gyertyagyújtogatók ismét más eljárással készülnek: a hosszú fonalat két forgatható dob között, felmelegített viaszosedényen húzzák át többször (cúghúzás). A gyertyaöntésnek jellegzetes népi gyakorlata is kialakult. Háborús években, petróleum szűkében üreges napraforgó szárába, belétől kitisztított bodzafába, hengeresen összesodort papírba és agyagformába is öntöttek gyertyát. – Irod. Szabadfalvi József: A viaszfeldolgozás és gyertyakészítés ismeretéhez (Debrecen, 1958); Szabadfalvi József: Adatok a Zemplén hegyvidék népi világításához (Ethn., 1963).

Gyertya- és mézeskalácsárus a zentai hetipiacon (v. Bács-Bodrog m.)
Szabadfalvi József

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT