galambászat | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

galambászat: a galambok tenyésztése, nevelése és idomítása. Galambok tartása a gazdasági udvarban a 20. sz.-ban a magyar nyelvterület nagy részén szokás volt, tömegben azonban elsősorban a D-Tiszántúlon leginkább tanyákon tartottak galambot. Az itteni parasztudvarok jellegzetes építménye a galambdúc. A galambászat szegedi parasztemberek egyik legszenvedélyesebb, sportszerű szórakozása. A galambászat kitenyésztett helyi fajtája az igénytelen megjelenésű, búbos fejű purszli (talán a német Purzel szóból), szakirodalmi nyelvén szegedi keringő. (Igen magasra fölrepül, 8–9 óra hosszat is fönnmarad a levegőben.) Egy-egy galambásznak 10–100 pár purszlija is van, gondosan neveli őket, tulajdonjegy nélkül is megismeri a magáét; gyönyörködik röpülésükben, keringésükben, játékos bukfencezésükben. A levegőben kóválygó, falkájától elszakadt idegen kódorgó, őgyelgő galambot zsákmányul ejtik. Ennek több aprólékos módja van: lépezés, tőrözés, cserényezés, aláhajtás. A galambász a maga felhajtott galambjaival belevet másnak a levegőben közeledő falkájába. Ilyenkor a két galambsereg összeforog, vagyis elkeveredik egymással. Bizonytalan, hogy melyik falka kerekedik fölül, és ragadja magával a másikat, ill. abból egy-két galambot. – A halott galambász temetésére kedvenc galambjait zsákban kihozzák, és a koporsó sírba eresztése közben szabadon eresztik. (→ még: baromfitartás, → fedeles kapu) – Irod. Bálint Sándor: A szegedi galambászat (Néprajzi Közl., 1956).