duda | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

duda: két vagy több nyelvsípból álló több szólamú hangszer, melynek sípjait szájjal vagy fújtatóval felfújt tömlő segítségével szólaltatják meg. Számos elnevezése ismert: gajd, tömlősíp, bőrduda, kutyaduda, kecskeduda. A magyar duda sípjai egyszerű ún. rácsapó nyelvsípok. Fő részei: a birka-, kecske- vagy kutyabőrből, ritkábban csikó- vagy borjúbőrből készült tömlő, a dudafej, a kettős síp, a bordó és az emlő, ill. fújtató. – A jobb első lábcsonkba a duda emlőjét vagy fújtatóját, a bal lábcsonkba a duda bordósípját, a bőr nyaki nyílásába pedig – arra a helyre, ahol eredetileg is az állat feje volt – a dudafejet kötik bele. A fából faragott dudafej kecske-, kos- vagy emberfej formájú. A dudafej derékszögű furatán át jut a levegő a tömlőből a fej szájrészébe csaposan illeszkedő kettős sípba. A kettős síp – „sípszár”, „billegető” – a duda legfontosabb része. Az egyik – rendszerint a bal kéz felőli – sípon elöl 5 nagyobb és 1 kisebb hangképző nyílás látható. Ez a dallamsíp vagy „prím”. A dallamsíp felső végénél mogyorónyi kiemelkedésen levő kis hangképző nyílással – a „bolhalyukkal” – átellenben a síp hátsó oldalán is van egy normális nagyságú hangképző nyílás, amelyet a játékos a hüvelykujjával működtet. A dallamsíp alsó végnyílása fölött, a sípszár külső oldalán 5×20 mm-nyi méretű hosszúkás téglalap alakú nyílás van; ennek nagyságát a szélére ragasztott viasszal szabályozni lehet s ezáltal bizonyos mértékig mélyíteni vagy magasítani a dallamsíp alaphangját. Neve „oldallyuk”, „váltólyuk” vagy „stimmlyuk”. – A kettős síp vele egybeépített második sípjának, a kontrasípnak egyetlen hangképző nyílása van. A kontrasíp alsó végéhez hosszabbító is csatlakozik (csapszerkezettel), amelynek formája szerint „pipa”, „pipka” vagy „csikó” a neve. – A dudát megszólaltató klarinételvű fúvókák nádból vagy bodzafából készülnek. A Szeged környéki dudákon azonban gyakori az ún. heteroglotta fúvóka: fémcsövecskére cérnatekeréssel kötik rá a külön készült bodzafa vagy nád nyelvet. – A duda bordószárának hosszúsága 7–800 mm. Több darabból, csapszerkezettel állítják össze, a csapok széjjelebb húzásával, ill. összetolásával lehet hangolni. A Szeged környéki dudák bordója trombitaszerűen hajlított rézcsőből készült, vagy ha fából készítették, a cső részleteit a trombitaformának megfelelően egymás mellé csapolták. – A duda emlője – „fúvóka”, „höppentyűje” – amelyen keresztül a tömlőt felfújják, rövid facső, a tömlő belsejében levő végén bőrszeleppel. Van ún. fújtatós duda is, amelynek levegővel való táplálását a jobb karral működtetett kis fújtatóval (a kovácsfújtatóhoz hasonló szerkezet) végzik; ilyenek többségükben a Szeged környékiek. – A duda dallam- és kontrasípjának hangja leginkább az oboáéhoz hasonlít, de annál élesebb; a bordó hangja pedig leginkább a fagottra emlékeztet. A dallamsíp alaphangja a mo.-i dudákon f’ és b’ között van. A fedett kontrasíp tiszta kvarttal, a bordó két oktávval mélyebb a dallamsíp alaphangjánál. – A dallamsíp hangterjedelme egy oktáv, hangsora mixolid vagy közönséges dúr. – Figyelemre méltó, hogy a dudások többsége nem mindjárt dudán, hanem rendszerint előbb furulyán tanul meg játszani. A gyakori trilla, előke, mordent ugyanúgy jellemzője a dudajátéknak, mint a furulyajátéknak. A duda-staccatók viszont főleg annak a következményei, hogy a dudás nem közvetlenül szájjal fújja hangszerét. A jellegzetesen sikító dudaelőkét a játékos a hüvelykujjal kezelt 6. lyukon („sikajtólyuk”-nak is nevezik) szólaltatja meg. A bolhalyuknak, mint azt egyik neve is mutatja („cifrázólyuk”), a dallam díszítésében van megkülönböztetett szerepe. – A kontrasíp egyetlen hangképző nyílásának a dallamhangok egymástól való elválasztásában betöltött szerepén kívül önálló szerepe is van: a játékos játék közben többé-kevésbé a dallam tempójához és ritmusához alkalmazva nyitja és zárja egyéni hajlama és képessége szerint. A duda régebbi országos népszerűségét bizonyítja a rengeteg dudanóta. Ezek általában közönséges páros ütemű, tánctempójú népdalok; általában nem lépnek túl az oktáv terjedelmen, hangsoruk többnyire dúr jellegű, egyszerű ritmusúak; az újabb stílusú magyar népdalra oly jellemző pontozást is kerülik, negyed és nyolcad értékekből álló egyenletes ritmusegységekből épülnek. A hagyományos duda-repertoárba tartozik a dudanóták mellett az ún. aprája: egy-két ütemes motívum ismételgetése, amit a dudás a dudanótákhoz közjáték- és utójátékként játszik. – Dudálni felnőtt férfiak szoktak, nők soha. A hangszer művelői többnyire pásztorok, közülük is elsősorban juhászok és kanászok. A szegényebb néprétegek – zsellérek, cselédek, kubikosok, pásztorok – között az 1900-as évek elején még lakodalmak, farsangi táncok is voltak dudával. – A dudás nem mindig egymaga játszott, hanem – leginkább az Alföldön – kettesben is: a dallamot hegedű vagy klarinét is játszotta. – A dudának Európa-szerte, Ázsiában és É-Afrikában rengeteg változata van. A Balkánon és K-Európa egyes pontjain (pl. a cseremiszeknél) ma is használják népi hangszerként, de általában kiveszőben van. Napjainkban – magyar nyelvterületszerte is egy-két kiöregedett dudással – a dudát a magyar néphagyományból kipusztultnak tekinthetjük. – A legkorábbi mo.-i dudaábrázolás a 15. sz.-ból való, egy Corvin-kódex keretdíszén található. A 16. sz.-ban Ny-Európában is ismerték a magyar dudásokat. A magyar hangszeres tánczene legkorábbi írott emlékeiben, a 16. sz.-ban külföldön megjelent Ungarischer Tantz, Hayducky, Ungarescha című kottákban világosan ráismerünk a magyar paraszti dudajáték századunkban még megfigyelt jellegzetességeire. – A 17. sz.-i magyar főúri hangszeres zenében előkelő helye volt a dudának, mint akkor nemcsak Mo.-on, hanem Európa-szerte divatos hangszernek. Egymagában is, együttesben is használták. Hegedűvel együtt való szerepeltetése gyakori volt. A hegedű mellett a duda kísérő, alátámasztó szerepet töltött be. E két hangszer együttesét részben a mai cigányzenekarok elődjének tekintjük. – Irod. Baines, Anthony: Bagpipes (Oxford, 1960); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967); Manga János: Magyar duda – magyar dudások a XIX–XX. sz.-ban (Népi Kultúra – Népi Társadalom, I., Bp., 1968).