citera, citora | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

citera, citora: 1. játék közben asztalra fektethető, legegyszerűbb változatában téglalap alakú hasáb formájú húros pengetőhangszer. A citerák külsejét tekintve igen nagy a változatosság. A sokféle változat között három alaptípust különböztetünk meg: vályúcitera, kisfejes citera, hasas citera. – A „vályú” két végén levő „fej”-ek egyikében a húrrögzítő szegek, másikában a hangoló szegek vannak. Ezek között feszülnek a citera acélhúrjai. A citeratest alja a legtöbb esetben födetlen. A kisfejes citera külső oldalán 1–5 kisebb fej sorakozik. A hasas citerát kidomborodó külső oldala miatt nevezik így. Mindhárom főtípus megtalálható az ország egész területén, mégis az Alföldre inkább a kisfejes, a Dunántúlra inkább a hasas citera a jellemző. Az Alföldön → tamburának is nevezik. – A citerát a megfelelő egyszerű kéziszerszámokkal átlagos kézügyességű parasztember is el tudja készíteni. Ha egy darab fából vésik ki, legalkalmasabb anyag a juharfa. Ha külön darabokból állítják össze, a fejek készítéséhez keményfát, fedőlapnak és oldallapoknak pedig fenyődeszkát használnak. A citera „kottái” (érintői vagy bundjai) drótból készülnek. Helyük megállapítása úgy történik, hogy a készítő előbb egyetlen húrt feszít ki a készülő citerán, majd egy jól hangolt hangszeren sorra megszólaltatja a kívánt hangsor hangjait. A húr alatt drótdarabkát tologatva, megkeresi ugyanazokat a hangokat a készülő hangszeren és a megfelelő helyeket ceruzával megjelöli. – A diatonikus citerán egyetlen kottasor (érintősor) van. Ezt a citerát „egykótásnak”, „egészhangosnak” nevezi a nép. A 20–30 év előtti citerák nagy része még ilyen. Újabban a számarány a kromatikus citerák javára változik. Emezeken két kottasor van, az ún. „külső kotta” és a „belső kotta”. Ez nem tévesztendő össze az igazi kromatikus gyári citerával (főleg Ausztriában gyártják), amelynek egyetlen kromatikus érintősora van. Ezen a hangszeren parasztciterásaink nem tudnak játszani, ezért – ha ilyen kerül birtokukba – érintőit diatonikusra ritkítják. – A citera alkatrészei közül csak a húrt vásárolja üzletből a készítő. Dallamhúrnak nagyobb citerára boltban vásárolt hetes acélhúrt tesznek, kisebbre vékonyabbat, tizenhatosig. Ugyanabból a készletből válogatják össze, amelyből a dallamhúrokat. „Bőgőhúrnak” – a citera egyetlen basszushúrja – vastagabb gitár- vagy cimbalomhúrt is használnak, de a citerások többsége beéri egyszerű, meghatározatlan magasságra hangolt dróttal. A magyar citerák hangsora mixolid. A hangterjedelem kisebb citerákon írott g–f”, nagyobbakon eléri a két és fél oktávot (írott g–d”’). – A diatonikus citerák dallamhúrjainak száma 3–6; a kromatikus (duplakótás) citerán a kiegészítő érintősor fölötti húroké: 2–3. A kísérő húrok száma változó, 20–25-ig is terjedhet. Ez utóbbiak hangmagassága a legegyszerűbb esetben megegyezik a dallamhúrokéval (esetleg azoknak felső v. alsó oktávja). Gyakoribb és jellemzőbb az a hangolás, amikor kísérő húrokon a dallamhúrok alaphangja mellett annak felső kvartja, ill. alsó kvintje szól. Újabban nem ritka a dúr hármashangzat szerinti hangolás. A kíséret inkább ritmuserősítésre kell, mint harmóniai igény kielégítésére. – A citera századunk kezdete óta általában a szegényebb néprétegek hangszere: falusi és tanyai parasztoké, pusztai uradalmi cselédeké. Olcsón előállítható, s ezzel átlagos zenei teljesítményt nem nehéz elérni. Egy-két évtizeddel előbb némely helyen úgyszólván minden dalkedvelő férfi, sőt nemritkán nő és gyerekek is tudtak rajta játszani. Szegényebb helyeken még lakodalom is volt citerával. Citerás szórakozáson a zenész nem került pénzbe, a résztvevők felváltva játszottak a hangszeren. Előfordult, hogy ketten, hárman is citeráztak együtt: mindnyájan a dallamot játszották, de esetleg „az ügyesebb még kontrázott is hozzá” – ami nem állhatott egyébből, mint valamiféle, a cigányzenekart utánzó ritmuskíséretből. – Régebben akadtak nevezetes citerakészítők, akik egy-egy egész környéket elláttak citerával. Ilyen volt a két világháború között pl. Hódmezővásárhely és Szeged környékén egy Krizsán Pál nevezetű. Békés környékén egy Füzesi nevű köröstárkányi citerakészítőt emlegetnek a régebbi évtizedekből; tarisznyában a vásárra vitte citeráit és miközben árulta, játszott is rajtuk. Emellett a nagyobb fővárosi hangszerkereskedők (Mogyoróssy, Sternberg) juttattak tömegben gyártott citerát a vidékre. Ma ugyanígy a hangszerkészítő kisipari termelőszövetkezet készít nagyban citerákat. – Manapság – inkább színpadi szereplési céllal, művelődési otthon vagy iskola patronátusa alatt – országszerte alakulnak 5–10 tagú „citerazenekar”-ok. – A citerának a magyar nép közötti szélesebb körű elterjedéséről először Herman Ottó értesített a múlt század végén. Ma, a moldvai csángókat kivéve, az egész magyar nyelvterületen ismerik és használják e hangszert, de nem mindenhol egyenlő arányban. Az Alföldön van belőle a legtöbb. Úgy látszik É és K (Erdély) felé az Alföldről terjedt. Öreg csíki székelyek úgy emlékeznek, hogy a citerát az I. világháború végén vitték oda alföldi katonák. – A citera távolabbi rokonait Ázsiában és Afrikában is megtaláljuk. E rokonságba tartozik a kínai k’in, a japán koto, a dél-indiai vina és a madagaszkári valiha. Az európai citera ősének a klasszikus görögök monochordját tekintik. Európai népi hangszerként a 17. és 18. sz. folyamán főleg a német nyelvterületen ismerték. A németeknél leginkább Scheitholt néven szerepel. A skandináv országokban, ugyanúgy, mint nálunk, máig fennmaradt népi hangszerként (norvég langleik, dán humle, svéd hummel). – Irod. Norlind, Tobias: Systematik der Saiteninstrumente (Stockholm, 1936); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967). – 2. → hangadó játékszer