Vajthó László

Full text search

Vajthó László (Nagymajtény, 1887. jún. 21.Kecskemét, 1977. dec. 23.): irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő, pedagógus, az irodalomtudományok kandidátusa (1952). Tanulmányait a kolozsvári, gráci és jénai egy.-en végezte és magyar–német szakos tanári diplomát szerzett. Utána Párizsban folytatta tanulmányait. Gimn. tanár Szatmárnémetiben, Lugoson, Liptószentmiklóson (1911), Bp.-en a Verbőczi Gimn. tanára (1920–25); működésének két emberöltőjét javarészt a bp.-i Berzsenyi Dániel Gimn.-ban töltötte (1925–50). Diákjaival kiadta a magyar irodalom több, addig kiadatlanul rejtőző fontos kútfőjét. A Bessenyei-kiadásaival (Hunyadi, 1929, Tariménes utazása, 1930) kezdődő sorozatot folytatta a Magyar Irodalmi Ritkaságok kiadásával (Bp., 1930–44), amelyben az ország különböző iskoláinak diákjai, tanáraik vezetésével kutatták fel és rendezték sajtó alá a kutatás számára azóta is nélkülözhetetlen forráskiadványokat, összesen 63 művet. Az általa szerkesztett A tanítás problémái c. sorozatban jelent meg a Tanulók szerepe az irodalomkutatásban (1934) és Könyvnélküliek (1936) c. két tanulmánya. 1935-ben egyetemi magántanár a debreceni tudományegy.-en, majd nyilvános rendkívüli tanár lett. Tanári, irodalomtörténészi és ismeretterjesztő munkája mellett műfordítói tevékenységet is folytatott. 1916-ban jelent meg Német anthológia 1150–1900 c. kötete, amelyben formailag és tartalmilag egyaránt mintaszerű fordításokban adott áttekintést a német költészet évszázadairól. Később néhány Gerhard Hauptmann-mű tolmácsolásán kívül főleg klasszikus francia regényeket fordított (Zola: Nana, Verne-regények). A hivatalos kultúrpolitika Ady-ellenessége ellenére elérte, hogy Adyról írt disszertációja (Én, Ady Endre, Szeged, 1929) alapján avassák a magyar irodalom doktorává. Konzervatív folyóiratok (Protestáns Szemle, Napkelet, Budapesti Szemle) munkatársaként is a kortárs haladó költészetet népszerűsítette. Antológiákat szerkesztett (Mai magyar múzsa, Bp., 1930; Új magyar költők, Bp., 1936; Mai magyar költők, Bp., 1941). Irodalomtörténeti munkásságának középpontjában Reviczky Gyula, majd jó néhány évtizeden át Bessenyei György és a magyar felvilágosodás állt. Számos részlettanulmánya mellett Bessenyei (Bp., 1947) c. könyve mintegy összegezése a haladó irodalmi- gondolkodásbeli hagyományok népszerűsítése érdekében végzett munkásságának. Közben szórványosan szépirodalmi tevékenységet is folytatott. Szellemes epigrammái már idős korában jelentek meg az Élet és Irodalom, a Jelenkor és az Alföld hasábjain. Szépprózai művei közül jelentősek tanári pályájáról szóló emlékezései: Húsz évem a Markóban (Bp., 1946), Tanári pályám emlékezete (Bp., 1969), regénykísérleteinek is pedagógus-önéletrajzi jellegük van. 1950-ben formálisan nyugalomba vonult, de ténylegesen 75 éves koráig tanított. Mint tanácsadó számos pedagógiai és népművelési tervezet kidolgozásában vett részt. 89 éves korában még aktív műfordító volt. – Irod. Alszeghy Zsolt: Irod. tört. (1946); Baránszky Jób László: Egy humanista nevelő emlékezéseihez (Embernevelés, 1946); Rába György: V. L. 70 éves (Irod. tört., 1957. 2. sz.); Rab Zsuzsa: V. L. köszöntése (Élet és Irod., 1977. 25. sz.); Szekér Endre: V. L. emlékezete (Petőfi Népe, 1978. jan. 4.); Vas István: Tanulók szerepe az irodalom tanításában (Tengerek nélkül; tanulmányok, Bp., 1978); Antal Gábor: V. L. (Irod. tört. Közl., 1978. 2. sz.).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT