Vachott,

Full text search

Vachott, 1. Sándor (vahotfalvi és turóci), lirai költő, szül. Gyöngyösön 1818 nov. 17-én (turócvármegyei ősrégi családból, melynek törzse Vahud volt, kinek fia László 1258. IV. Bélától nyert adománylevelet), megh. Budán 1861 ápr. 9. Atyja, Imre, korábban uradalmi ügyész, majd Heves vármegye táblabirája volt. Az 1831-iki kolerában anyját, nemsokkal később atyját is elveszítvén, árván maradt Imre és Kornélia testvéreivel. Tanulmányait szülőhelyén, majd az eperjesi ev. liceumban végezte; itt a pár évvel idősebb Sárosy Gyula serkentésére korán kezdett verselni s majd mint joghallgató az ottani nyelvművelő magyar társaság elnöke volt. Tanulmányai végeztével Kapy István sárosvármegyei főjegyzőnél volt gyakorlaton Sárosyval és Imre öcscsével együtt, itt ismerkedett meg Pulszkyval, ki viszont Eötvös József bárónak mutatta be. 1838. Nógrádba ment az akkori alispán mellé törvénygyakorlatra. Első nyilvános fellépése is 1838. történt az Athenaeumban. Majd Pestre jövén, 1841. ügyvédi oklevelet nyert, az ügyvédséget azonban nem gyakorolta, egészen önművelésének élt, érintkezett az irókkal: Vörösmartyval (kitől műízlés tekintetében sokat tanult), Tóth Lőrinccel, Gaállal, Kazinczy Gáborral, később Petőfivel, tanulmányozta a nyugati költőket, s figyelemmel kisérte a 40-es évek nemzeti küzdelmeit. 1845. a szellemes Csapó Máriát nőül vevén, tápió-sápi kis gazdaságára vonult s ott élt gazdaságának és a költészetnek. Első kisérletei nagy remélyeket keltettek felőle s igy ama tizenkét jeles közt találjuk, kiket a Kisfaludy-társaság átalakulásakor 1842 jan. 22. kebelébe felvett. A társaságba A külföld rabja c. költeményével köszöntött be, mely összes költeményeinek koronája maradt; ennek köszönhette ama kitüntetését is, mely szerint az akadémia őt, a lirai költőt, 1843. tagjául választotta. Költeményeit összegyüjtve 1845-ben adta ki V. Sándor versei címen (Pest 1845); ezeket követte Báthory Erzsébet történeti beszély két énekben (u. o. 1847). 1848. a magyar kormánytól hivatalt vállalt, Pestre költözött, honnan Világos után rédei kis birtokára vonult, mignem 1853. az Arany trombita miatt üldözött barátját, Sárosy Gyulát házába fogaván, gyanuba került s titkos feljelentések folytán elfogatott. Ez eset zavaróan hatott kedélyére s elméjére, mi ismételt öngyilkossági kisérletekre ragadta; végre több havi fogság után visszanyervén szabadságát, elméjének épsége visszatért, de csak mulólag. Neje mint őrangyal állt mellette, s mikor vagyonuk elfogyott, irodalmi munkássággal támogatta családját. Végre Eötvös József báró kieszközölte a beteg V.-nak a Schwartzer-intézetbe fölvételét, ahol ő és más nemeslelkü főurak segítették a szerencsétlen költőt, ki itt halt meg. Testvére, V. Imre még egy ízben kiadta összes költeményeit V. Sándor összes költeményei címen (Pest 1846). Legteljesebb a Kisfaludy-társaság kiadása: V. S. költeményei (u. o. 1869), melyet Tóth Lőrincnek 1862. a V.-család fölsegítésére tartott szép emlékbeszéde előz meg. V. lirai költő volt, Vörösmarty és Bajza stíljének folytatója, de volt rá hatással Petőfi is, valamint a nyugati költők; kivált Byronnal rokonszenvezett, kinek világfájdalmát az ő mélabúra hajló érzékeny lelke átérezte. Legszebb költeményei elegikus hanguak és a szenvedés kifejezésére vannak legmegkapóbb hangjai (Cornélia emlékezete, testvérének, Erdélyi János első nejének emlékére; A külföld rabja, Lovassy Lászlóról stb.). Érzéseit gyöngédség, hév jellemzi, s előadását nagy műgond. V. ö. Tóth Lőrinc, Emlékbeszéd; Toldy F., M. költők élete; Arany János (névtelenül), nekrolog a Szépirod. Figyelőben, 1861. (szép jellemzése V. költészetének); Váczy János, Figyelő (1884. XVI. köt.). - Testvéröcscse Imre, l. Vahot.
2. V. Sándorné, szül. Csapó Mária, irónő, szül. Pesten 1830 jan. 23., megh. Tapolcán (Zala) 1896 febr. 29. Tekintélyes nemes család leánya volt, házuk egyik találkozó helye volt a fővárosban élő nevezetesebb iróknak. 15 éves korában (1845 jul. 10.) férjhez ment V. Sándor költőhöz. Boldog éveik eltünte után, mikor férje az abszolut korszak alatt börtönbe került, majd elmezavarba esett, megható hűséggel és odaadással fáradozott férje kiszabadításán, ápolásán és családja fentartásán. Ekkor vette kezébe az irói tollat is, hogy megéljen utána, ami az akkori időben nehéz feladat volt. De volt szép tehetsége, a lapokban megjelent elbeszélései tetszettek, s jó hazafiak (Eötvös, Deák) is támogatták. Sziklásy Ilona c. elbeszélését a Károlyi György grófné-féle 40 aranyas díjjal jutalmazta az akadémia. Három gyermekét nevelve művelte hasznos fáradozással a gyermekirodalmat is. A Gyermekvilágot és az Ifjusági Könyvtárt szerkesztette; szintén az ifjuság számára adott ki Ünnepi Ajándék és Chrestomathia c. munkákat. 1861. az Anyák Hetilapja, 1862. a Szünórák s 1865-66. a Gazdasszonyok Hetilapja c. lapokat szerkesztette; mindezekben a magyar nő erkölcsi emelésére törekedett, távol a nőemancipáció divatba jövő eszméitől. 1859. és 1860. a Remény c. zsebkönyvet adta ki, melybe legjobb iróink irtak. Eötvös József báró műveiből 1860. Gyöngysorok c. és 1871. Babérlombok c. egy-egy díszes kötetet állított össze és adott ki. A szorosabb értelemben vett szépirodalom terén három regényével alapította meg irói hirnevét, u. m. Derü és boru (Pest 1855); Margit (u. o. 1858); Irma hagyományai (u. o. 1859). A 80-as években megirta emlékiratait Rajzok a multból címen s előbb Abafi Figyelőjében, majd külön kötetben is kiadta; a 40-es, 50-es és 60-as évek irodalmi és társadalmi viszonyaihoz sok érdekes és intim vonás van bennök.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT