Osztrák császárság
Osztrák császárság (Ciszlajtánia, helyesebben: a birodalmi tanácsban képviselt országok és tartományok), az idők folyamán több tartományból keletkezett ország, amelynek Magyarországgal közös az uralkodója. A tartományok, amelyekből áll, a következők:
Felületet, éghajlatot, termékeket, ipart, kereskedelmet l. az egyes tartományok neve alatt. A lakosok társalgási nyelv szerint a következőképen oszlanak meg: német 36,05%, cseh, morva, tót 23,31%, lengyel 15,87%, rutén 13,21%, szlovén 5,01, olasz 2,87, szerb és horvát 2,75%, a többi román és magyar. Idegen alattvaló volt 418,244, akik közt 227,789 magyarországi. Vallás szerint volt róm. kat. 21.581,152, ág. hitv. 312,322, kálvinista 118,167, gör. kel. 540,715, unitárius 113, zsidó 1.135,518, egyéb vallásu v. felekezet nélküli 19,919.
Alsó- és Felső-Ausztriában, Salzburgban és Vorarlbergben kizárólag németek laknak, akik nagy többségben vannak még Stiria É-i és középső részeiben, Karintia É-i és Ny-i részében, É-i és Közép-Tirolban; Csehországban a lakosság 1/3-át teszik és leginkább a széleken laknak, Morvaországban főképen a városokban és a tartomány É-i és D-i részeiben, Sziléziában pedig a Ny-i felében élnek, azonkivül egyebütt is mindenfelé elszórtan találhatók. A szláv törzsek a lakosok többségét teszik Cseh-, Morvaországban, Krajnában, Galiciában, Dalmáciában és felét Sziléziában meg Bukovinában. A román törzsek feloszlanak friauliakra, olaszokra, ladinokra és oláhokra. Az olaszok D.-Tirolban, Görz D-i részében, Triestben, Istria partvidékein és Dalmácia városaiban vannak tulnyomó számban; a friauliak Görzben és a ladinok Közép-Tirol néhány völgyében laknak, az oláhok pedig Bukovinában. Ugyanitt vannak a csángók (8139). A róm. kat.-ok mindenfelé a lakosság tulnyomó részét teszik. Az ág. hitvallásuak legnagyobb számmal vannak Sziléziában (13,9%), Karintiában (5,1%) és Felső-Ausztriában (2,1%); a kálvinisták Csehországban (1,1%) és Morvaországban (1,6%); az izraeliták Galiciában (11,6%), Bukovinában (12,7%), azután Alsó-Ausztriában (főképen Bécsben 4,8%). Foglalkozásra nézve a lakosság következőképen oszlik meg 1890:
| Mező-, erdőgazdaság és halászat | 13.351,379 |
| Bányászat és kohászat | 381,260 |
| Ipar | 5.774,250 |
| Kereskedelem és forgalom | 2.115,313 |
| Közszolgálat, értelmiség, foglalkozás nélküli | 2.273,211 |
A népmozgalom adatai a legközelebbi multra vonatkozólag a következők:
| Év | Házasságkötések | Összes születések | Halálozások |
| 1890 | 894,356 | 894,356 | 696,342 |
| 1981 | 947,017 | 947,017 | 673,315 |
| 1892 | 897,290 | 897,290 | 693,421 |
A törvénytelen szülöttek száma 43% (Karintiában) és 3˝% (Dalmáciában) közt váltakozik. A kivándorlók száma 1890-ben 38,125, 1891-ben 43,163 és 1892-ben 37,247. Legtöbben vándorolnak ki Galiciából és Csehországból.
Az O. Magyarországgal közös vámterületet alkot, melyhez tartozik Liechtenstein hercegség meg Bosznia-Hercegovina is, de ki van véve Jungholz tiroli helység. L. Osztrák-magyar monárkia.
Az alkotmány alapjai: az1860 okt. 20-iki császári pátens (l. Októberi diploma); az 1861 febr. 26-iki pátens (l. Februári pátens), mely megszabta minden egyes koronatartomány képviselőválasztási rendjét és állami szervezetét; az 1867 dec. 21-iki hat alaptörvény. A törvényhozói hatalmat a császár gyakorolja, és pedig a birodalmi tanácscsal egyetértőleg, valahányszor az egész O.-ot érdeklő ügyekről van szó, mig a tartományi tanácscsal egyetértőleg azok belső érdekeit intézi. A birodalmi tanács (Reischsrat) az urak házából és a képviselőházból áll: az urak házának tagjai a nagykoru császári főhercegek, s a birodalom benszülött hercegei, továbbá azok a főranguak, kiknek a császár erre örökös jogot ad (összesen 68), 9 érsek és 8 hercegérsek, meg oly kiváló férfiak, kiket a császár erre a méltóságra kinevez (összesen 127); a képviselőházba az 1896 máj. 7-iki törvény szerint 425 képviselőt választanak, kiknek megbizatásuk hat évre szól; a birodalmi tanácsot minden évben összehivják. A tartománygyülések tagjai: az érsekek és püspökök, az egyetemek rektorai, továbbá a hat évre választott képviselők, Tirolban pedig még az apátok és prépostok képviselői is. Triest városban és területén a tartományi gyülést a városi tanács pótolja.
A közigazgatást Bécsben a minisztertanács és az összminisztérium (belügyi, vallás- és közoktatásügyi, igazságügyi, pénzügyi, kereskedelmi, földmívelési és honvédelmi minisztériumok), továbbá a legfelső számvevőszék végzi; a kabinetben van még két tárca nélküli (Galicia és Csehország részére) miniszter is. A koronatartományok politikai közigagatását a helytartóságok vezetik; ilyenek vannak: Bécsben, Linzuben, Innsbruckban (Tirol és Vorarlberg), Grazban, Triestben (Görz és Gradiska, Istria és Triest), Zara, Párga, Brünn és Lembergben, továbbá a salzburgi laibachi, troppaui és czernowitzi kormányzóságok ezek alá tartozik a 33 önálló törvényhatóságu város és a 327 kerületi kapitányság. Ezen állami közigazgatás mellett fönáll még a tartományi, kerületi és községi közigazgatás, mely az illető hatóság belügyeire és közvetlen érdekeire vonatkozván, autonom uton végeztetik.
Honvédség (Landwehr). Az osztrák honvédség a cs. k. honvédelmi minisztérium fenhatósága alá tartozik és a honvéd főparancsnokság igazgatja és szervezi; Tirolban és Vorarlbergben pedig az osztrák honvédelmi minisztérium alá rendelt tartományvédő főhatóság áll az élén. Van pedig 8 honvéd és 1 tartományvédő parancsnokság (ez utóbbi Tirolban és Vorarlbergben), melyek a 8 osztrák hadtestparancsnokságnak és a zarai katonai parancsnokságnak felelnek meg. Az osztrák honvédségnek sincs tüzérsége, műszaki katonasága és vonatosztálya; háboru idején ezeket ugy osztjá be hozzá a közös hadseregből; létszáma a békében 13,100 ember, melybe a tiroli honvédség is bele van értve. L. még Honvédség.
Szellemi műveltség. 1880-90. a népműveltség fejlődését mutatják a következő számok:
| 1880 | 1890 |
| Irni és olvasni tudtak | 10.930,099 | 13.258,452 |
| Csak olvasni | 1.345,781 | 1.031,624 |
| Sem irni, sem olvasni nem tudtak | 9.858,364 | 9.605,337 |
Az iskolalátogatás 6-14. évig kötelező (Istriában, Galiciában és Dalmáciában csak 12-ig). A népiskolák száma (1892) 18,874, 65,266 tanítóval és 3.219,000 tanulóval. 100 iskolaköteles gyermek közül 86 látogatta az iskolákat. A tanító- és tanítónőképzők száma 43 és 30. A középiskolák közül gimnázium van 176, 3554 tanárral, 53,109 tanulóval, reáliskola 76, 1438 tanárral, 20,296 tanulóval. Az egyetemek száma 8. Az egyetemek tanárai és hallgatóira vonatkozó adatok:
| Az egyetem helye | Tanárok száma | Hallgatók száma |
| Bécs | 374 | 4919 |
| Prága, német | 152 | 1248 |
| " , cseh | 152 | 2354 |
| Graz | 135 | 1323 |
| Krakó | 122 | 1196 |
| Lemberg | 73 | 1193 |
| Innsbruck | 105 | 849 |
| Czernowitz | 37 | 301 |
Politechnikum van Bécsben, Grazban, Prágában (egy német és egy cseh), Brünnben, Lembergben; képzőművészeti akadémia Bécsben; katolikus teologiai fakultás Salzburgban és Olmützben; evang. teologiai fakultás Bécsben, 2 bányászakadémia, 2 állatorvosi akadémia, 6 kereskedelmi akadémia, 2 zenekonzervatorium, 1 műipariskola, 1 gazdasági akadémia és 1 festő-akadémia, továbbá különböző katonai és szakiskolák. A hirlapok száma 1952, melyek közül 1259 német, 67 olasz, 374 cseh, 108 lengel, 30 szlovén, 24 rutén, 16 szerb, illetőleg horvát, 17 héber, 1 görög, 1 spanyol, 1 orosz, 2 oláh, 2 angol, 2 latin, 9 francia, 34 többféle és 1 volapük nyelven jelenik meg. Tartalmát tekintve 539 politikai, 235 nemzetgazdasági, 173 technikai, 124 mezőgazdasági, 160 hivatalos és hirdető, 144 szépirodalmi, 114 pedagogiai, 134 drámai és zenei, 19 katonai,d 61 orvosi, 43 jogi, 68 teologiai, 43 földrajz-statisztikai, 92 nem politikai helyi és 3 női újság. Naponként megjelenik 102, többször egy héten 110, hetenként 387, többször havonként 804, havonként egyszer 513 és negyedévenként 36. A legtöbb jelenik meg Alsó-Ausztriában (847), azután Csehországban (453) és Morvaországban (153), a legkeveebb Bukovinában (17), Karintiában (14) és Slazburgban.
Története
A Duna mentén elterülő országok multját födő homály csak a római hódítás korában kezd szétoszolni. Először Pannonia (l. o.) került a rómaiak kezébe (Kr. e. 35 óta), majd Kr. e. 15. az attól Ny-ra elterülő Noricum (l. o.). Mindkét provinciának kelta lakossága aránylag hamar sajátította el a római nyelvet és kulturát, de mint határszéli tartomány kimaradt téve a független germán és más barbár népek támadásainak (lásd Marcus Aurelius). A Duna mellékéről indultak a barbár törzsek a verőfényes Itális elfoglalására, a Duna völgye szolgált a népvándorlás idején betörési kapu gyanánt a római birodalomba. 430 körül Pannonia is Attila jogara alá került, a hunn birodalom megdőlte után pedig keleti gótok és rugiaiak lettek a tartomány uraivá. Noricu, ahol (470 körül) Severinus volt a római műveltség és a keresztény hit utolsó támasza, a szent férfiu halála után a longobardok, azután az avarok kezébe esett, kik 223 évig birták az Ennstől K-re fekvő területet. Az avar hódítással egykoru a szlávok csöndes terjeszkedése Cseh- és Morvaországban, majd a Dunától D-re elterülő országokban (Istria, Dalmácia, Krajna). Nagy Károly 791-799 között véget vetett az avarok hatalmának, miután már előbb, 788. a tőlük elvett területen a keleti határkerületet (Ost-Mark) alapította), melynek helyén utóbb az osztrák hercegség keletkezett. Ennek a katonai rendeltetésü Marknak a frank, később pedig a német birodalom védő bástyájául kellett szolgálnia. Eleintén a Duna D-i oldalán az Ennstől a Bécsi-erdőig terjedt; a Dunától É-ra nem volt kezdetben szilárd határa. A X. sz. végén a magyarok jelentek meg a Keleti-Mark határán és ámbátor első fellépésük alkalmával Arnulf frank császárral szövetkezve, Szvatopluk morva-szláv birodalma ellen fordíták győzedelmes fegyvereiket, néhány évvel később volt szövetségesük, illetőleg Arnulf utódainak országát sem kimélték többé és a Gyermek Lajos frank király ellen folytatott küzdelmekben a Keleti-Mark megsemmisült. I. Nagy Ottó német királynak a Lech-mezőn 955 aug. 10. kivívott döntő diadala véget vetett a magyarok kalandozásainak és alkalmul szolgált a Keleti-Mark megújítására, melyet II. Ottó császár 976. hű emberére, a Babenbergi családból származó I. Lipót (luitpold) őrgrófra ruházott, ki azután a magyarokat az Ennsen tul fekvő vidékről lassacskán kiszorította és 984. Mölk határkastélyt is elragadta tőlük. Az új Ost-Mark-nak 996 óta Österreich (Ostirrichi) volt a neve, keleti határa azonban még nem terjedt a Bécsi-erdőig. Az új őrgrófság egyébiránt a bajor hercegségtől függött.
I. Lipót fia és utóda, I. Henrik őrgróf, követte, ki 994-1018. uralkodott; az ő idejében fogadá be Magyarország Szt. István alatt a német keresztény térítőket és barátságos lábra helyezkedett a német szomszéddal. A kormányban öcscse, Adalbert követte (1018-56), kinek idején III. Konrád császár 1031. a Fischa és Lajta közötti területet és a Morvamező egy részét engedte át Szt. Istvánnak. Adalbertet az ő fia, Ernő követte (1056-1075), ki urát, III. Henrik császárt, Péter érdekében több ízben hazánk ellen támogatta, és aki 1053. a Lajta (Sár) és Szárhegy között fekvő területet kapta I. Endre királyunktól. Endre bukása után özvegye és gyermekei (1061) Ernő herceg udvarába futottak, ki azok érdekében a haldokló I. Béla szeme láttára foglalta el Moson várát. A Salamon király és a hercegek között támadt polgárháboruban Ernő herceg és ura, IV. Henrik császár Salamont, a császár sógorát támogatta, mignem Szt. László a német beavatkozásnak véget vetett. IV. Henrik a hozzá hű Ernőnek több rendbeli birtokot adományozott. Miután Ernő az Unstrut mellékén vívott csatában (1075) elesett, II. Lipót (1075-96) örökölte a trónt, majd III. Lipót (1096-1137), akit IV. Lipót (1137-41) követett. Ez mostoha testvérétől, III. Konrád császártól, Kevély Henrik bajor hercegnek bajor hercegségét kapta és ezóta a Bajorországtól való függés természetesen megszünt. Ámde Kevély Henrik fia, Oroszlán Henrik szívós küzdelmet folytatott az apai örökségért, mignem Rőtszakállu Frigyes császár a Staufok és Welfek viszálykodásának oly formán próbált véget vetni, hogy IV. Lipót öcscsétől és utódától, Jasomirgott II. Henrik (l. o.) őrgróftól, a regensburgi gyülésen (1156 szept. 17.) a bajor hercegséget megint elvette, de ezért a herceget gazdagon kárpótolta. E gyülésen ugyanis a császár (a Privilegium minus nevü oklevélben) a keleti őrgrófságot, illetve az Ennsen felül és alul elterülő két Markot önálló birodalmi hercegség rangjára emelte és szokatlan nagy kiváltságokkal ruházta fel Henrik herceget, ki ott hagyván a Szárhegyen emelkedő ősi várkastélyt, Bécsbe tette át székhelyét. Hazánkkal szemben Henrik különösen Borics támogatása és Pozsony megszállása által ellenséges lábra helyezkedett, amiért azután II. Géza 1146. a Fischa partjain döntően megverte. 1177 jan. 13. történt elhunytával a trón fiára, V. Lipótra szállott (1177-94), aki 1186 Stiria hercegségét Ausztriával egyesítette. V. Lipótot fia, Katolikus Ferdinánd követte (1194-98), ezt pedig öcscse, Dicső vagy VI. Lipót (1198-1230). Ez udvarába fogadta Imre királyunk özvegyét és kis fiát, de aztán mégis kiszolgáltatta a szent koronát II. Endrének, akit később (1217) a keresztes hadjáratra is elkisért. Máskülönben tetemes birtokokat szerzett Krajnában és a vend határkerületben. Ő közvetítette II. Frigyes császár kibékülését a szentszékkel és alatta jegyezték fel az osztrák közjogot. Fia, Harcias Frigyes (1230-46), aki már Krajna urának címezte magát, a tatároktól szorongatott IV. Béla segélyére hazánkba jött; csakhamar azonban visszatért és azután a hozzá menekült IV. Bélát arra kényszerítette, hogy három vármegyéről lemondjon és kincseit is neki átengedje. Később ura, II. Frigyes császár ellen szőtt összeesküvést, aki azonban megbocsátván nyugtalan ellenfelének, Ausztria- és Stiriából már királyságot akart alkotni; de ez a terv dugába dőlt, mert IV. Béla országának helyreállítás után a szenvedett méltatlanságért megtorló háborut indított Harcias Frigyes ellen, aki a Lajta mentén vívott csatában 1246 jul. 12. életét vesztette. Benne kihalt a balenbergi hercegi család.
A két árvaságra jutott hercegség bizonytalan jövőnek nézett elébe és az 1246-82-iki interregnum folyamán többször urat cserélt. II. Frigyes császár ugyan Ausztriára és Stiriára mint megüresedett hercegségre, a birodalom nevében maga emelt igényt és császári helytartót is küldött Bécsbe. De csakhamar versenytársai akadtak, u. m.: Harcias Frigyesnek testvérhuga Margit, Henrik hercegnek, II. Frigyes császár fiának az özvegye; továbbá Harcias Frigyes unokahuga Gertrud, Hermann badeni őrgróf neje. De ezek éppen oly kevéssé jutottak az örökség birtokába, mint maga a császár. Badeni Harmann ugyanabban az évben halt meg, mint II. Frigyes egyetlen fia, Frigyes, aki a nápolyi vérpadon vesztette életét (1268), és igy a Babengergiek kihalta a pápákkal szövetkező Premyslidáknak, a cseh királyi családnak vált előnyére, kik a két hercegségben számító bőkezűséggel a rendek, urak és a polgárok soraiban nagy pártot szereztek maguknak. Az osztrák és stiriai rendek végre Vencel király fiát Ottokárt (l. o.) hercegükké választották. Ottorá nem késebb e felszólításnak eleget tenni és 1251 nov. elfoglalta Ausztriát, de Stiria birtoklása fölött, melyet IV. Béla a Babenbergi Gertrud után reá szállott jogokra támaszkodva, hatalmába ejtett, háboruba keveredett a magyarokkal (1252-54). A pápa végre ugy döntötte el a dolgot, hogy Stiriát Ottokár és Béla között a természetes határok szerint felosztotta. De 1259. megint háboru támadt, melynek folyamán Ottokár IV. Béla hadát 1260 jul. a Morvamező, Kroisenbrunn falu határában legyőzte és a békében egész Stiriát megtartotta (1260). Ottokár Karintia gyermektelenül elhalt hercegének, Sponheim Ulruk halála után, annak végrendelete értelmében Karintiát, továbbá Krajna, Istria és Friaul egy részét örökölte, ugy hogy birodalmát a német császári birodalom rovására az Óriás- és Érc-hegységtől egészen az Adriai-tengerig kiterjesztette. A cseh-szláv elemnek ily nagy mérvü hatalomra jutása nem lehetett sem a németeknek, sem a magyaroknak ínyére, akiket Ottokár 1270-72, illetőleg 1273-75. csekély okból megindított harmadik és negyedik céltalan háboruval amugy is maga ellen ingerelt. Ezzel a pusztító háboruval azonban egyszerre csak felhagyott, mert Németország új urától kezdett tartani.
Az 1273. megválasztott német király, Habsburgi Rudolf (l. o.) 1276. csakugyan ellene indult és a birodalomtól elidegenített országok visszaadására szólította őt fel. IV. Kun László magyar király a közös szláv ellenfél ellen kezet fogván a német királylyal, hatalmas sereg élén sietett Rudolf segélyére. 1278 aug. 26. ment végbe a Morva melletti Dürnkrut határában az a fontos csata, mely a cseh király halálával végződött. (L. Morvamező.) Ottokár özvegye, Kunigunda, kisokoru fia II. Vencel nevében békét sietett kötni Rudolffal, melyben, hogy Cseh- és Morvaországot mint birodalmi hűbért fia számára megmentse, a három osztrák tartományról végképen lemondott. Egyúttal Rudolf gyermekeit: Rudolfot és Jutát, Ottokár gyermekeivel: Vencel és Ágnessel eljegyezték. Ezzel az osztrák tartományok sorsa el volt döntve. Rudolf az első pillanattól kezdve el volt határozva, hogy az osztrák hercegségekkel saját, még csekély családi hatalmát fogja növeszteni. Hosszadalmas alkudozások után végre sikerü koszoruzta ebbeli törekvéseit és az augsburgi birodalmi gyülésen 1282 dec. 24. kelt oklevelével, a választó-fejedelmek beleegyeztével, két fiának, Albertnek és Rudolfnak adományozta hűbérül Ausztriát, Stiriát, Krajnát és a vend Markot. Karintiát ellenben nagy érdemü szövetségesének és rokonának, Meinhardnak juttatta (1286). Ezek után megérthető, hogy az osztrák történetirók a dürnkruti diadal napját az O. születésnapjának nevezik. E diadal és az augsburgi adományozás óta fűződik Ausztria sorsa a Habsburgok dinaszitájához.
Rudolfnak ama szokatlan intézkedése, hogy egyszerre két herceg uralkodjék Ausztria, Stiria és Krajna fölött, oly idegenszerünek látszott a rendeknek, hogy Rudolf kérelmökre 1283. az uralmat kizárólag idősb fiára, I. Albertre bizta. A szigoru, sőt vaskezü Albert (1283-1308) a német koronát is elnyerte, midőn pedig a Premyslida-család kihalta után saját fiára, Rudolfra ruházta Csehországot hűbér-birtok gyanánt, a cseh rendeket arra az igéretre birta, hogy Rudolf magtalan elhunyta esetében annak öcscsét, Frigyest fogják a trónra emelni. De a csehek Frigyes halála után Meinharad fiát, Karintiai Henriket szemelték ki királyuknak. Miután Albert király 1308. rokona, Parricida János kezétől halálát lelte, a három tartomány fiaira, Szép Frigyes és Lipótra szállott. Frigyest 1314. Bajor Lajos ellenében német ellenkirálynak választották, de a Mühldorf mellett vívott catában (1322) Frigyes magyar segély dacára Lajos kezébe esett, aki őt 1325-ig foglyul tartotta, mignem a két ellenfél a Trausnitzban kötött egyesség folytán az uralomban megosztozkodott. A Habsburgok Abbeli törekvése azonban, hogy a császári koronát családjukban örökössé tegyék, egyelőre nem sikerült, és ily formán családi hatalmuk gyarapításával kellett beérniök. II. Albert és Ottó hercegek 1330 augusztus 6-án hűségi esküt tettek Lajos királynak és azután Karintia és Tirol megszerzésére fordították minden erejüket. Katintiát Meinhard férfisarjának kihaltával Albert nyerte el (1335), Tirol pedig Maultasch Margit, III. Meinhard özvegyének végső intézkedése értelmében 1363. Albert fiára, Rudolf az Alapítóra szállott. Rudolf alapította a bécsi egyetemet (1365), ő fejezte be a István-templom építését és ő készítette azt az állítólag régibb keletü oklevelet (Privilegium maius), melyben Ausztriának a főhercegi címet és rangot és ugyanazon kiváltságokat biztosította, melyeket IV. Károly császár akkoriban a választó-fejedelmeknek osztogatott. A gyanakvó császár ugyan ezt az ál-oklevelet szentesíteni vonakodott, de azért annak cikkelyei érvényre emelkedtek. Rudolf halála után (1365) az ő testvérei és örökösei: III. Albert és III. Lipót a neuenburgi szerződés (1479) értelmében felosztották maguk között birtokaikat, még pedig oly formán, hogy Albert és utódai Ausztriát birják, Lipót utódai pedig Tirolt, Stiriát és a többi tartományokat. III. Lipót ága később két ágra szakadt: a tiroli és a stájer ágra; miután Albert ága Utószülött Lászlóval kihalt (1457), ennek birtokai is a stájer ágra szállottak, mely e szerint 1490. a Habsburg-család összes birtokait megint egyesítette. A fő- és mellékágak ezen osztozkodások következtében ismételten politikai ellentétbe helyezkedtek egymással, ami a család hatalmára több ízben veszélyt hozott.
III. Lipót alatt a Habsburgok öröksége vétel vagy örökösödés útján a feldkirchi és bludenzi grófsággal, Breisgauval, Hohenberggel, többsváb birtokkal, 1382-ben pedig Triest városával növekedett. Miután Lipót Sempachnál (1386) életét vesztette, kiskoru gyermeki nevében III. Albert vitte a kormányt, ennek halála után pedig fia, IV. Albert (megh. 1404). Ebben az időben a Habsburg-ház hercegei hol a Luxemburgok, hol a Wittelsbachokkal, hol a magyar Anjoukkal szövetkeztek, mig a Lipótok ága p. a Luxemburgokkal meghasonlott, ami miatt a tiroli mellékágat (Üreszsebü Frigyes személyében) a konstanzi zsinat idején majdnem végveszély érte: addig Albert sarja barátságban élt a luxemburgi császárokkal. Igy tett IV. Albert fia is, V. Albert (1404-39), aki Zsigmond császárt a husziták ellen hűségesen támogatta, amiért a császár jutalomképen leányát Erzsébetet adta neki nőül (1422). Egy évvel később pedig a morva őrgrófságot ruházta Albertre, és azon esetre, ha a Luxemburg ház férfisarja kihalna, Csehország örökösének nyilvánította vejét. Utóbb pedig Zsigmond arra birta a magyar nagyokat, hogy halála után Albertet válaszszák meg királyul. Zsigmond egyébiránt még halálos ágyán is sürgette a magyar, cseh, osztrák és német korona egyesítését, a törökök előnyomulásával szemben ebben az egyesülésben látván a menekvés egyedüli módját. Óhaja csakugyan valósult és V. Albert örökölte apósa összes koronáit, de korai halála után Magyar- és Csehország megint nemzeti királyt választottak és csak a német korona és Ausztria maradt meg a Habsburg-család birtokában.
Albert halála (ifjabb) V. Frigyes stiriai herceget tette meg a német trón örökösévé és a család fejévé (1439-93), aki öcscsével, IV. Alberttel együttesen birta az u. n. alsó tartományokat, másként a belső osztrák tartományokat: Stiriát, Karintiát és Krajnát, mig a felső tartományok (Vorländer) vagyis: az ősi svájci, elzászi, sváb birtokok s Tirol id. Frigyesre és ennek fiára, Zsigmondra szállottak. Albert király özvegye, ki fiának, utószülött Lászlónak érdekében kemény harcot folytatott a magyar rendek által megválasztott I. Ulászló királylyal, sanyaru helyzetében a László fölötti gyámságot szintén erre az id. Frigyesre bizta, ki azután mint német és római király III. Frigyesnek címezvén magát, oda törekedett, hogy a Habsburgok birtokait állandóan egyesítse, mindenekelőtt pedig arra, hogy a családi szeniorátust teljesen helyre állítsa. Ez okból ragadta magához a többi kiskoru herceg fölötti gyámságot is; ez okból tartóztatta le udvarában a kis Lászlót még akkor is, midőn ez 1452. nagykoruságát elérte, Szóval, egész Ausztriát saját országának tekintette. Ez a fölfogás azonban annyira összeütközött a hagyománynyal, mely az ifjabb ágnak a szeniorral szemben fontos jogokat, sőt egyenjoguságot tulajdonított, hogy Frigyes sem volt képes a családdal szemben követelt «elüljárói, helyettesítői és gondviselői» állást megszilárdítani. Öcscse Albert különböző engedményeket erőszakolt ki tőle; unokatestvére Tiroli Zsigmond kiszabadítá magát gyámsága alól, Hunadi János pedig kezet fogva az osztrák és cseh rendekkel, 1452. arra kényszeríté Frigyest, hogy a fogoly Lászlót végre kibocsássa. Sajnos, hogy a Lászlóba vetett reményeiben a magyar és a cseh nemzet alaposan csalódott. Utószülött László halála után (1457), kiben a Habsburg-ház Albert-féle ágnak férfisarja kihalt, a Magyarország és Csehország között fennálló perszonál-unió is felbomlott s III. Frigyes minden erőmegfeszítése dacára mindkét ország nemzeti királyt választott magának, emitt Hunyadi Mátyást, amott Podiebrad Györgyöt, kik barátokból és szövetségesekből később ellenfelek lettek. Hogy ez a két korona III. Frigyesre nézve elveszett, annak egyébiránt azon örökös civakodás is az oka, mely közötte, VI. Albert és Tiroli Zsigmond között egyre tartott. Csak nagy későn békült ki a három rokon, abban állapodván meg, hogy Alsó-Ausztriát és Bécset a császár kapja, Felső-Ausztriát VI. Albert, a felső birtokokat pedig Zsigmond.
I. Miksa volt az első osztrák fejedelem, aki csak lazán összefüggő tartományait egy állammá egyesíteni és egységes közigazgatás alapján szervezni iparkodott. E célból az örökös tartományokat három nagyobb csoportba: Alsó-, Felső- és Elő-Ausztria tömörítette és minden csoport élére külön kormányzóságot rendelt. Alsó-Ausztriához tartoztak: a mai Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria, Karintia és Krajna; Felső-Ausztriához: Tirol, Görz, Vorarlberg és a keleti Svábföldön fekvő uradalmak; Elő-Ausztriához: az elzászi Rheingau és a Fekete-erdőben fekvő osztrák birtokok. Miksa a rendek állását és jogait is igyekezett szervezni, akiknek segélyére és támogatására százfajta vállalataiban és hadjárataiban nagyon is rászorult. 1518. az u. n. küldöttségi tartománygyülést hivta össze Innsbruckba, mely olyformán, mint a mai delegációk, az egyes tartománygyülések követeiből állott és mely az osztrák tartományok közös képviselő testületének tekinthető. A német birodalomnak kerületi felosztása óta az osztrák tartományok külön kerületet alkottak.
Miksa unokája, V. Károly, oly nagy birodalomnak jutott hatalmába, melyben a nap nem ment le soha lés mely a szomszéd fejedelmek és népekre veszedelmesnek látszott. A Habsburg-család fenyegető tulhatalma birta I. Ferenc francia királyt arra, hogy Kelemen pápával és több olasz fejedelemmel szövetségre lépjen és a közös érdek Szapolyai Jánost meg Szoliman szultánt is e táborba vitte. Fél Európa szolgált e nagy háboru szinteréül. A török háboru mellett különösen a reformáció foglalkoztatta akkoriban a szellemeket. Ferdinánd idején kezdett Luther tana Ausztriában, Cseh- és Morvaországban elterjedni, hol a huszita hagyomány befolyása alatt külön szekták is alakultak. V. Károly a német és az osztrák protestánsok ügyét rendesen Ferdinándra bizta, ki hitbeli buzgósága dacára politikai okokból engedményeket tett az új hit követőinek; a schmalkaldeni háboruban ugyan magyar huszárokkal bátyját támogatta, de miután Szász Móric Károlyt lealázta, ez újra és véglegesen a német ügyek rendezését Ferdinándra bizta, aki azután az 1555. passaui vallásbéke értelmében a vallási türelem elvét a törvénykönyvbe iktatta. Az anabaptisták és rokon felekezetekkel azonban Ferdinánd is éreztette szigorát. - Ferdinánd nagyatyja példáját követve, sokat fáradozott, hogy különböző országait összeolvaszsza, egyesítse. Mig a magyar rendek a centralisztikus iránynyal mindvégig ujjat húztak és az ország önállóságát, hivatkozással az 1526. választási oklevélre, minduntalan hangsúlyozták: addig az osztrák tartományokban sikerült a közigazgatást némileg egyöntetüvé tenni. Megalapították vagy ujjászervezték az udvari tanácsot, az udvari kamarát és az udvari hadi tanácsot; fontosságra felülmulta ezeket a titkos tanács, mely bizonyos tekintetben az osztrák minisztérium legrégibb alakjának tekinthető. Ezek valának a régi osztrák központi főhatóságok, melyek gyakran Cseh- és Magyarország belügyeibe is beavatkoztak, noha ezen országoknak alkotmánya ezt tiltotta. Ferdinándnak azon kisérlete azonban, hogy a cseh korona tartományait parlamentáris úton az osztrák tartományokkal egyesítse, hajótörést szenvedett. Mihelyt Ferdinánd V. Károly lemondása folytán (1558) a császári koronát elnyerte, azon volt, hogy koronáit fiára, Miksára hagyhassa, ami a birodalomban, ugy mint Magyar- és Csehországban sikerült is. A régi Habsburg-birtokok azonban nem szálltak mind Miksára, csupán az Enns felett és alatt elterülő Ausztria; Tirol és a Vorlandok ellenben Ferdinánd másodszülöt fiának, Ferdinánd főhercegnek; Stiria, Karintia, Krajna és Görz epdig a harmadik fiunak, Károlynak jutott osztályrész gyanánt, kik felett Miksa bizonyos fensőséget gyakorolt. 1564. II. Miksa örökölte a trónt, akire trónörökös korában a protestánsok annyi reménynyel, a katolikusok annyi aggodalommal tekintettek. Mind a két táborban csalatkoztak. A bonyolult politikai helyzet, a Habsburg-család tradicionális álláspontja és a lengyel koronára emelt igények azt hozták magukkal, hogy az új király, bár meggyőződésében mindvégig rokonszenvezett a protestáns hittel, a katolikus egyház kebeléből ki nem lépett. Rendesen a közvetítő úton haladt. A protestáns vallás Ausztriában e szűk alapn is bámulatra méltó gyorsasággal terjedt el. Nem igy Tirolban, ahol Ferdinánd, a szép Welser Filippina férje, az új hit követőit üldözte, mig Károly, a stiriai ág alapítója, eleintén mérsékelt álláspontra helyezkedett.
Miksa fiának Rudolfnak (l. o.) trónralépése (1576) fontos fordulópont összes népeinek történetében. Hazánkban (l. Magyarország XI. köt., 146. old.) az ellenreformáció megindítása és alkotmányos sérelmek emléke tapad nevéhez és éppen ily emléket hagyott hátra Ausztriában és Csehországban is. Ausztriában Khesl (l. o.) bibornok vezetése alatt indult meg a protestánsok üldözése, mit Morvaországban Dietrichstein Ferenc bibornok, Stiriában Kárlly, Tirolban Ferdinánd főherceg állott az üldözők élére. Rudolf egyébiránt a kormányt inasára és kegyeltjeire bizta és válságos időben is holmi alkémisztikus kisérletekkel fecsérelte el idejét. A Habsburg-család aggodalommal tekintette a császár közönyét és 1606 ápr. 25. abban állapodtak meg, hogy a császár komoly betegségére való tekintetből a dinasztia és a monárkia érdekében a legidősebb főherceget, Mátyást választják a család fejévé és védelmezőjévé. Ebben az állásban kötötte azután Mátyás főherceg Bocskayval a bécsi és a törökkel a zsitvatoroki békét (1606). De mert Rudolf most sem változott, Mátyás kényszerítve látta magát saját rendeihez segélyért fordulni, mire azután osztrák, stiriai és magyar segélylyel hadat toborzott és Prága előtt teremvén, Rudolfot Magyarország és az osztrák tartományokról való lemondásra kényszerítette. E válságos pillanatban (1608) Rudolf, hogy legalább a cseh koronát mentse meg a maga részére, a felséglevelet (litterae maiestatis) adományozta a cseheknek, melyben a vallásszabadság igéretét tette a cseh rendeknek; titokban azonban rokonától, Lipót passaui püspöktől segélyt kért. A Lipót által gyüjtött passaui hadi nép rettenetes pusztítások között csakugyan Prágáig nyomult, de segélyadás helyett ezt a várost is kirabolta, Mátyás erre Rudolfot Csehországtól is megfosztotta és csupán az üres császári címet hagyta meg neki. Halála után különben a császári korona is Mátyásra szállott.
A folyton betegeskedő Mátyás (l. o.) kormányzása (1608, illetve 1612-18) nem elégítette ki a várakozásokat. Hiába iparkodott a rendek és a protestánsok követeléseinek határt szabni: az osztrák protestáns rendek a Hornban tartott gyülésen (1609) a hódolattal mindaddig késtek, mig Mátyás a Capitulationis resolutio c. oklevélben Ausztria minden lakosának (a városi polgárságnak) a vallásszabadság jogát megadta. E közben az osztrák protestáns rendek egyik vezére, Tschernembl Erazmus báró a monárkiát föderativ köztársasággá akarta átalakítani és állandó hadsereg felállítása útján akarta a rendek befolyását és jogait minden eshetőséggel szemben biztosítani. Khlesl bibornok, a centralisztikus érdekek képviselője, ezt a tervet egy teljes osztrák parlament létesítése által törekedett kijátszani, de a Linzben gyülekezett rendeket még arra sem tudta rávenni, hogy a törökök ellen hadi segélyt szavazzanak meg, mert attól féltek, hogy ezeket a csapatokat nem a törökök, hanem ő ellenük fogják vezetni. Mátyás választképen a rendek tervezett szövetkezését betiltotta. A válság egyre tartott, midőn a spanyol Habsburg-ág, a pápa és a liga (l. o.) a beteg, gyermektelen Mátyástól azt követelték, hogy jelölje meg örökösét és utódát. Mátyásnak volt ugyan két öcscse, Miksa és Albert főhercegek, de ezek hasonlóan öregek és betegek voltak és a családi tanács felszólítására szivesen mondottak le a fiatal, hitéért lángoló Ferdinánd stájer herceg, unokaöcscsük, javára. Miután némi nehézség leküzdése után a cseh és a magyar rendek is Ferdinándot (l. o.) választották királynak (1617-18), az osztrák tartományok és a császári korona is az ifju Ferdinándra néztek. Csupán Tirol és az Előtartományok jutottak öcscsére, Lipót főhercegre, kinek sarja azonban 1665. kihalt, amidőn ezek a birtokok is visszaestek a főágra. Ez volt különben az utolsó családi osztozkodás: II. Ferdinánd végrendeletében összes utódainak lelkére kötötte, hogy ily osztozkodásoktól föltétlenül tartózkodjanak és az elsőszülött jog szerint intézzék el a trónrendet. Mátyás még élt, midőn a vallásháboru lángja pusztító tűz gyanánt befutotta Csehországot. A felséglevél többszörös megsértése felkelésre birta a cseh rendeket, kik a már megválasztott Ferdinánd helyett Frigyes pfalzi választó-fejedelmet hivták meg a cseh trónra és sereget küldtek Ferdinánd ellen, mely a szintén a vallásszabadság és alkotmány érdekében felkelt Bethlen Gáborral egyesülve, Ferdinándot Bécsben ostrom alá fogta. Ugy látszott, mintha a Habsburg-család hatalmának vége volna. De Ferdinánd nem csüggedt és mihelyt a bécsi protestánsoktól és a cseh-magyar ostromlóktól megmenekült, Frankfurtba sietett, hol a választó-fejedelmek többsége császárrá választotta (1619). Erre azután régibb esküjéhez hiven, habozás nélkül fogott a protestáns hit kiirtásához és a rendi kiváltságok megsemmisítéséhez. Ezzel világtörténeti háborut idézett fel maga és az abszolutisztikus-katolikus elv ellen. E harcban egyrészt Keresztély dán király, Gusztáv Adolf és Richelieu francia miniszter, másrészt Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek vállalkoztak a protestánsok megmentésére. E rettenetes háboru folyamán (l. Harmincéves háboru) Ferdinánd eleintén a liga és nevezetesen Bajor Miksa, majd Wallenstein segélyére volt utalva, de utóbb mind a kettőnek hatalma alól felszabadítá magát és miután a felségsértés és árulás gyanujába keveredett Wllensteint láb alól eltétette, megélte még azt az örömet, hogy seregei Nördlingen mellett (1634) legyőzték a svédeket és hogy a rendek hasonló nevü fiát német és magyar királylyá választották. Ezek után 1637 febr. 15. meghalt és III. Ferdinándra hagyta a háboru befejezését. Az 1648. megkötött vesztfáliai béke Ausztriára, Trauttmansdorff Miksa követének fáradozásai folytán, területi tekintetben kevés áldozatot rótt; a Habsburg-család mindössze elzászi uradalmait veszté el. (Luzsáciáról már a prágai békében, 1635. mondott le.) De más tekintetben a vesztfáliai béke a legmélyebbre ható következményeket vonta maga után. A bécsi udvar keresztül vitte, hogy az elkobzott protestáns birtokok visszaadására vonatkozó cikk Ausztriára nézve ne birjon érvénynyel és ezzel nemcsak az osztrák és különösen a cseh protestantizmus sorsa volt eldöntve, hanem ezóta Ausztria és Németország kulturális tekintetben is elvált egymástól. Mivel pedig a német császári hatalom a 30 éves háboru folyamában jóformán összetöretett és a császár a birodalomban ezentul csak név szerint uralkodott, a Habsburg-család 1648-tól fogva politikája fő súlyát saját országaira fektette.
I. Lipót (l. o.), III. Ferdinándnak másodszülött fia, 1657. követte atyját a trónon. Kettős feladattal kellett Lipótnak megbirkóznia; küzdenie kellett XIV. Lajos francia király ellen, ki Németországban és hazánkban (l. Magyarország XI. köt. 147. old.) az elégületlenekkel kezet fogott és el kellett hárítania azt a veszélyt, mely a porta újabb támadásában rejlett. Lajossal szemben a császár és a birodalom a rövidebbet húzta, a török ellen azonban, elkezdve Bécs városnak Sobieski János lengyel király és Károly lotaringiai herceg s a birodalmi hadsereg közreműködésével történt felmentésétől, a császár seregeinek mosolygott a szerencse és a nagy törökverő Szavójai Jenő a Bánság kivételével egész Magyarországot felszabadította a félhold igája alól (karlócai béka 1699). Trónra léptekor csak akkora terület felett uralkodott, amely a mai osztrák és magyar monárkia felének felelt meg, de ez a terület egyre növekedett. 1665-ben Tirol szerződésileg szállott vissza a főágra; 1675., az utolsó Piast herceg halálával megüresedett sziléziai hercegségek: Liegnitz, Brieg és Troppan (mint a cseh korona hűbérei) szintén Lipótra szállottak. Mindenekelőtt pedig Magyarország és Erdély felszabadításával emelkedett Lipót hatalma. Ezentul Ausztriának más alapja volt, mint azelőtt. «Egykor Magyarországon német hadak viselték a háborukat és azt mondották, hogy a folyók német vérrel telvék; most a magyarok teszik a német seregek magvát a francia háborukban. Lipót utolsó éveiben, a spanyol örökösödési háboru folyamán (1701-14), a francia diplomácia még egyszer támaszt lelt a magyar elégületlenekkel. Az a könyörtelen reakció, melylyel a bécsi kormány Magyarország felszabadításának árául az ország szabadságát és alkotmányát követelte, valamint a Kolonics és a császári tábornokok által kezdeményezett politikai és vallási üldözés még egyszer fegyverre szólította az alkotmány és a vallásszabadság hiveit, kik II. Rákóczi Ferenc körül tömörültek (1703). Szavójai Jenő és Marlborough diadalai porig lealázták XIV. Lajos dölyfét, de azután a háboru, részben az angol politikai válság, részben Lipót fiának és utódának, I. Józsefnek korai halála folytán (1711) rosszra fordult a magára hagyott Ausztriára nézve. Európa nem tűrhette, hogy ugyanaz a Károly vegye át Ausztria és Magyarország kormányát, akit a szövetségesek megelőzőleg a spanyol Habsburgok országai örökösének szemeltek ki, mert ily roppant hatalomnak egy kézben való egyesítése megzavarta volna az európai egyensúlyt. Ily viszonyok között VI. Károly kénytelen volt Rastadtban 1714-ben a saját nevében békét kötni XIV. Lajossal, melynek értelmében magáról Spanyolországról a francia trónjelölt, Fülöp javára lemondot, a spanyol korona melléktartományai közül ellenben Németalföldet, Milanót, Nápolyt és Szárdiniát megtartotta. 1720. Károly császár Szárdiniáért Sziliciát cserélte be.
VI. Károly (mint magyar király III. e. néven) még kétszer szólítá fel seregeit fegyverre. 1716-1718. mint Velence szövetségese keveredett háboruba a törökkel, melyben Szavójai Jenő a péterváradi és belgrádi diadallal pályáját fényesen befejezé. A passzarovici békében (1718) a porta a Bánságról, Belgrádról, a Szerémségről, Kis-Oláhországról (az Oltig) és Boszniának egy részéről lemondani volt kénytelen. Ez volt a legfényesebb béke, melyet a Habsburg-ház valaha a portával kötött. A karlócai, ratadti és passzarovici békekötésekben érte el a Habsburgok monárkiája a legnagyobb kiterjedést és ezek alapján emelkedett Közép-Európa nagyhatalmává. Csakhamar azonban kitünt, hogy a területi gyarapodás csak akkor üdvös az illető államra nézve, ha azt szervesen be lehet az egészbe illeszteni. Ez a terv azonban most is leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Magyarországban a centralisztikus irány a Rákóczi-felkelést vonta maga után, és bár ez utóbb zátonyra jutott, mégis megvolt az a hatása, hogy az udvart a szatmári békében és az 1712-1715-iki törvénykönyvben az alkotmányt és vallásszabadságot újra elismerte. Épp oly kevésbbé sikerült az újonnan szerzett németalföldi és az olasz tartományok beolvasztása. Ezek nyelvi, néprajzi, történeti és jogi tekintetben annyira elütöttek a többi osztrák tartományoktól, hogy bekebelezésük lehetetlenségnek bizonyult. Ezt maga Károly is belátta, amidőn két külön főhatóságot alapított számukra: az olasz tartományok számára a spanyol tanácsot és Belgium számára a flandriai tanácsot. Ezt a két tanácsot majdnem kizárólag azokból a spanyolokból állította össze, akik Károlyt a számkivetésbe, Bécsbe is követték. VI. Károly alatt lépett Ausztria a kereskedést űző hatalmak sorába és ő volt az első, aki a honi ipart rendszeresen támogatta. Triestet és Fiumét szabad kikötővé tette, műutakat építtetett (Fiume-Károlyváros között is), gyárakat támogatott; része volt az osztrák kelet- és nyugat-indiai társulat megalapításában és lendületnek indította az osztrák hadi és kereskedelmi tengerészetet. Az akkoriban a kontinensen mindenütt uralkodó merkantil és prohibitiv-rendszer tévedéseitől azonban Károly sem tudott menekülni. Mindezeknél nagyobb gondot okozott Károlynak az új trónörökösödési rend keresztülvitele (l. Pragmatica Sanctio9. Saját hatalmából oly módon alapította meg az örökösödési rendet, hogy oszthatatlan országai előbb fiára, Lipót trónörökösre, azután leányaira (Mária Terézia, Mária Anna és Mária Amália) s zeke utódaira szálljon; ha ilyenek sem maradnának, akkor I. József leányaira és leszármazóira szálljon a trón. Ha végül a Károly- és József-féle ág kihalna, nővérei és igy a császári ház összes többi ágai örököljék a trónt, még pedig az elsőszülöttségi jog szerint. Ez a nyilatkozat magán jellegü, házi törvény volt csupán és ezért Károly, különösen Lipót trónörökös halála (1716) által megindítva, érezte annak szükségességét, hogy a rendekkel is elfogadtassa az új trónörökösödési rendet, hogy a trónt legidősb leányának, Mária Teréziának biztosítsa. Öt évi tárgyalások (1720-25) gyümölcseként az összes osztrák tartományi rendek által elfogadott Pragmatica sanctio értelmében Mária Terézia örökösödése biztosítva volt. Elismerték azt a horvát-szlavon rendek is, szintugy 1722-ben az erdélyi és a magyar rendek (l. Magyarország XII. köt. 150. old.). Miután Károly a Pragmatica sanctio közjogi elismerését elérte, minden fáradozása arra irányult, hogy az új trónrend nemzetközi elismerését is keresztül vigye. Előbb a német birodalom, majd a többi európai ország ismerte el a Pragmatica sanctiót, de Károlynak ezt több esetben súlyos áldozattal és engedménynyel kellett megvásárolnia. Hollandiának és Angliának kereskedelmi előnyökkel kellett kedveskedni; III. Ágost szász választó-fejedelem pedig (I. József idősb leányának férje) csak akkor mondott le igényeiről, midőn Károly őt a francia trónjelölttel, Leszczinsky Szaniszlóval szemben a lengyel trón elérésében segítette. Ebből 1733-ban nagy háboru támadt, melyben Károly seregei Franciaország, Spanyolország és Szárdiniával szemben vereséget szenvedtek. E három hatalomnak a Pragmatica sanctióhoz való hozzájárulását Károly azzal vásárolta meg, hogy a bécsi békében (1738) Milano hercegség java részét Szárdiniának, Nápolyt és Sziciliát (a kis Parmáért és Piacenzáért) Don Carlos spanyol infánsnak engedte át és a saját vejét, Ferenc István lotaringiai herceget arra vette rá, hogy Litaringitá Leszczinsky Szaniszlónak engedje át, mely országnak, Leszczinsky halála után Franciaországra kellett szállnia, mig Ferenc Istvánnak Toscana jutott kárpótlásul. Fleury francia miniszter különben még most is csak föltételesen ismerte el a Pragmatica sanctiót, csak abban az esetben, ha általa más jogos igények nem szenvednének sérelmet. (Ilyen harmadik félnek tekintették a bajor választó-fejedelmet, I. Józsefet, ifjabb leányának férjét, aki igényeiről nem mondott le.) Végre Oroszország is elismerte az új örökösödési rendet, csakhogy Károlynak ezért, elvállalt kötelezettségéből kifolyóan, segítenie kellett Anna cárnőt a török ellen. Ebben a szerencsétlen háboruban (1738-39) vezérei (Seckendorf, Königseck, Wallis, Neipperg) csúfos vereséget szenvedtek ugy, hogy 1739-ben oly békét kellett kötni a szultánnal, melyben ez Szavójai Jenő hódításainak nagy részét, sőt még Belgrádot is (a Bánság kivételével) visszakapta. De ezért a keserüségért kárpótolta a beteges fejedelmet az a hit, hogy Mária Terézia immár akadály nélkül fogja majd a trónon követni. Benne kihalt a Habsburg-család férfiága.
A még csak 23 éves és a kormányzás titkaiban járatlan Mária Terézia (l. o.) a legnehezebb viszonyok között lépett a trónra. Országai erejét a lezajlott háboruk kimerítették, a hadsereg rossz karban volt, a pénztár üres, a lakosság hangulata nyomott. Ehhez járult az európai hatalmak rideg, sőt ellenséges magatartása. Károly Albert bajor választó-fejedelem volt az első, aki I. Ferdinánd végrendeletének hamis értelmezésére támaszkodva, igényt emelt az osztrák örökségre. Vele az udvar csak elbánt volna, de közmeglepetésre II. Frigyes, a nagyravágyó fiatal porosz szellemóriás jelentette be Sziléziára való igényét. Mint harmadik a bajor oldalán Franciaország jelentkezett; követték példáját Spanyolország és Szárdinia. Mig II. Frigyes, kinek követeléseit Mária Terézia Bartenstein tanácsára elutasította, Sziléziát 1740 őszén kardcsapás nélkül megszállotta (I. sziléziai háboru, 1740-42.), megindult egyúttal az osztrák örökösödési háboru (1740-48), mely a szövetkezett bajor-francia csapatokat Linzbe és onnan Csehországba, Prágába vezérelte, ahol Károly Albert a rendek hódolatát fogadta; sőt Ausztria ellenfelei kivitték azt is, hogy nem Mária Terézia férje, hanem a bajor Károly (VII.) nyerte el a német császári trónt. Ugy látszott, mintha Mária Terézia uralkodásának napjai meg volnának számlálva (l. Mária Terézia és Magyarország XI. köt. 151. old.). Sziléziát II. Frigyes erős kezeiből kiragadni lehetetlenségnek bizonyult: a porosz királynak cseh földön, Caslau és Chotusitznál aratott diadalai után le kellett Sziléziáról a boroszlói békében mondani, mire azután Szászország is letette a fegyvert. E békekötésnek megvolt azonban az a haszna, hogy Mária Terézia hadi erejét immár a bajorok és franciák ellen fordíthatta, mely harcban a szövetséges Anglia is támogatta. A magyar huszárok és az osztrák csapatok előbb Csehországból futamították meg a szövetségeseket, azután Károly lotaringiai herceg és Nádasdy alatt Bajorországba törtek és már-már a Rajnát is készültek átlépni, midőn II. Frigyes újra fegyvert fogott (II. sziléziai háboru, 1742-45). Frigyes attól félt, hogy a győztes Ausztria Szilézia visszafoglalására fogja felhasználni diadalát és ezért azt hangoztatta, hogy alattvalói kötelessége urát, VII. Károlyt, balsorsában megsegíteni. (Tényleg osztozkodni kivánt vele Csehország birtokában.) Frigyes újabb támadása arra kényszeríté Mária Teréziát, hogy csapatait a Rajnától visszahívja, mire VII. Károly visszatérhetett Münchenbe, ahol meghalt. Halálos ágyán békére inté fiát Miksa Józsefet, és azt tanácsolta neki, hogy mondjon le igényeiről és szavazzon a császárválasztáskor Mária Terézia férjére. Ezen föltétel alapján Miksa József meg is kötötte azután Mária Teréziával a füsseni békét (1745 ápr.). Most Frigyessel került a dolog kenyértörésre, csakhogy a szerencse most is a porosz királynak kedvezett, ki Hohenfriedbergnél és Soornál az osztrákokat legyőzte, mire a drezdai békében (1745 dec.) Sziléziát megtartotta. Spanyol- és Franciaországgal ellenben Olaszország és Belgium földjén még három évig húzódott a háboru. Végre Mária Terézia 1748. békét kötött Aachenban, melyben Parma, Piacenza és Guastalláról Fülöp spanyol infans javára lemondott. Ilyformán Ausztriát Szilézián kivül területi veszteség nem érte. Mária Terézia azonban nem birta elfelejteni, hogy Frigyes Sziléziát tőle elragadta, a Habsburgok hegemoniáját Németországban megingatta és a kis Poroszországot egyenranguvá tette Ausztriával. Hogy Frigyest újdonsült nagyhatalmától megfoszsza, szövetségre lépett az oroszszal, a franciával, a birodalommal és több más hatalommal, és ezek szövetségében 1756. hadat izent a porosz királynak (hétéves háboru, 1756-63, l. o.). Több csatában ugyan az osztrálok győztek, igy Daun és Nádasdy kivívták a kolini diadalt, melynek emlékére a fejedelemasszony a nevéről elnevezett katonai rendet alapította; a magyar huszárok pedig Hadik alatt Berlint sarcolták meg. De végre Frigyes lángelméje ezt a tűzpróbát is kiállotta és az 1763. hubertusburgi békében Mária Terézia a status quo ante bellum alapján kibékült ellenfelével. Fia, az 1865-ben német császárrá koronázott József arra birta rá agg anyját, hogy Sziléziáért Bajorországban keressen kárpótlást, abban a reményben, hogy ez által Ausztria D-i Németországban újra döntő hatalom rangjára fog emelkedni. De Nagy Frigyes semmi szin alatt nem tűrte az osztrák hatalom újabb gyarapodását és a bajor, valamint több más német fejedelmet is megnyert a maga részére, Midőn az osztrák csapatok Bajorországba bevonultak, Frigyes Csehországba tört. Erre azonban Mária Terézia Thugutot (József tudta nélkül) a porosz főhadiszállásra küldötte, ki Frigyessel hamar megkötötte a békét. Ez alkalommal Ausztria mindössze az Inn-negyedet kapta. Végtelen örömmel fogadta Mária Terézia a hirt, hogy ez az u. n. krumpli-háboru (vagy szilva-perpatvar) emberáldozatba nem került.
Fia és utóda II. József (l. o.) centralisztikus tervei különösen Magyarországban és Belgiumban támasztottak növekvő elégületlenséget és forrongást és midőn Belgiumot Bajorországért ki akarta cserélni, Nagy Frigyes több német fejedelemmel a Fürstenbundot hivta életbe, melylyel szemben Józsefnek tervéről le kellett mondania. Midőn pedig a német birodalom megcsontosodott gépezetébe új lelket akart lehelni, újabb kudarc érte. A nagy politika terén szakított az osztrák-francia szövetséggel és e helyett II. Katalin cárnő szövetségében a Keleten próbált szerencsét (1788). Az Alduna-menti hadjáratban azonban a törökök győztek és ott a táborban értesült a már betegeskedő császár a belga felkelésről. A testben és lélekben megtört fejedelem erre Bécsbe vitette magát, hol a pórok szabad költözködésére vonatkozó és a vallási türelmet hangoztató intézkedés kivételével, összes rendeleteit visszavonta. II. Lipót (l. o.), József öcscse, ki eddig Toscanát kormányozta, zűrzavaros örökséget vett át, amelyet kivülről háboruk, belülről forradalom fenyegetett. De megbirkózott nagy feladatával. A belga és magyar mozgalmat, elejtvén a József-féle államegység tervét, tapintattal és engedékenységgel lecsendesítette, és mindkét országban helyreállítá az alkotmányt. Azután a Törökország segélyére készülő tengeri hatalmakat és II. Frigyes Vilmos porosz királyt nyugtatta meg, kinek követét, Haugwitzot, a reichenbachi kongresszuson (1790 jul.) arról biztosította, hogy a törökkel közelebb a status quo ante alapjn békét köt. Ezt az igéretet azután a szisztovai békében be is váltotta. Ebbeli engedékenységének kulcsa többi között az időközben megindult francia forradalmi mozgalomban is keresendő, mely most kezdé éreztetni hatását az általános európai politikára. Lipótnak azonfelül a zavaros lengyelországi viszonyokra és II. Katalinnak és II. Frigyes Vilmosnak ezzel összefüggésben levő, területszerzésre irányuló politikájára is kellett tekintettel lennie.
Ferenc (l. o.) nagy európai válság közepette vette át a kormányt. Kevéssel azután a német császári trónnak is birtokába jutott II. Ferenc néven, mig Magyarországban az I. Ferenc nevet viselte. (L. Németország XII. köt. 68. old.). Midőn Bonaparte a franciák örökös császárának címét vette föl, Ferenc az Ausztria örökös császára cím felvétele által iparkodott a maga háza régi fenségét megóvni (1804 aug. 11.); egyúttal tudatta azonban országaival és Magyarországgal, hogy ezáltal alkotmányos kiváltságaik, illetőleg közjogi állásuk változást nem fog szenvedni. A forradalom által össze-vissza kuszált területi és néprajzi viszonyok rendezésére 1814 szept. fejedelmi kongresszus gyült egybe Bécsben, hol épp oly fényes, mint költséges ünnepélyek politikai vitatkozásokkal váltakoztak. A kitűzött elvnek megfelelőleg Ausztria is visszakapta mindazokat a területeket, melyeket a forradalmi háborukban elveszített. Csupán Belgium helyett Velencét kapta, melynek szárazföldi birtokaiból és a milanói hercegségből a lombard-velencei királyságot alkották Ausztria részére. Ausztria továbbá a halottaiból feltámadt német Bund elnöki méltóságát is megkapta, bár nem német ajku országai nem foglalhattak helyet a Bund tagjai sorában. Csupán a német-római császár cím és méltóság nem éledt fel többé: ezt részben az idegen államok féltékenysége, részben az Ausztria és Poroszország között élesen kifejlődött dualizmus akadályozta meg. A legtöbb kérdésben Metternich szava győzött: ő hangoztatta a keresztény fejedelmek vallásos-misztikus jellegü összetartásának szükségességét, mely a szent szövetségre vezetett; ő birta rá a fejedelmeket, hogy a forradalmi szenvedélyeket láncra verjék, minden szabadabb mozgalmat elnyomjanak, s a népeiknek igért alkotmányt pedig sehogy, v. csak félig adják meg nekik, minek az lett a következménye, hogy a megigért örök béke áldásai helyett újabb elégületlenség nehezedett Európára. Metternich (l. o.) nevéről nyerte nevét maga a rendszer is, melyet a megelőző forradalom felforgatásaival szemben a stabilizmus visszahatása gyanánt tekinthetünk, mely minden teremtő gondlat hiányában az állami élet lüktetését rendőri ellenőrzés alá helyezte és nem igen szülhetett mást, mind ellennyomást. Ferenc császár, akinek fenékig kellett ürítenie a forradalom okozta keserüségek kelyhét, már vérmérsékleténél és konzervatív elveinél fogva is helyeselte a Metternich-Gentz-féle svár és lelketlen rendszert, melyet különben sokáig és Európaszerte csalhatatlannak tartottak. Az 1815-35-ig érő békés korszakban kevés esemény érdemel említést. Néhány forgalmi út megnyitásán kivül Ausztriában jóformán minden a régiben maradt; új törvékenyeket az 1811. közzétett polgári törvénykönyvön kivül nem alkottak; a francia háboruk és az ezek nyomában járó, 1811. kimondott állambukás hosszu időre tönkre tette volt az anyagi jólétét. 1835. a «jóságos» V. Ferdinánd (l. o.) követte atyját a trónon, kit azonban gyönge testalkata és lelki tehetségei megakadályoztak abban, hogy maga ragadja meg a kormányt. Igy hát Metternich és rendszere továbbra is nehezedett Ausztriára. A kancellár hatalmát azonban mégis kissé megszorítá az új államtanács, melynek rajta kivül még Lajos és Ferenc Károly főhercegek és Kolowrat államminiszter voltak tagjai. Idővel Metternich és Kolowrat között éles ellentét és versengés támadt, melynek rossz hatását az amugy is tespedő állami gépezet ugyan megérezte. Az új cárral, I. Miklóssal és a porosz királylyal, IV. Frigyes Vilmossal való találkozások csak a rideg reakciót erősbítették; a porosz-osztrák versengés és a két állam közötti ellentéten e találkozások mit sem változtattak. Magyarország pedig a Széchenyi István és más jelesek által kitűzött nemzeti haladás útján egyre tovább indult. Ilyen viszonyok közt érte Ausztriát, illetőleg tehetetlen kormányát az 1848-iki forradalom, mely a monárkia minden országán végig száguldozott. Bécsben márc. 13. tört ki a felkelés, e napon bukott meg és futott el Metternich és erre aztán a többi koronatartomány is lerázta az igát. Megmozdult Galicia is és az elsők között találjuk a «földrajzi fogalmat», Itáliát. A bécsi polgárok, diákok és nemzetőrök rávették V Ferdinándot, hogy birodalmi gyülést hivjon egybe és alkotmányos minisztériumot nevezzen ki (Pillerstorf, Ficquelmont, Sommaruga). Ápr. 25. tették közzé az új alkotmányt, máj. pedig a birodalmi gyülés elé terjesztették. A német ajku provinciák azonfelül a frankfurti parlamentbe is választottak képviselőket, melytől Németország egyesítését várták. A magyar országgyülés és az osztrák parlament üdvözlő küldöttség útján tolmácsolták kölcsönös rokonszenvüket. Lassankint magasabbra emelkedtek a hullámok, a szélső pártok magukhoz ragadtá a hatalmat; Bécsben és Prágában (máj. 15. és 26.), torlaszokat emeltek és távozásra kényszerítették a katonaságot. A májusi felkelés láttára az udvar befolyásos tagjai arra birták Ferdinánd császárt, hogy Bécsből elmeneküljön (máj. 17.). Az udvar előbb Innsbruckba, majd Olmützbe költözött. Jul. 8. a diákok és a nemzetőrök az erélytelen Pillerstorf-kabinetet lemondásra kényszerítették, mire Wessenberg, Bach, Kraus és Latour léptek be az új minisztériumba. Ilyen viszonyok között a János főherceg által jul. 22. megnyitott osztrák parlament sem volt képes az eléje gördített akadályokkal megküzdeni, ámbátor több áldásos törvény hozatala által emlékét mégis megörökítette. Eltörülte a robotot és szabaddá tett sok millió földhöz ragadt jobbágyot. De éppen ezzel vonta magára a befolyásos főúrik földbirtokos osztály neheztelését, a papság is megvonta tőle rokonszenvét, a munkásosztályt pedig sehogy sem tudta hálára kötelezni. Igy a felülről cserben hagyott, alulról nem támogatott birodalmi gyülés elveszté népszerüségét és zátonyra jutott. 1848 őszén, mint Európa más országaiban, Ausztriában is magához tért a forradalom kitörée által meglepett kormány és a szuronyok hatalmával iparkodott leverni a mozgalmat. A magyarországi események hirére okt. 6. újra véres felkelés támadt Bécsben, melynek Latour hadügyminiszter is áldozatul esett. Az udvar erre (Olmützből) Windischgrätz tábornokot bizta meg a székváros megfenyítésével, mely a magyar segélyhadnak Schwechat mellett szenvedett vereséget után a császáriak kezére esett. Windischgrätz katonái Bécset okt. 31. bevették és kifosztották, mire Messenhausert, Blum Jánost és más népvezéreket főbe lőtték. A Schwarzenberg Felix herceg elnöklete alatt alakult új minisztérium (Stadion, Bach, Bruck, Kraus, később Schmerling) Kremsierbe tette át a birodalmi gyülést, hol utóbb annak tagjait katonai erővel szétkergették. Dec. 2. a beteges V. Ferdinánd a családi tanács határozata folytán trónjáról lemondott, melyet unokaöcscse, az ifjú Ferenc József (l. o.) foglalt el. Az új kormány első feladatát a forradalom leverésében látta. A Szárdiniával másodszor is megújult háborut Radetzki Mortara és Novara mellett kivívott diadalai döntötték el Ausztria javára (1849 március), Brescia Haynau dühének esett áldozatul, Velence szintén megadásra került és az elűzött apró olasz fejedelmek visszatérhettek trónjaikra. Elvégre Ausztria többi országaiban is helyre állott a rend. Az 1849 márc. 4. kelt császári pátens egész Ausztriát (Magyarországot beleszámítva) egységes és oszthatatlan monárkiának nyilatkoztatta, és egyúttal önhatalmulag új alkotmányt oktrojált a népekre. Ekkor csupán Magyarországon lengett még a szabadság zászlaja, sőt a császár hadak éppen 1849 tavaszán szoríttattak ki másod ízben az országból. E hirek arra birták Ferenc József császárt, hogy I. Miklós cárral Varsóban találkozzék, aki azután nagy számu hadi erőt (több mint 180,000 embert) küldött a honvédek leveretésére, kik végre a kettős támadással szemben elbuktak. A világosi kapitulációt a reakció és ezzel a bosszu követte.
1850-től kezdve 1861-ig Ausztria az abszolutizmus, a rendőri erőszak alatt sínylődött. Ami Németországhoz való viszonyát illeti: ez nem igen módosult. A német Bund újra kezdé tengődését, de a német kérdés megoldatlan maradt. Ausztria újból elfoglalta a Bundestagon az elnöki helyet, de az osztrák-porosz ellentét is fennmaradt. Sőt épp ezen versengés kényszerítette mind a két államot arra, hogy a keleti nagyhatalomnak, abszolutisztikus elvárásuknak, Oroszországnak hizelegjenek és annak barátságáért esedezzenek. A belső politika terén a személyek ugyan változtak, de a rendszer megmaradt. Schmerling és Bruck megsokalván a reakciót, 1851. kiléptek a Schwarzenberg-kabinetből, mire a kormány 1852 jan. 1. az 1849. oktrojált alkotmányt és az 1848-iki alaptörvényeket hatályon kivül helyezte, az esküdtszéket eltörülte és nemesekből és papokból alakított bizottságokat léptetett a tartományi gyülések helyébe. Schwartzenberg herceg váratlan halála után (1852 ápr. 5.) Buol-Schauenstein gróf lépett a külügyi minisztérium élére, ki azután Bruck közvetítésével vámszerződést kötött Németországgal (1853). A keleti kérdés újabb felmerülése (a krimi háboru) ama kellemetlen alternativa elé állította Ausztriát, hogy eddigi szövetségesét, Oroszországot, avagy a porta feláldozásával a saját érdekeit áldozza fel. E dilemmában semleges álláspontra helyezkedett (1853 okt.), majd Poroszországgal és a Bunddal védőszövetségre lépett (1854 ápr. és jul.), de azután arra szólítá fel az oroszokat, hogy a dunai fejedelemségekből kivonuljanak, amit ezek, Ausztria hálátlanságát emlegetvén, kénytelenek voltak megtenni. Helyükben osztrák csapatok szállották meg a fejedelemségeket egészen a béke megkötéséig. Sőt 1854 dec. 2. Ausztria még egy lépéssel tovább ment: ekkor a nyugati hatalmakkal szövetséget kötött, a nélkül azonban, hogy a háboruban lényegesen részt vett volna. Szebasztopol eleste után Ausztria a közvetítő szerepére vállalkozott és részt vett a párisi kongresszusban (1856). Ezzel az ingadozó politikával nemcsak a neheztelő Oroszországot, hanem a csalódott nyugati hatalmakat is elidegenítette magától; állása az európai koncertben mindinkább elszigeteltebbé lőn, ami különösen Szárdiniának vált hasznára, mely Anglia és a nyugati államok rokonszenvétől támogatva, arra a nemzeti feladatra vállalkozott, hogy Ausztriát Itália földjéről kiszorítsa.
A belügy terén a Bach-minisztérium delelési pontjára juttatta az abszolutisztikus rendszert. 1855 aug. 18. IX. Pius pápa Ferenc József császárral konkordátumot kötött, mely az iskolát is kiszolgáltatta a klerikális befolyásnak. Valamivel kedvezőbben alakult Bruck miniszter újólagos kinevezése óta (1855 márc.) a pénzügyi helyzet, aki komolyan kisérlette meg a folyton növekvő államadósság alábbszállítását és a vasúthálózatot is bővítette. Ennek a szervény javulásnak az 1859-iki olasz háboru véget vetett. (L. Olaszország XIII. köt. 396. old.). A császár belátta, hogy az abszolutizmust, mely a monárkiát sem felvirágoztatni, sem megvédelmezni nem volt képes, el kell ejtenie és más rendszerrel, más eszközökkel és új férfiakkal kell megbarátkoznia. Boul-Schauenstein önként mondott le és Rechberg lett máj. 17. utóda; Bach miniszter aug. 21. tett le a belügyi tárcát, melyet Goluchowski gróf kapott, mig a zülött pénzügy rendezését Bruck báróra, a rendőrséget Hübner báróra bizták. A császár szakított az önkényuralom eszméjével és arra határozta el magát, hogy jogait megosztja népeivel; de ez az átmenet sok nehézségbe ütközött, mert a miniszterek nem értettek egyet az útra s az eszközökre nézve és mert az abszolutizmus befolyásos hivei nem oly könnyen engedték a hatalmat kisiklani kezeikből. Hozzájárult, hogy a lezajlott háboru folyamában botrányos sikkasztások történtek, melyekbe magas állásu tisztviselők és tisztek is bele voltak keveredve. Ez a felfedezés még zavarosabbá tette a helyzetet és még a legjobbak sem menekülhettek a pesszimizmustól. Midőn Bruck miniszter egy nappal elbocsáttatása után (1860 ápr. 23.) mint öngyilkos kimult, sokan őt is bűnrészesnek mondották. Id. Plener lett utóda, aki azonban az óriási deficittel szemben tehetetlenségre látta magát kárhoztatva. Végre megjelent 1860 okt. 20. a várva várt császári diploma, mely a monárkiának képviseleti alkotmányt adott (l. Októberi diploma). Goluchowski kudarca és elbocsáttatása után (1860 dec. 13.) az udvarszakított a federalisztikus iránynyal s Schmerling személyében centralisztikus úton iparkodott az összmonárkiát boldogítani. Ez lényegében csak annyiban tekinthető új kisérletnek, amennyiben Schmerling alkotmányos módon kisérté meg a centralizmust életbe léptetni s nem, mint elődei, abszolutisztikus eszközökkel. 1861 febr. 26. jelent meg Schmerling ellenjegyzése mellett az a császári pátens (l. Februári pátens), mely először a birodalom összes népeinek képviselőit a birodalmi gyülésbe (Reichsrath) hivta egybe, a szláv és német tartományok alkotmányos jogait és hatáskörét szabályozta és végre az említett (tágabb) birodalmi gyülésen kivül még egy szűkebb birodalmi gyülést rendelt egybe, melynek hatáskörébe a német és szláv tartományok ügyei tartoztak volna; de ez az utóbbi gyülés meg sem kezdé működését. Schmerling kisérlete éppen ugy bukott meg, mint a régibb centralisztikus kisérletek. Az 1861 máj. 1. nagy pompával megnyitott és a népek feszült várakozásától kisért birodalmi gyülés terme csak félig telt meg képviselőkkel, mert a magyar, horvát, olasz (velencei) és részben az erdélyi képviselők távol maradtak. (Az erdélyi szászok csak 1863-ban foglalták el helyeiket.) Ily viszonyok között nem tekinthette magát a gyülés az «összbirodalom» illetékes szócsövének és maga Schmerling (jun. 5.) a szűkebb birodalmi tanácsnak nevével jelezte a gyülést. A kormány nem volt elég erős, hogy az 1861-iki magyar országgyülést a birodalmi tanácsba való belépésre rávegye, sőt annyi ereje sem volt, hogy a gyülésből távozó cseheket visszatartsa (1864 dec.). Egészben véve a birodalmi gyülés három ülésszakon át volt együtt. 1862 májustól kezdve 1863 elejéig, 1863 juniustól 1864 februárig és 1864 novembertől 1865 juliusig. Törvényhozói tekintetben kevés maradandó becsü munkát végzett, és nem is végezhetett, mert nem volt kezdeményezési joga és mert a minisztérium az évi költségvetésen kivül nem igen terhelte munkával. Több kérdésben egyébiránt a Schmerling-kabinet hátat fordított a haladásnak és mindinkább álliberális jelleget öltött: általános választási jogról hallani sem akart, a sajtószabadságot megnyirbálta, a konkordátum felmondását nem is merte javaslatba hozni stb. Ehhez járult, hogy Ausztria tekintélye Németországban az 1863-iki frankfurti fejedelmi kongresszus meddő eredménye következtében szintén aláhanyatlott.
Elérkeztünk immár azon eseményekhez, melyek által Bismarck Ausztriát a német Bundból való kilépésre kényszerítette. Bismarck a schleswig-holsteini kérdést eszelte ki arra, hogy a német egység kérdését felidézhesse (l. Németország XIII. köt. 73. old.). A külügyi válság küszöbén, melynek folytán Mensdorff-Poully gróf foglalta el Rechberg helyét, a belső politika terén is nagy rendszer-változás ment végbe. Miután a Schmerling-féle kisérlet Magyarország passzivitásán hajótörést szenvedett, az udvar Esterházy Móric gróf, a tárca nélküli, rendkivül befolyásos miniszter személyében a magyar ó-konzervativekkel kezdett paktálni. Mihelyt 1865 jun. 26-án Majláth Györgyöt a magyarudvari kancellária elnökévé kinevezték, Schmerling, id. Plener miniszter és elvtársaik beadták lemondásukat. Hatalmukat a jul. 26-án kinevezett «grófi» minisztérium örökölte, melynek részben federalisztikus, részben ó-konzervativ tagjai közül kiemelendők: Belcredi Rikárd gróf (elnök, Mennsdorf-Poully gróf (külügyminiszter) és Larisch gróf (pénzügyminiszter) és ez a kabinet adta ki a hirhedt szeptemberi proklamációt, melyben az 1861. februári alkotmányt felfüggesztette. Természetes, hogy az osztrák szabadelvüek és alkotmányhü pártok teljes erővel küzdöttek az abszolutisztikus rendszer restaurálása ellen, mely Magyarországban is kudarcot vallott, ahol Deák Ferenc egy betüt sem engedett a jogfolytonosság elvéből. E fejetlenség és belső viszály közepette tört ki a Bismarc által régóta gondosan előre készített 1866-iki háboru (l. Németország XIII. köt. 74. old.). Az északi csatatéren Ausztria a jul. 3. elveszített königgrätzi csata következtében harcképtelenné lett és noha a déli csatatéren a custozzai és a fényes lissai csatában az olaszok (a poroszok szövetségesei) kettős kudarcot vallottak: a königgrätzi csatának nemcsak az a következménye lett, hogy Ausztriának a nikolsburgi fegyverszünet (jul. 26.) és a prágai békében (aug. 23.) Németországból véglegesen ki kellet lépnie, hanem az a sajátszrü hatása is volt, hogy a velencei királyság III. Napoleon császár közvetítése mellett az olaszok kezébe került (okt. 3.).
Az 1866-iki háboru véget vetett Ausztria hatalmi állásának Német- és Olaszországban; Ausztria immár szükségképen saját és Magyarország népeire volt utalva. Hogy ezen új alapon nagyhatalmi álllását megóvja és megszilárdítsa, ehhez mindenekelőtt két feladat megoldása vált szükségessé. Ki kellett békülnie Magyarországgal és véget kellett vetni házi bajainak. Az első feladat, a magyar kiegyezés, már 1867. sikerült. Beust gróf, az 1867 febr. 7., Belcredi elbocsáttatása napján kinevezett új külügyminiszter és miniszterlenök a császár parancsából újra felvette a kiegyezés fonalát és Deák Ferenccel tisztába hozta a kiegyezés és a dualizmus alapkérdéseit. Az Andrássy Gyula gr. elnöklete alatt megalakult felelős magyar minisztérium elfogadtatta azután a kiegyezést az országgyüléssel, mire I. Ferenc József jun. 8. ünnepélyesen magyar királylyá koronáztatta magát. A kiegyezés értelmében az Osztrák-magyar monárkia (l. o.) két egyenlő jogu és egyenlő hatalmu országból áll.
Ez átalakulás alatt az 1867 dec. 30. kinevezett u. n. polgári minisztérium állott Ausztria élén, alkotmányhű és liberális párt korifeusaiból alakult. Giskra állott a belügy, Herbst az igazságügy, Brestel a pénzügy, Hasner a vallás- és közoktatásügy, id. Plener a kereskedelemügy élén, Berger mint tárca nélküli Sprechminister szerepelt: Taaffe gróf (honvédelem) és Potocki gróf (földmívelésügy) a császár bizalmi férfiaiként ültek a kabinetben. Tövises és csakugyan felelősséggel járó feladattal kellett a polgár minisztériumnak megbirkóznia, hogy az abszolutisztikus Ausztriát modern jogi állammá átalakítsák, a magyar kiegyezést keresztül vigyék, a hadsereget teljesen reorganizálják, az állami adóságot konvertálják, a konkordátumot hatályon kivül helyezzék, az állami iskolát szervezzék stb., mely feladatok megoldásában a megkülönbözőbb oldalakról akadályt gördítettek útjukba. Megnehezítette állásukat a minisztérium keblében jelentkező meghasonlás és versengés is. Mindamellett több maradandó becsü alkotással örökítette meg emlékét: a még 1867 dec. 31. kihirdetett birodalmi alaptörvények minden alattvalónak, rang- és valláskülönbség nélkül, ugyanazokat a jogokat biztosították és kimondották a törvény előtti egyenlőséget. Ezzel kapcsolatban a minisztérium a fakultativ polgári házasságot léptette életbe s fölszabadította a közoktatást a papság befolyása alól. A képviselőház, szintugy az urak háza az új törvnyeket heves viták után (Mühlfeld, Grün Anasztázius) megszavazta, a császár pedig 1868 máj. 25. szentesítette azokat. IX. Pius pápa ugyan érvényteleneknek mondotta azúj törvényeket, mire több főpap, élükön Rudigier salzburgi érsek, hasonló szellemben nyilatkozott; lassacskán azonban a mozgalom csöndes mederbe tért és a belső béke helyreállott. A konkordátumot a kormány 1870 jul., a pápa csalhatatlanságáról szóló dogma kihirdetése után helyezte hatályon kivül. Hátra volt azonban még a pénzügy rendezése és a nemzetiségi kérdés megoldása. Brestel pénzügyminiszternek csak a konvertálás, 16% kuponadó és azonfelül állami birtokok tömeges eladása útján sikerült a deficitet az 1870-iki budgetben 4 millió forintra leszoritani. A nemzetiségi kérdés megoldása ellenben sem a polgár minisztériumnak, sem - hozzátehetjük - utódainak nem sikerült: ez az Ausztria életfáján rágódó féreg, mely napjainkban is pusztítja az állam erejét. Magában a minisztériumi pártban is meghasonlás támadt: több kormánypárti képviselő a Herbst igazságügyminiszter által elrendelt gyakori sajtó-pöröket és a cseh hirlapok tömeges elkobzását rosszalta; mások pedig a gyülekezési jognak Koller tábornok és cseh helytartó által eszközölt megszorítását, szóval az álliberális rendőri intézkedéseket kifogásolták. Hozzájárult, hogy Taaffe (1868 óta miniszterelnök), Potocki és Berger miniszterek a csehekkel való kibékülést sürgették. A kabinet állását még ennél is jobban megingatta a vad bocchézek (l. o.) lázadása (1869 őszén), melyet csak Rodics táborszernagy és ő is csak pénzzel és engedményekkel volt képes lecsöndesíteni (knezlaci béke 1870 jan.). Ferenc József császár csak a Szentföldről való hazajövet után értesült ezekről a kellemetlen hirekről és egyezségre inté minisztereit. De ezek nemcsak a nemzetiségi kérdésben, hanem az alkotmány revizióját illetőleg sem értettek már egyet. Elvégre mind a többség (Giskra, Herbst, Bretel, Hasner, Plener), mind a kisebbség (a fentebb nevezett 3 miniszter) külön memorandumban igazolta a maga álláspontját a császár előtt. Amennyiben a képviselőház és azurak házának többsége Herbst és Giskrával tartott, a császár is ezeknek adott igazat és Taaffet, Bergert és Potockit 1870 jan. 15. elbocsátotta. Az elnökséget ideiglenesen Hasnerra bizta (jan. 25.), de a kölcsönös bizalmatlanság, sőt agyarkodás most sem szünt meg a kabinet tagjai között, kik közül Giskra (márc. 20.) jelentette be leghamarább lemondását. A csonkán visszamaradt kabinet új (ideiglenes) választási törvényt terjesztett a ház elé, melylyel a német elem tulsúlyát akarta biztosítani, ezzel azonban a lengyel, szlovén és olasz képviselőket annyira tűzbe hozta, hogy ezek márc. 30. ott hagyták Bécset. A ház ugyan igy is határozatképes maradt, de a császárt a nemzetiségek sztrájkja mégis kellemetlenül érintette és midőn a kabinet arra kért felhatalmazást, hogy a tartománygyüléseket, melyekben a nemzetiségek többséggel birtak, feloszlathassa: a császár ezt főleg megtagadta. Erre a Polgár minisztérium maradványai is visszaléptek (1870 ápril 4.).
Az új kabinet, melyben Potocki gróf vette át az elnökséget és Taaffe gróf (a császár bizalmas embere) a belügyet, és melyben még Holzgethan, Petrino, Tschabuschnigg és Stremayr ültek, visszafordult a gróf Belcredi-féle, federalisztikus lepelbe burkolt abszolutizmushoz és kiegyezési alkudozásokba bocsátkozott a csehekkel és lengyelekkel; de ebbeli törekvése kárba veszett. A nemzetiségek egyrészt nagyon is sokat követeltek, másrészt a német alkotmányhű párt erélyes ellentállásra készült és igy a kabinet, hogy időt nyerjen, máj. 21., illetőleg jul. 31. a birodalmi gyülést és az összes tartománygyüléseket feloszlatta. Ez eljárására az 1870-iki francia-német háboru kitörése is volt befolyással. III. Napoleon külön követ (Lebrun tábornok) által iparkodott Ausztriát a maga részére megnyerni és Beust gróf, Bismarck régi ellenlábasa és más magas rangu egyének nem idegenkedtek a franciákkal való szövetkezéstől, ámbár az első döntő csata előtt nem szándékoztak szavukat lekötni. A csehek és lengyelek szintén a franciákhoz szítottak; ellenben a magyar országgyülés és különösen Andrássy Gyula miniszterelnök a semleges politikát tartotta az egyedüli helyesnek és erre az álláspontra helyezkedett a jul. 18. a császár elnöklete alatt tartott minisztertanács is. A német fegyverek váratlan gyors és döntő diadalai igazolták e politika helyességét. Időközben a Potocki-kabinet állás az őszi ülésszak folyamán, nem rendelkezvén többséggel, tarthatatlanná vált. Nov. 17. Auersperg Antal gróf indítványára az urak háza szavazott neki bizalmatlanságot, nov. 19. pedig a képviselőház és mindkét ház feliratban kérte a császárt, bocsássa el a minisztereit. Alig hogy a delegációkat megválasztották, a minisztérium (nov. 23.) beadta lemondását, melyet a császár 1871 febr.7. elfogadott.
Ezen előzmények után mindenki azt várta, hogy most egy alkotmányhü kabinetre kövekezik majd a sor, ámde a «valószinütlenségek honában» másként történt. A Wiener Zeitung febr. 7. száma a következő miniszteri névsorral lepte meg a világot: Hohenwart gróf (elnök és belügyminiszter), Habietinek (igazságügy), Holzgethan (pénzügy), Schäffle (kereskedelem), Jirecek (vallás és közoktatás), Scholl (honvédelem) és Grocholski (tárca nélküli, galiciai miniszter). A kabinet federalisztikus, klerikális és németellenes elveken alakult (Schäffle személyében még a kateder-szocializmus is képviselve volt) és ellentétbe helyezkedett a szabadelvü alkotmányhű párttal, mely viszont mindvégig kiméletlen gúnynyal és elkeseredéssel harcolt a kabinet ellen. A minisztérium a tartománygyülések kompetenciáját nagyobbítani, Csehország és Galicia autonomiáját bővíteni iparkodott: a képviselőház azonban mind a két javaslatot leszavazta és (máj. 26.) Herbst éles tollából származó feliratban arra figyelmeztette a császárt, hogy Ausztria a dualizmus értelmében nem lehet szintere Ausztria egységét kockára tevő federalisztikus experimentumoknak. A császár azonban (máj. 30.) azt felelte, hogy a minisztérium az ő bizalmát birja. Ezzel ki volt mondva, hogy Ausztria ugyan alkotmányos, de nem parlamentáris ország. A nyári szünidő alatt Hohenwart alkudozásokat folytatott az ó-cseh képviselők bizalmi férfiaival (Rieger, Clam-Martinitz gróf) és mihelyt ezekkel nagyjában megegyezésre jutott: aug. 11. feloszlatta a birodalmi gyülést és mindazokat a tartománygyüléseket, melyekben a német szabadelvüek többségben voltak. A választásokban, melyekre a kormány Ausztriában szokatlan módon erős nyomást gyakorolt, az alkotmányhű párt vereséget szenvedett, mely kettős okból azután be sem lépett a birodalmi gyülésbe. Szept. 14 nyilt meg a cseh tartománygyülés, melyben a kormány kegyéből a csehek birták a többséget; de a kétharmad többséggel, mely az alaptörvények megváltoztatásához elengedhetetlen, mégsem rendelkeztek. Ezt a gyülést szólította fel Hohenwart gróf a kiegyezés kidolgozására, miután a császár megelőzőleg szept. 12. kelt legfelsőbb kéziratában a cseh államjogot elvileg elismerte volt. Az ó-cseh feudális többség 30 tagu bizottságot választott, mely (okt. 7.) 18 fundamentáli cikkben összefoglalt javaslatát a ház elé terjesztette. Ez a javaslat nemcsak Csehország számára tartalmazott új alkotmányt, hanem az összes Lajtán tuli országok számára is és a federalisztikus rendszer szellemében módosította a cseh korona országainak közjogi viszonyát a többi koronatartományokhoz. A német képviselők szept. 16. tiltakozás mellett otthagyták a tartománygyülést, a csehek ellenben feliratilag arra kérték a császárt, hogy az új cseh közjogot felséglevél alakjában szentesítse (okt. 10.).A morvai, krajnai és tiroli tartománygyülések hasonlóan kérték Ausztriának federalisztikus alapon való újjászervezését, mig a német koronatartományok ezt ellenezték. A nemzetiségek és klerikálisok már-már diadalt ültek, midőn a császár az utolsó pillanatban (Beust intő szavaira hallgatván), a Hohenwart által kidolgozott kedvező választ elvetette és az okt. 20. tartott nagy miniszteri tanácsban, melyben különösen Andrássy Gyula gróf mutatott rá a cseh kiegyezésben és a federalizmusban lappangó veszélyekre, a fundamentális cikkeket mint a kiegyezés alapjára alkalmatlan szubsztrátumot visszaküldötte. Ezzel a Hohenwart-kabint elveszté létjogosultságát és a németek örömére okt. 26. beadta lemondását. Nov. 6. Beustnek is kellett mennie, kinek azt rótták föl hibául, hogy későn figyelmeztette a fejedelmet a dualizmust fenyegető veszedelemre; Andrássy Gyula gróf lett utóda a külügyminiszteri palotában (nov. 14.), kinek helyére mint magyar miniszterelnök Lónyai Menyhért lépett.
Az új osztrák minisztérium elnöke (nov. 25.) Auersperg Adolf herceg lett, ki alatt Lasser a belügyet, Glaser az igazságügyet, Stremayr a vallás és közoktatást, Banhans a kereskedelmet, Ghlumeckya földmívelést, Holzgethan és (annak 1872 jan. 15.) közös pénzügyminiszterré történt kinevezése óta) Depretis a pénzügyet és Horst a honvédelmet vette át, mig Unger, a hires jogtudós, mint tárca nélküli miniszter foglalt helyet az új, mérsékelt szabadelvü kabinetben. Az alkotmányhű párt zöme helyeselte ugyan a kabinet programmját, de annak egyes tagjai, első sorban a volt miniszterek, gyakran tűszúrásokkal illették saját véreiket. A minisztérium mindenekelőtt új választásokat irt ki Csehországban és több más tartományban és a németeknek szerezte vissza a többséget. Dec. 28. nyilt meg a birodalmi gyülés, mely az 1872 febr. 9. beterjesztett ideiglenes választási póttörvénynyel (Nothwahlgesetz) foglalkozott. E törvény arra hatalmazta fel a kormányt, hogy mindazon tartományokban, melyekben a tartománygyülés nem akarna a birodalmi gyülésbe képviselőket küldeni, közvetlen úton, az illető kerületek által eszközöltesse a választásokat. Ezt a javaslatot a képviselőház és az urak háza (febr. 20. és márc. 5.) kétharmad többséggel elfogadta. Ez a törvény megfelelt a hozzá kötött reményeknek: az új direkt csehországi választásokban a német alkotmánypárt győzött, melynek képviselői helyeiket a birodalmi gyülésben haladék nélkül elfoglalták.
1873 elején a végleges választási reform foglalkoztatta a szellemeket, melyet mind a két hát elfogadott és a császár ápr. 2. szentesített. E reform szabadítá meg véglegesen a birodalmi gyülést attól a veszélytől, hogy a nemzetiségi többséggel biró tartománygyülések abstinenciájuk által a birodalmi tanácsot határozatképtelenné tehessék. Az új törvény közvetlen választásokat rendelt el és 353-ra szabta a képviselők számát; a választókat 4 kategoriába (érdekcsoportba) osztotta: nagybirtokosok, vidéki községek, városok és kereskedelmi kamarák. Erről a törvényről mondogatták, hogy emberi számítás szerint örökre biztosítja a kormánynak és a vele tartó német alkotmányhű pártnak uralmát, hacsak ez a párt nem követ el öngyilkosságot. - A máj. 1. megnyitott világkiállításhoz fűzött reményeket csakhamar lhűtötte az a rettenetes krach, mely máj. 9. kitört és számos szédelgésre alapított bankot és vállalatot zúzott össze; a tőzsdén játszók sűrü soraiban is pusztított, egyúttal azonban megingatta a hitelt, mi sok szolid vállalatot és iparost tett kodussá. A kormány annyira-mennyire segélyére sietett a nagyobb vállalatoknak, nehogy az örvény még több áldozatot szedjen. A külföldi fejedelmek (II. Sándor cár, I. Vilmos német császár, Bismarck kiséretében, és Viktor Emanuel) látogatása megszilárodította azt a barátságos viszonyt, mely a monárkia és szomszédjai között fennállott. A világkiállítás bezárása után a kormány új választásokat irt ki a birodalmi gyülés számára, még pedig - most először - direkt választásokat. Ezekben 227 alkotmányhű és 126 ellenzéki képviselő jutott mandátumhoz; az utóbbiak nagyobb része Hohenwart grófot ismerte el vezérül. A cseh képviselők kivételével mindnyájan elfoglalták helyeiket; de ugyanekkor a cseh párt kebelében bomlás támadt: az ifjú (radikális) csehek elváltak a (szerintük nagyon is engedékeny) ó-csehektől, rosszallták azonfelül a feudális nagybirtokosokkal és a klerikális párttal való szövetkezést, föltétlen nemzeti és határozott szabadelvü programmot szerkesztettek és kiléptek a passzivitásból, ámbátor egyelőre csak a tartománygyülésben foglalták el helyeiket. 1874 jan. 21. Stremayr miniszter több rendbeli törvlényjavaslatot terjesztett a birodalmi gyülés elé, mely a katolikus egyház, nevezetesen a kolostorok külső jogi viszonyát, az alsóbb papság fizetésének rendezését, illetőleg felemelését, és a különböző vallási felekezetek törvényes befogadását szabályozta. A főpapság és a főnemesség (sőt a márc. 7. kel tenciklikában) maga IX. Pius pápa is ellenezte ugyan ezeket a törvényeket, mindamellett a képviselőház és az urak háza három havi vita után e törvényeket elfogadta, melyeket azután a császár máj. 7. és 20. szentesítette. (Csupán a kolostorokra vonatkozó törvényre nézve nem tudott a minisztérium a saját pártjával megegyezésre jutni és igy ezt a törvényt elejtették.) 1875 ápr. Ferenc József császár viszonozta Viktor Emanuel látogatását, de (a pápára való tekintetből) nem Rómában, hanem Velencében. 1875 máj. 20. részleges miniszterválság állott be: Banhans kereskedelmi miniszter az Ofenheim-féle vasúti pör megindítása által nagy mérvben magára vonván a nagy tőke haragját, állásától megvált; tárcáját Chlumecky kapta, mig a földmivelési minisztérium élére Mansfeld gróf lépett. A közös hadügyminisztérium élén 1874. Koller követte Kuhnt, Kollert pedig 1876. Bylandt-Reith, mig a közös pénzügyminisztériumban Hofmann báró váltotta fel Hozgethant. 1875 nov. 28. Tisza magyar miniszterelnök a vám- és kereskedelmi szövetséget felmondotta és ezzel megindultak a két kormány között a 10 évre szóló pénzügyi egyezség megújítására vezető alkudozások. 1876 őszén a kiegyezés a két parlament elé került, de csak 1878 máj. fogadta el a birodalmi gyülés és a magyar országgyülés a kvóta-, a bank- és a vámszerződést.
Az 1878-iki orosz-török háboruban a monárkia semleges álláspontra helyezkedett, az oroszok döntő diadala, illetőleg a san stefanói béke hallatára azonban Andrássy Gyula gróf is Angliához és ama hatalmakhoz csatlakozott, kik a szláv-orosz elemek ily nagy foku elhatalmasodását az osztrák-magyar monárkia érdekeire nézve veszedelmesnek találván, egy európai kongresszusra kivánták bizni a san stefanói békeföltételek redukálását. A Bismarck elnöklete alatt egybegyült berlini konferencia, amelyen Andrássy, Haymerle és Károlyi Alajos gróf képviselték a monárkiát, megmentette Törökországot a végső felosztás veszedelmétől és egyúttal arra hatalmazta fel Ausztriát és Magyarországot, hogy a zavargások megszüntetése és a közbéke helyreállítás végett, de a szultán szuverén jogainak kikötése mellett, Boszniát és Hercegovinát fegyveresen megszállhassa. Ez az okkupáció osztályrészt biztosított ugyan a monárkiának a török örökségből és igy területi növekedést jelentett, de másrészt a kormánykörök és különösen Andrássy Gyula várakozásainak ellenére súlyos ember- és pénzáldozatokkal terhelte a népeket, a monárkia ellen ingerelte a külföldet, különösen Angliát (Gladstone) és Oroszországot; Magyarországban azonfelül Széll pénzügyminiszter lemondását, Ausztriában pedig az évtizedeken át uralkodó és a dualisztikus elvet fentartó német alkotmánnyhű párt felbomlását, majd bukását vonta maga után és ilyformán végzetes hatással volt az osztrák-magyar monárkia belső életére. A fegyverzaj elmultával az 1879 ápr. 21. kötött szerződés értelmében a porta modus vivendit kötött ugyan az osztrák kormánynyal, mely azután a novibazari szandsákságot is megszállotta; de a szultán most sem mondott le szuverén jogairól és a okkupáció kiterjesztése a monárkia ellenfeleinek arra a vádra szolgáltatott okot, hogy a bécsi udvar Makedonia és nevezetesen Szaloniki birtokára vágyódik. Az okkupáció befejezése után egybehivott delegációban az alkotmányhű párt vezérei (Herbst, Giskra, Sturm) minden áron vád alá kivánták helyezi Andrássy Gyula grófot, mely célt azonban sem a delegációban, sem a birodalmi gyülésen nem sikerült elérniök. Haragjukban azután a befejezett tényt sem ismerték el és különösen a hadügyi költségvetés tárgyalása közben éreztették a kormánynyal neheztelésüket. Elvégre a párt rövidlátóan saját minisztériuma ellen is fordult, ugy hogy a cserben hagyott Auersperg-kabinet a lengyel képviselők és a konzervativ párt kegyéből élte le utolsó napjait. Ez a visszás helyzet eltartott 1897 elejéig, amidőn febr. 15. a kabinet elnöke és Uner beadta lemondását. (Lasser már 1898 jul. szünt meg miniszternek lenni.)
Az 1897 febr. 18. alakult átmeneti minisztériumban újra Taaffe gróf vette át a belügyi tárcát és egyúttal a választások vezetését; miniszterelnök gyanánt egy ideig Stremayr szerepelt. Mihelyt a választásokban (máj. 24.) a klerikális, feudális és nemzetiségi párt győzött, a Taaffel-kabinet (jul. 11.) lemondott, de csak azért, hogy rekonstruált alakban feltámadjon. Aug. 12. közölte a Wiener Zeitung az új névsort: Taaffe elnökség és belügy) Falkenhayn (földmivelés), Stremayr (igazság és ideiglenes vallás és közoktatás), Korb-Weidenheim (kereskedelem), Horst (honvédelem), Chertek (ideiglenesen pénzügy); Ziematkowski a lengyelek és Pražak a csehek bizalmi férfiaként foglalt helyet a kabinetben. A Taaffe-kabinet a pártok kiegyeztetését tűzte célul, még pedig eleintén tagadhatatlan sikerrel, amennyiben a cseh képviselők helyeiket a birodalmi gyülésben tényleg elfoglalták. A birodalmi gyülés, melyben a kabinet eleintén csak 3-10 szavazatnyi többséggel rendelkezett, elfogadta az új honvédelmi törvényt, szintugy a Boszniára és Hercegovinára vonatkozó javaslatokat. De más tekintetben az a visszás helyzet termett, hogy jóllehet a birodalmi gyülésen és a delegációkban a németellenes pártok voltak többségben, a külügyi minisztérium (Andrássy és utóda, az 1879 okt. 8. kinevezett Haymerte) hű maradt a Németországgal 1879. kötött szövetséghez és ez az anomália a mai napon is fennáll. A belügyi politika terén Taaffe, hol hajlamainak, hol a többség követeléseinek engedve, lépésről-lépésre feláldozta a centralista érdekeket és fokozatosan a nemzetiségi és federalisztikus párt álláspontjához közeledett. 13 évi kormányának legszomorubb következménye abban nyilvánult, hogy a legtekintélyesebb államfentartó pártot, a német balpártot következetesen mellőzte, a műveltségénél, számarányánál és multjánál fogva őt megillető állásoktól távol tartotta és a federalisztikus célokat követő nemzetiségek segélyével intézte Ausztria sorsát. Csakhogy a kabinet minden előzékenysége dacára sem volt képes pártjának követeléseit kielégíteni. A nemzetiségek dédelgetése magában a kabinetben is idézett elő több ízben válságot, a németekkel rokonszenvező miniszterek egymásután kiléptek; ily alkalommal Conrad lett az új közoktatásügyi és egy szakmájában teljesen járatlan egyén, Kriegsau (noha csak néhány hétre) pénzügyminiszter. Az 1880. év legfontosabb eseménye a Stemayr igazságügy minisztertől ellenjegyzett nyelvszabályzat (Sprachverordnung) volt, melynek értelmében az állami tisztviselők a vegyes ajku szláv tartományokban azon a nyelven tartoztak a felekkel értekezni, amelyen ezek kivánták. Ez a rendelet véget vetett a német nyelv hivatalos használatának, első sorban Ceh- és Morvaországban. Alig hogy a birodalmi gyülés ezt a rendeletet heves viták után elfogadta, Stremayra, Horst és Korb-Weidenheim is visszaléptek (1880 ju. 26.) és velük küldték a tehetetlen Kriegsaut is. Ezzel a német elem teljese kiszorult a kabinetből; Streit, az új igazságügyminiszter, szintelen bürokrata volt; Welsersheimb, az új honvédelmi miniszter, katona; Kremer-Auenrode, az új közoktatásügyi miniszter és hires orientalista, német volt ugyan, de teljesen járatlan a politikában, mig ellenben Dunajewski, az új pénzügyminiszter, a lengyelek bizalmi férfia és ügyes debatter, esküdt ellensége volt a németeknek. Hét hó multával, 1881 jan. 14. egyébiránt Streit és Kremer-Auenrodeban is ébredezett az a tudat, hogy ferde helyzetbe keveredtek, mire szintén visszaléptek s ekkor az olasz Pino báró kapta a kereskedelmi, a cseh Prazak pedig az igazságügyi tárcát. A képviselőházban a németek már határozott kisebbségben voltak és ezóta az egyesült balpárt neve és ifj. Plener vezérlete alatt küzdöttek a szerintük végzetes Taaffe-minisztérium ellen. Ezzel kapcsolatban a kormánypárti többség bizalmi férfia, a lengyel Smolka váltotta fel Coroninit az elnöki széken. Az urak házába a német alkotmányhű párt még többségben volt, de csak 1881 elejéig, amidőn Taaffe 26 klerikális-federalista pártembert nevezett ki peerré. A prágai egyetemet a kormány 1882. ketté választotta és közigazgatási és oktatási téren a német elemet háttérbe szorította. Csehországban németek és csehek megint birokkal mentek egymásnak és a fanatizált cseh csőcselék több helyt (Prága, Kuchelbad) véresre verte a németeket, a nélkül, hogy a hatóságok ezt megakadályozták volna. A németek, kiknek Dunajewski a birodalmi gyülésen kereken tudtokra adta, hogy a kabinet rájuk nem szorul és nélkülük, sőt ellenük fogja Ausztriát kormányozni, ehhez képest ugya hogy a saját erejükből védekeztek és szervezkedtek és ekkor alapították a német Schulvereint, hogy a vegyesajku vidékeken a német elemet a pusztulástól megmentsék. Ez a németellenes politikai sehogy sem állott harmoniában a Haymerle báró és utóda, Kálnoky gróf külügyminiszterek politikájával, akik a Németországgal kötött szövetséghez rendíthetetlenül hűk maradtak. A Balkán-államokkal több rendbeli előnyös szerződést kötöttek, igy a Bécs-Kostantinápoly közötti vasúti összeköttetést is létesítették. Oroszország, mely a boszniai okkupáció miatt neheztelt az ujdvarra, 1884-85-ben barátságosabb lábra helyezkedett és II. Sándor cár Skiernevicében és később Kremsierben személyesen találkozott a császárral. 1881 máj. 10. a nagy reményü trónörökös, Rudolf, nőül vette Stefánia belga hercegnőt.
1882. a birodalmi gyülés a petroleum- és kávévám felemelését szavazta meg és az u. n. ötforintos polgároknak (akik legalább 5 frtnyi közvetlen adót fizetnek) adta meg a passziv és aktiv választó jogot. Jun. 5. Szlávy közös pénzügyminiszter helyébe Kállay lépett. 1883. keresztül vitték a klerikálisok, hogy a községek tetszésétől tétetett függővé, vajjon az iskolaköteles gyermekek hat avagy nyolc évig látogassák-e az iskolákat; továbbá, hogy a vallást a népiskolában kizárólag katolikusok taníthassák. Ezeket az indítványokat a ormány magáévá tette, de midőn Wurmbrandt gróf azt indítványozta, jelentse ki a kormány a német nyelvet az állam hivatalos nyelvének, Taaffe ezt ellenezte, a többség pedig 1884 jan. 29. 186 szavazattal 155 ellenében elvetette az indítványt. Az 1880. évi nyelvszabályzat visszavonását a többség szintén ellenezte (febr. 1.); az anarkistákra és a kéz alatt a szocialistákra is kiterjesztett rendeleteket, valamint a Bécs és környékére kimondott kis ostromállapotot ellenben helyeselte. 1885. az északi vasút- (Ferdinands-Nordbahn) társulat privilegiumának meghosszabbítása, avagy e fontos és jövedelmező vasúti vonal megvétele foglalkoztatta a képviselőket; a többség meghosszabbította a privilégiumot. Következtek az új választások 1886 máj.-jun., melyekben az egyesült balpárt 15 mandátumot vesztett. Az új képviselőházban 192 nemzetiségi és német klerikális állott szemben 132 szabadelvü ellenzékivel, mig az antiszemiták és vadak száma 29-re emelkedett. (2/3 többséggel azonban a kormány még sem rendelkezett, pedig ilyen nélkül nem foghatott az alaptörvények és az alkotmány sarkalatos megváltoztatásához. A választások elverő hatása abban is nyilvánult, hogy az egyesült balpártban forrongás, bomlás támadt. Ámbár ez a szakadás a németek helyzetét még rosszabbá tette, mai napig nincsen orvosolva. Sőt a két német klub: a Deutsch-österreichischer Club 84 taggal és a Deutscher Club 48 taggal egymás között is gyakorta viszályba keveredett. Mig amaz államfentartói miszsziójához hiven és a jövőre való tekintetből mérsékelt módon folytatta a Taaffe-kabinet ellen a harcot, emez tisztán nemzetiségi politikát követett és az ifjú csehektől elsajátított módon küzdött a minisztérium ellen. Csehországban a nemzetiségi versengés és a verekedések (Königinhof) ez évben is egyre tartottak, a kormányban pedig annyiban történt változás, hogy a magát lejárt Conrad helyébe nov. 7. Gautsch lépett.
1886. a Scharschmid báró által benyujtott határozati javaslattal foglalkozott a képvielőház, mely azonban ebben a javaslatban is csak kisérletet látott a német nyelvnek állami nyelv minőségében becsempészésére és ezért ezt a javaslatot is leszavazta. Az új népfülkelési törvényt ellenben ápr. 16. 178 szavazattal 88 ellenében elfogadta, szintugy a költségvetést. Márc. elején Taaffe sógora, Bacquehem marquis lépett Pino báró helyére; jun. pedig Pražak elrendelte, hogy Prágában a biráknak német és cseh nyelven kell hozniok itéleteiket. Csehországnak Plener által indítványozott adminisztrativ kettéválasztását a többség elvetette. 1887. a 10 évre szóló, Magyarországgal való pénzügyi szerződés megújítására került a dolog, melyet a képviselőház márc. 5. (193 szavazattal 82 ellenében) elfogadott. A hadügyminiszter ez évben tetemes többletet kért a delegációktól. Midőn a klerikálisok látták, hogy a szlávok céljaikat egyre jobban megközelítik, ők is a cselekvés terére léptek. Liechtenstein Alajos herceg 1888 jan. 25. benyujtott egy javaslatot, melynek értelmében a népiskolai tanítás ideje 6 évre leszállítandó, az egyháznak befolyása az egész tanügyben biztosítandó, sőt a kat. iskoláknál csak olyan tanító legyen alkalmazható, kit a püspök erre képesnek és alkalmasnak itél. Ez a javaslat óriási izgalmakat szült, tüntetések és ellentüntetések érték egymást, s minthogy a német balpárt és az ifju csehek pártja is határozottan a javaslat ellen nyilatkozott, az uralkodó kivánságára kompromisszum jött létre, melynek értelmében a javaslat tárgyalását őszig elnapolták; viszont a klerikálisok egyik oszlopos embere, Schönborn gróf, igazságügyminiszter lett. Az iskolai törvényjavaslat csak 1889 máj. 4. merült fel újból, de csak egy függelék alapjában, mely tárgyalás alá sem került. Igy lehetőleg igyekezvén, hogy a politikai kérdések háttérbe szoruljanak, a kormány anyagi érdekek fejlesztésére vetette magát. De a vasutak államosítása is elkeseredett parlamenti harcokra vezetett, melyeknek következtében Pini kereskedelmi miniszter 1886 márc. 16. megvált állásától és tárcáját jun. 26. Bacquehem marquis vállalta el. Jelentékeny engedményekkel békítették meg a klerikáis-szocialista áramlatot (czéhkényszer és ipari képesítés, 11 órás munkanap, vasárnapi munkaszünet, törvény a munkásoknak baleset elleni biztosításáról és a betegek segélyezéséről), az agráriusoknak viszont 1882 óta hatalmas vámokkal jártak kedvében. Lázas törekvés irányult a zilált pénzügyi helyzet javítására; felemelték a kávé- és petroleumvámot, behozták az épület-adót és szeszadót, minek folytán a bevétel tiz év alatt kerek 150 millióval emelkedett és végre 1889. és 1890. deficit nélkül való budgetet lehetett bemutatni, noha fontos beruházások és különösen a véderő emelése nagy összegeket emésztettek. A véderőre nézve 1883 óta, amikor a Landwehrt a közös hadsereggel szerves összefüggésbe hozták, számos intézkedés történt. Igy 1886. a népfölkelő-törvény, mely szerint 19-42. évéig minden fegyverfogható ember, 60. évéig minden katonaviselt férfi hadköteles és háboru esetén fegyver alá szólítható. Kemény parlamenti harcok után 1889 ápr. keresztül ment az új véderőtörvény, melynek értelmében az ujonc-állomány 7626 emberrel felszaporodott, azok az egyéni önkéntesek pedig, akik a tiszti vizsgálatot az első év végéig le nem teszik még egy évet tartoznak szolgálni. A hadsereg új fegyvereket kapott, behozták a füst nélküli lőport, 1892. pedig a delegációk jelentékeny szaporítást szavaztak meg (14,688 emberrel több a gyalogság békeállományban, 1087 új tiszti állás.) 1893 dec. a Landsehr-törvényt ugy egészítették ki, hogy az eddig 14 hónapig tartó szolgálati időt két esztendőre (az altiszteknél 3-ra) terjesztették ki, a békeállományt felemelték és a Landwehrt arra kötelezték, hogy külön törvény nélkül a birodalom határain kivül is tartozik harcolni.
Mig a belső politikában a szláv törzsek és nemzetiségek voltak a kormány legerősebb támaszai, a külső politika most is egészen ellenkező irányt követett. Andrássy Gyula gróf, mint a németbarát politika hive, a berlini szerződés biztosítására 1879 okt. 7. szövetséget hozott létre, melynek értelmében Ausztria-Magyarország és Németország kölcsönösen segítik egymást, ha valamelyikök akár Oroszország által, akár valamely Oroszországgal szövetkezet más hatalom által megtámadtatnék. Ugyanezt a politikát követték Andrássy utódai is, sőt Franciaország tuniszi terjeszkedése és Olaszországnak ez által felébresztett féltékenysége folyán megnyerték Olaszországot is, mely igy a szövetséghez harmadiknak csatlakozott. Az igy (1882) létrejött hármas szövetség erejét leginkább a Balkán-államok sorsa és politikai fejlődése tették próbára, nemkülönben az antagonizmus, melybe Ausztria-Magyarország keleti politikája által Oroszországgal szemben jutott. A Szerbián keresztül és az 1883 máj. 9-iki bécsi szerződés értelmében kiépült vasútvonalask segítségével (Bécs-Konstantinápoly-Bécs-Szaloniki) az egész Balkánon jobban érvényesült az osztrák-magyar befolyás, ami az orosz világban féltékenységet ébresztett. Grisz békés közeledése az uralkodók személyes érintkezései) Skiernevice 1884 szept. 15.; Kremsier 1885 aug. 25. és 26.) enyhítették ugyan a politikai feszültséget, de mikor Oroszország Bulgáriában Sándor fejedelemnek lemondása után is (1886 szept. 3.) belső agitációt folytatott, sőt Koburg Ferdinánd ellen beavatkozásra készült (l. Bolgárország, III. köt. 448.), Ausztria-Magyarország is harckész állapotba helyezkedett és 1887-88. már-már elkerülhetetlennek látszott a háboru, amely azonban nemcsak hogy elsimult, hanem békés hangulatnak adott helyet, mely az 1894. megkötött kereskedelmi szerződésben is nyilvánult. 1895. Sztambulov bukása és meggyilkoltatása erős rést ütött a keleti prestigen, holott Szerbia már előzetesen (Milán királynak 1889 történt lemondása óta) erősen a russzofil táborba került, mely hatás gazdasági háborura is vezetett (vesztegzár a szerb sertések ellen). A belügyi politikában 1889 óta, amikor az ifju-csehek pártja a választásokból megerősödve került ki, a cseh kérdés lépett előtérbe. Thun Ferenc gróf, az új helytartó, mint a cseh közjogi felfogás hive, nem birta a németek bizalmát, akik azt kivánták, hogy a kormány a külön cseh királyság és koronázás kérdésében valljon szint. Viszont az ifju-csehek a régi cseh államjog teljes visszaállítását követelték. A kormány kitérőleg válaszolt, titokban pedig mindkét féllel alkudozott. Az 1889. évi ilyformán nem hozta meg a nemzetek egymással való kibékülését, az uralkodó családot és Ausztria-Magyarországot pedig az a váratlan csapás érte, hogy a közkedveltségü trónörökös, Rudolf főherczeg jan. 30. Mayerlingben meghalt.
1890. fordulat állott be a cseh kérdést illetőleg. Ferenc József császár Taaffe miniszterelnök útján arra szólította fel a cseheket és németeket, hogy bizalmi férfiakat küldjenek Bécsbe, kikkel sérelmeiket meg lehessen beszélni. A németek Plener, Hallwich, Scharschmid, Schmeykal és Schlesinger képviselőket jelölték ki e célra; az ó-cseh párt Riegert, Mattuscht, Zeithammert, a feudális nagybirtokosok Lobkovitz György herceget és Clam-Martinitz Rikárd grófot, az alkotmányhű német nagybirtokosok pedig Thun Oszvald grófot. (Az ifju-csehek pártját a kormány nem szólította föl, az ó-cseh párt pedig nem engedett nekik helyet a bizottságban.) A tanácskozások jan. 4-től 19-ig folytak és a következő eredményeket szülték. A cseh országos közoktatási tanács és az országos közművelődési tanács külön német s külön cseh osztályra fog felosztatni; a kormány intézkedni fog, hogy a kerületi kapitányságok csak ugyanazon nemzetiséghez tartozó községeket foglaljanak magukban; továbbá, hogy az eddig fennállott városi és vidéki képviselők kuriája helyébe a német és a cseh kerületek képviselőinek külön kuriája lépjen, a nagy földbirtokosok kuriája ellenben továbbra is fennmaradjon. A német párt bizalmi férfiai pedig végre arra vállalkoztak, hogy a német képviselőket a cseh tartománygyülésbe való újólagos belépésre birják. Ezen előzmények után a kormány egybehivta a cseh tartománygyülést (jan. 23.). Az ó-cseh párt helyben hagyta «a kiegyezést»; a német párt pedig egyhangulag fogadta azt el. Az ifju-csehek pártja ellenben meg sem jelent az ó-csehek párthelyiségében. A német párt vezérfiai bejefezetnek tartván az ádáz viszályt, külön manifesztumban értesítették választóikat a kiegyezés sikeres eredményéről. E békés hangulatot megzavarta az ifju-csehek febr. 20. tartott gyülése, amelyen vezéreik mennydörgős beszédekben az ó-cseheket hazaárulóknak bélyegezték, a kiegyezést családnak mondták és azt követelték, hogy az összes cseh képviselők mondjanak le és új választásnak vessék magukat alá. Hadd itéljen maga a nemzet! Az izgatás országszerte nagy mérveket öltött. Máj. 19. nyilt meg a cseh tartománygyülés. Az első javaslatot, mely az országos közoktatási tanácsról szólt, 167:52 szavazattal elfogadták. E siker hatását gyöngíté némileg a Skarda-féle indítvány elfogadása (jun. 3.), mely szerint tiszta cseh nyelvü kerületekben a cseh nyelv legyen a hivatalos nyelv. De már ekkor is az ó-cseh képviselők annyira ingadoztak és haboztak, hogy a kormány kényszerítve látta magát, a gyülést őszig elnapolni. A császárt a csekély eredmény annyira elkedvetleníté, hogy a delegációk alkalmával Riegernek ezeket mondta: «A cseh nép fel van izgatva, még pedig ok nélkül. Hiszen senki nem bántja jogait. Remélem, hogy ezt a nép közelebb belátja és hogy a mostani izgatottság elmulik. A kiegyezésnek meg kell lennie. A tények azonban nem igazolták e nemes szivből fakadó várakozást. Rieger és pártja, melynek lábai alatt mind jobban megingott a talaj, már sokalni kezdte a tett engedményeket és azzal fenyegetődzött, hogy mandátumáról lemond és az ifju-cseheknek engedi át a tért. Midőn okt. 14. a tartománygyülés ismét egybe gyült, Schmaykal azt indítványozta, hogy a bizottság a második kiegyezési javaslatot nyolc nap alatt terjeszsze a ház elé. Ezt az indítványt a cseh többség pártkülönbség nélkül elvetette. Kiderült tehát, hogy az ócseh párt és a cseh nagybirtokosok adott szavuk és aláirásuk ellenére a kiegyezést ellenzik. Erre a német párt vezére, Plener, nov. 27. a kiegyezést jelenleg kereesztül nem vihetőnek nyilvánította. Taaffe miniszter működése tehát teljesen meddő maradt.
1890. a birodalmi gyülés febr. 3. nyilt meg. Az urak házában Schwarzenberg bibornok-érsek márc. 12. az osztrák főpapság nevében oly nyilatkozatot olvasott fel, mely a felekezet nélküli, állami közép- és a népiskolák klerikális szellemben való átalakítását sürgette. Gautsch miniszter tudomást vett a nyilatkozatról, de többé nem tért rá vissza. A költségvita alkalmváal (ápr. 18.) Dunajewski pénzügyminiszter az összes kormány nevében kinyilatkoztatta, hogy a kormány politikai iránya továbbra is ugyanaz marad. A többség a német ellenzék ellenében a rendelkezési alapot 154:130 szavazattal megszavazta. Vaschyty és Herold (ifju-csehek) az osztrák-német szövetséget és a roppant hadiköltségeket kárhoztatták. Ápr. 29. Gautsch miniszter a klasszikus nyelvek fontosságát hangsúlyozta és kinyilatkoztatta, hogy nem hajlandó Csáky magyar miniszter példájára a görög nyelv tanítását eltörülni. A galiciai földbirtok után fizetendő adó leszállítására vonatkozó javaslatot különösen a német képviselők ellenezték, de a többség máj. 16. e törvényt elfogadta. A német ellenzék kikelt egyes korona-tartományok ily kirívó dédelgetése ellen, de a klerikális német párt megtette a lengyeleknek ezt a szivességet, nehogy a «vasgyűrü» megrepedjen, a többség felbomoljon. Dec. 4. a birodalmi gyülés ismét egybe gyült. A pénzügyminiszter emelkedett hangon tudomásul hozta a háznak, hogy az 1891. évi költségvetés 2.285,624 forintnyi többletet mutat fel. A külügyi helyzet 1890., Oroszországtól s Szerbiától eltekintve, Ausztriára nézve kedvezően alakult. Szept. 15. Bacquehem kereskedelmi miniszter Baross miniszter és Gruić szerb miniszterelnök társaságában a Vaskapu szabályozásának megnyitásában vett részt.
1891. ugy mint a megelőző években a cseh kiegyezés állott a politikai kérdések előterében. Prágában jan. 17. az egykor oly népszerü Riegert kipisszegték és a cseh tartománygyülés eredmény nélkül oszlott szét. Mihelyt a kormány a birodalmi gyülést jan. 29. feloszlatta, a választási mozgalmak vették kezdetüket. A választások küszöbén pedig a korona a helyzetet élesen megvilágító intézkedést tett: Dunajewski pénzügyminisztert, a német ellenzék elszánt ellenfelét, a pénzügyi egyensúly helyreállítása körül szerzett érdemei dacára, febr. 4. váratlanul elbocsátotta. Ez óta a Taaffe-minisztérium egy lépéssel ismét a német ellenzék felé közelgett, mely ezentul több fontos, az egész birodalmat érdeklő kérdésekben (mint p. a valuta szabályozásában) a lengyelekkel karöltve, többségre juttatta a kormány javaslatait, mig a lengyelek és eddigi szövetségesei, a csehek között fennállott barátság lassacskán kihűlt. Dunajewski helyét Steinbach Emil nyerte el. A márc. megtörtént választások a birodalmi gyülés pártarányaira nézve csak Csehországban idéztek elő mélyre ható változásokat. Itt ugyanis az ifju-cseh párt az ócseheknek majdnem összes vidéki kerületeit elhódította, ugy hogy az ócseh párt, mint politikai párt, megsemmisült. Ez volt vége a Palacky és Rieger által oly sokáig ügyesen vezérelt és befolyásos pártnak, melyet a szélső nemzeti irány teljesen összezúzott. A németeket csak Alsó-Ausztriában és Krajnában érte keserü csalódás, ahol a választók a klerikálisokra és antisemitákra szavaztak. Bécs városában hét antisemita győzött. Krajnában pedig a szlovének nyerték el a kétharmad többséget. A választások eredménye kimutatta, hogy a kormány ezentul csak abban az esetben számíthat többségre, ha a német szabadelvü ellenzékre (108 szavazat) és a lengyelekre (55 szavazat) támaszkodik: a jobb pártot összetartó, sokszor emlegetett «vasgyűrü» megrepedt. Ámde Taaffe miniszterelnök elveinél és multjánál fogva most sem szándékozott az eddig követett rendszerrel gyökeresen szakítani s mint eddig, ugy most is az ellentétek kibékítését, a szélső áramlatok leküzdését jelentette ki a minisztérium céljainak, igazi parlamentáris kormányról pedig hallani sem akart. Ezzel az esetről esetre való alkudozás és kufárkodás, a napról napra való tengődés («fortwursteln») tehát tovább folyt, az egyes pártok lekenyerezése és megnyerése továbbra is a kormány legfőbb feladatát képezte.
Még a birodalmi gyülés megnyitása előtt értekezett Taaffe miniszterelnök a pártok vezéreivel, de az eredmény, mely márc. 25. Plener és Chulemcky a németek és Javorski, a lengyelek vezére között létre jött, nem volt igen biztató; a német klerikálisok pedig egyáltalában nem akartak hallani a többi németekkel való szövetkezésről. A kormány tehát azzal érte be, hogy várakozó álláspontra helyezkedett. Ápr. 9. nyitotta meg Smolka az első ülést, 11. pedig a császár a trónbeszédben arra hivta fel a képviselőket, hogy a pártszempont és a nemzetiségi elv mellőztével a birodalom érdekeit tartsák egyedül szemeik előtt. Hangsúlyozta továbbá, hogy első sorban nemzetgazdasági kérdésekkel kell foglalkozniok. A gyülés Smolkát választotta elnöknek, Chlumecky bárót első és Kathrein német klerikális képviselőt másod-alelnöknek. Ezután a felirati vita került szőnyegre, de csakhamar kitünt, hogy lehetetlen oly feliratot fogalmazni, mely a tarka-barka többség nézeteit kielégítené. Hosszas vita után, melyben a kormánynak szánandó szerep jutott, Smolka azt az indítványt tette, hogy a császárhoz intézendő rövid felirat kizárólag az alattvalói hűségnek adjon kifejezést (május 8.). Ezen, az alkotmányos népek történetében jóformán hallatlan tény kézzel foghatóan derítette ki azt, hogy a kormánynak sem programmja, sem pártja nincs, de azt is, hogy a nagy pártok egyike sem rendelkezik egymagában a többséggel és igy hát egyik sem kormányra képes. Miután a ház Triest városának vámmentességi jogát megszüntette, a költségvetésre tért át (jun. 16.), miközben a szónokok kevésbbé a pénzügyi és politikai helyzet, mint a nemzetiségi viszály fölött tanakodtak. Gregr, az ifju-csehek ékesszóló vezére, halotti beszédet mondott az ócseh pártra és a németek uralomvágyát ostorozta. A miniszterelnök és Welsersheimb gróf honvédelmi miniszter azzal érték be, hogy a német nyelv nélkülözhetetlenségét, nevezetesen a hadseregnél, hangsúlyozták. Jul. 21. a házat elnapolták. Okt. 8. a birodalmi gyülés ismét megnyilt. Steinbach miniszter először is az 1892. évi költségvetsét terjesztette elő. A nagy pártok közös határozata értelmében a költségvetési vitát három órára szorították, nehogy a szélső pártok szóhoz juthassanak. Herold, Vaschaty és Gregr igy is éltették az orosz-francia szövetséget és szidták a hármas szövetséget, mig Lueger a készülő félben levő néemt vámszövetség, Caprivi és a magyar zsidók ellen kelt ki. A delegációk ez évben Bécsben üléseztek. A közös kiadások 139.142,886 forintot tettek ki. A hadsereg és a hajóhad számára a közös kormány 4.882,000 forintnyi rendkivüli hitelt kért, mely összeget felerészben a lőfegyverek átalakítására, felerészben pedig a galiciai erődítésekre kivánta fordítani. Dec. 24. a császár Kuenburg grófot, Linz város képviselőjét, tárca nélküli miniszternek nevezte ki, ki feladatát a német balpárt és a kormány közötti összeköttetés közvetítésében és a német elem érdekeinek védésében látta. A németek tehát visszanyerték kormányképességüket.
1892 elején a birodalmi gyülés a német, olasz és belga vámszerződéseket tárgyalta. Febr. 18. Steinbach miniszter négy új, adóreformra vonatkozó törvényjavaslatot nyujtott be, melyek közül a legfontosabb a jövedelmi adó szabályozása. A husvéti szünidő után a csehek Schönborn igazságügyi minisztert vád alá kivánták helyezni, mivel az egyik csehországi kerületben (Weckelsdorban) a cseh tartománygyülés meghallgatása nélkül német kapitányságot állított fel; azonban a birodalmi gyülés máj. 5. a vádat óriási többséggel elutasította. Máj. 14. nyujtotta be Steinbach miniszter a valuta-szabályozásra vonatkozó javaslatokat, melyekkel szemben eleintén a pártok nagyobb része, valamint a klerikális és antisemita sajtó ellenzéki állást foglalt el, ugy hogy sokan már a javaslat bukásától tartottak. A német ellenzék vezérei, Plener és Chlumecky báró, élévn az alkalommal, a párt szavazatainak fejében garanciákat és engedményeket követeltek a kormánytól. Ez előzmények után megkezdődött a vita, melyet Szczepanowski előadó tárgyilagos beszéddel nyitott meg. A szónokok közül Javorski (a lengyel klub elnöke), Schuklje (szlovén), Plener, Menger és Jacqes (német ellenzékiek) a javaslat mellett szónokoltak; mig a törvény ellen Lueger (antisemita), Liechtenstein herceg (klerikális),, Steinwender (a német nemzeti párt feje), Vaschaty (cseh) és Neuwirth meg Suess tanár (német ellenzékiek) beszéltek. Jul. 16. a ház 174:84 szavazattal az aranyat fogadta el uralkodó pénznem gyanánt, a koronát pedig mint pénzegységet. A 10. pontnál a ház Menger módosítványát fogadta el, melynek értelmében meghatározott mennyiségü ezüstpénz továbbra is forgalomban maradjon. A 70:30 quota tárgyalása közben Hoffmann grazi képviselő ez igazságtalan, csupán Magyarország részére előnyös arány ellen tört ki, de a ház Beer és Menger felszólalása után e pntot is elfogadta. Jul. 20. a többség az összes valuta-szabályozást véglegesen megszavazta, mely határozathoz az urak háza jul. 27. járult hozzá. Befejezésül Steinbach miniszter érdemei elismeréséül a vaskorona-rendet kapta.
Aug. 10. Prazak miniszter, a németek ellensége, állásáról elmozdíttatott és ezzel Taaffe miniszterelnök a németeknek a valuta-vita előtt tett igéretét beváltotta. Okt. a delegációk folytatták működésüket, miközben az ifju-csehek (Eym) a hármas szövetséget szidták, mig Kárlnoky és Plener magasztalva emlékeztek meg annak előnyieről. Nov. 9. gyült egybe a képviselőház, melyen a csehek és a németek újból hevesen összetűztek. Közmeglepetésre Taaffe gróf a házat (nov. 30.) a kormány abbeli szándékáról értesítette, hogy Prazak helyére közelebb más cseh politikust fog kinevezni tárca nélküli miniszterré. Erre Plener a rendelkezési alap megtagadását hozta javaslatba, ami dec. 2. 167:147 ellenében csakugyan megtörtén; Kuenburg gróf pedig, pártja felszólítása folytán, kilépett a kabinetből. Taaffe gróf azonban, ki sohasem tekinté magát parlamentáris miniszternek, mint a császár bizalmas embere, továbbá is megmaradt az állam élén.
Az 1893. év vége magával hozta az 1879 aug. óta fennálló Taaffe-kormány bukását, melyet azonban nehéz válság előzött meg. A lappangó válság küszöbén az agg Smolka megvált a parlament elnöki székétől, mire a ház márc. 30. Chlumeczky bárót választotta meg utódává. Az ifju-csehek mindenképen követelték a csehországi helytartó, Thun gróf elmozdítását és a cseh államjog helyreállítását. A nyár folyamán a nemzetiségi viszály lengyelek és rutének, németek és szlovének körében is felemelte fejét, mig másrészt déli Tirolban az irredenta, Bécsben és az alpesi tartományokban az antisemita mozgalom nagyobbodott. A Taaffe-kabinet tétlenül nézte ezeket az állapotokat. Okt. 19. Steinbach a költségvetést terjeszté az egybegyülő képviselők elé, Taaffe gróf pedig közmeglepetésre új választási reformot, melyben megtartotta ugyan a négyes kuriák szerinti felosztást, de a mellett az általános, ha ne is közvetlen választói jog behozatalát proklamálta. 13 év óta kormányozta a Taaffe-kabinet Ausztriát, de igazán liberális vagy demokrata javaslatot soha sem tett le a ház asztalára; ha mos agoniájában a haladás jeligéjét irta zászlajára, ezt nem meggyőződésből, avagy a munkásosztály kedveért, hanem kizárólag önfentartási ösztönből tette. Ez a radikáis reform (a demokraták és szociáldemokraták kivételével) nem kellett egy pártnak sem, mert ennek a haldokló parlamentnek nagy pártjai közül egyetlen egy sem volt soha igazán szabadelvü, most pedig, az új választások küszöbén valamennyi párt féltette mandátumait. Legtöbbet aggódott a német balpárt, mely biztosra vette, hogy mandátumait a szélső pártok (antisemiták, munkások és klerikálisok) elhódítják tőle. De a cseheknek és lengyeleknek sem kellett ez a veszedelmes reform. És igy hát bekövetkezett az a csuda, hogy a hatalmukban veszélyeztetett németek, lengyelek és a Hohenwart-klub (a klerikálisok) a közös veszély érzetében egymással kezet fogtak és Taaffe gróf megbuktatására egyesültek. Hasztalan iparkodott Taaffe régi hiveit újabb engedményekkel a maga részére nyerni; ez a fogás most már nem hatott és igy csúfos viszonyok közepette le kellett mondania. A császár nov. 11. elfogadta lemondását és ugyane napon vezette ki az új koalició-minisztériumot, melynek elnöke Windischgrätz herceg lett. Bacquehem vállalta el a belügyi, Wurmbrandt gróf a kereskedelmi, Madeyski a közoktatási, Plener a pénzügyi, Schönborn gróf az igazságügyi, Falkenhayn gróf a földmivelési és Welsersheimb a honvédelmi tárcát, mig Javorski, a lengyelek képviselője, tárca nélküli miniszter lett. A Taaffe-kabinet négy tagja tehát: Bacquehem, Schönborn, Falkenhayn és Welsersheimb megtartotta állását, mig a többi: Taaffe, Zaleski, Steinbach és Gautsch elbocsáttatott. Az új kabinetben (az ifju-csehek kivételével) valamennyi nagyobb párt képviselve volt; ebben a körülményben, ebben az elvtelenségben rejlett azonban a kabinet csekély életre való képességének oka is. Előre volt látható, hogy az új miniszterek őszinte szándékuk dacára sem lesznek képesek az általuk képviselt nemzetiségi és elvi irányokat egymással kiegyeztetni és egymással összhangzatba hozni. Ez a nehézség akadályozta meg az új választási reform kidolgozását is, amelyre magát Windischgrätz herceg programmbeszédében kötelezte volt. Egyébiránt ő is, társai is arra szólították fel a nagy mérsékelt pártokat, hogy a nemzetiségi viszály mellőztével a pénzügyi és nemzetgazdasági feladatoknak szenteljék erejüket. Ez az óhaj azonban elhangzott a pusztában.
Az 1894-iki ülésszakban beterjesztett törvényjavaslatok közül a következők nevezendők: a várva várt adóreform, melyet Plener a szeszadó felemelésével kapcsolatban tervezett, hogy az állami tisztviselőknek igért fizetés- s lakbéremelés okozta költségeket a többletből előteremtse; a valutaszabályozás folytatása; az orosz, spanyol és román vámszerződések; a sajtótörvény módosítása, a szerzői jogról szóló javaslat. A legfontosabb reform azonban, a választási reform, egyre késett. Egyébként is sok kellemetlen tapasztalás érte a Windischgrätz-minisztériumot. Prágában a rendőrség titkos társulatnak (omladina) jutott nyomára; az ifju-csehek pártjában szakadás állott be, melynek folyamában a legradikálisabb elemek a radikálisoktól elváltak, de ezekkel versenyt szidták a kormányt; Istriában a kormányt (a szlovének iránti szivességből, fölösleges módon) a nemzetiségi civakodást egygyel szaporította, amennyiben az utcákon olasz és szlovén nyelven szerkesztett feliratokat alkalmazott, mi az olasz lakosságot zavargásokra birta. A választási reformra nézve pedig a koalíciós pártok még a bizottságban sem tudtak maguk között megegyezésre jutni. Mindazonáltal nem a választási reformon szenvedett a kabinet hajótörést, hanem a Cilliben felállítandó szlovén gimnázium kérdése bontotta fel a koaliciós pártok kötelékét, ami azután a minisztérium lemondását vonta maga után. A németek ama föltevés alapján léptek volt be a koalícióba, hogy a nagy pártok hatalmi viszonyai nem fognak változást szenvedni és ezen szempontból kiindulva, a németajku Cilliben létesítendő szlovén gimnázium felállításában a koalició alapgondolatának, a status quo fentartásának megsértését látták. Plener és Wurmbrand miniszterek ugyan megfoghatatlan módon nem ellenezték a gimnázium felállítását, de a párt maga a bizottságban (jun. 18.) törülni kivánta a tételt; csakhogy a lengyelek és a Hohenwart-klub a csehekkel kezet fogva, a szlovének örömére a németeket leszavazták. Erre a németek kiléptek a koalicióból, mire a Windischgrätz-kabinet jun. 19. beadta lemondását. A császár még az nap átmeneti szakminisztériumot nevezett ki, melynek élére Alsó-Ausztria helytartója, Kielmansegg Erik gróf állott. A lelépett miniszterek közül csak Javorski és Welsersheimb maradtak meg az új kabinetben; a pénzügyi tárcát Boehm, a mezőgazdaságot Bumfeld, a kereskedést Wiltteck, a közoktatást Rittner és az igazságügyi tárcát Krall osztálytanácsosok kapták. programmbeszédében Kielmansegg gróf nyiltan kijelenté, hogy kabinetje csakis a folyó ügyek elintézésére van kiszemelve. Ezek közé tartozott az előbbi kabinettől örökölt sérelmes Cilli-kérdés is, melyet a képviselőház jul. 10-én 173 szavazattal 143 ellenében a szlovének javára megoldott. Ez a határozat annyira elkeseríté a német választókat, különösen Stájerországban, hogy képviselőiket heves szemrehányásokkal illették, ami a pártban lappangó válságot kitörésre juttatta. Plener, a pártnak évek hosszu során át ünnepelt vezére, cserben hagyta hiveit és a közös számvevő törvényszék elnöki állására húzódott vissza; több már képviselő letette mandátumát, de a párt zöme még bevánrandónak tartotta az új kabinet kinevezését, mely szept. 30-ig késett.
E napon közölte a Wiener Zeitung az új minisztereket. Badeni Kázmér gróf, Galicia volt helytartója lett a kabinet elnöke és az új belügyminiszter, Gautsch átvette a közoktatást, Glaispach gróf az igazságügyet, Glancz-Eicha báró a kereskedést, Bilinski a pénzügyet és Ledebur gróf a földmivelést, mig Welsersheimb a honvédelmi tárcát e kabinetben is megtartotta. 1896 jan. 20. két új taggal szaporodott a minisztérium: Ritter mint tárca nélküli miniszter s egyúttal mint a galiciai érdekek képviselője lépett a kabinetbe, Guttenberg táborszernagyot pedig az újonnan alakított vasúti minisztérium élére állították. Az új kabinet helyzete fölötte válságosnak látszott: nem volt megbizható többsége és az államfentartó nagy pártok keblében dúló szakadás és bomlás a szélső elemek (antisemiták, ifju-csehek, munkáspárt) malmára hajták a vizet. De Badeni mindezek dacára önbizalommal vette kezébe a hatalmat és programmbeszédében azt hangoztatta, hogy a minisztérium vezetni kivánja a parlamentet és nem vezettetni. De e kijelenés dacára a szélső pártokkal szemben ő is tehetetlenségre látta magát kárhoztatva. Hasztalan igért a bécsi állami tisztviselőknek fizetésemelést: ezek mégis Luegerre szavaztak a polgármesteri választáskor és diadalra juttatták az antisemitizmus vezérét, ki azután a kabinetben domináló lengyel elem és Magyarország ellen kikelt. A csehekkel szemben a minisztérium szintén fölötte engedékenynek mutatkozott. 1896 febr. 7. elbocsátotta Thun gróf helytartót és megszüntette a prágai ostromállapotot. - Ily előzmények után kezdé meg a képviselőház 1896 febr. 15. újból tárgyalásait és e napon terjszté Badeni az új választási reformot a ház elé. Ennek fő pontjai: a képviselők mostani számához (353) 72 új mandátum járul, minek folytán a képviselők száma 425-re emelkedik. Ezt a 72 új képviselőt a választók V., u. n. általános osztálya (Allgemeine Wälhlerklasse) fogja választani, melyben egyrészt mindazok a polgárok fogják választójogukat gyakorolni, akik a 24. évet már betöltötték, legalább 6 hónap óta laknak ugyanabban a lakásban és a választójog gyakorlatától nincsenek kizárva. Az V. osztály e szerint mindazokat a szegényebb választókat is foglalja magában, kik eddig más osztályban gyakorolták jogaikat (ezzel az intézkedéssel a kormány a munkásosztály esetleges tulhatalmának gátat akart vetni.) Cselédek és szolgálati viszonban élő személyek választójoggal nem birnak. Koronatartományok szerint a 72 mandátum ilyformán oszlik meg: 18 esik Csehországra, 15 Galiciára, 9 Alsó-Ausztriára, 7 Morvaországra, 4 Stiriára, 3-3 Felső-Ausztriára és Tirolra, 2-2 Dalmácia, Bukovina és Sziléziára, 1-1 Salzburgra, karintiára, Krajnára, Vorarlbergre, istriára, Görz-Gradiskára és Triestre. Az új választókerületek kikerekítése akként fog megtörténni, hogy a kisebb városok és a közeli falvak lakói együtt fognak szavazni. Csak a 6 legnépesebb város tesz ez alól kivételt. Bécs 5, Prága és Triest 1-1 új mandátumot nyer; Lemberg, Graz és Brünn ugyan szintén jutnak 1-1 új mandátumhoz, de ez új három választókerületben a választók az említett okból a szomszéd falvak belevonásával fogják választójogukat gyakorolni. A választás módja a vidéken megmarad a mostani, közvetett választás (500 választó 1-1 bizalmi férfiut választ); a városi kerületekben ellenben a választás többnyire közvetlen módon fog végbe menni. A szavazás szavazólappal történik. Jövőre tehát igy oszlanak meg az egyes kuriák: 1. a nagybirtokosok 85 képviselőt választanak; 2. a városok 118-at; 3. a kereskedelmi kamarák 21-et; a vidéki kerületek 129-et és 5. a választók általános osztálya 72-őt. A választók számát az új törvény 1.732,257-ről 5.333,481-re emeli.
A birodalmi gyülés ezt az új törvényjavaslatot, mely az általános választójog elvét ügyesen meg tudta egyeztetni a fennálló érdekcsoportok politikájával, várakozás ellenére jól fogadta. 1896 ápr. 24. qualifikált többséggel (195:30) szavazta meg az I. cikkelyt, mely 72-ben állapítja meg az új mandátumok számát (még az ifju-csehek is igennel szavaztak); ápr. 28-án 139 szavazattal 121 ellenében elvetette a kormány által ellenzett általános választójog behozatalát, máj. 7. pedig 234 szavazattal 19 ellen a ház az egész törvényjavaslatot törvényerőre emelte. A birodalmi gyülés ezenfelül (febr. 27.) még a osztrák-magyar kiegyezés megújítása küszöbén quota-bizottságot is választott, mely Beer referense tollából eredő nunciumában az 57,8:42,2 féle quotát hozta javaslatba, amelyet azonban a magyar quota-bizottság nem fogadott el. Ápr. 17. terjesztette be a kormány az állami tisztviselők és azok özvegyeire és árváira vonatkozó fizetés-, illetőleg nyugdíjemelésről szóló törvényt, melyet a ház (máj.) elfogadott. Ápr. elvetette a többség Guttenberg miniszternek az északnyugati vasút megvételére vonatkozó törvényjavaslatát. A harmadszor is bécsi polgármesterré választott Luegert maga a császár birta arra, hogy az alpolgármesteri állással beérje, ami azonban a balpárt soraiban újabb elégületlenséget keltett és több képviselőnek (Suess) a pártból való kilépését vonta maga után. Máj. elfogadták az új perrendtartást, mely 1898 jan. 1. lép majd életbe; jun. 15. pedig megszavazták a cukorprémium-adót. Máj. 30. gyülekeztek a delegációk, ez alkalommal Budapesten, saját házukban. A közös miniszterek 1897-re 160.584,751 frtot követeltek, mely összeg 4.244,180 frttal haladja meg az 1896. évi közös költségvetést. A külügyi politikát az agliardi-viszály folytán 1895 máj. 16. elbocsátott Kálnoky gróf utóda, Goluchovski Agenor gróf vezeti, ki expozéjában elődjénél sokkal behatóbban ismertette a külügyi helyzetet, a hármas szövetségre nézve azonban teljesen elődének szellemében nyilatkozott. újabban a viszony Oroszországgal is barátságosabb szint öltött, a miről az orosz császári pár bécsi látogatása is tanuságot tesz (aug. 27-29.).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
