Ezzelino da Romano
Ezzelino da Romano (Ezelin), a ghibellinek feje Olaszországban II. Frigyes császár idejében, szül. Onarában, Treviso mellett, 1194 ápr. 26., megh. 1259 szept. 27. Atyja II. Ezzelino, aki viharos élet után szerzetes lett, ama régi német lovagcsaládból származott, mely II. Konrád császártól Onara és Romano várakat nyerte hübérül s mely nemsokára Olaszország leghatalmasabb nemesi családjainak egyike lett. Már kora ifjuságától, 1208 óta vett részt a szomszéd városokkal folytatott harcokban. 1223 jun. atyja öröke szállott reá és Alberich öcscsére; E. a Trevizó vidékén fekvő birtokokat örökölte. Azután a veronai nemességgel vállvetve harcolt a polgársággal, de csellel élve, odavitte a dolgot, hogy a lakosság egy része őt podestának választotta. Hogy ebben az állásban megmaradhasson, a ghibellinek ellen küzdött és többi között VII. Henrik elől a veronai szorosokat elzárta. De szigorával és erőszakával maga ellen izgatta a nemességet, mely őt 1228. megbuktatta. Most Vicenza és Padová-val is meggyült a baja és elvégül szorongattatásában II. Frigyeshez közeledett. kinek 1232 márc. 29. Cividale-ban hűséget esküdött és kit ezóta teljes erőből és mindjobban kitörő vad szenvedélylyel meg boszuvágygyal a lombard liga tagjai ellen támogatott. A császár viszont az elfoglalt városok fölötti hatalommal ruházta föl és természetes leányával, Selvaggiá-val is összeházasítá E.-t (1238 máj. 23.) Azóta még rettenetesebben irtotta a guelfeket; elfoglaltaVicenzát, Veronát, Feltrét, Bassanót, Bellunót és nemsokára az egész észak-keleti Olaszországot. Féltvén életét és hatalmát, Padovának és Veronának legderekabb családjait irgalmatlanul kivégeztette. II. Frigyes iránt mindvégig hüséggel viseltetett és Frigyes fiát, Konrádot is teljes odaadással támogatta olaszországi hadjárataiban. Kegyetlensége miatt a pápák átokkal sujtották, Fontana Fülöp pedig, Ravenna érseke, 1256. keresztes haddal támadta meg őt, s már Padovát is bevette, midőn E. a kereszteseket Torricella mellett 1258 szept. 1-én teljesen leverte. Ezen idő óta E., ki a császár hivatalnokaitól már régebben függetlenítette magát, hatalmának tető pontján állott, Milanónak és egész Felső-Olaszországnak meghódítására készült. Azonban ellenfelei (köztük Velence) sem nyugodtak; hatalmas szövetséges sereget toborzottak, mely az Adda és Oglio között 1259 állást foglalt. Ennek hirére E. a cassanoi hid visszafoglalására indult, de megsebesült és midőn egy gázlón nyomult át az Adda folyón, ujra sulyosan megsebesült és az olaszok fogságába esett. Nem tudván megbarátkozni bukásával, orvosságot, ételt visszautasított és sebeit fölszaggatta. Tizennégy nappal később meghalt. Tetemét Soncino mellett, a puszta mezőn ásták el, és emléke is gyülölet tárgya maradt az olaszok között a legujabb időkig. Testvére, Alberich San Zenó várában 1260 aug. 25. adta meg magát a szövetséges guelfeknek. A győzők előbb E.-nek fiait és lányait kinozták halálra szeme láttára, azután pedig őt magát megvadult ló által agyonvonszoltatták. Vele kihalt a Romano nemzetség. E. sorsát több költő énekelte meg. Cantúgrave regényt, Eichendorff drámát, Pfizer G. pedig románc-ciklust irt róla. V. ö. Verci, Storia degli Ezzelin (Bassano 1779, Velence 1844. 3 köt.). Jobb munka: Gittermann, E. von R. (I. köt. Stuttg. 1890). Schürmann, Die Politik E.-s. (Düren 1886). Brentari E. da R. (1889).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
