Ezüst

Full text search

Ezüst (argentum, l. a mellékelt képet), termésnemesfém, mely az arany előfordulásától eltérőleg sem sziklákba elhintve, sem görgetegek és homok közt - tehát másodlagos fekvőhelyen - nem található, hanem csupán erekben, fészkekben és üregekben. Alakja legtöbbször utánzó alak, nevezetesen haj, drót, agyar, moha, ágas-bogas dendritikus alakok, páfrányformák, stb. Ezeknek az alakoknak látszólag semmi közük sincs a kristályokkal, de pontosabban tanulmányozva az tünt ki róluk, hogy tulajdonképen nem egyebek mint erősen torzult kristályoknak sajátságosan, sokszor egészen bizarr módon egymához illeszkedett halmazai. Több helyről, nevezetesen pedig Kongsberg-ből (Norvégia) ismeretesek olyan példányok, amelyeken az utánzó alakoknak szabálytalanul kifejlődött kristályokból alakult volta igen szépen észlelhető. Jól kifejlődött szabályos rendszerbeli kristályokban is terem, nevezetesen hexaéderekben, oktaéderekben, e kettő kombinációiban, továbbá rombodekaéderben, tetrakiszhexaéderben, sőt az oktaéderlapok szerint összenőtt ikrekben is. A legszebb kristályok Kongsberg bányáiból kerültek ki, némelyike 1 cm. nagyságu, de közönségesen igen aprók. Nálunk Selmecbányáról ismeretesek igen szép E.-kristályok, melyek a kongsbergieknek nem igen maradnak mögötte. Lemezlevél forma alakokban, ugyszintén hintve és vaskosan is.
A tiszta E. olvasztott állapotban a legfehérebb fém; fénye mint ismeretes, nagyon élénk. Nagyon nyujtható fém, csak az arany nyujtható jobban; a finoman eloszlott E. szürke fénytelen por. Az öntött E. f. s.-a 10,5 körül van. A legjobb meleg- és elektromosságvezető. A hevítéskor keveset terjed ki: 1 méteres ezüstrud 0° --100° ra felhevítve 1,94 mm.-rel hosszabbodik. Fajmelege 0,057. O.p.-ja. 1000° körül van, még magasabb hőmérséken (durranó gázláng, elektromos iv) forr és desztillálható. A megolvadt E. a levegőből oxigént nyel el, de nem egyesül vele kémiailag; a megmeredés pillanatában ugyanis az oxigén ismét eltávozik és sajátszerü fröcscsenés (Spratzen) észlelhető. Csupán a tiszta E. bir e sajátsággal. Más fémekkel könnyen összeolvasztható; e fém ötvényei közül a rézötvények a legfontosabbak. Sem közönséges, sem magasabb hőmérséken nem egyesül a levegő oxigénjével, azonban vékony E.-dróton igen erős elektromos áramot átvezetve, oxiddá ég el. A finoman eloszlott E.-öt az ozon szuperoxiddá alakítja. A halogén elemekkel (klór, bróm, jód) könnyen egyesül. Különösen a kénnel képez könnyen vegyületet, ezért az E.-tárgyak kénhidrogén tartalmu levegőben, sőt kéntartalmu ételekben ezüstszulfid képződése folytán megbarnulnak. A legtöbb hig savban ugyszólván oldhatatlan; a hig salétromsav azonban könnyel oldja. Jodhidrogénsavval már közönséges hőmérséken hidrogén fejlődése közben E.-jodiddá alakul. A tömény kénsavval való hevítéskor kéndioxid fejlődése közben E.-szulfát képződik. Krómsav vörös E.-kromáttá alakítja. Lugok nem hatnak reá; az alkali hidroxidokat E.-edényekben szokás olvasztani. Oldható vegyületeiben az E.-öt következőképen mutathatjuk ki: az oldat sósavtól fehér turós csapadékot (AgCl) ad, mely salétromsavban nem, de ammoniában könnyen feloldódik. E sók oldatába fényes rézcsikot állítva, azon az E. szürke por alakjában leválik. Az E. mennyiségi meghatározása céljából az oldatból az E.-öt klorid alakjában választjuk le, s a kimosott és megszárított, majd óvatosan megolvasztott E.-klorid sulyát megállapítjuk: 143,1 sr. AgCl megfelel 107,7 sr. Ag-nek. Térfogatos analitikai uton Gay-Lussac, Mohr v. Volhardt módszerével határozzuk meg. Az E. legszebb fehér fém; fényét a levegőn nem változtatja. A tiszta E. azonban meglehetősen lágy és hajlélony, ugyhogy a különféle ékszerek és disztárgyak, továbbá pénzek, érmek nem tiszta E.-ből, hanem E. és réz ötvényéből valók, mert ez ötvény a tiszta E.-nél keményebb és igy ellentállóbb (l. bővebben E. ötvényei).
Az ezüst-ércek v. kénfémek társaságában vannak quarc kiséretében, v. karbonatokban ólomércekkel társulva, vagy barit és fluorithoz kötve az ólom érceivel együtt találhatók. A termésarany mindig tartalmaz ezüstöt. Kohászatilag hasznosan feldolgozható ezüstércek a következők: Termés-E. 97-99 % E.-tel; antimón-E. 77-84 % E.-tel; tellur-E. 61 % E.-tel; fénylő ezüstérc 87 % E.-tel; rideg üvegérc 70 % E.-tel; antimón, vas, réz és arzén mellett; világos vörös ezüstérc 65% E.-tel antimon vagy arzén mellett; sötét vörös ezüstérc 59 % E.-tel antimón v. arzén mellett; sötétfehér ezüstérc 18-32 % E.-tel és 26-15 % réztartalommal; világosfehér ezüstérc 6 % E. és 38 % ólomtartalommal; fényes, ezüstös rézszulfur 53 % E. és 31 % réztartalommal; polibasit 64-72 % E. és 10-3 % réztartalommal; galenit 0,01-0,03 %, de néha 7 % ezüsttartalommal. A rézércek között leggazdagabbak ezüstben a fakóércek, néha 31 % tartalommal. Ezeken kivül vannak még E.-tartalmu cinkércek, vaskovacsok, arzén- és antimónércek.
 
Termelése
Az ezüstöt érceiből csak igen bonyadalmas és komplikált kezeléssel állíthatjuk elő, mert az E. az ércekben rendesen más fémekkel és földes anyagokkal vegyülve van elrejtve, melyeket mind el kell előbb távolítani, ha az ezüstöt megnyerni akarjuk. Az ércek minősége szerint általánosan háromféle eljárást alkalmazunk az ezüst előállítására: 1. az ezüsttartalmu ércek és termények ólomítását; 2. a foncsorítást; 3. az ezüstlugzást.
Az ezüsttartalmu ércek és termények ólomítása végett összeolvasztják az ezüsttartalmu anyagokat, ha ólmot nem tartalmaznak, fémólommal, ólomoxiddal, v. ólomércekkel. Az ezüstnek nagy rokonsága lévén az ólomhoz, összeolvasztás után legnagyobb része a nyert fémólomban gyül egybe és ha ez az ólom eléggé dus ezüstben, az ólom leüzésével a szinezüst tisztán megnyerhető; hogy ha pedig a nyert ólom ezüsttartalma nagyon csekély, más módon kell az ezüstöt kisebb mennyiségü ólomba koncentrálni, és azután a dus ólmot leüzni. Az ezüsttartalmu ólomérceket lángallóban vagy aknás kemencében olvasztják meg. Ujabban leginkább az utóbbiakat használják. Ilyen a mellékelt táblán látható 1. ábrabeli

1.ábra. Ólomolvasztó aknás kemence.
aknás kemence is, melyet a felsőharzi kohók használnak. A kemencét b vasköpenynyel burkolt és a d öntött vasoszlopokon álló a akna alkotja. Az akna alját a tüzálló anyagból készített e olvasztó tér zárja el, a d oszlopok pedig az i fenékkövön állanak. Az ezüst olvasztó teret tartja a tüzálló téglából épített f fal, mely a közönséges téglából épített g falon nyugszik. Az f és g falak ürét felül a kagylószerüen alakított és szénporhóból vert k fenék, l homok-, m tégla-, n agyag- és o salakréteg tölti ki. Az f és g falakat hc köpenyeg védi és tartja össze. A fuvó levegőt t csőgyürüből s könyökcsövekbe s ezekből r fuvókán és a vizzel hütött 4 fuvókason át a kemencébe vezetik. A keletkező gázokat u kürtő vezeti el, v az etető nyilás és w az ólomlecsapoló medence. A salak ezzel szemben levő nyiláson folyik ki. Az ezüsttartalmu ólomból az ezüstöt leüzéssel nyerik ki, ennek veleje az, hogy a szóban forgó öttevényt lángallón beolvasztják és az ömledék felszinére a lánggal együtt levegőt fujtatnak. A levegő az ólmot oxidálja; a domboru fémfürdő felszinéről a szélek felé csuszó ólomoxidot folytonosan leeresztik, ez az u. n. mázanyag v. gelét. Az ólommal együtt a többi idegen anyagok is (antimón, arzén, réz) kiválnak s végül az ezüst a kemencében marad.
Az ólomüző tüzhely használatos alakját a mellékelt tábla 2., 3. és 4. ábrája tünteti elő.

2. ábra. Az ólomleüző tűzhely hosszanti metszete.
A teknőszerüen mélyített A tüzhely alját mm márgaréteg borítja. Felette látjuk a C vasfedővel letakart csonka B boltozatot. A C fedő belsejét tüzálló agyagréteg védi, külsején merevítő bordák és a G emelőgém G karjára akasztott láncok láthatók. A tüzfészket F és a fuvó kasokat aa jelzi. P az adalékadó és o a gelét lecsapoló nyilás. A munka azzal kezdődik, hogy a tüzhely fészkébe rakott ezüstös ólmot megolvasztják. Az ömledék felszinén nehezen olvadó kéreg marad, mely leginkább kénólomból, továbbá antimón és arzénsavas ólomoxidból áll; ezt eltávolítják. A további tüzeléskor réz- és egyéb oxidokból feketés szinü ólomoxid keletkezik: ez alkotja a

3. ábra. Az ólomleüző tűzhely vizszintes keresztmetszete.
második lecsapolást; ekkor megindítják a fuvókat és a keletkező ólomoxidot (gelét) o nyiláson át kieresztik. Végül az ezüstön csak vékony ólomoxid-hártya marad, mely szivárványszinben játszik s midőn az is eltávolodik, kicsillan a szinezüst. Ezt nevezik csillanásnak v. pillogásnak (l. IV. köt. 735. l.) Mihelyt az ezüst fényes felszine előcsillant, a fuvatát megszüntetik, mert tovább már az ezüst párologna el. Az igy előállított ezüstben mindig marad kevés ólom és más fémek, ezért azt finomítják. Az E.-finomítás folytatása a leüzésnek. A finomítást hazánkban a leüző tüzhelyen végzik; másutt külön tüzhelyekben finomítanak, melyek rendesen csak annyiban különböznek a leüző tüzhelyektől, hogy kisebbek. A bimbózást az ezüst lehülésekor a teljes finomítás jeléül tekintik (l. Ezüstbimbók.).

4. ábra. Az ólomleüző tűzhely képe.
A mellékelt tábla 5-7. ábrájában a közönségesen használt E.-finomító tüzhelyt és csészét (test) tüntetjük fel. A 20-22 kg. ezüstöt befogadó E.-finomító csésze (5. ábra) a b márga- v. hamuréteggel bélelt a öntött vas csészéből áll. Az ebbe tett finomítandó ezüstöt, széntüznél megolvasztják, és az ömledék felszinére fuvott levegővel az idegen anyagokat oxidálják; ezeket a csésze bélelő anyaga föliszsza.

5. ábra. Ezüstfinomitó csésze.
Ekként a kemencében visszamarad a finom-E. v. égetés E. Mivel igy sok ezüst vész kárba, használják a boltás alatti ezüstégetést is. Ilyent tüntet elő a 6. ábra. Az a csészét agyagból készített és k szelelő lyukakkal ellátott b boltással fedik be, azután a 7. ábrabeli h finomító tüzhelybe teszik és a tüzhely c munkaterét a boltás nyilásáig terjedő f fallal, a nyilást magát pedig darabszénnel zárják el. Az l csészébe tett ezüstöt a kemencébe rakott szén tüzénél ömlesztik meg. Az égéstermékek az e, d, i csatornán szállanak el. Az f fal alján levő nyilást tüzelés közben többször kinyitják, hogy az ezüsthöz levegő jusson, mely az idegen fémeket oxidálja; nyitáskor az ezüstöt mindig felkavarják és kavarás után az f fal nyilását ujból elzárják. Ezt a műveletet az ezüst teljes kitisztításáig folytatják. Midőn már tiszta az ezüst, vizzel leöntik.

6. ábra. Ezüstfinomitó csésze boltással.
Szomolnokon és Arany-Idkán grafit- vagy vas-tégelyben finomítanak, melyet szintén kibélelnek csonthamuval. Az olvadt ezüstre többször poris és salétrom, vagy hamuzsir, glaubersó és salétrom keveréket hintenek, a rondítók jobb elsalakítása céljából. Ily tégelyek 100 kg. ezüst férőjüek. Az ezüstfinomításra manapság leginkább a lángallóban való finomítást használják; igaz, hogy e célra kevesebb tüzelő anyag kell, azonban az ezüstveszteség nagyobb, amit némileg ugy akadályoznak meg, hogy az ezüstöt szén- vagy fürészpor-réteg alatt olvasztják meg. A lángallókban 1000, sőt ennél is több kg. ezüstöt finomítanak egyszerre. Az ezüst akkor finom, ha tisztán csillog, felszinén nincsenek gelét-foltok, szine tiszta fehér, jól föcscsen és törete atlaszfényü.

7. ábra. Ezüstfinomitó tűzhely.
A leüzés csak addig gazdaságos, ha az ólomban 0,1 % ezüst van. Ennél kevesebb ezüst kiválasztása céljából többféle módszert használnak. Ezek között legfontosabb a Pattinson és a Parkes-féle módszer. Pattinson a csekély ezüsttartalmu ólmot (2500-12520 kgnyi mennyiségben) öblös vasüstben a (lásd a mellékelt tábla 8. ábráját) olvasztja meg. Az égéstermékek f rostélyról a d választófallal képezett e, c füst-csatornákon át a h kürtőbe áradnak; g a hamuláda. A megolvadt ezüstöt lassal kihütik. A hülő tömegben legelsőbben - igen csekély ezüstöt magába zárva - a tiszta ólom szilárdul meg, a megszilárdult részeket nagy átlyukasztott

8. ábra. Pattinson-féle üst.
vaskanalakkal a még olvadt állapotban maradt tömegből kiemelik, és azt addig folytatják, mig végre az olvadt állapotban visszamaradó, dúsított ólom alkalmassá válik arra, hogy abból az ezüstöt az ólomüző módszer szerint megnyerjük. A csekély ezüsttartalmu ólmot Selmecbányán Parkes módszere szerint dúsítják. E módszer veleje az, hogy az ezüstben szegény ólmot kevés cinkkel olvasztják össze. Az olvadt tömeg kihülésekor legelsőbben a cink dermed meg és az ezüstöt az ólomból magába veszi. A megdermedt részeket a még olvadt tömegből éppen ugy, mint a Pattinson-eljárásnál átlyukgatott vaskanállal merítik ki. Mivel az igy kiemelt cinkdarabokban mindig van kevés ólom is, azokat ujra megolvasztják, ezután kihütik, szóval ugy járnak el mint előbb. Ily módon végre ólomtól mentes ezüsttartalmu cinket nyernek. Parkes a cinket a benne oldott ezüsttől a cink eldesztillálásával választja ki. E célból Selmecen a cinket tüzálló retortákba helyezik, kellő magas hővel a cink elszáll és a retortában visszamarad az ezüst.

9. ábra. A cinkpároltató kemence hosszanti metszete.
A mellékelt tábla 9. és 10. ábrájában a cink átpároltatására való Balbach-féle buktató kemencét mutatjuk be. .Az e-vel jelölt retorta a c csapokon függő a kemence f padjára támaszkodik. A kemencét a g nyiláson át megtöltik kokszszal, h vezeti el az égés-termékeket, i a rostély és k a retorta nyakának tartására való nyilás. A faszénnel összekevert cink a hő következtében elillan. Ezeket a cinkgőzöket előtékben felfogják, a retortában visszamaradó ezüstben bővelkedő ólmot pedig a buktatott kemencéből kiöntik. Azokat a szegény érceket, melyek csak kevés ólmot és ezüstöt tartalmaznak, legelőbb ugy olvasztják össze kéntartalmu anyagokkal, hogy kéneskövet nyerjenek, a földes anyagokat pedig elsalakítsák; ez a nyersolvasztás; az igy nyert kéneskövet, melyben már benne van az ezüst, ólom, réz stb. fémek legnagyobb része, pörkölik, kéntartalmát elpárologtatják, vastartalmát oxidálják, és ugy olvasztják azután össze, ez a dúsító olvasztás; hogyha akkor még ólmot vagy dús ólomérceket adnak hozzá, s ekkor már ezüstben dús ólmot nyernek, melyet le lehet üzni, ez a dús ólomítás; az egyszersmind nyert kéneskő pedig a dús kéneskő. Sokkal nehezebb és bonyolultabb kezelést kiván az ezüst előállítása ezüsttartalmu rézércekből, vagy pedig ezüstöt és rezet tartalmazó kohóterményekből. Ez az eljárás a nagy fémveszteségek miatt mindig igen költséges. Ha az ezüsttartalom nem nagy, rendesen nyersolvasztással fekete rezet állítanak elő, és ezt ólommal összeolvasztván, meghülés után kicsurgatják a rézcipókból az ólommal együtt az ezüstöt is. Hogyha pedig a rézércek ezüstben is gazdagok, akkor már a nyersolvasztásnál ólmot adnak hozzá, hogy a csurgatáshoz alkalmatos rezet nyerhessenek. Ez az eljárás azonban igen költséges, sok tüzeléket fogyaszt, és nagy fémveszteségeket okoz, s most már csak ritkán alkalmazzák.

10. ábra. A cinkpároltató kemence keresztmetszete.
Az ezüstkiválasztás legrégibb módjainak egyike a foncsorítás, melynek veleje az, hogy az ezüstöt kénesővel különítik el vegyületeitől és a nyert ezüstfoncsorból a kénesőt hevítéssel üzik ki, ekkor visszamarad a szinezüst. A foncsorítás régi módját Amerikában ma is ugy üzik, mint 300 évvel ezelőtt. A bányában fejtett ércből a foncsorításra valókat (1 %-nál kevesebb ezüstöt tartalmazókat) kiválogatják, zuzó művekben összetörik és malmokban (arrastras) kevés vizzel elegyítve megőrlik. A nyert iszapot a napon kissé megszárogatják és a kikövezett foncsorító téren (patió) 3-5 r. konyhasóval keverve, öszvérekkel megnyomatják. Néhány nap mulva hozzákevernek pörkölt rézkovát vagy rézszulfátot (magistral) és a keveréket kénesővel több izben lepermetezik. Minden permetezést az öszvérekkel való ujbóli nyomtatás követ. Egy rész ezüstre mintegy 6-8 r. kénesőt adnak. E művelet közben a következő kémiai bomlások keletkeznek. A rézszulfát és a klórnátrium elegyülésekor keletkezik rézklorid, mely az ezüstérceket klórezüst fejlesztése mellett megbontja. A klórezüst a kénesővel ezüstfoncsort és kéneső klorür-t alkot. Ez az utóbbi (1 rész ezüstre 1,3 rész kéneső) elvész. Ez a művelet télen 20-25 napig, nyáron 10-15 napig tart. Midőn befejezték, a keveréket vizzel tele kádakba öntik és folytonosan vizet eresztve hozzá, haránt karos göröndökkel jól összekavarják. Az idegen alkotó részeket a viz tova iszapolja, a nehéz foncsor pedig az edény aljára száll. Ezt a foncsort kiveszik, bőrzsákokban sajtolják, hogy fölös kénesőjétől megszabaduljon, végül pedig a zsákban maradt merevebb foncsort vasharang alatt elpároltatják. Mivel a harangnak alja viz alatt áll, csak a felső szabad végét hevíthetik. A hevítés következtében a kéneső elillan, de a viz ezeket a gőzöket csakhamar cseppfolyóvá süríti. Arany-Idkán a foncsort vas retortában izzítják, melynek nyaka hűtő edényen megy át és vége vizzel telt edénybe merül. Igy egyszerre 2 foncsort dolgoznak

11. ábra. Foncsorozó üst.
föl. Arany-Idkán az érceket a forrasztás előtt konyhasóval pörkölik, hogy a bennök levő ezüstből klórezüst alakuljon. A pörkölést igen gondosan kell végezni; eleinte csak gyenge tüzzel hevítik a konyhasóval kevert pörköléket folytonos gereblyézés mellett, mig m. e. 2 óra mulva a kénes ércek fölbomlása nem kezdődik, ekkor azután magától ég a pörkölék, tehát nem kell tüzelni, de a kavarást nem szabad abbanhagyni; ez a szak is m. e. 2 óráig tart; ez alatt a kénnek legnagyobb része oxidálódik, és részint elpárolog, részint sókat alkot a fémekkel. Miután a pörkölék égése megszünt, kezdődik a pörkölés végső szaka; a tüzet ismét fölszítják, ez alatt földuzzad a pörkölék, és klórgáz szaga érezhető; 3/4 óra alatt be van végezve a pörkölés. Ez alatt az utolsó időszak alatt hatnak a kénsavas sók a konyhasóra, mely felbomlik, és részint klórgáz, részint kloridok képződnek; a pörköléket azután átszitálják és a szitán maradt göbecseket megőrlik. A foncsorítás vasabroncsokkal körülfoglalt hordókban történik, melyekbe egyenlő sulyu vizet és szitált pörköléklisztet adnak. Az egész suly m. e. 20 mázsa, ehhez jön még 1 mázsa vas apró darabokban, azután elzárják a hordó lyukát és 2 óráig forgatják a hordót szintes tengelye körül 14-16-szor percenként. Ez idő alatt feloldja a viz az oldható sókat, a vas pedig a vas- és rézkloridokat klorürökké változtatja, és egyszersmind a konyhasólugban feloldva levő ezüst és rézkloridokból fémalakban ejti ki az ezüstöt és rezet. Ezután a kezelés második szakában öt mázsa kénesőt adnak a hordóba, melyet ismét elzárva 20 óráig forgatnak percenként 20-22 fordulattal. Ez alatt fölbomlik az ezüstklorid, a vas és kéneső érintkezésének villamos hatása következtében,

12. ábra. A foncsorozó üst.
melyet a sós viz és a kifejlődő melegség elősegít. A negativ klór egyesül a vassal, a pozitiv ezüst pedig a kénesővel. Ez idő után megtöltik a hordót vizzel annyira, hogy csak 1/3-a maradjon üresen. Ezután ismét elzárva 2 óráig forgatják lassan, percenként 8-9 fordulással, hogy az egész zagyban szétszórt foncsorgolyócskák egyesülhessenek. Ez után lecsapolják a foncsort külön edénybe, a többi zagyot pedig másik edélybe ugy, hogy csak a vasdarabkák maradjanak a hordóban. A zagyot kupalaku kádba vezetik és folytonos kavarás között vizet hagynak reá folyni; igy lassankint leülepedik a kádban az utolsó része is a foncsornak. Az átfolyó zagyot egy nagyobb szekrénybe vezetik, le hagyják ülepedni, megpróbálják, és ha már nem tartalmaz ezüstöt, a hányóra vetik. Az ezüsttartalmu kénesőt átszürik vászonzacskókon, és a visszamaradt foncsort, mely 84-85 % kénesőt, 10-12 % ezüstőt és 4-6 % rezet tartalmaz, kiégetik. Végre az égetett nyers ezüstöt tégelyben megömlesztik és mint réztartalmu ezüstöt átadják a pénzverőnek.
Észak-Amerika egyes ezüstkohóiban az ezüstérceket vasüstökbe teszik és kénesőt, vizet meg reagenciákat (konyhasó, rézvitriol stb.) adván hozzá, jól összekavarják. A mellékelt tábla 11. ábrája tünteti elő az a üstöt, melyben a b tengelyre erősített c keverő lapátok forognak. A b tengelyt f szijdob révén a g kupkerékpár forgatja. A keletkező pép d nyilásokon át folyik ki. A lapátok alatt e dörzsölő lapok vannak (12. ábra) és a tengely beállítására a h kézi kerekek valók.
A nedves uton való ezüstválasztó eljáráshoz tartozik az ezüstlugzás. E célra többféle eljárást találtak fel, melyek közül leginkább az Augustin-félét és a Ziervogel-félét alkalmazzák. Augustin szerint az érceket v. kohóterményeket konyhasóval pörkölik, hogy az ezüsttartalom ezüstkloriddá változzék. A pörkölést igen gyakran a Brückner-féle forgó kemencében (képmelléklet 13. ábrája)

13. ábra. Brückner pörkölő kemencéje.
végzik. Ez áll a vaslemezből készített és tüzálló béléssel ellátott A hengerből és a B tüzelő térből. A lapok között vannak a b hűtőcsövek, c-nél adják be a pörkölendő keveréket és a hengert d fogaskerék segítségével forgatják. Forgás közben az A henger e gyürükön gördül, az égéstermékek pedig f nyiláson át szállnak a kéménybe. Legjobb eredménynyel alkalmazták ezt az eljárást a rézkéneskő ezüsttelenítésére, ha réztartalma 60-70 %-ra rug, és ólom, cink, antimon és arzén nincsen benne. A rézkéneskövet mindjárt a lecsapolásnál gyorsan lehütik vizzel, azután pedig összezuzzák és porráőrlik és a pörkölőbe adják; eleinte konyhasó nélkül pörkölik, igy legelébb a vasból, azután pedig a rézből alakulnak kénsavas sók, de a hőség emelkedésével ezek felbomlanak és végre vas- és rézoxidok mellett kevés kénsavas réz, főképen pedig kénsavas ezüst van a pörkölékben. Ettől kezdve folytonosan emelkedő hőség mellett végképen elüzik a kéntartalmat és konyhasót adván a pörkölékhez, ezüstkloridot alkotnak a kénsavas ezüstből. A pörkölés után szitálással választják ki a pörkölékből a göbecseket, melyeket megőrölnek és ujra pörkölnek; a pörkölt lisztet pedig lugzókádakba rakják; 4-6 mázsa jön egy lugzókádba, melynek fenekére fakeresztet tesznek, erre jön az átlyukgatott deszakfenék, erre szalma v. galyak s legfelül abroncsra feszített vászon; erre adják a pörkölt lisztet, melyet átlyukgatott deszkával födnek be, hogy a reá bocsátandó lug szétterüljön.
A sürü konyhasólugot megmelegítik s azután bocsátják a lugzókádakba, melyekből a fenékhez közel álló csapon kifolyik, miután az ezüstkloridot feloldotta. A lugzás 3 szakaszban történik, először sürü konyhasólugot adnak fel 10 órán át, a második szakaszban folytatják a sürü konyhasóluggal való lugzást 10-12 óráig, s általában addig, amig végre a kifolyó lug már nem tartalmaz ezüstöt; végre tiszta vizzel mossák ki a pörköléket, hogy a benne levő konyhasótól megtisztítsák; ezt a tisztító vizet annyiszor használják, mig elegendő konyhasót nem tartalmaz, hogy a lugzás első szakaszában lugzásra alkalmazni lehessen. Augustin lugzókészülékét a mellékelt kép 14. ábrája tünteti elő; a a lugzóedény, melynek lyukas alját szalma és vászon takarja, a b csapon beeresztett folyadék

14. ábra. Konyhasó-lugzó készülék.
(hideg vagy meleg konyhasóoldat) az a edénybe tett pörkölék klórezüstjével klórezüst és klórnátrium kettős sóját alkotja, ez átfolyik a rézforgácscsal vagy cementrézporral megtöltött c c ejtőedényekbe. Ezekben a réz feloldódik és kiejti az ezüstöt ugy, hogy az ejtőedények második sorából kifolyó lug már csak rezet tartalmaz. Ezt a lugot az e e ejtőedényekbe vezetik, melyekben vas ejti ki a rezet. A réz kiejtése után a lug tágas edényekbe folyik, melyekben vastartalma a levegőből oxigént vesz fel és oldhatatlan vasoxiddá változván, leülepedik, a lug pedig ismét használható kilugzásra, ha a benne felszaporodott kénsavas nátront ki hagyják kristályosodni. A kiejtett ezüstöt a d edényben tisztítják meg. A kilugzott pörköléket megpróbálják, s ha elegendően ezüsttelenítve van, feldolgozzák fekete rézre; ha pedig még több ezüstöt tartalmaz mint kellene, ismét pörkölik konyhasóval és ujra lugozzák. A tajói állami kohóban az ezüstlugzó-készülékek a következőképen szerkesztvék. A klóros pörkölésből kikerült keveréket összezuzzák, ezután több mint egy méter átmérőjü sürü zsákszövettel bélelt 8 nagy fatölcsérre rakják, melyek az épület emeletén a tető alatti állványokon állanak. A tölcsérek fölött facsövekből készített vezeték van. Ez a vezeték nagyobb gyüjtőedénynyel kapcsolatos, melyet a földszinten készített meglehetős tömény konyhasó-oldattal szivornyás kutra emlékeztető szerkezet segítségével töltenek meg. A vezetékekből a közönséges hőmérsékletü, tömény konyhasó-oldat hordócsapokon át folyik a tölcséren felhalmozott kloridokra és azokból az ezüstkloridot teljesen kilugozza, de részben a többi fémkloridot is feloldja. A lug minden tölcsérből lépcsőszerüen elhelyezett három hordóba folyik; minden tölcsérnek egy-egy ilyen hordórendszere van. A hordókba rézforgácsot tesznek, mely a vele érintkező lugból az ezüstkloridot fémmé redukálja, ugy, hogy a harmadik hordóból lefolyó lugban már semmi ezüst sincs, de van annál több réz az eredetileg benne volt kevés ólom mellett. Az ezüsttartalmától megfosztott lugot a legalsó hordókból lefolyva ólomforgácscsal megrakott közös facsatornába vezetik. E csatornának igen kis lejtése van, hogy a lassan átfolyó lugból az ólom a réz összes mennyiségét kiejthesse, az oldatban pedig vasklorid maradjon.
Végre, hogy ez a szinte értéket képviselő ólom se vesszen el, a lugot vasforgácscsal megtöltött kádon vezetik át és a vas az előbbiekhez hasonló módon az oldatból az ólmot választja ki. Ziervogel eljárása abban különbözik az Augustin-félétől, hogy a pörkölés konyhasó nélkül történik oly módon, hogy a kénsavas vas- és réz-sók felbomoljanak és a pörkölékben főképen kénsavas ezüst maradjon. Ezt azután lugzókádakban forró vizzel kilugozzák és ejtőkádakban az ezüstöt rézzel és végre a rezet vassal ejtik, ugymint az Augustin-féle lugzásnál. Ziervogel eljárása gyorsabb és olcsóbb mint az Augustin-féle, de a pörkölés sokkal nagyobb figyelmet és ügyességet kiván, különben a lugzás egész eredménye megromlik és a lugzott pörkölék még annyi ezüstöt tartalmaz, hogy ujra meg kell pörkölni és ujra ki kell lugozni.
Az ujabb időben a konyhasó helyett Percy és Hauch ajánlatára az alkénessavas natront is használják lugzó folyadéknak, mert jobban oldja a klórezüstöt; az oldatból az ezüstöt kénnátriummal ejtik ki, keletkezik kénezüst, melyből az ezüstöt pörköléssel nyerik ki (Patera módszere). Claudet a konyhasó-oldat helyett jódkálium-oldatot használ és a keletkezett jódezüstből az ezüstöt cinkkel csapatja ki. Az ezüst- és aranytartalmu, de vastól teljesen mentes rézkövet lángallókban teljesen oxiddá égetik el és ezután forró kénsavba teszik. A rézoxid feloldódik, az ezüst és arany pedig visszamarad. Az edényben leülepedő iszap 1,8-2 % ezüstöt tartalmaz,ezt ujra higított kénsavba teszik és főzik, azután kilugozzák, megszárítják és ólomtartalmu terményekkel megolvasztják a nyert ezüstös ólmot pedig a már ismert módon leüzik.
A fekete rézből villamossággal is kiválasztható az ezüst olyképen, hogy a feketerézből lapokat öntenek s ezeket rézvitriol fürdőbe függesztik. Ha a villam-áram pozitiv sarkát e lappal kötik össze, a negativ elektrodának pedig a fürdőbe rézlapot függesztenek, a fekete réz réztartalma e lapra rakódik, az idegen anyagok pedig s ezek között az arany és ezüst, iszap alakjában leválnak és az edény fenekére rakódnak. Ilyen eljárást követnek István-kohón.
 
Története, értéke és hovafordítása
Az ezüst a legrégibb idők óta ismert fémek közé tartozik, azonban korra nézve fiatalabb az aranynál. Az egyiptomi hieroglifákon fehér aranynak nevezik, ami arra vall, hogy az ókornak ez a kiváló kulturnépe az aranyat az ezüstnél előbb ismerte. Egyiptomba az ezüst a szomszéd sémi népek s különösen a feniciai kereskedelem révén jutott. A történelemből tudjuk, hogy a szemita asszirok kulturája a turáni népcsaládhoz tartozó szumir vagy akkád kulturán alapult s ez az ősrégi nép, melynek kulturája az egyiptomiakét is megelőzte, az ezüstöt ismerte. Ku-babbar az akkad nyelvben fehér, fénylő fémet jelent. A szumir-akkad nép lakóhelyének ezüstgazdagságáról Homeros is megemlékszik (Ilias II. 856-857) Alybe-t nevezvén az ezüst hazájának. Ez az Alybe Szyriának régi nevét, Chalybiá-t jelenti. Hogy a zsidó nép, mint a szumir-akkad kultura örököse, jól ismerte az ezüstöt, a bibliának több följegyzéséből kiviláglik, ezek közül különösen érdekes az (Móz. IV., XXIII. r. 16. o.), hogy Ábrahám Efronnak 400 ezüst siklust adott «minémükkel élnek vala a közönséges adás-vevésben». Tehát a zsidók az ezüstöt már a legrégibb időben csere-eszköznek használták. Általában Kis-Ázsia, Szyria, Mesopotámia és a mai Persia ezüstgazdagsága az ókorban igen nagy volt. Bin-Nirar Damaskusban 20 talentom aranyat és 2300 talentom ezüstöt zsákmányolt. Cirus kis-ázsiai hadjáratából 500000 talentom (1 talent = 2040 frt) ezüstöt hozott haza. Az ekbatanai vár gerendázatait, mennyezetét és oszlopait arany- és ezüst-lemezek borították, s ezüstlapok fedték a tetőt. A persa birodalomnak hübéresei, India és Antiochia kivételével, évi tributumként 30 milli forintnyi ezüstöt fizettek. Az indogermán népek szókincse után itélve, ugy látszik, hogy e nép különféle ága az ezüstöt a szemitáknál későbben ismerte meg. Hogy őseink is Ázsiából hozták e fémre vonatkozó ismereteiket, kitetszik abból, hogy a magyar ezüst, a votják azves, a szirjén ezis és az osszet avzist, avzeste egyazon eredetü szavak.
Európa legrégibb ezüstbányái az athéniek tulajdonát képező Laurion-hegyen voltak, mely Themistokles idejében évenkint 331/2 talentom (a. m. 70000 frt) ezüst osztalékot adott. Ezek a bányák Kr. u. az első században már kiapadtak. Nyugat-Európában az iberiai félsziget bányái ontották a legtöbb ezüstöt. Ezeket a bányákat legelőször a feniciaiak mivelték. Polybius szerint az uj-karthagói ezüstbányákban 40000 ember dolgozott és egy bányában naponkint 300 fontot termeltek. A római világbirodalom megalakulása után a legtöbb ezüst itt gyült össze. Alarich-nak Róma 5000 font aranyat és 50000 font ezüstöt fizetett, hogy a várost a további ostrom alól felszabadítsák. A középkorban a kiválóbb ezüst-termelő államok sorába tartozott a Marco Polo említette Nagy Örményországi bánya Tauris és Trebisond között (a mai Gumiskhana), továbbá a schwatzi bányák (XII. sz.), Tirolban (1483. 48097 márka ezüstöt termeltek); a kuttenbergi (XIII. sz.), a joachimsthali (XV. sz.) és przibrami bányák (VIII. sz.) Csehországban 13000-100000 márka évi termeléssel); a rammelsbergi (XII. sz.) és egyéb érchegységi bányák Szászországban. Hazánk az ezüsttermelés dolgában szintén az elsők között állott. Selmec-, Körmöc- és Besztercebánya már a tatárjárás előtt hiresek voltak. Selmecbánya ezüst-termelése 1487. 9000, 1535. 20500 és 1569. 21000 márka volt. Körmöcbánya a XIV. sz. elején a cseh Kuttenberghez hasonló szabadalmakat kapott. 1328-ban számos érctörő-malma és a XV. század elején 4 vizemelő gépe is volt.
A legtöbb európai ezüstbánya az uj és legujabb korban lassankint vesztett jelentőségéből. A hires tiroli ezüstbányászat a XVI. sz. második felében érte el fénykorát, de aztán rohamosan hanyatlott; 1525-1564-ig 2028000 márka ezüstöt termeltek, mintegy 36 bányában. A legáldásosabb évek 1588-1595-ig terjedtek. A század elején mintegy 2000 márka volt az évi termelés, ma teljesen elvesztette régi jelentőségét. A tiroli bányászat hazánkra nézve is nagyfontosságu volt, mert az 1716-1717-iki török hadjáratban visszahódított Dél-Magyarország bányamivelésének alapját a betelepített schwatzi bányászok vetették meg. Ujabban Csehország ezüsttermelése is nagyon megcsappant.
Ausztria utolsó 10 évi ezüsttermelése: 1883. 2.906,967 frt; 1884. 3105740; 1885. 3214198; 1886. 3180528; 1887. 3136874; 1888. 3154429; 1889. 3157153; 1890. 3197585; 1891. 3219048; 1892. 3293746 frt; összesen 31566268 frt. érték.
A hazai ezüstbányák közül Selmecbánya őrizte meg fontosságát. A Felsőbieber tárót a század elején fényes eredménynyel mivelték. Ugy látszik, hogy az ezüst nagy értékcsökkenése elébb-utóbb a selmecbányai ezüstbányászatnak is végét veti. Hazánkban a felsoroltakon kivül még Ujbányán, Bakabányán, Beszercebányán, Parádon, Szomolnok-Gölnitzen, Aranyidkán, Telkibányán, Nagybányán, Felsőbányán, Kapnikbányán, Láposbányán, Rézbánya vidékén, Mármaros, Ugocsa, Szepes, Abauj, Gömör, Bars, Hont, Bihar stb. megyékben és Erdélyben vannak ezüstbányák. Hazánk ezüsttermelését az alábbi számok tüntetik elő. 1864. a termelés 26127 kgramm., 1867. felszökött 27113 kg.-ra, ettől kezdve rohamosan sülyedt, ugy hogy 1872. csak 17136 és 1874. 17421 kgramm volt. Ekkor javulás állott be és 1876. felszökött 22781 kilogrammra, azonban ez a javulás nem tartott soká, mert 1882-ben csak 16568 kilogrammot termeltek. Ez idő óta ezüst-termelésünk régi magaslatára nem is emelkedett. Értékben kifejezve:
Magyarország utolsó 10 évi ezüst-termelése: 1883. 1503549; 1884. 1352990; 1885. 1499885; 1886. 1443822; 1887. 1588184; 1888. 1497712; 1889. 1532595; 1890. 1597906; 1891. 1506294; 1892. 1658143; összesen 15182080 frt. érték.
A spanyolországi ezüstbányák 1571. a Fuggerek kezében ujra felvirágoztak ugyan (a guadalcanali bánya egyes években 7 millió tallért jövedelmezett), azonban szintén elvesztették jelentőségüket. 1839 óta a Sierra Almagrerai (Almeria tartomány) és 1843 óta a hiendelencinai (Guadala-járában) bányák lendültek fel. Norvégiában 1623 óta a kongsbergi bányákat mivelik, ezek 1728-1768. 1150000 márka ezüstöt jövedelmeztek. Kiemelhetjük még a salai bányákat Svédországban, melyekből 1400-1817. 3369797 márka ezüstöt bányásztak ki, azonban a mai ezüsttermelés terén ezek a bányák se jelentősek. Angolország és Franciaország ezüstércekben szegény. Ázsiai Oroszországban a Kolywam-Woskressenski bányák (a Kis Altaiban) jelentősek. Az összes európai és ázsiai ezüst-bányákat felülmulják az amerikai bányák. Ezek közül első helyen említhetjük a mexikói bányákat. 1545. fedezték fel a zacatecasi, néhány évvel később a durangói és 1558. a guanaxuató-i bányákat. Ez utóbbi 1786-1803. évenkint 536000 márka ezüstöt adott. A legtöbb ezüstöt a mult század végén és a jelen század elején termelték (1791-1800. évenkint átlag 22235000 pesost). Legujabban ezek a régi bányák megcsappantak ugyan, de fontosságukban mások emelkedtek. Ezek közé tartozik Sonora, Sinaloa, Jalisco, Cohahuila és különösen Pachuca. 1884. Mexikó ezüsttermelése 785000 kg. volt, 117750000 márka értékben.
A mexikói bányákkal jelentőség dolgában vetekednek Bolivia, Peru és Chile ezüstbányái. A hires potosi bányákat Boliviában 1545. találták fel. 1545-64. évenkint átlag 4000000 pesos volt a bányák évi termelése, azonban nemsokára nagy csökkenés állott be. 1851-75. Bolivia ezüsttermelése évenkint átlag 3712000 pesos volt. A potosi bányák még ma is bővelkednek ezüstben és a legujabb tudósítások szerint mindezeknek, mind a huanchacai, colquechacai és oruzói kerületben levő ezüstbányáknak termelése inkább nő, mint apad. Ujabban Chile ezüsttermelése is jelentős szerepre vergődik. Itt az ezüst bányászata 1721 körül kezdődött s 1851-75-ig 1579000 kg.-ra rugott 284220000 márka értékben, holott a termelt arany értéke ugyanebben az időben 26 millió 605000 márkát tett. Chile legfontosabb ezüstbányája Huascoban van. Peru ezüsttermelése igen fontos s e század elején érte el virágzása tetőpontját. 1801-10. 6050000 pesos-szal. Itt kiválók a pascoi, hualgayoci, guamachucoi és conchucosi bányák. Peru, Bolivia és Chile 1884. 450000 kg. ezüstöt termelt 67500000 márka értékben. A jelen században az amerikai Egyesült-Államok is az ezüsttermelő országok sorába léptek. Az ezüsttermelés 1851. indult meg s 1871-1875. már 2824000 kg.-ra rugott 101664000 márka értékben. Fontosak Nevada, Utah, Colorado, California, Arizona, Montana, Idaho és Uj-Mexikó ezüstbányái. Különösen gazdagok a nevadai ezüstbányák, melyek 1876. 28032830 dollár értékü ezüstöt adtak. Nevada leghiresebb bányáját, a «Comstock Lode»-t 1858. fedezték föl és 1859. kezdték művelni. 1880-ig ez a bánya 174 millió dollár ezüstöt és 132 millió dollár aranyat adott; a legáldottabb év 1876. volt (30 millió dollár ezüst); ezóta a termelés apad, 1890. csak 4 millió dollárra rugott.
Ma a leggazdagabb ezüstbányák Ausztráliában, Broken-Hillben vannak. 1891 máj. 31. lezárt üzleti év 242577 tonna ezüst érctermeléssel záródott, melyből 8790640 u. ezüstöt és 38653 t. ólmot olvasztottak ki 2111000 sterling értékben. Ez a bánya Barrier Ranges-ben (Uj Dél-Wales) van. Ezekből a kimutatásokból az tetszik ki, hogy a multhoz képest az ezüst-termelés óriási mértékben emelkedett. Kautz Gyula klszerint 1875-től az összes nemes fémkészlet 28-29000 millió frt. értéket képviselt, melyből 12800-13000 millió forint arany és 15200-16000 millió frt ezüst s az ókortól kezdve 1875-ig 9-91/2 millió kg-nyi aranyat és 180 millió kg-nyi ezüstöt halmoztak föl.
Az ezüstgyártás történetében két jelentős mozzanat különböztethető meg. Az egyik az ezüstércek foncsorítása, melyet Fernandez de Velasco 1566. a mexikói és 1571. a perui ezüstkohóknál honosított meg. (Mások szerint ennek az eljárásnak feltalálója 1557. Medina Bertalan volt). Ezt az eljárást 1588. Cordona János a bécsi udvarnak is bemutatta. Nálunk a foncsorítást 1784-ben Born Ignác honosította meg. Ez az eljárás az ezüst gyártását tetemesen olcsóbbá tette s ezzel az ezüst értékét némileg megcsappantotta. Legujabban ezen a módszeren diadalmaskodni kezd a lángallókban való olvasztás, mely abban áll, hogy a szikár érceket (Dürre Erze) ólomban bővelkedő ezüstércekkel olvasztják össze. Ezt a módot Európában régóta müvelték ugyan, de Amerikában csak nem rég honosították meg (Leadvilleben, Colorado). Ennek tudható be részben az amerikai Egyesült-Államok ezüst-termelésének óriási növekedése. 1871. a régi módszer szerint 100 uncia ezüstöt tartalmazó ércből csak 65 % volt a nyereség, holott 1889. az uj módszer szerint 84 %. Az uj ezüstbányák nagy gazdagságának és az uj koholó módnak tudható be részben az, hogy az E. értéke az aranyéval szemben az utolsó évtizedben oly nagyot hanyatlott. Az arany cikkben (II. köt. 13. l.) a két fém értékarányát már közöltük egészen 1890-ig, mikor is az ezüst értéke ugy viszonylott az aranyéhoz, mint 1: 19,75-höz. Ez a viszony azóta még rosszabbá vált. 1891-ben 1: 20,93 és 1892-ben 1: 23,68 volt a két fém értékaránya, 1893 januárius havától junius haváig pedig 1: 24,58 - l: 24,80 között ingadozott. Szóval az ezüst ára az aranyéhoz viszonyítva ugy aláhanyatlott, mint még soha. Egy kilogramm ezüst értéke 1894. ápr. 18-án 52 frt 23 kr. volt.
Az ezüst történetőbl itélve, ez a fém volt az, melyből az első pénzeket verték s az ezüst is maradt egészen napjainkig az érmek féme; ma azonban értékének folytonos csökkenése és ingadozása erre a polcra érdemetlenné tették. A bécsi cs. kir. éremgyüjteményben egy persa és egy eginai ezüstérmet őriznek, mindkettőt Kr. e. a VII. sz.-ban verték, azonban valószinü, hogy ennél régebben már a babilonok és asszirok is vertek pénzeket. Az első római ezüst denárokat 5 évvel a pun háboru előtt verték. Hazánkban I. Béla verette az első ezüstérmeket. A XIII. század elején hiresek voltak a cseh grosszus pragensisek, a XVI. században pedig a joachimsthali thaler-ek (a garas és tallér ősei). A termelt ezüst 1888-91. a következőképen oszlott meg: (L. a 609. lapon levő tabellát.)
Az 1890. szükségelt 5 millió kg. ezüst megfelel 161 millió uncia finom ezüstnek, ez pedig 177 millió dollárnak, vagy 920 millió franknak, melyet 5 frankos pénzzé verve, 1110 millió frankot kapunk. (lásd a mellékelt táblázatot).
Mivel India ugyszólván már telítve van ezüsttel, Európa államainak szükséglete szintén csökkenőben van, az amerikai Silver-Bill-t pedig hatályon kivül helyezték, az ezüst ára az aranyéhoz viszonyítva 1893. hihetetlen mértékben (1: 24,80) sülyedt. Az elmondottak után itélve az E. mint pénzfém régi polcát elvesztette. Az ebből származható bajok megakadályozása végett New-Yorkban, Londonban és legujabban (1894 febr. 22.) Berlinben is ezüst-enquete-t tartottak.
1892. a kultur-államok pénzforgalma és nemesérc-alapja a következő volt: (lásd a mellékelt táblázatot.)
* 50 % ezüstnél kevesebb tartalmu réz-ezüst ötvény.
Az ezüst az iparban is fontos szerepet játszik. Használják különféle műtárgyak, diszműcikkek, ékszerek és egyéb használati tárgyak (p. evőeszközök, tálak, szelencék stb.) készítéséhez. Sok E. kell a száraz és nedves uton való ezüstözéshez, az ezüstfüstveréshez, az ötvények készítéséhez, a kémiai iparban és a fotografálásban. Az ezüstnek salétromsavvali vegyülete (pokolkő) orvosi tekintetben lett fontossá.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages