Bab,

Full text search

Bab, tótbab, lóbab vagy disznóbab (növ., Faba Plin, Tourn.),vitorlásvirágú takarmányfű, gyakrabban mint algénuszt a kaszanyügnek (Vicia L.) alárendelik. A Vicia génusztól megkülönbözteti: bajusztalan levele, rövidfürtű (4-6 virágú) kocsánja, mely a virágoknál rövidebb v. alig hoszszabb, selymes külsejü hüvelye, mely belülről a magvak közt rekeszes, hosszas magva, melynek a köldöke csak az előrészén (tetején), mint fekete vonáska látható; mellette a mag kétfelől domborúan kiemelkedik. Végre a Faba gyököcskéje a bab alsó részén van, csúcsával előre néz, ez a többi Vicianemü vitorlás növénytől is megkülönbözteti. Egyetlen öreg faja van, a Faba vulgaris Moench, (F. major Desf., Vicia Faba L.), melyhez azonban még két fajta: a F. equina Pers. (F. minor Riv., Vicia Faba b) minor L.) meg a F. porphyrea (Rchb.) sorakozik. Mindegyik fajtájának még több variációja is van.
Ez a bab kétségtelenül egyike az emberiség legrégibb termesztett növényeinek s termesztése egészen prehisztorikus időkben homályosodik el. Már a régiek általában kenyeret v. lepényt sütöttek belőle, v. ételnek főzték. A nyugati árja népnek már kellett ismernie s ezek vándorlása útján jutott Európába. A Faba szó több árja nép nyelvében használatos volt, mint az ó-szlávban a bobu. Ezért a B. hazája valószínüleg a Kaspi-tó DNy-i partvidéke, ahol még állítólag ma is vadon terem. De Candolle azt hiszi, hogy Afrika északi részén is honos, mert a berber ibiou neve a semiták és más régi népek ily értelmü nevéhez kevésbbé hasonlít. Ez a B. az egyetlen hüvelyes vetemény, mely nek a régi népek mitoszában szerep jutott, amire nemcsak a tápláló magva, hanem a virágjának különös színe is alkalmat nyújtott. A virág fekete foltját gyászbetünek s a halál írásának tartották. ezért a B. a halál jelképe volt. Gyászünnepen étkül leginkább babot tálaltak fel. Az Eleusis felé vezető szent úton a bab istenének, Kyamitesnek szentelt templom volt s a főhatóságoknak babszemekkel való választását neki tulajdonították. Fehér és fekete B.-bal szavaztak is, s a törvényszék előtt a fehér B. a felmentés, a fekete és egyszersmind átlikasztott B. az elitélés jelképe volt. Lemuriák alkalmával, vagyis a kisértetek engesztelő ünnepén, a családfő éjjel fekete B.-ot hányt keresztül a feje fólött, hogy magát és övéit kiváltsa vele; a paliliák alkalmával, vagyis Pales, a pásztorok nőistensége ünnepén pedig babszalmával gyújtott tüzet ugrostak át, mint nálunk a szt. Iván tüzét. Carna-nak az ajtóküszöb nőistenének, aki az emésztő-készülék növekedéséről és erősödéséről gondoskodott, szalonnát és babpépet áldoztak, mint a leghathatósabb táplálékot. A babünnepeken (calendae fabariae), melyeket juniusban tartottak, az isteneknek babot áldoztak s a nép is B.-t evett. Az énekesek is babbal táplálkoztak, hogy síma hangjok legyen, azért Fabarii-nak isnevezték őket. Ellenben Pythagoras tanítványainak a babevést megtiltotta, mert a testet felpuffasztja, az értelmet gyöngíti s az alvást megzavarja, sőt babföldön sem volt szabad keresztül menniök. (V. ö. Menke, De leguminosis plantis veterum, Göttinga 1814.)
B. (lat. Phasoleus), paszuly, fuszuly, vagy fuszulyka, a hüvelyesek csoportjába tartozó növény . Két faja van: a közönséges (Ph. vulgaris L.) és a török vagy csótán B. (Ph. multiflorus Wrld.). Az előbbinek, melyet legészakabb termelnek, két alakja van: a guggoló v. gyalog és a felfutó B. A B.-nak rendkivül sok fajtája, illetve félesége van, különösen a magvak szine sokféle, a tiszta fehértől a feketéig. Legkeresettebb s ezért legáltalánosabban termelt az aprószemü fehér B. A B.-ot csakis magja végett termelik, melyet kizárólag emberi táplálékul használnak. A B. inkább a melegebb éghajlat növénye, jól tűri a szárazságot, de nagyon érzékeny a hideg iránt, a legcsekélyebb dér is megárt neki. Legjobban díszlik a középkötött, meleg s elegendő meszet tartalmazó talajban. Nálunk a szántóföldön ritkán termelik egymagában, hanem tengeri vagy burgonya között. Egymagában termesztve 30-50 cm. sortávolra fészkekben vagy sorokban vetik. Fejlődése közben párszor megkapálják. Ha a hüvelyek nagy része megérett, kinyűvik, s megszáradás után kicsépelik. Kataszteri holdankint 6-13 hl. magot, 3-9 q. szalmát terem; egy hl. mag súlya 78-86 kg.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT