BEVEZETÉS A ZSOLTÁROK KÖNYVÉHEZ
BEVEZETÉS A ZSOLTÁROK KÖNYVÉHEZ
Izrael szomszédaihoz - Egyiptomhoz, Mezopotámiához és Kánaánhoz - hasonlóan kezdettől fogva művelte a lírai költészet minden faját. Ezek közül egyes darabok bekerültek a történeti könyvekbe. Így Mózes éneke (Kiv 15), a Kút-ének (Szám 21,17-18), Debora győzelmi himnusza (Bír 5), Dávid siratóéneke Saul és Jonatán halálakor (2Sám 1) stb., egészen Júdás és Makkabeus Simon dicséretéig (1Makk 3,3-9 14,4-15), várva az Újszövetség énekeit, a Magnificatot, a Benedictust és a Nunc dimittist. A prófétai könyvek sok helye ugyanehhez az irodalmi műfajhoz tartozik. Léteztek régi gyűjtemények, melyeknek csak a neve vagy töredéke jutott el hozzánk, mint Jahve harcainak könyve (Szám 21,14) és az Igazak könyve (Józs 10,13 2Sám 1,18). Izrael zsoltárai a vallási líra kincstárát jelentik számunkra.
AZ ELNEVEZÉS
A zsoltárok könyve (a görög pszaltérionból, amely tulajdonképpen húros hangszer, mellyel a zsoltárokat kísérték) 150 zsoltárból álló gyűjtemény. A Zsolt 10-től a Zsolt 148-ig a héber Biblia számozása (amelyet követünk) előbbre van egy számmal a görög Bibliánál és a Vulgátánál, amely a Zsolt 9-et és 10-et, a Zsolt 42-t, és 43-t, a Zsolt 114-et és a Zsolt 115-öt egyesítette, de kettőt csinált a Zsolt 116-ból és 147-ből.
A héberben a zsoltároskönyvet Tehillim-nek, himnuszoknak nevezik, de ez a név sem illik egyformán minden zsoltárra. Valójában a címekben, amelyek megelőzik a zsoltárok legnagyobb részét, a himnusz név egyedül a Zsolt 145-nél szerepel. A cím legtöbbnyire mizmór, amely zenei kíséretet tételez fel, amit a zsoltár szó ad vissza helyesen. A zsoltárok némelyikét éneknek nevezik ilyenek a „lépcsőénekek” (Zsolt 120-134). A többi megjelölés igen szokatlan és nehéz értelmezni őket.
AZ IRODALMI MŰFAJOK
1. Himnuszok. Ilyen zsoltár sok van (8, 19, 29, 33, 46-48, 76, 84, 87, 93, 96-100, 103-106, 113, 114, 117, 122, 135, 136, 145-150). Szerkezetük eléggé egyforma. Mindegyikük Isten dicséretére hívó felszólítással kezdődik. A himnusz aztán részletezi a dicséret indokait, Istennek a természetben véghezvitt csodáit, különösen teremtői működését és a történelemben megvalósított tetteit, hogy népe üdvösségét biztosítsa. A befejezés megismétli a bevezetés formuláját, vagy pedig imádságot mond.
Ebben az együttesben tárgy szerint kétféle zsoltárt lehet megkülönböztetni. Sion-énekeket (46, 48, 76, 87), amelyek eszkatologikus vonásokkal magasztalják a szent várost, a Felséges tartózkodási helyét és a zarándoklások célját (vö. Zsolt 84, 112). Isten királyságának zsoltárai (47, 93, 96-98) prófétai stílusban ünneplik Jahve egyetemes uralkodását. Mivel a nyelv és a képek emlékeztetnek a királyok beiktatásának szertartására, egyesek feltételezik, hogy Izraelben évenként megülték Jahve trónfoglalásának ünnepét, mint Mardukét Babilonban, s a zsoltárok erre készültek. De ilyen ünnep léte nem bizonyítható.
2. Könyörgések vagy a szenvedés zsoltárai. A himnuszokkal ellentétben a könyörgések nem éneklik Isten dicsőségét, hanem hozzá fordulnak. Általában véve megszólítással kezdődnek, amely megismétlődik a segélykérésben, imában vagy a bizalom kifejezésében. Magában a zsoltárban arra törekszenek, hogy könyörületre indítsák az Istent. A könyörgő leírja zavaros helyzetét azonos, ismétlődő kifejezésű metafórákkal, ezért azokból igen ritkán lehet meghatározni a történelmi helyzetet vagy az imádság közelebbi körülményeit: beszél a mélység vizeiről, a halál vagy a seol cselvetéseiről, a fenyegető ellenségről, vagy a rátámadó állatokról (kutya, oroszlán, bika), a csontokról, amelyek kiszáradnak vagy összetörnek, a hevesen dobogó vagy rémüldöző szívről. Vannak ártatlanságot hangoztató zsoltárok (7, 17, 26) és bűnvallomások (51 és más bűnbánati zsoltárok). Hivatkozik Isten régi jótetteire, szemrehányást tesz neki, hogy megfeledkezett róla, vagy távol van tőle (Zsolt 9-10, 22, 44). Állítja, hogy megvan benne a bizalom (3, 5, 42-43, 55-57, 63, 131). Gyakran a könyörgés befejeződik, nemegyszer hirtelen azzal a biztonságér-zettel, hogy a kérés meghallgatást nyert, és ezért hálát ad (Zsolt 6, 22, 69, 140).
Ezek a könyörgések lehetnek kollektívek vagy egyéniek.
a) Kollektív könyörgések (Zsolt 12, 44, 60, 74, 79, 80, 83, 85, 106, 123, 129, 137). Az alkalom valamilyen nemzeti szerencsétlenség, vereség, összeomlás vagy valamilyen közös nyomorúság ilyenkor a nép javáért és jólétéért könyörög. A Zsolt 74 és 137 mintha a Jeremiásnak tulajdonított Siralmak összefoglalása volna a Jeruzsálem 587-ben bekövetkezett pusztulása utáni időből. A Zsolt 85 a hazatelepítettek érzelmeit fejezi ki. A Zsolt 106 a nemzet általános bűnvallomása.
b) Egyéni könyörgések (Zsolt 3, 5-7, 13, 17, 22, 25, 26, 28, 31, 35, 38, 42-43, 51, 54-57, 59, 63, 64, 69-71, 77, 86, 102, 120, 130, 140-143). Sok ilyen ima van, és igen változatosak tartalmukban: a halál veszedelme, az üldözés, a száműzetés és az öregség, s főképp a betegség, rágalom és bűn azok a bajok, amelyektől kéri megszabadítását. Az ellenségek, „akiktől származnak a bajok”, akik ellen panaszkodik, akik ellen dühöng, nehezen határozhatók meg. Mindenesetre nem a varázslók - mint egyesek gondolják -, nem ezek ellen védekeznek. Ezek a költemények nem a kollektív „én” egyes számú kifejezései. Nem lehet őket - mint legújabban teszik -, a király szájába adni, hogy népe nevében beszéljen. Ezek az imák nagyon is egyéni hangúak. Hiányzik belőlük a király személyére és állapotára vonatkozó utalás. A feltételezés tehát valószínűtlen. De az kétségtelen, hogy egyeseket felhasználtak nemzeti szerencsétlenségek alkalmával (Zsolt 22, 28, 59, 69, 102), és az is igaz, hogy vannak királyi zsoltárok, amelyekről még szó lesz. Végül az is igaz, hogy ezeket az imákat közös használatra szánták (ennek a jele, hogy egy könyvbe foglalták őket össze), és végül az is áll, hogy meghatározott személy készítette különleges helyzetben, mint lelkének a kiáltását, és személyes hitének a kifejezését.
3. Hálaadás. Láttuk, hogy a könyörgések befejeződhetnek az Istennek szánt köszönettel, aki meghallgatja az imát. Ez a köszönet a költemény lényegévé válik a hálaadó zsoltárokban. Elég sok van belő-lük (18, 21, 30, 33, 34, 40, 65-68, 92, 116, 118, 124, 129, 138, 144). Ezek is lehetnek kollektívek és egyéniek. A nép ad bennük hálát a veszélyből való kiszabadulásért, az aratás bőségéért, a királyt ért jótéteményekért. Az elszenvedett bajra való visszaemlékezés és a meghallgatott kérés után kifejezi háláját, felszólítja az embereket, hogy vele együtt dicsérjék az Urat. Ez az utolsó rész gyakran alkalom a didaktikus témák bevezetésére. A hálaadó zsoltárok szerkezete közel áll a himnuszokéhoz.
4. Eltérő műfajok és műfajok keveréke. Az előbb leírt műfajok között a határ bizonytalan, és gyakran előfordul, hogy összevegyülnek egymással. Például van siralom, amelyet hálaadás követ (Zsolt 28, 57). A 89. zsoltár himnusszal kezdődik, orákulumban folytatódik és lezárul egy siralomban. A hosszú 119. zsoltár a törvény himnusza, de van benne egyéni siralom, és közben a bölcsességet is tanítja. Mindenféle elem megtalálható a zsoltárokban, még a tőlük idegen lírai elem is. Beszélhetünk - ha nem is egészen megfelelő módon - didaktikus zsoltárokról is. Valóban, az 1., 112. és 127. zsoltár tanítóköl-temény. De vannak, amelyekben a lírai elem is megvan: a 25. zsoltár a siralomhoz hasonlít, míg a 32., 37. és 73. zsoltárokban hálaadás van stb.
Vannak zsoltárok, amelyek úgy hatnak, mint orákulumok, mint prófétai szózatok (Zsolt 2, 50, 75, 81, 82, 85, 95, 110). Legújabban ezeket úgy magyarázzák, mint valódi orákulumokat, amelyeket a papok vagy próféták a templomi szertartások alatt adtak. A másik vélemény nem lát bennük semmi mást, mint a prófétai stílus utánzását, amelynek nincs reális kapcsolata az istentisztelettel. A kérdés vitatott, de el kell ismerni, hogy a Zsoltárok könyve és a prófétai irodalom kapcsolata túlhaladja az orákulumokat, és számos témára terjed ki, mint a teofániák, a kehely, a tűz, az olvasztókemence képeire stb., és másrészt, hogy a Zsoltárok könyvének tagadhatatlan a kapcsolata a templomi kultusszal.
A KIRÁLYI ÉS MESSIÁSI ZSOLTÁROK
Már érintettük a Zsoltárok könyvének sugalmazottságát, s egyúttal megállapítottuk a Sion-énekek és a Jahve országáról szóló zsoltárok eszkatologikus jellegét. Az általános megújulás, amelyet hirdetnek, a messiási kor, de más zsoltárok még tovább mennek, és magát a Messiás személyét állítják előtérbe.
A Zsoltárok könyvében szétszórtan találhatók különböző műfajú „királyi” énekek. Vannak királyhoz intézett orákulumok (Zsolt 2, 110), imák (Zsolt 20, 61, 72, 84) és hálaadások a királyért (Zsolt 21), kirá-lyok imái (Zsolt 18, 28, 63, 101), körmeneti királyének (Zsolt 132) és királyi himnusz (Zsolt 144), sőt fejedelmi lakodalmi ének (Zsolt 45) is. Ezek a régi énekek még a királyság idejéből származnak, visszatükrözik a királyi udvar nyelvét és szertartásait. Eredeti szerkezetükben a királyról úgy beszélnek, mint kortársról, látnak királyt ülni Dávid trónján, illetve az Északi országban, amint ezt a 45. zsoltárról feltételezik.
A népből választott királyt fölkenik, tehát fölkent, héberül „messiás”. Az Isten áldása van rajta, ezért népe számára jólétet jelent. Másrészt az Isten ígéretei Dávid dinasztiájának egy kiváltságos leszármazottjáról beszélnek, akiben az Isten különleges tetszését leli, s aki végre fogja hajtani Istennek az üdvösségre vonatkozó terveit. Ő a tulajdonképpeni Fölkent, a Messiás. Nátán jövendölése (2Sám 7) az első láncszeme a jövendöléseknek, amelyek a Messiásra, Dávid fiára vonatkoznak. Ez olyan jövendölés, amely Dávid házának állandóságára mutat, és erre utal a Zsolt 89, 29-38 és 132, 11-12. De elég hamar egyedi értelemben kezdték magyarázni és így szerepel az ApCsel 2,30-ban.
Így volt lehetséges, hogy e régi királyi énekek közül egyesek használatban maradtak a monarchia bukása után s egy-két javítással, hozzáadással belekerültek a Zsoltárok könyvébe, és betű szerinti értelemben vett messiási zsoltárok lettek. Ez a messiási jelleg megvan a 2., 72. és 110. zsoltárokban és az Újszövetség gyakran idézi a 110. zsoltárt. A 45. zsoltár házassági ének, kifejezi a Messiásnak egyesülését az új Izraellel a próféták házassági allegóriájában. A Zsid 1,8 ezt alkalmazza Krisztusra. Az Újszövetség és a keresztény hagyomány más, nem királyi zsoltárokat (16, 22), valamint sok zsoltárverset (8, 35, 40, 41, 68, 69, 97, 102, 118, 119) is alkalmazott Krisztusra, amelyek mintegy előre kifejezték a Messiás állapotát és érzelmeit. Sőt még a Jahve királyságáról szóló zsoltárokat is ilyen értelemben vették. Ha ezek az alkalmazások szó szerinti értelemben túl is lépik határaikat, mégis jogosak maradnak, mert a remény, amely a zsoltárost eltöltötte, teljesen csak akkor valósult meg, amikor az Isten Fia a földre jött.
A ZSOLTÁROK ÉS AZ ISTENTISZTELET
A Zsoltárok könyve Izrael vallásos énekeinek a gyűjteménye. Tudjuk, hogy az énekesek a templom személyzetéhez tartoztak, jóllehet kifejezetten nincsenek megemlítve, csak a fogság után, mégis biztos, hogy kezdettől fogva léteztek. Jahve ünnepeit tánccal és énekkarokkal ünnepelték (Bír 21,19-21 2Sám 6,5. 16). Ámosz szerint (5,23) az áldozat bemutatása énekszóval ment végbe. Szancherib évkönyvei szerint a királyi palotának Dávid alatt (2Sám 19,36) és Hiszkija alatt voltak énekesei, s minden bizonnyal Salamon templomában is alkalmaztak ilyeneket éppúgy, mint a nagy keleti szentélyekben. Valóban vannak zsoltárok, amelyeket Aszafnak, Korach fiainak, Hámánnak és Etánnak (vagy Jedutun) tulajdonítanak. Ezek a Krónikák könyvének adatai szerint még a fogság előtt templomi énekesek voltak. A hagyomány, amely Dávidnak sok zsoltárt tulajdonít, őrá viszi vissza az istentisztelet megszervezését, beleértve az énekeseket is (1Krón 25), továbbá a régi szövegeket, amelyeket táncolva és énekelve adtak elő Jahve előtt (2Sám 6,5.16).
Sok zsoltárnál találunk zenei vagy liturgiai megjegyzést. Egyes szövegek a szertartásra vonatkoznak, amelyet a szöveggel egyidejűleg végeztek (Zsolt 20, 26, 27, 66, 81, 107, 116, 134, 135). Ezeket és még másokat (Zsolt 48, 65, 95, 96, 118) nyilvánvalóan a templom területén belül énekelték. A „lépcsőénekek” (Zsolt 120-134 és 84) a zarándokok énekei voltak, amikor a templomba vonultak. Ezek a példák eléggé mutatják, hogy a zsoltárt, még az egyéni zsoltárokat is, a templom számára készítették. Másrészt, ha nem erre a célra készültek, átvették és az áldás hozzáadásával (Zsolt 125, 128, 129) alkalmassá tették az istentiszteletre.
A zsoltároknak ez az istentisztelettel való kapcsolata és liturgikus jellege a maga egészében tagadhatatlan. De hiányoznak a részletes utalások, hogy milyen szertartásoknál, vagy milyen ünnepeken használták őket. A 92. zsoltárt héber címe szerint szombaton énekelték, a 24., 48., 93. és 94. zsoltárok a görög cím szerint a hét egyes napjaira voltak beosztva. A 30. zsoltár a héber szerint a templomszentelés ünnepének volt az éneke, és a 29. zsoltárt a görög szerint sátoros ünnepekkor énekelték. Ezek a későbbi korban készült utalások igen szegények, de bizonyítják, hogy a Zsoltárok könyvét a templomban éneklésre használták, és a zsinagóga után ezt tette a keresztény Egyház is.
A SZERZŐK ÉS AZ ÍRÁS IDEJE
A címek alapján 77 zsoltárnak a szerzője Dávid, 12-é Aszaf, 11-é Korach fiai és egynek-egynek a szerzője Hámán, Etán (vagy Jedutun), Mózes és Salamon. Harmincöt zsoltárnál nincs feltüntetve a szerző. A görög fordítás címei nem esnek mindig egybe a héberrel, ott 82 zsoltárt tulajdonítanak Dávidnak. A szír fordítás még jobban eltér.
De ezek a címek nem mindig jelentik a zsoltár szerzőjét. A héber formula, amelyet használnak, csak bizonyos viszonyt állapít meg a zsoltár és a megnevezett személy közt, akár azért, mert a zsoltár ehhez a személyhez tartozott, akár azért, mert a zsoltár olyan gyűjteményben volt, amelyet az illető személy neve alatt ismertek. „Korach fiainak” a zsoltárai ennek az énekes családnak a gyűjteményéhez tartoztak, mint számos más zsoltár a „karnagyhoz” (Zsolt 4, 5, 6, 8 stb.), amelyeket az énekkar vezetősége a templomban előadott. Ilyen gyűjteménye volt Aszafnak és ilyen volt a dávidi gyűjtemény is.De megállapítható-e ezekből az utalásokból, az egyes zsoltárok „dávidi” alcímeiből, hogy milyen volt a király élete, és hogy életének milyen körülményei között írta a költeményt (Zsolt 3, 7, 18, 34, 51,52, 54 stb.)?
A részben helytelen magyarázatoknak nem szabad feledtetni azt a fontos és régi tanúskodást, amelyet a zsoltárok címei jelentenek. Igen elfogadható, hogy Aszaf és Korach fiainak gyűjteményét a templom énekesei szerkesztették. Látszólag a gyűjtemény dávidi, bizonyos módon kapcsolatban állott a nagy királlyal. Megfontolva azt, amit a történeti könyvek említenek zenei (1Sám 16,16-18 vö. Ám 6,5) és költői tehetségéről (1Sám 1,19-27 3,33-34), a kultuszhoz való vonzódásáról (2Sám 6,5. 15-16), tartható az a felfogás, hogy azoknak a költeményeknek, amelyeket a könyv az ő neve alatt hoz, ő a szerzője. Valóban a 18. zsoltár egyszerű recenziója annak a költeménynek, amely 2Sám 22-ben van. Igaz, hogy a dávidi gyűjtemény összes zsoltára nem mind származik tőle, de a gyűjtemény nem alakulhatott volna ki, ha nem lett volna meg a folyamatosan kikristályosodó mag. Egyedül annak a megállapítása nehéz, hogy melyek azok. Láttuk, hogy a héberben szereplő címek nem döntők. Amikor az Újszövetség írói Dávid neve alatt idéznek zsoltárt, nem tesznek mást, mint alkalmazkodnak koruk felfogásához. De ezeket a tanúskodásokat nem szabad visszavetni minden komoly ok nélkül, és Dávidot kell tartani „Izrael énekei mesterének” (2Sám 23,1). Neki jelentős szerepe volt a választott nép lírájának kialakításában.
A tőle adott indítás folytatódott, és a Zsoltárok könyve több század költői működését foglalja egybe. Téves az a kritikai álláspont, amely a zsoltárok nagy részét késői korba utalta. Ma már túl vagyunk ezen. Azokon a zsoltárokon kívül, amelyek Dávidéi lehetnek, sok megy vissza a királyság korába, főképp a „királyi” zsoltárok, bár tartalmuk annyira általános jellegű, hogy csak feltételezhetjük eredetük korát. Ellenben Jahve uralmának zsoltárai, amelyek tele vannak más zsoltárokra és Izajás második részére való utalásokkal, a fogság alatt keletkeztek sőt nyilvánvalóan az olyan zsoltárok is, amelyek mint a 137., Jeruzsálem pusztulásáról és az elhurcolásról beszélnek. A viszszatérést a 126. zsoltár énekli meg. A rákövetkező idő alkalmasnak látszik, hogy sok zsoltárt írjanak: ez az időpont, amikor a templomi istentisztelet a felújított templomban kiterebélyesedik, az énekesek méltóságban kiemelkednek és beolvadnak a levitákba, és amikor a bölcsek kölcsönveszik a zsoltár műfajt, hogy tanításukat terjesszék, amint tette Ben Szira. Kell-e tovább menni, a perzsa uralom vagy a Makkabeusok korszaka felé? Ez a kérdés főképp a 44., 74., 79. és 83. zsoltárokkal kapcsolatban merül fel, de a bizonyítékok nem elegendők, hogy valószínűvé tegyék ezt a késői dátumot.
A ZSOLTÁROK KÖNYVÉNEK KIALAKULÁSA
A Zsoltárok könyve mai formájában ennek a hosszú folyamatnak az eredménye. Előbb különálló rész-gyűjteményekből állott. A 72. zsoltár (a cím Salamonnak tulajdonítja) ezzel a megjegyzéssel fejeződik be: „Dávid imáinak vége”, jóllehet előtte nem dávidi eredetű zsoltárok is vannak, és utána más dávidi zsoltárok is jönnek. Valóban két, elöl levő dávidi gyűjtemény van: a 3-41. és 51-72. zsoltárok, amelyeket mind Dávidnak tulajdonítanak, kivéve az utolsót (Salamon) és négy név nélküli zsoltárt. Különálló gyűjteményekként léteztek: Aszaf zsoltárai (50 és 73-83), Korach fiaié (42-49 és 84, 85, 87, 88), a lépcsőénekek (120-134), a Hallel-zsoltárok (105-107, 111-118, 135, 136, 146-150). Több gyűjtemény egyidejű létezését bizonyítja az, hogy egyes zsoltárok, a variánsokat nem tekintve, ismétlődnek, így a 14 és 53 40, 14-18 és 70 57, 8-12 és 60, 7-14-ből tevődött össze a 108. zsoltár.
A gyűjtők munkáját jelzi az istennevek használata: a Jahve nevet szinte kizárólagosan az 1-41. (első dávidi csoport) zsoltárokban használják Elohim fordul elő a 42-83. zsoltárokban (második dávidi csoport és Korach fiai zsoltárainak egy része, valamint Aszaf zsoltárai), ami utána következik mind jahvista, kivéve a 108. zsoltárt, amely két elohista zsoltár kombinációja (57-60). E második jahvista gyűjteményben sok anonim zsoltár van, ahol bőven fordul elő ismétlés és az előző irodalomból való átvétel, ez a könyv legfiatalabb része, bár minden zsoltárt egyénileg kell elbírálni.
A Zsoltárok könyvét a Pentateuchus mintájára öt könyvre osztották fel. Egymástól rövid doxológiák választják el őket: 41, 14 72, 18-20 89, 52 106, 48. A 150. zsoltár hosszú és bezáró doxológia, míg az 1. zsoltár mintegy bevezetésül szolgál az egész könyvhöz.
A LELKI ÉRTÉK
Kevés szó is elég ahhoz, hogy rámutassunk a zsoltárok vallási gazdagságára. Az Ószövetség imái voltak. Isten maga sugalmazta az érzelmeket, hogy gyermekei miképp tiszteljék, és milyen szavakat használjanak. Ezeket vették ajkukra Jézus, a Szent Szűz, az apostolok és az első vértanúk. Az Egyház változtatás nélkül megtette őket hivatalos imájának. Változtatás nélkül, mert a dicséret felkiáltásai-nak, a könyörgéseknek vagy a hálaadásoknak, amelyeket a zsoltárosból korának körülményei vagy személyes élményei csaltak ki, általános színezetük van olyan magatartást fejeznek ki, amilyet minden embernek magára kell öltenie Istennel szemben. A szavak változtatás nélkül jönnek, de az értelem tekintélyesen gazdagodik: az Újszövetségben a hívő dicsőíti Istent és hálát ad neki, mivel kinyilatkoztatta belső életének titkait, Fia vérével váltotta meg, és kiárasztotta rá Lelkét. A liturgikus elmondásban minden zsoltár szentháromsági doxológiával fejeződik be: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. A régi könyörgések sokkal izzóbbak lesznek, ami-óta az utolsó vacsora, a kereszt, a feltámadás tanították az embert a végtelen Isten szeretetére, a bűn általánosságára és súlyosságára, továbbá az igazaknak megígért dicsőségre. A zsoltárokban megénekelt remények megvalósultak, a Messiás eljött, uralkodik és minden népet hív, hogy zengje dicséretét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
