közös erdő
közös erdő: a megosztás nélkül közösen birtokolt vagy több személy közös használatában, tulajdonában álló erdő. A földközösségbe egykor az erdő is beletartozott, és – a legelő mellett – a közösség az erdőben maradt fenn a legkésőbbi időkig (kb. 1970-ig), mert művelése és fenntartása aránylag kevés munkaráfordítást igényelt. – A feudális időkben a közös erdő általános volt (nemesek, városok és nemesek, jobbágyok és nemesek, jobbágyok között). Nemesek között a közös erdő a közös őstől való öröklés vagy együttes birtokszerzés folytán fenntartott közösség útján keletkezett; ez utóbbi eredményezhette a városok és nemesek közti közös erdőt is. Jobbágyok és nemesek, ill. jobbágyok egymás közti viszonylatában rendszerint csak használati közösségek jöttek létre; a földesurak ugyanis az erdőt nem engedték át a jobbágyoknak, hanem saját kezelésben tartották, s a jobbágyok csak használhatták az erdőt. A jobbágyot megillető erdőhasználati jog volt a → faizás (erdőlés): az urbárium szerint a földesúr erdejében tűzifát dőlt és száraz fából, épületfát a földesúr kijelölése alapján évente telkének nagyságához igazodó mértékben vághatott magának. Az eladásra vagy faipari feldolgozásra szükséges fáért a jobbágynak külön kellett fizetnie az ún. taxát. 1848 után a volt jobbágyok a faizás helyett a földesúri erdőtől elkülönítve kaptak erdőt, amelyet községi erdőként (úrbéres erdő) kezeltek. De ezen túlmenően további erdőket is megvásároltak, amelyeket – sokszor más háztulajdoni arányok szerint – ugyancsak közösen használtak (közbirtokossági erdő). – A közös erdő hasznosítása különböző formában történt. Legrégebbi volt a → nemesi közbirtokosság, amelyben a közös jogokban és kötelezettségekben való részesedés arányszámok (hányadok) szerint történt. Ezeket a belterületen bírt telkek (udvarok) nagysága szerint állapították meg, és az azonos területű telekhez azonos mértékű erdőhasználati jog tartozott. A lakosság szaporodása, a lányok öröklése és az eladások folytán az a helyzet alakult ki, hogy egy birtokosnak több telekből is lehetett részjoga. Az ismétlődő erdőirtások során a több részjog jogosultja a részét egyes helyeken külön, másutt egyben kapta meg. A birtokosokat egymással szemben elővételi jog illette, a kiadásokat pedig közösen kellett viselniük. – A jobbágyi közös erdőt a községi elöljáróság, az 1848 után szerzettet pedig az úrbéri → közbirtokosság kezelte, mely a századforduló után a nemesi közbirtokosság mintájára előírt szervezetet volt köteles létesíteni. 1935 után a közös erdők erdőbirtokossági társulatokká alakultak át. A közbirtokossági erdők fontosságát mutatja, hogy területük 1895-ben 1,1 millió, 1934-ben pedig 141 839 ha volt (az erdőterület 14,2%-a). – A közös erdő hasznából való részesedésre rendszerint évente került sor változatos szokásjogi szabályok, földesúri és városi, majd később törvényi előírások szerint. Kezdetben – és a községi erdőkből általában – minden telek, városon minden tized egyenlő arányban részesült. A jászoknál és a kunoknál a megváltott, a hajdúknál a ténylegesen bírt földterület után történt a részesedés. A részesedés mértéke az úrbéreseknél is a hányad volt; pl. ha a községben 20 úrbéri telek és ezek között fél, negyed, nyolcad, kétnyolcad telek is volt, akkor a tulajdoni hányadrészt kifejező törtszám közös nevezője, a 320 folytán egész telekre 16/320-ad, féltelekre 8/320-ad stb. részesedési hányadrész esett, amelyet erdőrésznek, erdőjognak stb. is neveztek. Az erdőnek azt a területét tehát, amelynek lábon levő fáit valamely évben kiosztásra kijelölték, 320 részre, vagy – legtöbb helyen – csak 20 részre kimérték; az előbbi esetben minden részes, az utóbbiban pedig csak a 20 telek képviselője kapta meg az előírt hányadot, és egy-egy telek további részesei maguk között osztották ki az erdőt. A múlt század végén az arányt már inkább a szántóföld hold szerinti nagysága határozta meg. Az erdő kiosztása régen területre szólt, tehát erdőterületet osztottak, a lakosság számának a növekedésével azonban az erdőjog fejében már csak fát tudtak osztani. Az előbbi esetben az egyenlő nagyságúra szétmért terület (egyenlő részek, pagonyok, táblák, nyilak stb. volt a neve) egységeit sok helyen sorshúzással, máshol névsor szerint, városon a tizedek sorrendje szerint osztották ki. A kiosztás alkalmával a kinek-kinek jutó részterület határait a telek képviselője fajeggyel (→ fajegy) vagy a családi tulajdonjeggyel (→ tulajdonjegy) látta el, fejszével ilyen jegyet vágott a fák törzsébe; ezzel történt meg a kiosztott terület birtokba vétele. Ezek a szabályok érvényesültek akkor is, ha nem területet, hanem csak lábon levő fákat osztottak. A kiosztott területen levő gally és hulladékfa is megillette a jogosult erdőtulajdonost. A legtöbb erdőrendtartás lehetővé tette, hogy a földnélküliek, a szegények is részesüljenek a hulladék gallyakból; ezek bandákba szerveződve leginkább a hátukon hordva szerezték be évi tüzelőszükségletüket. – A közös erdő őrzéséről (erdőóvás), tisztításáról stb. is közösen gondoskodtak; a székelyeknél erdőtisztításra együtt vonult ki az egész falu. Az erdő fenntartásának, fejlesztésének stb. minden költsége ugyancsak a közös erdő tulajdonosait terhelte, a hasznokat pedig a költségekben számolták el. (→ még: erdőbíró, → fabíró) – Irod. Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár (I–III. Bp., 1896); Magyar magánjog (V., Bp., 1942); Hegyi Imre: A népi erdőgazdálkodás jogszokásairól (Az erdőgazdálkodás története Magyarországon, Bp., 1975).
Tárkány Szücs Ernő
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
