Tompa Mihály: VALLOMÁS.
Hallgatom, ha mondja más;
S bennünk nincsenek hiányok?
Im, azért is, szép leányok,
Tőlem egy kis vallomás!
Isten látja lelkemet!
S arról aztán, hogy szerelme
Csak futó láng gerjedelme,
A bohó szív mit tehet?
Lángra lobbant hirtelen;
S hogy máskép leend, ki tudja?
Szívem mindig azt hazudja:
Hogy szerelme végtelen!
Mézes-mázos íge rajt;
Szól nem érzett fájdalomról,
Üdv-, hűségről, sírhalomról,
Esküszik, könyörg, sohajt;
Mindezeknek hinni baj!
Erről annyi szőke, barna
Tudna szólni, ha akarna,
Szól is annyi köny, sohaj.
Éjfelenkint, tudj' az ég!
Kár, az álom hogy legyőzött,
Mert így is csak Isten őrzött,
Hogy még költő nem levék.*
Ah, ha jól felgondolom:
Sirva térvén tűzhelyemre,
Hamvat hintsek-é fejemre,
Vagy kacagjak? nem tudom!
- Nem régen azt álmodám, -
Vala fonva szörnyü ostor,
S egy kisértetes kolostor
Cellájában várt reám.
S ostorával jóra int ...
Kár, hogy akkor tűnt szemembe
A legszebb arc életembe':
S régi lettem én megint!
Majdha őszi szél sikolt,
Lesz a rétek színe sárga,
S a virág jut hervadásra:
Sírhat, aki lepke volt.
Szóvirágot összefűz
Hízelgése fonalával;
Meg ne csaljon szép szavával!
Mert szerelme szalma-tűz.
- Bárha csalfa - súgni fog:
Mézbeszédek jégre visznek;
Akik látnak, még se hisznek,
- Meg van irva - boldogok!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir