Somlyó Zoltán: A KÁLYHA MELLETT
mely kínos töprengéstől s nagy látásoktól terhes -
beárnyasul, kimélyül és halkan elsötétül,
s a négy kopár fal: négy szem, puhává, bússá verdes:
messzi hegyszakadékok üdvözletüket küldik.
S mint őszi est a köddel, e nyirkos keszkenővel,
lelkem megtel a rosszal, a gonosszal szinültig.
A tűz kövér hasábot jajdít sebes halálra.
Két kezem a sötétben, hol meg nem látja senki,
egymást görcsös szigorral, sietve megtalálja.
haragos vad panasszal és lágy, beteg erekkel.
A bal: mint nemes állat, meleg női szalonban,
hisztérikusan, búsan, tehetetlen meredt el.
a két rozzant tenyér közt elmállik a sötétség.
S az összeforrott két kéz egy gyáva pillanatra
megvillogtatja lelkem rozsdába fulladt kését.
messzi hegyszakadékok ködittas vad szelébe.
Szívébe száll a szélnek, mely tavaszokra osztja
e bús, fanyar világot, mely levakul az éjbe.
mint nagy borízű almák szeletjei a tálba,
amely előtt egy asszony kitágult orrcimpákkal,
lázas csípőkkel szenved, mert csókját nem találja.
melyet fekete borral leönt s némán elalszik:
úgy hal el e két nagy kéz, e két hiábaszomjas,
mely már sosem szaladhat egy ködbehurcolt arcig.
A balkezem kinyúlik, a jobbal lámpát gyújtok.
Ó, kezeim, ti árvák, ilyenkor ó, be szánlak,
mikor az esti csöndben bús zsebeimbe bújtok...
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir