DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF
DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Elnök Úr! Elnök Asszony! Köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Akkor, amikor a személyi jövedelemadó-törvény módosításáról tárgyalunk, elkerülhetetlen, hogy az adókedvezmények körében a konkrét 85. pontban jelzett módosító indítványomnál néhány kitekintést végezzek, hiszen ez a módosító indítvány fogalmi körében kizárólag a magánbiztosítók adókedvezményeit érinti. Miután azonban a magánbiztosítás egyik része annak a háromságnak, amely a társadalombiztosítás, az önkéntes biztosító pénztárak és a magánbiztosítók köréből áll, mindenképpen elkerülhetetlen, hogy ennek a kérdésnek a társadalmi és gazdasági hatásait elemezzem a három rendszeren belül, illetve a biztosítottak körére nézve - ezt az elemzést a Házszabály kötelezően előírja mind az előterjesztők, mind a Ház számára.
Látszólag egy rendkívül egyszerű ügyről van szó: arról, hogy 1991 óta a magánbiztosítók élet- és nyugdíjbiztosítása számára megadott adókedvezményeket '91-ben eltörölték, és most ezt vissza kívánja ez a javaslat hozni. Ez 20 százalék levonást tenne lehetővé - évi 50 000 adóértékig - a személyi jövedelemadóból annak a magánszemélynek, aki magánbiztosítást köt. Ez új forma. Azért kell a társadalombiztosítási hatásokról beszélni, mert a törvényjavaslat ugyanezt alkalmazza a társadalombiztosítás kötelező befizetéseire - ahol ez 25 százalék - a teljes jövedelem 10 százaléka erejéig.
(11.10)
Tehát itt látszólag van egy preferencia a kötelező, a törvény erejénél fogva behajtott társadalombiztosítási járulékok számára a magánbiztosításokban érvényesíthető adókedvezménnyel szemben.
Azért mondom, hogy látszólagos ez a preferencia, mert a társadalombiztosítási befizetések a kifizetéskor nem azonos elbírálásba kerülnek a magánbiztosítóktól kapott nyugdíjkifizetésekkel szemben. Míg az utóbbiak, tehát a magánbiztosítóktól kapott nyugdíjak teljes mértékben adómentesek, tehát a törvényjavaslat egyáltalán nem tekinti jövedelemnek, addig a társadalombiztosítótól kapott nyugdíj, noha látszólag adómentes, valójában azonban, ha emellett munkát vállal a nyugdíjas, akkor megemeli az adóalapját a nyugdíjával. Tehát ez a különbség. Eliminálni látszik, megszünteti azt a preferenciát, amit a magánbiztosítókkal szemben a társadalombiztosítás élvezne.
A másik, hogy a társadalombiztosítási befizetésekkel szemben a törvényjavaslat az 1. melléklet 7. pontjában további kedvezményeket tesz a magánbiztosítók javára, amikor elrendeli, hogy a magánbiztosítóknak a munkaadó által a munkavállaló számára teljesített befizetései költségként elszámolhatók.
Mindez és az, hogy a társadalombiztosításnak befizetett kötelező járulék a kifizetésig egy erős degressziót szenved - magyarul: a magasabb befizetés kisebb kifizetést eredményez -, ez a degresszió azt jelenti, hogy a társadalombiztosításnak fizetett összeg kedvezőtlenebb a magas jövedelmű csoportok számára, hiszen ez a degresszió a magánbiztosítóknál kötött biztosítást nem érinti, ott a kifizetés a befizetéssel arányos, lineáris.
Mindez kiegészítve azzal, hogy a költségvetési törvény most nem tárgyalt, a társadalombiztosítást érintő egyéb javaslatai - például ahol megszűnik a nyugdíjmegelőlegezés, illetve az egészségbiztosító számára kamatmentesen kölcsön vehető forgóhitelhez való hozzájutás - azt az érzetet kell hogy keltsék az emberben, hogy az Európában Bismarck óta működő társadalombiztosítási rendszerrel szemben egy más típusú, az Egyesült Államokban még mindig működő magánbiztosítói rendszer preferálásával át kívánunk térni az európai modellről erre az amerikainak nevezhető modellre. Ami önmagában még nem lenne baj, ha ez az amerikai modell nem bizonyította volna be teljes életképtelenségét, olyannyira, hogy a Clinton-féle nagy, földcsuszamlásszerű választási győzelemben jelentős szerepe volt az amerikai politikai életnek.
A társadalombiztosítás 4,5-5 százalékos működési költségével szemben a magánbiztosítók 20-22 százalékos működési költséggel üzemelnek, legalábbis a két legnagyobb amerikai, a Blue Cross és a Blue Shield biztosítók esetében. A különbség nyilvánvalóan abból adódik, hogy a profit, a biztosítók haszna megjelenik, hiszen anélkül ezek nem működhetnének, és nem is tartanák célszerűnek a működésüket.
Ezek után felvetődik az a kérdés, hogy miután a költségvetés bevételi oldala egy meghatározott összeg - hiszen az állam működésének ez a gazdasági alapja -, ennek a meghatározott összegnek egy részét, 3 és fél milliárd forintnyi részét ezzel a rendelkezéssel elengednénk egy bizonyos jövedelmi csoport számára, azok számára, akik a magánbiztosítást képesek igénybe venni, akkor ebből óhatatlanul következik, hogy ezt a 3 és fél milliárd forintot - egy adott költségvetési bevételi teljesítést figyelembe véve - a többi állampolgárnak kell befizetnie. Magyarul: azok számára biztosítunk preferenciát az adófizetők pénzéből, azok számára nyújtunk kedvezményeket, akik jövedelmi viszonyaik következtében nem képesek részt venni ebben a kedvezményezett biztosítási körben. Véleményem szerint ez igen súlyosan sérti a közteherviselés elvét, amely alapvető - még egyszer mondom: alapvető - a Magyar Köztársaság és a magyar állam történetében mintegy százötven éve, amióta az 1849-es, bocsánat, 1848-as áprilisi Országgyűlés a közteherviselés elvét elfogadta. 1849 áprilisában már más események dúltak, akkor nem értek rá ezzel foglalkozni.
A példa, amit akkor az arisztokrácia, illetve a nemesség nyújtott a nemzetnek, talán hiábavalónak tűnik most, amikor a pénzügyminiszter úr az Érdekegyeztető Tanács ülése után elismerte, hogy meglepően merev magatartást tanúsítottak a munkaadók oldaláról. Az ilyen merev magatartás jele az, hogy ez a törvényjavaslat hosszú évek kitartó munkája után - amit a magánbiztosítók lobbyzása jelentett - végre a Ház elé kerülhetett. Meg kell kérdezni tehát, kinek az érdeke, hogy ez az adókedvezmény bevezetésre kerüljön.
A kinek az érdeke ugyan a római jogban büntetőjogi kérdés, de hát most még nem büntetőjogi ügyben teszem fel a cui prodest kérdését, hanem tényleg vizsgáljuk meg, hogy a kormánynak, illetve a pénzügyi kormányzatnak mennyiben érdeke ez a lépés akkor, amikor a pénzügyminiszter úr a költségvetési vitában a tisztelt Házhoz fordult, mondván, hogy nagy örömére szolgálna, ha a Ház elé olyan javaslatok, módosító indítványok kerülnének a képviselők részéről, amelyek elősegítenék a költségvetési egyensúlyt.
Amit én megfogalmazok, ez egy ilyen indítvány, ez 3 és fél milliárd forinttal növelné a bevételt, tehát mindenképpen a költségvetési egyensúlyt segítené elő. Ezzel megpróbálunk eleget tenni pénzügyminiszter úr kérésének. Hogy ez a 3 és fél milliárd forint mekkora összeg egy átlag állampolgár számára, az nehezen lemérhető, de 3 és fél milliárd forintból megoldható lenne például az egészségügyben az, hogy nominálisan ne csökkenjenek az 1994. évi költségvetés előirányzatai. Tehát az inflációt figyelmen kívül hagyva, ugyanannyit kapjanak a működésképtelenség szélén álló kórházak, egészségügyi intézmények, ne lehessen Magyarországon, Semmelweis szülőhazájában kórházi fertőzésben elhunyt csecsemőkről, újszülöttekről olvasni, egy járványveszélyes közép-európai helyzetben ne kelljen attól félni, hogy nem lesz elegendő pénz oltóanyagok beszerzésére, ne kelljen attól félni, hogy az egészségügy működésképtelenné válik.
S ez a 3 és fél milliárdnak még csak 2 milliárdnyi része. 1 milliárd az oktatás igen feszített költségvetésének segítene, és akkor még mindig maradna félmilliárd forint a költségvetési egyensúly javítására. Tehát a pénzügyminiszter úrnak látszólag nem érdeke ennek az indítványnak a fenntartása, noha az Érdekegyeztető Tanácsban is keményen érvelt emellett. Nyilván van egy másik, egy mögöttes érdek, és ez a mögöttes érdek egyértelműen megfogalmazódott a bizottsági vitákban a pénzügyminisztériumi előterjesztők részéről; azzal, hogy 20 százalék adókedvezményt adnak, és ezzel vesztenek 3 és fél milliárdot, elősegítik a felhalmozást, a megtakarítást. Ugyanakkor a 80 százalék megtakarítás hozzásegíti az országot az eredeti tőkefelhalmozáshoz, ahhoz, hogy áttérhessünk egy piacgazdaságra.
(11.20)
Látszólag ez a 80:20 arány egy nagyon jó üzlet, amiért már érdemes lemondani egy ilyen rövid távú 3,5 milliárdos haszonról. Itt azonban van két probléma.
Az egyik az, hogy milyen a biztosítási tőke természete. A világban megismert - és miután Magyarországon nemzetközi biztosító társaságok, multinacionális cégek működnek, az állami tulajdon mindössze egy biztosítóban 25 százalék, tehát az egészben 5 százalék alatt marad, joggal következtethetünk a nemzetközi biztosító intézetek egyéb, hazai, törzs, szülőhazájukbeli magatartásából arra, hogy hogy fognak nálunk viselkedni.
A biztosítási tőke - természeténél fogva - a kis kockázat-kicsiny haszon elven kell hogy működjön. Ezt kívánja az üzleti tisztesség és a biztosítók több évszázados tapasztalata. A kis kockázat kicsi haszon például ahhoz vezet, hogy állítólag egy belga magánbiztosítónál Van Gogh-képekben tartják a törzstőkéjüket. Nagyon bölcs dolog, mert a képek értéknövekedése - hosszú távon bebizonyosodott - nagyobb a mindenkori infláció növekedésénél. Az már kellemetlen, hogy ezt páncélszekrényben tartják, és így nem tudom megnézni ezeket a képeket. Ezen túl azonban ez a trezorálási típusú tőketartás valóban alkalmas arra, hogy a magyar gazdaságban működő tőkeként megjelenjék?
A második gond, hogy amikor ez a tőke bekerül a biztosító intézetek igen jól szervezett rendszerébe, akkor abban a pillanatban vonatkozni fog rá az a banktitok, illetve az annál még szigorúbb biztosítóintézeti titok, amire a pénzügyminiszter úr e Házban hivatkozott, magyarul: soha többé, semmilyen módon nem lehet követni ennek mozgását az állam, illetve a kormány részéről. És a biztosítók azon magatartására, hogy ezeket az összegeket esetleg a különböző biztosítási ágak között mozgatva, a valódi befizetések tényleges kifizetési kötelezettségeit elleplezik, erre nézve azért adódnak gyanújelek. Két ilyen gyanújelet is említenék.
Az egyik maga az, hogy ennek a törvénymódosításnak az elfogadását szorgalmazzák, hiszen amikor megvették a magyar biztosítókat, tudták, hogy mit vesznek, és akkor ez az adókedvezmény még nem létezett. Évek múlva hozományt kérni nem igazán tekinthető tisztességes üzleti magatartásnak.
A másikra csak utalnék: akkor, amikor a gépjármű-felelősségbiztosítási befizetés összegét kívánták emelni oly módon, hogy erről a napi sajtóban olyan cikkek jelentek meg, miszerint a biztosítás nem biztonság. Ezeket soha senki nem cáfolta. Nem cáfolták, hogy kiadásként könyveltek el 600 milliót, noha bevétel volt, és egyéb kérdések.
Tehát egy olyan rendszerre, amit az állam nem tud ellenőrizni, és amely több ízben bebizonyította, nem egészen biztos, hogy nem lenne szükség az ellenőrzésre, egy ilyen rendszerre bízni egy ilyen hosszú távú befektetést, mint a nyugdíjak, igen kétséges vállalkozás. Ott, ahol külföldön ilyen preferenciák vannak, ott biztosítási törvények vannak, amelyek rendkívül precízen és részletesen garantálják ezeknek a befizetéseknek a kihelyezését, kezelését, tehát azt, hogy az állampolgár teljes nyugalommal, biztosan tekinthessen a jövője elé. Sajnos a biztosítási törvény - noha '92. januárja óta kész van a Pénzügyminisztériumban - még mindig nem került beterjesztésre; talán a magánbiztosítóknak is érdeke lett volna, hogy ez megszülessék, mielőtt ez a javaslat elénk kerül.
Itt térünk át a másik kérdésre, a kinek az érdeke kérdésének a magánbiztosítók szempontjaiból való elemzésére. Az ő érdekük látszólag egyértelműen ennek a törvénymódosításnak az elfogadása, hiszen ennél jobb üzlet nagyon kevés van a világon: ma beszedem a pénzt, és legközelebb 10 év múlva kell kifizetni a nyugdíjbiztosításnál vagy egy életbiztosításnál, amikor meghal a delikvens. Tehát 10 évig semmiféle teher nem nehezedik erre a pénzre. Ez egy bomba üzlet, mondanák, és a biztosítók ennek megfelelően igyekeznek is eljárni, kiharcolni, hogy még a mostaninál is magasabb profithoz, tehát még 3,5 milliárd forinthoz jussanak. Ezen cégek némelyike azonban 400 éve létezik, de általában több száz évesek, és külföldön tudatában vannak annak, amit Magyarországon - úgy látszik - a magyar leányvállalataik nem biztos, hogy ismernek: annak, hogy az egyik legromlandóbb áruval, a bizalommal kereskednek. A bizalommal, amely ha sérül, abban az esetben az egész - mondjuk - konszernszerűen vagy kartellszerűen működő biztosítási szakma vesztesége lesz. Elég még néhány ilyen cikk, hogy a biztosítás nem biztonság, elég egyetlen fekete bárány ebben a kartellben, amely tisztességtelenül fog fellépni, a csábítás pedig nagy, mert nincs törvényi garancia és törvényi szabályozás, és saját érdekeink ellen cselekednek. Éppen cégük múltja és hosszú távú gondolkodása érdekében ezt be kellene látniuk. Tehát itt is egy vélt és egy valós érdek rossz felismeréséről és megkülönböztetéséről van szó.
A harmadik, hogy az állampolgároknak, illetve az állampolgárok mely csoportjának érdeke. Azt a bizonyos, a Házszabály által kötelezően előírt társadalmi-gazdasági elemzést természetesen nem tudtuk elvégezni a kormány helyett, de azért nézzünk meg egy példát!
Egymás mellett él két Kovács János vagy Kiss Gyula. Teljesen egyforma az életmódjuk, lehet, hogy ikrek, lehet, hogy nem is tudnak róla, csak testvérek, de egyforma az életmódjuk. Az egyik az átlagjövedelemnek megfelelő havi 20 ezer forintot keres, a másik a kétszeresét, 40 ezer forintot. Költeni azonban egyformán költenek, ezért a 20 ezer forintos ebből épphogy meg tud élni, nem lesz pénze külön életbiztosítás kötésére.
A törvényjavaslat szerint a havi 20 ezer, tehát évi 240 ezer forintot kereső szomszéd egyszer levonhat az adójából 6 ezer forintot, mert a társadalombiztosítási járulékot kötelezően fizeti, és annak a 25 százaléka levonható. A szomszédja, aki ugyanannyit költ, a havi 40 ezer forintjának felét, havi 20 ezer forintot magánbiztosítónál életbiztosításra költi. Ennek a levonása a társadalombiztosításnál már 12 ezer forint, a magánbiztosítónak befizetett összeg után 48 ezer forint adót vonhat le, ami azt jelenti, hogy majdnem kihasználja az 50 ezres maximumot, de még csak 48-at vonhat le. Ez összesen 60 ezer forint levonás. Tehát a kétszer nagyobb jövedelmű 60 ezer forintot, a fele annyi jövedelmű 6 ezer forintot vonhat le e törvényjavaslat nyomán az adójából. Egy a tízhez a különbség a kettő között. Ha százalékban fejezem ki, a keresetéhez képesti adó százalékában, akkor a levonás a kiskeresetűnél 2,5 százalék, a magasabb, a kétszer akkora jövedelműnél 12,5 százalék, erre ad ez lehetőséget. Ez a különbség egy az öthöz.
Nem véletlen a személyi jövedelemadó-skála progresszivitása, az megintcsak a közteherviselés elvéből és a társadalmi szolidaritás Alkotmánybíróság által elismert szükségszerűségéből következik.
(11.30)
Ezért a magasabb jövedelműeknek keresetük aránylag nagyobb részét kell személyi jövedelemadóként befizetniük.
Ennek a két személynek, a 20 és a 40 ezret kereső személynek a személyi jövedelemadója hogyan alakul ennek a levonási lehetőségnek a figyelembevételével? A 20 ezret kereső, miután csak a társadalombiztosítási járulék után kap adókedvezményt, 32 500 forint adót fizet évente, amely keresetének 13,5 százaléka. Az évi 480 ezret, tehát havi 40 ezret kereső 121 500 forint adót fizetne e nélkül a levonás nélkül, a levonással 61 500-at. Tehát a kisebb keresetű 26 500-at, a nagyobb 61 500-at. Ez látszólag rendben van.
Csakhogy a keresete százalékában ez a kiskeresetűnél 11 százalék, a magasabb jövedelműnél 12,8 százalék. Tehát ez lett a progresszivitásból: 1,8 százalék maradt a jelenlegi 13,5-tel, illetve 25-tel szemben. Tehát 11,5 százalék különbségről lement 1,8 százalékra. És ez csak a bérből és fizetésből élőknél van így!
A magánvállalkozóknál, miután ők a befizetéseket korlát nélkül vonhatják le, illetve az egyéb vállalkozói nyereségnél, ahol korláttal ugyan, de szintén érvényesíteni lehet ezt az adókedvezményt, a társasági adónál, ott ez a különbség még nagyobb lesz.
Ezek után, miután az Érdekegyeztető Tanácsban tudomásom szerint a munkavállalók - bizonytalanul a munkaadók is, de a munkavállalók mindenképpen - a mellett érveltek - és ez a 85. pontban található javasla-tom -, hogy maradjon el ez a törvénymódosítás, az l) pont, tehát maradjon el a magánbiztosítók kedvezménye. Ennek ellenére - a pénzügyminiszter úr hatására - nem fogadta el az Érdekegyeztető Tanács. Tehát most már nincs más lehetőségem, mint a pénzügyminiszter úrhoz fordulnom azzal, amit Béki Gabriella mondott bizottságunk ülésén: a társadalombiztosítási rendszerhez nyúlni egy generációra szóló felelősség.
Az első forint, amelyet ilyen viszonyok között szerződéssel egy magánbiztosítóra bízok, lehetetlenné teszi később bármilyen kormány számára, hogy ettől a rendszertől eltérjen.
Az, hogy tízszeres különbségek legyenek a kedvezményekben kétszer nagyobb jövedelmek esetén a nagyobb jövedelműek javára, azt hiszem, egy szocialista vagy szociáldemokrata képviselő számára elfogadhatatlan.
A liberális, szabaddemokrata képviselők számára - mielőtt megint azzal vádolna frakcióvezetőjük, hogy baloldalról bírálom az előterjesztést - azt kell mondjam: nagyon különös helyzet az, amikor nekem kell a társadalombiztosítás érdekében érvelnem. S még különösebb az, hogyha a Bismarck által megfogalmazott társadalmi elveket: a mindenkire kötelező, keresetarányos befizetés és a kifizetésnél a társadalmi szolidaritás elvét - tehát annak a Bismarck kancellárnak az elveit, aki kőkonzervatív, hithűen király-, sőt császárpárti volt - egy párt baloldalinak minősíti. Akkor vajon hol helyezkedik el az a párt a politikai palettán?
Ezért kérem a képviselőket és külön a pénzügyminiszter urat, hogy javaslatomat - amely tehát három és félmilliárd forint megtakarítást jelentene, illetve bevételi többletet a költségvetésnek, s amely lehetővé tenné, hogy a költségvetési törvény tárgyalása során majd ismertetendő, az egészségügyet, illetve az oktatást támogató kifizetéseknek a forrását megteremtse - a szavazás során támogassák.
Köszönöm. (Taps.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
