I.

Full text search

I.
Három hónappal a gorlicei áttörés után, 1915 nyarán, osztrák-magyar és német csapatok az utóvédekkel harcoló, vert orosz seregeket üldöztek a Dnyeszter és a Bug között. Így határozták meg a harcok természetét a katonai jelentések…
Bózsa Pista újságíró volt és az Új Század szerkesztőségében dolgozott. Egy nőrokonát kísérte el vonaton, aki a Duna és Tisza közt, a nagy síkságon lakott. A sád-taraji állomáson Bózsa rokona leszállt, onnan még nagy utat kellett megtennie kocsin. Bózsa is leszállt, csak másfél óra múlva jött visszafelé a vonat, mellyel hazautazhatott Pestre. A könnyű cséza az utcán az állomás előtt várt. Ott húzódott a poros országút és azon túl pár lépésnyire feküdt Sád, az alföldi járási székhely a régi mezei fészek. Némán és lustán szétnyúlva terült el a porban, szürke sövényei és barna tetők alatt szélső házai, mint valami várfal fogták körül, ami munka, tanítás, igazgatás, igazságtevés, öröm és bánt élt a zöld kertek és alacsony házak között. Csak a keresztes templomtorony lódult a magasba és állt, mint nagy pásztor a nyáj fölött.
A lány felugrott a csézára és azt mondta:
– Még tizenhat kilométer!
És ebben benne voltak az alföldi messzeségek, egyhangúságok és az emberek is, akik magukra hagyatva élnek a nagy ég alatt, a nagy mezőségeken, végzetük kezében…
A kocsi elporzott, a vonat eldöngött, az a kevés ember, aki érkezett, eltűnt a házak közt, mintha ott se lett volna. Mindenre mozdulatlanság, nyár és csend borult. Az állomásépület felől hallatszott csak a villamos csengő csengetése, mint egy más, távoli, magasabb szerkezetű, idegen élet jelző harangja, mint valami szellemiség jelentkezése, melyet a durva föld és a fél-barbárságba fagyasztott tömegek a maguk sorsa árán fejlesztenek magukból, mint ahogy az emberi test, termeli magából a foghatatlan lelket… Az országút mozdulatlanul meredt. Sokáig senki sem jött. Szemközt a kocsma ajtaja nem nyílt meg egyetlenegyszer sem… A nap rásütött az ablakokra és a kocsma ablakai világítottak, mint egy fénylő mauzóleum. Magány, unalom és forró zsibbadtság ült mindenen és ami fa, növény élt is, céltalannak látszott.
Jó idő múltán felmerült az országúton, a sövények közt egy magányos katona. Szürke mundérban volt, a vállán szuronyos puska függött, előtte két orosz lépegetett a porban, közönyösen, álmosan, lomhán, mint aki egész életével ködben jár és azt hiszi magáról, hogy álmodja azt, ami vele történik… A katona is úgy jött, mintha a csillagokból esett volna le, vagy a láthatár szülte volna… Idegen volt, hadseregekre emlékeztető fegyveres voltában, abban a környezetben, mely nem látszott másnak, mint nagy paraszt-kertnek, melyben a városok gyomráért és hasáért terem minden.
Az állomás tetején megkondult a jelzőharang és százezredszer rázta fel a tájat a hírrel, hogy jön a vonat! Nemsokára keresztülzúgott a bejelentett vonat.
Az állomásépületet óriási nyárfák árnyékolták be. Levelüket az enyhe fuvallat lengette, hol zöldek voltak a fák, hol ezüstbe borultak, amint a levelek háta, vagy hasa fordult a napra. A síneken túl kerteknek művelt mezők pihentek, melyeket boldoggá tett egy véletlen kis patak. Annak nedvességét felszívták a kapás növények magukba és kövéren éltek a tikkadás dacára is.
Az állomásfőnök már kinn állt a nyárfák alatt, a piros szalaggal karján, melyre arany szárnyas kerék volt hímezve. A katonavonat mozdonya sok vasúti kocsit rántva maga után, előredöngött és keresztülrohant a rengő állomáson. Ezek a vasúti kocsik mind lovak szállítására voltak építve, de most emberekkel voltak telezsúfolva. Az emberek olyan szorosan forrtak a kocsiban, mintha tök, vagy répaszállítmányok utaztak volna ott a forgó tengelyeken. Ezek az emberek most mind katonák voltak. Aki csak tehette közülük, a kocsi nyílásába dugta fejét. De hiába erőlködtek, akik lenn a földön álltak, úgysem tudták megkülönböztetni arcukat. A mozdony olyan gyorsasággal rántotta maga után a kocsikat, a négyszögletes kocsinyílások olyan villámsebesen suhantak tova, hogy pillanat alatt hússzínű vonallá húzódott a levegőben a katonák arca. Ez a vonal ordított. Ez az ordítás előbb szó akart lenni és ki akarta kiáltani:
– Szörnyű, kifejezhetetlen, téboly! Nekünk pár nap múlva meg kell halni!
De ezt nem tudták egyetlen nagy szóval kimondani, tehát csak bőgtek, mint a vadállatok!…
A katonák a keleti frontra mentek.
A vonat elzúgott, az iszonyú ordítás szétszakadt a levegőben. A szemhatáron enyhe kéken látszott a nyugalmas ég, amint az alföldi szőlők zöldjére támaszkodott.

 

 

Arcanum Zeitungen
Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

Über uns Kontakt Press room

Languages







Arcanum Zeitungen

Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir