Ami a szegény embereknek az Orczy-kert nyáron, ingyen árnyékos szoba, az a képviselőknek a képviselőház télen, ingyen fűtött szoba. Sőt még ők vannak kiárendálva bele, melegedőknek.
Az egész ülésről csak annyit kellene mondani, hogy megint Pauler izzadott elhagyatva, s hogy Matuska Péter gubbaszkodott az előadói széken szépen ritkuló hajával. A híres jurista nemzet pedig unatkozott, s kiment cigerettázni a folyosókra.
Kevesen voltak. Összeolvastam. Negyvennégy ember hallgatta, hogy milyen nehéz lesz ezentúl apellálni. Pedig hány magyar ember boldogsága áll azon, hogy apellálhasson, még ha nincs is reménye a pör megnyeréséhez.
Mi hoztuk nemrég azt a jóízű adomát, hogyha Urunk Jézus Krisztus, a királyi táblához apellált volna annak idejében, sohase feszíthették volna fel a zsidók, mert még a mai napig se lenne az ügyiben jogérvényes ítélet.
S ebből a szempontból csakugyan lehetővé kellene tenni, hogy az ember apellálhasson minél több helyre. Kár, hogy ezt az argumentumot senki sem hangsúlyozta a kontra-szónokok közül.
Beszéltek, beszéltek, s mindenki elszundikált a félig üres teremben, hol kísértetiesen hangzott minden köhécselés, hatalmassá növekedve az akusztika által, akárcsak valami barlangban. A téli napfény hiába lopózott be az üvegfedélen keresztül, hiába táncoltak tallér nagyságban sugarai a miniszteri padokon és a gyorsíró asztalokon, búskomorság uralkodott mindenfelé. Csak a jó öreg Bedekovich ült ott nyájas megelégedéssel, sztoikus nyugalommal, mint mindennap; ő az egyedüli ember, aki sohase morcos, borongós, aki pontosan mindig ott van, pedig soha sincs ott semmi dolga.
A legfontosabb momentum ma, hogy Láng Lajost, aki megint »Dominus Papae«, bejelentetvén megválasztása, megéljenezték. Ezt nyerte, hogy kihurcolkodott a kerületből, s megint behurcolkodott a kerületbe. Rossz idő jár télen a szalmakalaposokra: okosan tette, hogy meg sem moccant.
Egyébiránt Gáll József uram kezdte meg a vitát, s Chorin folytatta a szél ellen.
– Hiába hápogsz – mondá neki Szathmáry Gyuri, elmenvén mellette. De csak nem hallgatott senkire. Elmondta, ami a szívén feküdt. S különösen azt igyekszik demonstrálni, hogy micsoda abszurdum az, hogy a becsületsértési ügyeket olyan kicsibe vesszük.
– Mert nagyon sok a becsületünk – kiáltja bele valaki a szélsőbalról –, hadd fogyjon!
Mandel Palinak, aki a folyosón gründol (mert Mandel Pali mindig gründol), eközben eszébe jut, hogy:
– Nini, hiszen én is nagy jogász vagyok… az ország nehezen várja az enyim vélemény. – S bemegy a »Házba«, s nagy prozopopeával kijelenti, hogy ő (mármint ő Mandel Pali) elfogadja a javaslatot.
Ez döntött. Pali után már csak Lázár Ádám mert szót emelni, s még Pauler mondott el egyet-mást, amit a Pali kifelejtett, de azt is csak a dekorum kedvéért, s hogy Matuskától elszedje az okosabb argumentumokat. El is szedte tökéletesen. Denique csakhogy már egyszer Paulernak is sikerült valami.
A javaslatot elfogadták azután úgy általánosságban, mint részleteiben. Szemenyey, Unger még sorompóba léptek, diadallal.
Szontagh Pál ezalatt a folyosókon áskálódott a javaslat ellen.
– Magyarországon bajos eltörülni az apellátát – mondja. – Itt minden rászületett a fellebbezésre. Itt, ahol a megyéknél olyan tisztikarunk volt, melynek nem volt egyébre joga, mint hogy a közgyűléseken beszélhessen. Szavazniok már nem volt joguk. Ezek a tiszteletbeli megyei tisztviselők voltak.
Forgách Antal gróffal az történt 1860-ban, hogy »meghalt«. Nevét nem vették be az országgyűlésen a bizottsági tagok lajstromába. Nem volt szavazata, pedig 25 ezer hold földet bírt a megyében.
Később azonban mikor csillapult kissé a… hazaszeretetnek nevezzem-e, ami csillapult vagy haragnak, Forgách volt kancellár arra kérte a főispánt, hogy nevezze ki tiszteletbeli jegyzőnek.
– Minek az neked, mit érsz vele? – mondja a főispán. – Nem szavazhatsz!
– Nem bánom én –, de mégis látod nagy megnyugtatás az, ha legalább jogom van panaszkodni.
Kár volt hát a magyar embert megfosztani attól, hogy jajgathasson ha ütik, s hogy három fórumon jajgathasson. Mert sok keserűség belemegy ám a jajgatásba.
Így intrikált Szontagh Pali, de Szemenyey és Unger csak annyit bírtak kivinni, hogy a fogságra ítéltek föltétlenül apellálhassanak.
A mai Házat egyébiránt a Károlyi-bál rontotta el. Iszonyú lateiner arca volt. A méltsás képviselő urak még alusznak ilyenkor otthon a tündéri éj után álmodozva, hogy a király szólítgatja őket, s ők felelgetnek neki fenyvesiesen, szellemesen.
Sehol egy lakkcipő a tisztelt Házban; a cilinderek is gyérek a fogasokon, nagy idomtalan cipők csoszognak a folyosókon, s demokratikus diskurzus folyik szerte:
– Hüm, tehát oda megy ki summa summárum a dolog, hogy a trónörökös és Jókai könyvet cseréltek.
– Nagyon egyenlőtlen csere! S még az is csak fordítás!
– S csodálatos, Jókai mégis meg van elégedve.
– S még azt sem mondhatja el, amit az egyszeri poéta, ki a királynak dedikálta a könyvét, amire aztán a király hasonló kötésbe befűzetett neki néhány ezrest, s úgy küldte el viszonzásul.
– Egyszer azután a király bemutattatta magának a poétát, s így szólt hozzá: »Nagyon szép volt a könyve, hát az enyim hogy tetszett önnek?« – »Nagyon tetszett, fölség: alig várom a folytatását«.
S míg a »Ház« ilyen csendesen végzi a taposómalom munkáját odabenn, s míg ily szelíd polgári párbeszéd fűszerezé a mágnástalan folyosó unalmait, azalatt csupán egyetlen férfiú járt-kelt izgatottan egy fehér papirossal a kezeiben.
Akik ránéztek a fehér papirosra, kíváncsian igyekeztek annak titkait fürkészni.
– Készül valami – suttogták.
Mert az az izgatott férfiú Istóczy Győző volt.
Meg-megállt, széttekintett, mint a jó juhász a nyája között, hogy kiválassza onnan a saját birkáit.
Tíz aláírást? Mire vajon!
Tíz embert, aki aláírja az emancipáció revízióját. Hecc, új hecc készül!
Az emberek szépen csendesen elbújtak előle, némelyik el is szökött. Ha a baloldali folyosón volt, akkor mind átsuhantak a kevésbé pronunciált antiszemiták a jobboldali folyosóra. Néha meg-megfogott egyet, előadta neki az ügyet, az fanyarul mosolygott rá, szidta a zsidókat, de valami kifogása mindeniknek volt, ha egyéb nem, az, hogy éppen most görcs jött az ujjaiba.
Keserűen ment odább honában hontalanul.
– A zsidóknak aláírtok mindent – dünnyögé gúnnyal –, de a zsidók ellen semmit.
Az apellátát nehezítő törvény ekképp ment ma végképp keresztül a képviselőházban. Megjavul-e vele az igazságszolgáltatás, nem tudni.
De ahogy lesz, úgy lesz, az az egy mégis bizonyos, hogy szegény Baldácsi bácsi megfordul a sírjában.