kiskunsági pásztorkodás
kiskunsági pásztorkodás: a Duna–Tisza közén a kunok 13. sz.-ban történt megtelepítése óta nagyarányú extenzív legeltető állattartás alakult ki. A kunok a 14. sz.-ban a nagy határú falvakban állandóan letelepedtek ugyan, de a 15. sz.-ban bekövetkezett pusztásodás, majd a 16–17. sz.-ban a török hódoltság, a 17. sz. végén pedig a felszabadító háborúk következtében a tájon csupán néhány nagyobb lakott hely maradt. Ezek lakói, főleg a jómódú tőkegazdák az elpusztult falvak határait bérbe vették, és azokon kialakították a pusztai állattartás és pásztorkodás rendszerét, amely némileg változott formában a 19. sz. első feléig megmaradt. A legjelentékenyebb állattartó helyek a 16–17. sz.-ban → Háromváros (Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös) és Szeged voltak. A 18. sz. óta az újból benépesülő kiskun mezővárosok (Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Kunszentmiklós és Szabadszállás) saját és bérelt pusztáin is folyt → pásztorkodás. A 19. sz. 50-es éveiben a puszták nagy részét kiosztották, a legelők helyén szántóföldi, helyenként intenzív kert- és szőlőművelés alakult ki. Az egykori pusztai állattartás maradványai a legújabb időkig a nagybirtokok legelőin, Kecskemét bugaci pusztáján és néhány kiskun város közlegelőin maradtak meg. – Az állattartás hangsúlya a 16–17. sz.-ban a szarvasmarha-tenyésztésen volt, ez a 18–19. sz.-ban a szarvasmarhatartó tőzsérekkel és tőkegazdákkal való állandó villongás között a birkatartásra helyeződött át. A kiskunsági pásztorkodás legelő- és pásztorszervezete a 16–18. sz.-ban számos vonatkozásban azonosságot mutat a Tiszántúl állattartásával. A pusztai állattartásban a nyári legelő, a → nyaraló területileg elkülönült az egyes tőkegazdák által bérbe vett vagy birtokolt → telelőtől, ahol a mezei kertekben a téli takarmányul használt szénát tárolták, és az állatok s pásztorok számára emelt épületek állottak. Az állatteleltető kertek a 18. sz. második felétől kezdve fokozatosan földművelő kertésztanyákká lettek, ahol az ideiglenesen kintlakó kertész (majoros, tanyás) télen az állatgondozást, nyáron a mezőgazdasági munkákat látta el. Az ideiglenesen lakott tanyák a tiszántúliaktól eltérően már a 18. sz. végén földműves, a 19. sz. közepétől kezdve pedig a birtokos által állandóan lakott farmtanyává alakultak át, és ezáltal a pusztai állattartást a ház körüli kezes tartás váltotta fel. – A megmaradt pusztai legelőkön a 18. sz.-ban már az egykori legelő- és pásztorszervezetnek csupán reliktumai éltek, legjellegzetesebb vonása volt a gyakori nyári állásváltás, ehhez igazodóan csupán e tájon ismerték a helyváltoztatáshoz nagyon alkalmas pásztorépítményt, a → cserényt. – Irod. Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Papp László: A kecskeméti tanyatelepülés kialakulása (Bp., 1936); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Majláth Jolán: Egy alföldi cívis város kialakulása (Bp., 1943); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959).
Balogh István
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
