A címben feltett kérdést több okból sem könnyű pontosan megválaszolni. Részben azért, mert bár nyilvánvaló, hogy a telhiseket nem személyesen a nagyvezír, hanem a diván apparátusa készítette, de a szorosan vett diván, vagyis a kancellária tevékenységére vonatkozó ismereteink rendkívül hézagosak. Másrészt azért, mert a szakirodalom – éppen a hiányosságok „elfedésére” – előszeretettel vetítette vissza a XVIII. századi állapotokat a XVI–XVII. századra, s ez nagyon sok félreértést idézett elő. Gyakran visszatérő hiba, hogy a XVIII. századi kancellária három vagy négy ügyosztályra való felosztását minden fenntartás nélkül elfogadják a korábbi századokra is, holott ennek a paşa kapusi, az önálló nagyvezíri hivatal létrehozását megelőző időkben semmi nyomát nem látni. Az általunk tárgyalt korszakban a diván írnokai három nagyobb szervezeti egységbe osztva dolgoztak: 1./ a diván írnokai (katiban-i divan); 2./ a kincstár írnokai (katiban-i hazine); 3./ a birodalmi defterháne vagy a vilájet írnokai (katiban-i defter-i hakani vagy katiban-i vilayet), akik közül a szorosan vett kancelláriai munkát a diván írnokai végezték. E csoporton belül megkülönböztették a nişanci alárendeltségében (katiban-i divan tabic-i tevkici) és a defterdarok mellett (katiban-i defterdaran) működő alkalmazottakat. Bennünket természetesen a nişanci írnokai érdekelnek közelebbről, mert ők voltak azok, akik a formális okleveleket írták, vezették a diván deftereit és közvetlenül segítették a nagyvezírt napi munkájában. Miután a nagyvezírrel a re’is-i küttab (a XVI. sz. végéig ez a gyakoribb névforma) és a tezkereci (illetve ismeretlen időponttól két tezkereci) állt a legszorosabb kapcsolatban, azt kell megvizsgálnunk, játszottak-e ezek valamilyen szerepet a telhisek elkészítésében.
Uzunçarşili egy helyütt azt írja – Kocsi bég „teşkilât mecmuasi”-ra hivatkozva –, hogy a telhiseket a re’is-i küttab írta. Kocsi bég második memorandumának szövegkiadásaiban azonban – Uzunçarşili nyilván erre céloz az idézett meghatározással – ez az állítás nem található meg. S. Faroqhi mindezt tekintet nélkül hagyja, de a re’is szerzőségét láthatóan csak a XVIII. századtól veszi bizonyítottnak, a korábbiakról pedig mindössze annyit mond, hogy „nem hallunk arról, miképpen jártak el a megelőző időben”.
Nos, ezekre a megelőző időkre azért van néhány – igaz, szűkszavú és ellentmondásoktól sem mentes – adatunk. Tevkii Abdurrahman pasa kánunnáméja – amely, mint több helyen maga közli, számos részletében XVII. század közepe előtti szokásokat foglal össze – a re’is-i küttab feladatairól szólva a következő tudnivalókkal szolgál: „A diván részéről kiadott parancsokat és adományleveleket korrigálás után hitelesíteni, a [szultáni] rendelet szerint a ru’us-defterekről másolatot készíteni és a kanunokra vonatkozó telhiseket megírni, a [beérkező] namékat lefordíttatni és a [kimenő] namékat kiigazítani mind a re’isü’l-küttab efendire tartozik.” Miután tudjuk, hogy az itt felsorolt feladatok jó részét a re’is efendik már a XVI. században is ellátták, könnyen elképzelhető, hogy a telhisek megírásába is kezdettől fogva bekapcsolódtak. De mit értsünk azon a kitételen, hogy „a törvényekre vonatkozó telhisek” elkészítése volt a dolguk? Azt jelentené ez, hogy a telhiseknek 46csak egy része tartozott a „hatáskörükbe”, azok, amelyeket a szokásjog határait feszegető, vagy jogértelmezést követelő, nehezebb ügyekben terjesztettek az uralkodó elé? Ennek a feltételezésnek kereken ellene mond (és Uzunçarşili fentebbi véleményét látszik alátámasztani) a Kemankeş-féle memorandum másik, mindeddig kiadatlan kézirata. Az a szöveghagyomány, amely ebben és az Unat által alapul vett kéziratban található, valójában Kocsi bég telhiseire megy vissza, azoknak egyik sajátos vonulatát képviseli. A Revan 1323-ban van egy passzus, amely az Unat-féle kiadásból hiányzik, pedig fontos tudnivalókat közöl a re’isről. Ebben a következőket olvassuk: „A re’isül-küttab Haszán efendi; ő a feje az összes diváni írnoknak. A telhist a re’isü’l-küttab írja a nagyúri kengyelnek”. Az idézett rész azt látszik bizonyítani, hogy a XVII. század első felében valóban minden telhis a re’is efendi tollán született meg, hiszen az ilyen kanunra vonatkozó kijelentések általában régóta meglévő praxist tételeznek fel. A re’is-i küttab közreműködését a telhis-adminisztrációban aláhúzza egy további passzus is Tevkii Abdurrahman pasa kánunnáméjából. Innen megtudjuk, hogy a divánhánéban az ülések megnyitása előtt a re’is-i küttab ceremóniális előírások szerint a nagyvezírhez ment és annak jobbján elhelyezte a telhisek tárolására szolgáló „zacskót” (telhis kesesi). Ez arra utal, hogy a re’isnek valamiképpen köze lehetett a telhisek tárolásához és adminisztrálásához is.
A kanun-szövegek sovány híradásait a telhis-gyűjtemények anyagából mindössze egyetlen, közvetett utalással tudjuk összevetni, illetve kiegészíteni. A szóban forgó telhisben a nagyvezír arról értesíti a szultánt, hogy egy zicamet-birtokot azért adományoztak három különböző személynek, mert mindegyik kiutalást uralkodói leirat rendelte el. Hogy saját vétlenségét bizonyítsa, „a három hatt-i hümayunt odaadtuk szolgájának, a re’is-i küttabnak és meghagytuk neki, hogy egy telhisben foglalja össze a tényleges helyzetet, s döntse el nagyságos padisahom, hogy kinek ajándékozza oda [a birtokot]. Holnap minden bizonnyal be fogjuk terjeszteni”. Ez a részlet annyit mindenképpen igazol, hogy fontos ügyekben már a XVI. század végén is a re’is tudását vette igénybe a nagyvezír, s a szöveg nem zár ki egy olyan (Tevkii Abdurrahman pasa közlésével összecsengő) értelmezést sem, hogy az egyszerűbb, napi beadványokat (például azt, amelyikben itt a re’is megbízásáról ad hírt) valaki mással íratta meg. Ezt a gyanúnkat erősíti meg Haszán Bégzáde krónikájának egyik epizódja is. A történetíró, aki 1596-ban tezkereciként kísérte el Ibrahim nagyvezírt az egri hadjáratra, beszámol arról, hogy a Mezőkeresztesnél felvonuló keresztény seregek úgy megrémítették a szultánt, hogy hatt-i hümayunt intézett nagyvezíréhez, melyben felvetette, hogy hazatérne Isztambulba, a fővezérletet pedig Ibrahimra bízná. A nagyvezír ekkor hívatta a tezkerecit, s miután szóban tájékoztatta a szultáni leirat tartalmáról és összefoglalta az ellenérveit, megbízta Haszán Bégzádét, hogy írja meg a választ az uralkodónak. Bár a krónikás az elbeszélésben nem használja a telhis szót, nem lehet kétséges, hogy itt annak megfogalmazására kapott megbízatást. Érdekes, hogy az esetet Haszán Bégzádétól ismerő és tőle átvevő Naima a XVIII. század elején nemcsak forrásának szerzőjét 47hallgatja el, de azt is állítja, hogy a nevezetes beadványt a re’is-i küttab készítette – feltehetőleg azért, mert saját korának gyakorlata alapján már idegennek tűnt neki a tezkereci bevonása efféle ügyekbe. Pedig a tezkerecik mind a nagy divánban, mind a nagyvezír délutáni (ikindi) és egyéb divánjaiban tevékenyen közreműködtek a napi ügymenet megszervezésében, a határozatok lejegyzésében, a parancsok megírásában stb., így kézenfekvőnek látszik, hogy a különálló nagyvezíri hivatal létrejötte előtt (ami nagy szervezeti változásokat eredményezett) a tezkereciket is a telhis-írók között tartsuk számon.
Összefoglalva az itt felsorakoztatott adatok tanulságait, úgy látom, hogy a XVI. és a XVII. század közepe közötti időszakban a telhisek írója nem egyetlen személy lehetett; a szokásjogot érintő vagy bonyolultnak látszó ügyek összefoglalása mindenekelőtt a re’is-i küttabra hárult, míg a rutinszerű, napi telhisek megírását a nagyvezírek minden bizonnyal a szinte saját titkáraiknak számító tezkerecikre bíáztk. Akár egyik, akár másik esetről van szó, a telhis nyilvánvalóan úgy készült, hogy a nagyvezír szóban kiadta utasításait, s ezeket az említett írnokok valamelyike írásba foglalta.
A telhisek szerzőiről szólva nem kerülhető meg egy fogas kérdés: ha egyszer az uralkodó és az államapparátus közötti kapcsolattartás és közvetítés a nagyvezír tiszte volt, akkor mivel magyarázzuk azokat a forráshelyeket, amelyek más tisztségviselők telhiseiről szólnak? Mindjárt az elején leszögezhetjük, hogy az ilyen esetek egy részében csupán a fogalomhasználat zavarai tükröződnek vissza. Ahogy magát a nagyvezíri telhist is sűrűn nevezték carznak az alaki és a. funkcionális hasonlóság miatt (a szultánok például a legritkábban utasították a nagyvezíreket arra, hogy valamit telhis eyleyesin „terjeszd be telhisszel”, hanem rendszeresen az carz eyleyesin „jelentsd” formulát alkalmazták), ugyanúgy megesett – főleg, miután a telhis-mechanizmus már bizonyos múltra tekintett vissza –, hogy más méltóságok carzait a telhis névvel illették. Jól példázza ezt egy XVII. századi levélminta-gyűjtemény egyik darabja, amely a korabeli tartalomjegyzékben a janicsár aga telhiseként van feltüntetve, de a közléskor carz lesz belőle. Elgondolkodtató viszont, hogy ugyanebben a kéziratban a janicsár agának az uralkodóhoz írott telhisét már sztereotipizált, állandó alaki jellegzetességekkel bíró iratként mutatják be. Ugyanígy cáfolhatatlan bizonyíték van arra, hogy 1604–05-ben a fődefterdár telhise alapján neveztek ki egy írnokot a központi pénzügyigazgatásba. Hallunk még ezenkívül kádiaszkerek vagy elvétve müfti telhiseiről is. (A ka’imakamot, ami külön eset, fentebb már említettem.)
Miről lehet itt szó? Ha megnézzük, hogy korszakunkban mely tisztségviselőkkel kapcsolatban emlegetnek telhiseket, azt fogjuk tapasztalni, hogy szinte valamennyien sahib-i carzok voltak, vagyis olyan személyek, akik a kihallgatásokon maguk is jelentést tehettek az uralkodónak. Az általuk beterjesztett vagy szóban elmondott carzot nyilván a nagyvezíri beadványok mintájára hamarosan telhisnek is kezdték nevezni, s ezen a módon elkezdődött a telhis fogalmának kiszélesedése. A folyamat azután a szokásos menet szerint a teljes elburjánzáshoz vezetett, s a XVIII. században már számtalan levél és iratfajta viseli a telhis megnevezést.
48Az egész kérdésnek van egy terminológián túlmutató aspektusa is. Nevezetesen: a fogalomhasználat módosulása nem jelenti-e a nagyvezír közvetítő szerepének tényleges sérelmét, kivált, ha a fenti defterdár példájára gondolunk, amikor kinevezésről döntöttek a nagyvezír kihagyásával? Úgy vélem, a kérdésre nemmel kell felelnünk. Azt látjuk ugyanis, hogy a nagyvezír megkerülésével beadott carzokat, kagidokat, „telhis”-eket stb. az uralkodó többnyire a nagyvezír tudomására hozza, sőt a beadvány gazdáját arra utasítja, hogy a nagyvezírrel egyetértésben járjon el az ügyben. Több esetben kimutatható az is, hogy más tisztségviselőnek tulajdonított telhis voltaképpen a nagyvezír tudomásával és megerősítésével került az uralkodó elé.