Kellér Dezső (1905–1986) (Munkaközösség)
Kellér Dezső (1905–1986)
(Munkaközösség)
(Munkaközösség)
Kellér Dezső, amikor első kis könyve megjelent (Az én kis kabarém), akkor még többféle műfajjal próbálkozott: a kötet tartalmaz verseket, sanzonokat, tréfákat. Később, amikor sorsa már szorosan összefonódott a Vidám Színpaddal, ahol a színház megalakulásától estéről estére föllépett, rátalált igazi műfajára – "főfoglalkozása" a konferálás lett. Második kötete is (Pomócsi 918kalandjai, 1957) előadói tevékenységéhez kapcsolódott. Azoknak a – Békeffy Istvánnal közösen írt – jeleneteknek a gyűjteménye, amelyek Kellér bevezető konferanszaival a Vidám Színpad műsorán szerepeltek az ötvenes évek elején. Főhősük mindig ugyanaz a "kedves öreg, aki életének nagyobbik felét a régi világban élte le, és most idegenül mozog a megváltozott viszonyok között" – jellemzi Kellér a Salamon Béla megformálásában népszerűvé vált alakot, Pomócsit. Ugyancsak 1957-ben jelent meg az első önálló válogatás konferanszaiból Kedves közönség címmel, amelyet 1964-ben követett humoros színpadi jeleneteinek és konferanszainak újabb gyűjteménye (Kis ország vagyunk). Ezeket az egy estéhez kötődő bevezető szövegeket változtatás nélkül adta közre. "Hadd érződjék a pesti aszfaltból kivirágzott, sajátos műfajnak a törvényszerűsége, hogy ezek a kis, komolytalan csevegések nem az olvasók, hanem a hallgatók számára készültek" – írja. Ennek a valóban hamisítatlan pesti ízeket idéző műfajnak, a bölcselkedő, tanító, mégis elegáns és fanyar humornak a kiváló képviselője Kellér Dezső.
Az 1967-ben napvilágot látott, majdnem húsz év termését magába foglaló gyűjteményes kötetből (Pest az Pest) kiderül, hogy a politikai kabaré milyen hiteles krónikája lehet a történelemnek: mivel mindig időszerűségre törekszik, érzékenyen kell reagálnia a történelmi-társadalmi változásokból eredő emberi megnyilvánulásokra, a különböző gondolkodásmódok, magatartásformák eltéréseinek okaira. Ezek a konferanszok szellemesen, szórakoztatóan mesélnek visszásságokkal, hibákkal teli korunkról.
A következő kötet tárgya – áttételek nélkül – maga a történelem. A Kortársak és sorstársak (1971) élénk, élvezetes stílusú memoár, amelyben életét írta meg – mindazokat az eseményeket, találkozásokat, amelyek a kabaréhoz és a konferáláshoz sodorták és kötötték. Megemlékezik Salamon Béláról, aki első tréfáját így fogadta: "magából sose lesz kabaréíró". Portrét olvashatunk olyan elődökről, Nagy Endréről és Békeffy Lászlóról, akiknek a hagyományát folytatta és megújította Kellér Dezső, de közvetlen munkatársairól is, például Boross Gézáról. Ily módon eleven, részletes képet fest egy műfaj, a magyar kabaré kialakulásáról és első húsz évéről, s egyben egy egész történelmi időszakról is.
